Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának Címereslevelei. Sajtó alá rendezte: Czobor Alfréd. 8. kötet. Budapest, 1942. 5…
Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának Címereslevelei. Sajtó alá rendezte: Czobor Alfréd. 8. kötet. Budapest, 1942. 588 lap.
Áldásy művének ez a befejező kötete 412 hazai és 8 külföldi armális, illetve rangemelő oklevél leírását folalja magában az 1826–1909 időközből. Pótlékában még 33 hazai és 3 külföldi oklevelet tartalmaz azokból a darabokból, melyek Áldásy kézirati gyűjtésébe a megfelelő évkörök közzététele után jutva, onnan kimaradtak. Ezekből a hazaiak közül egy középkori (II. Ulászló királynak Prágában 1497-ben kelt címeradománya alkincstárnoka, Kubinyi László deák részére), 7 darab XVI., a többi XVII. és XVIII. századi. Függelékében további 65, köztük 4 külföldi címereslevelet sorol fel, leirásuk mellőzésével, de a rövid regeszták minden kellékével. Ezek a darabok u. i. Áldásy kéziratának lezárása, tehát 1930. július vége után, de a Múzeum Levéltári Osztályának az Országos Levéltárral való egyesítése, vagyis 1934. júliusa előtt jutottak a múzeumi levéltárba. A sajtó alá rendezés áldozatos munkáját vállaló Czobor gondosságát dicséri, hogy ebben a formában felvette őket; mint megjegyzi, Áldásy is kétségtelenül felvette volna őket kéziratába, de ebben 1932-ben bekövetkezett halála akadályozta meg.
Czobor egyébként, mint az eddigi köteteknél, e kötethez irt Bevezetésében is kiemeli a közölt anyag társadalom-, művelődés-, gazdasági, had- és köztörténeti vonatkozásait. Művelődési, közéleti és egyéb történeti nagyságaink sorában szerepel többek közt Czech János, az Érsekújvári Kódex felfedezője, továbbá Klapka György atyja, egyházfejedelmeink közül Szcitovszky János, Lonovics József, Haulik György cimereslevelei. A rangemelő oklevelek csoportjában Vay Ábrahám és Zay Imre grófi, Nyáry Antal bárói oklevelét tartalmazza e kötet. Czobor címertani szempontból méltatja, hogy a magyar nyelv, mint hivatalos államnyelv 1845-től kezdve az armalisoknál is a latin nyelv örökébe lép. Rámutat ennek kapcsán arra is hogy e magyarnyelvű oklevelek még nem tudnak elődeiknek latin stílus- és tartalmi sajátosságaitól szabadulni. Az első magyarnyelvű címereslevél Janics Jánosé 1840-ből, négy évvel megelőzve ezzel a törvény szentesítette követelményt. Ugyancsak e törvénnyel és előzményeivel vonatkozásban 1836-tól kezdve tömegesen újítják meg pecsétjeiket a törvényhatóságok és egyéb közületek, latin köriratuknak magyarral való felcserélése végett. Végül megjelöli Czobor bevezetése e kötetben is a közöltek sorából a legjellegzetesebb beszélő és jelképes címereket. Egészen különleges ezek közt is Urm János péterváradi őrnagy címerének sisakdísze: ebben 12 zászlócska – egy török és 11 francia – utal ugyanennyi hadjáratban való részvételére.
A nyolc kötet bevezetéseinek ezek a részei nélkülözhetetlenek és szinte vezérfonalát nyujtják egy modern magyar címertani kézikönyv megírásához. Utal erre folyóiratunkban már e munka III. kötetének bírálója is (Turul 1937. évf. 3–4. sz.), amidőn címertani irodalmunknak nagy heraldikusaink, báró Nyáry, Csergheő, Csoma elhalálozását követő ellanyhulásáról panaszkodik, bár kisebb közlemények, főleg aktuális kérdésekkel kapcsolatos cimertani tanulmányok – akárcsak ma – azóta is jelentek meg időnkint. De cimertani irodalmunk nem áll arányban címeres emlékeink közismert gazdagságával. Ugyanitt hangoztatja azt is, hogy ha Áldásy munkája nem is menti fel mindig a kutatót az eredeti címereslevelekhez való fordulástól, a kézirattár foliói átböngészésének fáradságától mindenesetre megkíméli s heraldikánk fejlődésének megfigyelésére kiválóan alkalmat nyújt. Most tehát, hogy ez a nyolc kötetnyi gazdag anyag könnyen hozzáférhetővé vált, elérkezett az ideje elsősorban az ezekre alapozott új Magyar Heraldika Kézikönyve kidolgozásának is.
