Csokonai Vitéz Mihály: Gróf Erdődyné Ő nagyságához

Teljes szövegű keresés

Gróf Erdődyné Ő nagyságához
 
Tudom, midőn síránkoztál
Halálán Czinderynek
S könnyek gyöngyével áldoztál
Elhervadt teteminek,
 
Tudom, midőn mély kínodban
Olvasztád a vas eget,
Veszteg űlvén kastélyodban
A tanú-falak megett.
 
A sír, mely a bú szózatját
Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
Kezdte már sokallani.
 
Vakmerő tettét megbánta
A halál, szánt tégedet;
S bár szíved gyakran kívánta,
Megkímélte éltedet.
 
Maga a természet, melyet
Oly szépen tudsz festeni,
Körűlted a pompa helyett
Gyászban kezdett sínleni.
 
A nap bánta, hogy súgárral
Nem kösztönthet tégedet;
A hold búsúlt, hogy könny-árral
Látja ázni szemedet.
 
A fülemülék zengették
Lassú keserveidet,
A vadgalambok felvették
Darabolt nyögésidet.
 
Ők megtanúlták tetőled,
És őtőlök az Ekhó,
S Atád berkében felőled
Nem zengett egyéb, csak "óh!"
 
Kertedben elhervadoztak
A rózsák, mint képeden;
Ők terajtad szánakoztak,
Te pedig kedveseden.
 
Hébe égi balzsamommal
Ápolá szépségedet;
A gráciák fájdalommal
Törőlgették könnyedet;
 
Ámor a fejét búvában
Balra hajtá s piszege;
Füstőlgött Hymen markában
Lefordúlt szövétneke.
 
Ágyadtól tömött seregben
A sírig zsibongtanak
A fájdalmak gyászleplekben,
S mind feléd mutattanak.
 
Etelkád visszasohajtá
Sűrű sohajtásidat,
S fejét öledbe lehajtá,
Kettőzvén bánatidat.
 
Én akkor Lillát sirattam,
Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
Mint örökös foglalót.
 
Őtőle és mindenektől
Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
Ízekre szaggattaték.
 
A barlangok setét gyomra,
Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
Csak a kőszál hallgatott,
 
A pusztúlt várak omlása,
A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
Jajjaimmal megtele.
 
Nem hallá semmi érzékeny
Tőlem a Lilla nevét,
Csak a folyás, a félékeny
Nyárfa és a jámbor rét.
 
Már Ekhó is jól esmére:
S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
Keservesebb választ tett;
 
Sőt talám sympathiából
Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté bóltjából
Égre nyújtott karomat.
 
Lillát kerestem örökké:
De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
A világ pusztává lett.
 
Kergettem a reménységet;
És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a kétséget
S a boldogabbakhoz ment.
 
Elmém régi virgoncsága
Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
Lomhává lett, elvadúlt.
 
Már kezdett bennem gyengűlni,
És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
Készűlő, ijjedt madár.
 
Könnyemben, sohajtásomban,
Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
Már minden kietlenek.
 
Vázsony szent omladékában
A napra heveredém,
S még reményem divatjában
A violákat szedém,
 
De jaj, mikor visszatértem,
Már az apró viola
És minden remény énértem
Hervadásra hajola:
 
Mint a kő, meredten állék
Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
Rámjajdúlt a Balaton.
 
*
 
Így örök számkivetésre
Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kényszerítésre
Délnek vettem útamat:
 
És hogy a zajgó világban
Ne kelljen tolongani,
A rengeteg Somogyságban
Elbúttam haldoklani.
 
Itt hozzám semmi sem fére,
Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűnt kedvem esmére
És a kínzó szerelem.
 
De e temérdek rejtekbe
Tenger bánatom nem fért,
És a főldtől az egekbe
S innen a Dunába ért.
 
Itt, hol eldúlni próbáltam
Lillám emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
Mennyei tekintetét.
 
S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
"Nincs szebb teremtés Lillánál,
S nálam boldogtalanabb!"
 
Ah! egy vén tőlgynek aljában
Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában.
Ah, mely sírva kértem őt,
 
Hogy törűlje ki belőlem
Lillát és a bánatot!
De ő elfutott előlem,
Könnyezett és hallgatott.
 
Sőt azólta jobban vérzi
A rögzött kín szívemet,
S amint hergő lelkem érzi,
Sietteti végemet.
 
A Horvátország partjától
Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúlt nyilától
Szívem nem menekhete.
 
Már a Tisza is sajnálja
Beléhullott könnyemet,
S az Alfőld gazdag lapályja
Siratni kezd engemet.
 
E kenyér sík óceánja,
Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája sorsát szánja
És susog kínjairól.
 
*
 
Már ugyan láthattam volna
Lillát több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
Önkényt a haldokló is?
 
Sőt oly vad gyönyörűséget
Óhajthat-é valaki,
Hogy egy imádott szépséget
Halva szemléljen, vagy mi?
 
Úgy van! ez a kedves lélek
Nékem még élvén meghólt:
S ez az, hogy én halva élek,
Míg el nem zár a gyászbólt.
 
Múzsák, lankadó fejemre
Setét ciprust kössetek.
Hymen és Ámor! nevemre
Egész Léthét öntsetek.
 
És te, a szelíd álomnak
Áldott testvére, jövel!
S megroggyant alkotmányomnak
Kötéseit oldozd fel,
 
Hogy ama hűs nyoszolyában,
Melyet sírnak mondanak,
A lármátlan éjszakában
Tagjaim nyúghassanak.
 
S ez az érző szív megállván,
Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
Lilla mellyén szűnjön meg.
 
Te pedig, gyönyörű elme,
Gyönyörű test lakosa,
Kit a hív érzés gyötrelme
Oly sokáig mardosa,
 
Kegyes grófné! ki hallgattad
Fülemülém jajjait;
S értek megaranyoztattad
Ciprusfámnak ágait,
 
Ha már amit Czinderydnek
Sirattál gyászhantjain,
Nemes szívű Erdődydnek
Találtad fel karjain:
 
Idd mennyei édességgel
A hérók szeretetét;
S elfogadván kegyességgel
Eratóm tiszteletét,
 
Bocsáss meg, ha bús siralmát
Lábaidnál önti le,
S tán örömid szent nyugalmát
Megháborítja vele.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem