Berzsenyi Dániel: AZ ULMAI ÜTKÖZET
Álgyúk dörögnek! rettenetes veszély
Zúg, mint dagadt felhők morajja
S Bosporusok zokogó nyögése.
A harc s dicsőség kénye, Napóleon,
S mint Júpiter mindent lerontó
Mennyköve, egy riadással elszórt.
Réműlt futásban; látom az éktelen
Vert had zavarját tébolyogva,
S Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan
Nincs hát remény már? - Itt az idő, magyar!
Melly majd szabad lelked nem ismért
Jármot akaszt te szilaj nyakadra.
Villámok ádáz zápora, vérözön
Toldult s rohant rád számtalanszor:
Ámde te, mint az egekbe ötlő
Rémíthetetlen melled acélfalat
Vont fel körűlted, s vakmerően
A haragos buzogányt ragadván
Vivtál ezerszer többel ezer csatát:
Menj, most mutasd meg Zrínyi lelkét,
Zrínyi dicső remekét, halálát!
Mozdíthatatlan zárait áltüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit.