Csokonai Vitéz Mihály: Gróf Erdődyné Ő nagyságához
Gróf Erdődyné Ő nagyságához
Tudom, midőn síránkoztál
S könnyek gyöngyével áldoztál
| Halálán Czinderynek |
| Elhervadt teteminek, |
Tudom, midőn mély kínodban
Veszteg űlvén kastélyodban
| Olvasztád a vas eget, |
| A tanú-falak megett. |
A sír, mely a bú szózatját
Siralmod bő áldozatját
| Meg nem szokta hallani, |
| Kezdte már sokallani. |
Vakmerő tettét megbánta
S bár szíved gyakran kívánta,
| A halál, szánt tégedet; |
| Megkímélte éltedet. |
Maga a természet, melyet
Körűlted a pompa helyett
| Oly szépen tudsz festeni, |
| Gyászban kezdett sínleni. |
A nap bánta, hogy súgárral
A hold búsúlt, hogy könny-árral
| Nem kösztönthet tégedet; |
| Látja ázni szemedet. |
A fülemülék zengették
A vadgalambok felvették
| Lassú keserveidet, |
| Darabolt nyögésidet. |
Ők megtanúlták tetőled,
S Atád berkében felőled
| És őtőlök az Ekhó, |
| Nem zengett egyéb, csak "óh!" |
Kertedben elhervadoztak
Ők terajtad szánakoztak,
| A rózsák, mint képeden; |
| Te pedig kedveseden. |
Hébe égi balzsamommal
A gráciák fájdalommal
| Ápolá szépségedet; |
| Törőlgették könnyedet; |
Ámor a fejét búvában
Füstőlgött Hymen markában
| Balra hajtá s piszege; |
| Lefordúlt szövétneke. |
Ágyadtól tömött seregben
A fájdalmak gyászleplekben,
| A sírig zsibongtanak |
| S mind feléd mutattanak. |
Etelkád visszasohajtá
S fejét öledbe lehajtá,
| Sűrű sohajtásidat, |
| Kettőzvén bánatidat. |
Én akkor Lillát sirattam,
Akinél szívemet hagytam,
| Azt a szépet, azt a jót, |
| Mint örökös foglalót. |
Őtőle és mindenektől
Lelkem a mély keservektől
| Elhagyatva jajgaték. |
| Ízekre szaggattaték. |
A barlangok setét gyomra,
Hol magános panaszomra
| Hol senki sem láthatott, |
| Csak a kőszál hallgatott, |
A pusztúlt várak omlása,
A mély vőlgyek horpadása
| A vad erdők éjjele, |
| Jajjaimmal megtele. |
Nem hallá semmi érzékeny
Csak a folyás, a félékeny
| Tőlem a Lilla nevét, |
| Nyárfa és a jámbor rét. |
Már Ekhó is jól esmére:
Keservemnek zengésére
| S minthogy ő is szeretett, |
| Keservesebb választ tett; |
Sőt talám sympathiából
Mert harmat önté bóltjából
| Könnyezte is sorsomat, |
| Égre nyújtott karomat. |
Lillát kerestem örökké:
Az emberek törzsökökké,
| De minthogy ő elveszett, |
| A világ pusztává lett. |
Kergettem a reménységet;
Nálam hagyta a kétséget
| És ha olykor megjelent, |
| S a boldogabbakhoz ment. |
Elmém régi virgoncsága
Érző szívem nyájassága
| Ködbe borongván elmúlt: |
| Lomhává lett, elvadúlt. |
Már kezdett bennem gyengűlni,
Az élet, mint a repűlni
| És számon lebegett már |
| Készűlő, ijjedt madár. |
Könnyemben, sohajtásomban,
A Vértesben és Bakonyban
| Jajszómban részt vettenek |
| Már minden kietlenek. |
Vázsony szent omladékában
S még reményem divatjában
| A napra heveredém, |
| A violákat szedém, |
De jaj, mikor visszatértem,
És minden remény énértem
| Már az apró viola |
| Hervadásra hajola: |
Mint a kő, meredten állék
És mikor sorsom elválék
| Egy ledűlt boltozaton, |
| Rámjajdúlt a Balaton. |
| * |
Így örök számkivetésre
Egy titkos kényszerítésre
| Kárhoztatván magamat, |
| Délnek vettem útamat: |
És hogy a zajgó világban
A rengeteg Somogyságban
| Ne kelljen tolongani, |
| Elbúttam haldoklani. |
Itt hozzám semmi sem fére,
Csak eltűnt kedvem esmére
| Még az édes Múzsa sem; |
| És a kínzó szerelem. |
De e temérdek rejtekbe
És a főldtől az egekbe
| Tenger bánatom nem fért, |
| S innen a Dunába ért. |
Itt, hol eldúlni próbáltam
Minden zugban feltaláltam
| Lillám emlékezetét, |
| Mennyei tekintetét. |
S azt olvastam minden fánál,
"Nincs szebb teremtés Lillánál,
| Azzal csörgött minden hab: |
| S nálam boldogtalanabb!" |
Ah! egy vén tőlgynek aljában
Sereg szú pezsgett markában.
| Láttam a sápadt Időt, |
| Ah, mely sírva kértem őt, |
Hogy törűlje ki belőlem
De ő elfutott előlem,
| Lillát és a bánatot! |
| Könnyezett és hallgatott. |
Sőt azólta jobban vérzi
S amint hergő lelkem érzi,
| A rögzött kín szívemet, |
| Sietteti végemet. |
A Horvátország partjától
Mégis bennszorúlt nyilától
| Majd Erdélyig kergete; |
| Szívem nem menekhete. |
Már a Tisza is sajnálja
S az Alfőld gazdag lapályja
| Beléhullott könnyemet, |
| Siratni kezd engemet. |
E kenyér sík óceánja,
Poétája sorsát szánja
| Hol semmi ekhó nem szól, |
| És susog kínjairól. |
| * |
Már ugyan láthattam volna
De mérget hogyan kóstolna
| Lillát több ízromba is: |
| Önkényt a haldokló is? |
Sőt oly vad gyönyörűséget
Hogy egy imádott szépséget
| Óhajthat-é valaki, |
| Halva szemléljen, vagy mi? |
Úgy van! ez a kedves lélek
S ez az, hogy én halva élek,
| Nékem még élvén meghólt: |
| Míg el nem zár a gyászbólt. |
Múzsák, lankadó fejemre
Hymen és Ámor! nevemre
| Setét ciprust kössetek. |
| Egész Léthét öntsetek. |
És te, a szelíd álomnak
S megroggyant alkotmányomnak
| Áldott testvére, jövel! |
| Kötéseit oldozd fel, |
Hogy ama hűs nyoszolyában,
A lármátlan éjszakában
| Melyet sírnak mondanak, |
| Tagjaim nyúghassanak. |
S ez az érző szív megállván,
Egy vég sohajtássá válván,
| Lelkem egy nagy, egy hideg, |
| Lilla mellyén szűnjön meg. |
Te pedig, gyönyörű elme,
Kit a hív érzés gyötrelme
| Gyönyörű test lakosa, |
| Oly sokáig mardosa, |
Kegyes grófné! ki hallgattad
S értek megaranyoztattad
| Fülemülém jajjait; |
| Ciprusfámnak ágait, |
Ha már amit Czinderydnek
Nemes szívű Erdődydnek
| Sirattál gyászhantjain, |
| Találtad fel karjain: |
Idd mennyei édességgel
S elfogadván kegyességgel
| A hérók szeretetét; |
| Eratóm tiszteletét, |
Bocsáss meg, ha bús siralmát
S tán örömid szent nyugalmát
| Lábaidnál önti le, |
| Megháborítja vele. |
