Arany János: Ötödik ének

Teljes szövegű keresés

Ötödik ének
 
Folytatás
 
Ildikó azonban feljöve, mint hajnal,
Rózsa teljes képpel, szőke arany hajjal;
Jöve napkeletről, hol a hajnal támad;
Fénye, vidámsága Etele urának.
 
Lágy hintaja himbál szelid paripákon,
Maga henyél selymes, dagadó párnákon;
Mellette a kasban, Aladár ficánkol,
Atyja-felé örvend, szeme, arca lángol.
 
Két felül a hintón s két sorral utána
Léptet az udvarnak száz-száz deli lyánya;
Földet söpör úszó fátyoluk szegélye,
Arcokat ingerli a lovaglás kéje.
 
Mint a hadak útja, * vegyesen csillaggal;
Szeli az ég boltját gyöngyhímű szalaggal:
Ugy lepi átlátszón a földet uszályok,
Közzűle ragyogván csillagszemü lyányok.
 
Tejút az égen. A. J.
De arany és kő is ragyog ottan drága,
Lovakon a szerszám futosó világa;
Széjjel az árnyékba, fénye lövell tüzként,
S vissza, ha nap ránéz, meri nézni büszkén.
 
Görbe tevék hátul, mint óriás lúdak,
Libegő járással hosszu nyakat nyútnak;
Kincs vala, kincs-érő, azokon terhelve,
Sátornemü, szőnyeg, drága szövet, kelme.
 
Ezután a szolgák, barna vegyes sorral,
Mint valamely árnyék, húzódtak a porral. -
Kit, ahogy elmondám, sátor alól végre -
Szemlél vala Gyöngyvér, Buda felesége.
 
Nézte alattomba, sátora szűk nyitján,
Állva belül vastag, lefolyó kárpitján;
Puha kezecskéit összecsapá rajta,
S akaratlan egy szót száján kiszalajta:
 
"Ki hát ez az asszony? miféle királyné?...
Mintha nem is volna, több nála, királyné!
Ő pedig az volna, született neméből,
S nem tegnapi pille Buda kegyelméből!"
 
Etele pedig már ölben Aladárját,
S bévitte karöltve maga édes párját;
Széjjel a lánykákat palotába küldvén,
Így monda nejének, vele szemben ülvén:
 
"Beh szép vagy, öröm vagy, én gyönyörüségem!
Bizony, annál is még szebb vagy te ma nékem,
Mikor első ízben palotámba jöttél,
Világ szép asszonya, te az enyim lettél.
 
"Akkor is ám kérők hada gyült miattad,
Noha első férjed' sápadva sirattad;
Vitéz fejedelmek, világi leventék
Kincses ajánlattal szerelmök izenték.
 
"De te, gyermek-özvegy, Szigfrid után sirtál,
Másnak szerelemre soha meg se' nyiltál;
Valamint a bimbó vissza ölét zárja,
Ha korán-hév napnak elhagyta sugárja.
 
"Te is úgy maradtál napod kora szüntén,
Hervadva szerelmed hamari eltüntén,
Mielőtt még tudtad, igazán tanultad:
Úgy kelle siratnod valamint elmultat.
 
"De mióta lettél édes feleségem,
Minden ölelésre gyönyörübb vagy nékem,
Mert szép ködös arccal, könnybeborult szemmel -
Legszebb pedig a nő piros szerelemmel.
 
"Nyílj hát, teljesedjél, és rózsa-virágom?
Boríts leveliddel, puha boldogságom!
Szívja soká, szívja szép ajkad ez ajjak
Kedvem lenne ma, hogy öleden meghaljak."
 
Nem felel az asszony semmit ezen szókra,
Csak tüzes orcáját engedi a csókra,
Félig nyílt szemeit, pici gödrös állát,
Gömbölyű két karját, síma fehér vállát.
 
Így múlatozának egymás örömében,
Valamíg a hév nap dele járt az égen;
Paripáktól ekkor Aladárt behozták:
Szerelemben azt is majd kétfelé oszták.
 
