Karinthy Frigyes: Előszó
Elmondom hát mindenkinek
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
Világrajöttem vérben és mocsokban,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Elmondom hát mindenkinek.
De mindig megrekedt a féluton.
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
Elment a sírba, itthagyott.
Elmondom hát mindenkinek.
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Hogy szólok istennek, ha van.
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Elmondom hát mindenkinek.
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
De minden álomnál több a valóság,
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Se északfény, se áloévirág.
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek utódja, őse,
Elmondom hát mindenkinek.
De béna a kezem s dadog a szám.
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
Itt lent a porban rossz a hangom.
Emeljetek hát fel a magosba.
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit majd elmondok mindenkinek.