Elkerülhetetlen és illő, hogy történeti irodalmunkban ily párját ritkító nagyszabású vállalkozás befejező kötetének megjelenése kapcsán visszapillantást vessünk keletkezésének körülményeire, viszontagságos sorsára és méltassuk jelentőségét, ami nemcsak a heraldika és történettudomány, hanem egész tudományos életünk szempontjából is tanulságos. A munka jelentőségére nézve Czobor szavait idézzük a 8. kötethez írt bevezetéséből: «Dr. Áldásy Antalnak ez a műve tudományos pályájának legterjedelmesebb és legfárasztóbb munkája, melyhez hasonló címerleíró gyüjtemény úgy méreteit, mint a feldolgozás módját tekintve, sehol másutt nincsen.»
Hogyan merült fel e munka terve és hogyan járta végig megvalósulásának tövises útját? 1895-ben indította meg a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtára, ősnyomtatványainak leírását tartalmazó kötetével, a Könyvtár leíró katalógusainak sorozatát. Ezt 1904-ben követte a címeresleveleit leíró első kötet. Fejérpataky László, a Széchényi Könyvtár akkori igazgatója, felismerte, hogy a címereslevelek és nemességi ügyek iránt napról-napra fokozódó érdeklődés kielégítése mellett a heraldika tudományának tesz szolgálatot a múzeum őrizetére és gondozására bizott 72 családi levéltár cimeresleveleinek, mint a címertan legbecsesebb forrásainak közzétételével. Ő szemelte ki a fiatal múzeumi őrt, Áldásy Antalt, e fáradságos munka elvégzésére, aki már 1900-ban látott hozzá az 1200–1868-ra kiterjedő s egyelőre két kötetnyire becsült anyag feldolgozásához. A címereslevelek és egyéb nemességbizonyító iratok eredetileg a levéltári osztály törzsanyagának csoportjába voltak időrendben beosztva. Áldásy már 1886-ban kezdte az anyag kiválasztását és csoportosítását. Az anyag teljes kiválasztása és a kettős – évek és családok szerint vezetett – cédulakatalógus elkészítése négy év munkáját vette igénybe. 1890-ben igy e csoport 193 nemesi irata mellett a családi levéltárakból vett 42 darabjával 235 iratot tartalmazott. A nemesi iratok önálló csoportjának felállítása e gyűjtemény tervszerű gyarapítását vonta maga után. Különösen 1897-ben emelkedett a gyarapodási szám, az országos kiállítás anyagáról készült másolatok átvételével, egyszerre 91-re; a végleges rendezéstől 1902-ig az eredeti szám háromszorosára növekedett. Így az 1904-ben megjelent első kötet 631 darabot foglalt magában, Áldásy bevezetése már ebben a 86kötetben is tanuskodik a képzett heraldikus kiforrott kritikájáról és normát szab a későbbi kötetek bevezetéseinek, a legkiválóbb és különleges armálisok kiemelésével (valóságos kis megbízható magyar heraldikatörténet állítható össze ezek alapján), a munka kiadása körül követett eljárás irányvonalainak megjelölésével és a munka használatát megkönnyítő szempontok és útbaigazítások megadásával.
A publikálás folytatásának kényszerű hosszú szünetében Áldásy páratlan buzgalommal és lelkiismeretességgel folytatta a folyton szaporodó anyag gyűjtését és feldolgozását. Folytatta 1912 után is, amikor egyetemi tanári kinevezésével megvált a Széchényi Könyvtártól, mint Hóman írja: «Teljes önzetlenséggel folytatta művét hálára kötelezve a Könyvtár vezetőségét és a kutató közönséget.»
Az 1917 óta készenálló munka egy újabb kötetének megjelenése a háború és az azt követő évek mostoha körülményei következtében csak 1923-ban valósulhatott meg a II. kötet első tíz ívének megjelenésével, amit megint csak 1930-ban követhetett ennek a kötetnek második fele. Ennek a két kötetnek megjelenését érhette meg Áldásy. Halála után nem volt kilátás, hogy a további kötetek belátható időn belül a Nemzeti Múzeum kiadásában napvilágot láthassanak. Ekkor fogant meg a megboldogult tudós testvéröccsében, dr. Áldásy József ny. belügyi h. államtitkár úrban az a nagylelkű és fenkölt elhatározás, hogy a további kötetek saját költségén való publikálásával nem engedi elkallódni testvére munkáját. A kézirat négy kötetnyinek ígérkezett, az összesen 4588 leírást és 271 címerrajzot magábanfoglaló gyűjtemény azonban végeredményben nyolc testes kötetben kaphatott csak helyet. Áldásy József elhatározásával a hátralevő hat kötetnek aránylag rövid időközben való megjelenése biztosítva volt. E hat kötet sajtó alá rendezését Czobor Alfréd vállalta, kinek «fáradhatatlan és odaadó buzgóságát» nemcsak a kiadó, de a tudományos kritika is egyhangúan méltatta minden egyes kötet megjelenése alkalmával.
A tudós szerző hangyaszorgalma magában nem magyarázza meg a nagy munka teljes megvalósulását, ha nem párosul alapos tudományos felkészültségével, fejlett kritikai vénájával. A történettudomány összes segédtudományaiban, a címertan mellett a diplomatikában való otthonossága képesítette például arra, hogy biztos szemmel azonnal felismerje és biztos kézzel azonnal kiselejtezze a hamisított okleveleket. Czobor a későbbi kötetek gondozásában Áldásy szempontjait követte nagy szakértelemmel, biztosítva ezzel, hogy a munka egységes elgondolásához híven az elárvult későbbi kötetek méltók maradtak az Áldásytól gondozott elsőkhöz.
Áldásy Antal és Czobor mellett, Áldásy József nélkül a munka valószínűleg nem kerülhette volna el a csonkánmaradás szomorú sorsát, azt a sorsot, melyre nézve Fekete Nagy Antal szép szavakat talált a mű negyedik kötetéről folvóiratunkban közölt ismertetésében: «Történetíróinknak, főleg azoknak, akik kiadatlan forrásanyagot őrző intézményeinknél szolgálnak, oly hatalmas és sokoldalú anyag áll rendelkezésére, hogy összegyűjtött anyaguk feldolgozását legtöbbször nem tudják befejezni» (Turul, 1938. évf. 3–4). Rámutat ennek kapcsán az irói hagyatékként ránkmaradt kéziratoknak többnyire még mostohább sorsára. Kétségtelen, hogy Áldásy életmunkája sem kerülhette volna el ezt a sorsot, ha halála után öccsének áldozatkészsége és kitartó buzgósága meg nem teremti továbbépítésének és betetőzésének előfeltételeit. Hadd idézzük itt újra az 5. kötet bevezetésének zárószavait is: «Nem zárhatjuk bevezető sorainkat anélkül, hogy az eddiginél is nagyobb csodálattal és megilletődéssel ne mutassunk rá arra a rendkívül fárasztó munkateljesítményre, melyet a megboldogult tudós ebbe a nagyméretű művébe kitartó szorgalommal és odaadással belefektetett, s hogy ennek kapcsán újólag ki ne emeljük, mily nagyértékű az az áldozat, melyet testvéröccse annak teljes egészében való kiadására fordít, hogy azt közkinccsé tegye». A két Áldásy testvér érdemének egybefoglaló méltatására ismertetésünk végén viszont a befejező kötet bevezetéséből idézünk: «Bizonyos, hogy akik ezt a nagyszabású művet forgatni fogják, mély hálaérzettel fognak emlékezni a tudós professzorra, s hálájuk kiterjed arra is, aki áldozatot nem kímélve, annak teljes közreadását lehetővé tette... Legyen ez a mű is dr. Áldásy Antal emlékének hű őre».
Tiborsky Ottó.