Fel, magosan, apja dobta kicsiny terhét,
Kacagott a gyermek, s lihegé: "egyszer még!"
Anyja pedig szemmel kísérte ijedten,
Mégis azért büszkén, hogy fia nem retten.
 
Majd apja, emelvén keze' paizsára:
"Nőj nagyot - elkezdé - hunok nagy királya:
És - mint fiatal lomb fedi törzsökét el:
Híred az enyémet árnyazza sötéttel!"
 
Igy szóla; s az asszony sírta örömkönnyét,
Azután választá ragyogóbb öltönyjét,
Mert ideje volt már Gyöngyvérhez is menni,
Nagyobbik urához * illett beköszönni.
 
A nőnek férje bátyja. A. J.
Ajándékit elébb küldé bizonyostul:
Három teve terhét, csuda állatostul,
Mint déli homokból hozták vala nem rég
Lágy Perzsia gyapját, hindu szövött selymét.
 
Így azután mentek Buda hőshöz által,
Hol fennlaka díszlik faragott korláttal;
Jó Buda Gyöngyvérrel sietett eléjök,
Gádor előtt várta királyi személyök'.
 
Hamar a két asszony szeme összevillant,
De csak amíg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.
 
Akkor Buda nője messze kitárt karral
Fogadá vendégét nagy csók-zivatarral;
Ilda is ángyának örvend vala szintén,
Szavainak mézes csemegéjét hintvén.
 
Majd Aladárt Gyöngyvér kapta megint ölre,
(Bútt emez a csóktól, helyét letörölve;)
Dícsérte milyen nagy, dícsérte milyen szép;
"Boldog anya - mondá - fiad oly igen szép!
 
"Megveri nézéssel szemem, attól félek.
De jer palotámba, mi legyünk testvérek."
Mondván, bevezette. Utánok azonnal
Mene a két férfi, nyájas nyugalommal.
 
Ekkor Etel, látván Buda nője tettit,
Micsoda jósággal szeretik szerettit,
Nagy szíve örömmel teljesedék rája,
S így szóla, előre mosolyogván szája:
 
"Hej, mire gondoltam én eme hadköltést?
Asszonyainknak, lám, szerzek időtöltést,
Lengő sátor alatt, hűs Mátra berekben,
Valamíg a hév nap nyári tüze rekken.
 
"Nosza hát induljunk hajnali harmattal,
Udvari népestül, az egész nő-haddal,
Lássák a vadászat riadalmas sorját,
Ülvén lakomával büszke vadak torját..."
 
Tapsolt az örömtül Buda felesége,
Buda sem lelvén szót hamar ellenébe; -
Lovalák az udvart nagy bontakozásnak,
Hogy hajnali hűssel megeredjen másnap.
 
Ott eleven sürgés mindenfele pezsdül,
Göngyölík a sátort rúddal, cövekestül,
Szőnyegeket szednek, drága vagyont, össze,
Térdelik a málhát, ügyesen kötözve.
 
Arany-ezüst készség van egész halommal,
Lót-fut a vén sáfár: mit tegyen e lommal?
Poharak, medencék, tálak özön fénye,
Föld-ette királyok lakozó edénye,
 
Az asszonyi nép is gondba' fejét főzi,
Kicsiért nagy felleg homlokát redőzi,
Sok majd csak az úton jut eszébe reggel,
Marad a szükséges, viszi ami nem kell.
 
Bontják szolga-cseléd a sok teli vermet
Benne arany köles, buja földben termett;
Boza italt, kámot, * bort is vele bőven;
Dús lakomák lelkét, emelik tömlőben.
 
Mint a hún és kún népek itala emlegettetik a krónikák által. Kölesből erjesztett sörféle folyadék. A. J.
Szerszám szanaszéjjel tisztul ragyogóra,
Hintó vala készen, kötni mokány lóra;
Málha-barom békón; paripát vakarnak:
Keze-lába termett az egész udvarnak.
 
Egy rakodó vásár egész Budaszállás,
Kinek jut eszébe étel, ital, hálás?
Fáklya futó fénye éjjel is ott jár még,
S bukdosik egymásba sok fekete árnyék. -
 
Másnap, hogy elértek zöld Mátra tövébe,
Sátraikat vonták egymás közelébe,
Buda kerek halmon, öccse alább kissé;
Bő patak a helyet teszi vala frissé.
 
Lentebb a lapályon, boruló tölgyesben
Nyüzsgött az egész had, mint valamely lesben,
Füstbokor itt és ott tapad az erdőre
Mint mikor a hegyek pipálnak esőre.
 
Még az-nap az útat s éjjel kipihenték;
Etel pedig osztá a vadászat rendét:
Gyors paripán a völgy zugait bejárta,
Vagy nézte magasból, merre dül a Mátra.
 
S mint aratók pásztát nagy szél gabonában
Hogy' fognak, az áldást terelik sorjában:
Egy darab ott áll még, itt kopasz a tarló,
Hódítja csapánkint az emésztő sarló:
 
Etel is a Mátrát osztja fel akképen,
Hegyre hegyet készül meghajtani szépen,
Nagy rengeteg erdőt nyomni körül haddal,
Ugy bánni el oztán közepütt a vaddal.
 
Vad el ne osonjon, rendeli az alyban,
De vadászni beljebb tilos a karajban;
Mindenkor az első "Buda király vadja" -
Maga is Budának ezt a fogást hagyja.
 
Így adva parancsát holnapi reggelre:
Akkor hada bomlott, kiki rendelt helyre;
Maga is bátyjával paripára mozdul,
Solymászni fehérnép velük együtt buzdul.
 
Megharsan a völgyben hajtók riadása,
Nincs földön, egen sincs, vadnak maradása,
Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.
 
Amaz örök csendet veszi lárma közre,
Levegő a zajtól egyre szorúl össze;
Lárma, paizscsörgés, ördögi huj ! huj ! * szó:
Félelem a vadnak ez idegen uj szó.
 
Egyike a legrégibb történeti szavainknak. Mint csatakiáltást adja krónikánk, a régi magyarok szájába: "diabolica huj! huj! exclamatio." A. J.
Ekkor Buda bátyját Etele kinálja,
Első a vadak közt hunok nagy királya,
Ugy Etele oztán, s mind a nemek főbbi;
Iszonyu öldöklést tesz végre a többi.
 
Hej, micsoda zsákmány aznap esett halva!
Medve, bölény, farkas; rőt-vad egész halma;
Láncsákon az erdő halottjait hordják,
Késő öreg éjjel fenn ülik a torját.
 
Sürög a had népe nagy máglya tüzeknél;
Nyárson egész marhát forgatnak ezeknél:
Busa bölényt, szarvast. Megcsappan a tömlő;
Zendül rege és dal, édesdeden ömlő.
 
Buda is sátrában múlatoz Etellel,
Menye, * Hilda asszony kínálja kehellyel,
Gyöngyvér pedig szolgál kisebbik-urának,
Szava szíve nyájas hunok asszonyának.
 
Menye, olykor az idősebb fivérnek az öcse' felesége, más kifejező szó hiányában. Egyébiránt a nurust jelnti rendesen. A,. J.
Pendül azonközben hegedősök kobza,
Emlékezetűl a régi regét hozza,
Hunor, Magyar ősről zeng a dal beszéde,
Kiktől ered a hún és magyar ág népe.
 
Hogy kerekedtek fel öreg Ázsiából,
Isten-csuda által, öseik honából,
Gímvad után szittya földre mikép jöttek,
Hol magyar és hún nép törzs-atyjai lettek.
 
Így lobog a jókedv az egész táborbul,
Míg rúddal az égnek szekere lefordul;
Azután a máglyák tüzei lankadnak,
Kevés nesze hallik a pihenő hadnak.
 
De Hunort a szép dal fölverte kobozzán,
Eljő, ivadékát firól-fira hozván;
Léptök után a lomb megsuhan ott és itt;
Szent a manók éje: fű, fa, virág csitt! csitt!...

 

 

Annotációk
Szövegrészlet kijelölését követően fűzhet hozzá magyarázatokat.
További információk

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT