SKÓCIAI SZENT MARGIT SZÁRMAZÁSÁNAK KÉRDÉSÉHEZ.
36SKÓCIAI SZENT MARGIT SZÁRMAZÁSÁNAK KÉRDÉSÉHEZ.
Fest Sándor, aki már évekkel ezelőtt két magyar- és két angolnyelvű cikket írt a szent skót királyné származásáról, legújabban ennek a kérdésnek egy egész füzetet betöltő ötödik dolgozatot is szentelt.* Mivel a füzetben Fest az e sorok írójától ebben a folyóiratban tavaly megjelent tanulmányról* általánosságban véleményt mond s az abban előadottaknak ötletszerűen kiragadott egyik-másik részével is foglalkozik, helyénvalónak látszik, hogy Fest legújabb dolgozatához néhány megjegyzés fűzessék.
Debreceni angol dolgozatok. Kiadja a Tisza István-tudományegyetem angol szemináriuma. I. Skóciai Szent Margit magyar származása. Írta: Fest Sándor. Debrecen, 1939.
Turul, 1939. évf. 1–42.
Legelőbb is megemlítendő, hogy e legújabb művében Fest azt a véleményt nyilvánítja, miszerint e sorok írójának dolgozata «lényegében és részleteiben is cáfolgatása», illetőleg «kritikája» az ő korábban megjelent cikkeinek.* Hogy a dolgozat célja nem Fest cikkeinek cáfolata vagy bírálata, hanem Szent Margit származásának meghatározása, ez világosan kitűnik abból a körülményből, hogy Fest cikkeinek csakis azon részeivel foglalkozik, amelyek a források értékelésére és szövegük magyarázatára vagy történeti tényekre vonatkoznak, ellenben említést sem tesz Fest sajátlagos szellemi munkájáról, t. i. azokról a következtetésekről, amelyek útján végső eredményéhez eljutott, s amely következtetések között például az is olvasható, hogy Svédországból azért kellett az ide száműzött két királyfit 1017-ben vagy 1018-ban eltávolítani, nehogy őket Nagy Kanut Dániában találhassa, ahová 1019-ben ellátogatott.* – Fest sajátlagos szellemi munkájának cáfolását vagy bírálatát különben is már eleve kizárta a források és történeti tények tekintetében minden eddigi cikkében következetesen megnyilvánuló az a sajátságos módszere, amelyet többek között kellően megvilágítanak a Theodorik-féle Szent Margit életrajzról, az Ordericusból vett latinnyelvű idézetről és a «terra Britanorum»-ot említő királyi oklevélről már elmondottak.* Az első kettőre kár volna újólag szót vesztegetni, a harmadikra vonatkozólag azonban az olvasó tájékoztatására most már kifejezetten meg kell jegyezni, hogy az a szerző, aki – mint Fest legújabb dolgozatában is* – az említett királyi oklevéllel foglalkozik, de meg sem említi annak hamis voltát, nyilvánvalóan elmulasztván vagy mellőzvén Szentpétery Imrének «Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke» című, közismert, alapvető művének használatát, az ezzel a mulasztással vagy mellőzéssel saját munkája fölött mond ítéletet.
Debreceni i. h. 3 és 75.
Fest szavai: «Amikor Eadmund Ironside, az angolok utolsó törvényes királya 1016. november 30-án meghalt, két kis fia állott a dán trónbitorló, Nagy Kanut útjában. Svédországba küldi a még csak csecsemőkorban lévő kis hercegeket, hogy féltestvére, Olaf, ölesse meg őket. Szégyelte volna, ha ez a gyilkosság Angliában történt volna. A kegyesszívű Olaf nem teljesíti a parancsot, hanem István (!) magyar király udvarába küldi a két kis fiút… Ez alkalmasint még 1017-ben vagy 18-ban történt, hisz Olaf 1018-ban (!) meghalt, Nagy Kanut 1019-ben Dániába látogatott el, nem lett volna bátorságos a kis királyfiakat ott találni.» (Budapesti Szemle, 1935. évf. 277/8.) – Köztudomású, hogy ez időben Dánia királya Nagy Kanut, Svédország királya Olaf Skötkonung volt, a két ország között ekkor államjogi kapcsolat nem állott fenn.
Turul i. h. 31. lap 3 jegyzet, 16/17. és 35/36. lap.
Fest legújabb dolgozatában az oklevélről csupán ez olvasható: «Hol lakhattak az angol királyfiak magyarországi számkivetésük idejében? A közhit (?!) a baranyamegyei ú. n. «terra Britannorum»-ot képzeli letelepedési helyüknek, bár maga ez a kifejezés inkább tömeges telepedésre enged következtetni. Hogy a «terra Britannorum» valójában mit jelent, ezt még ma sem tudjuk, mert közelebbi adatok még nem kerültek elő, amelyek a kifejezés értelmét megmagyarázhatnák» (Debreceni i. h. 54.).
37A most elmondottakból kifolyólag természetesen az alábbi megjegyzések sem foglalkozhatnak Fest legújabb dolgozatának cáfolásával vagy bírálatával, hanem csupán arra szorítkoznak, hogy a legújabb dolgozatában a források kiválasztásánál, értékelésénél és szövegük magyarázatánál, valamint a történeti tényekre és az irodalomra való hivatkozásnál alkalmazott módszert néhány példával szemléltessék.
A szóbanforgó dolgozatban Fest, a korábbiakkal egybehangzóan azt a véleményt nyilvánítja, hogy «forrásértéket csakis a körülbelül 1150-ig feljegyzett adatoknak lehet tulajdonítani»,* amiből természetszerűleg az következnék, hogy a XII. század közepe tájáig keletkezett minden forrás tárgyalandó volna. Ezt az általa megállapított elvet azonban Fest – módszerére igen jellemző módon – úgy alkalmazza, hogy az általa kijelölt korhatáron belül keletkezett, előtte ismeretes, de Agáthának Szent Istvántól való származtatása ellen szóló három krónika közül csak eggyel, mégpedig a nagyjelentőségű írónak, Willelmus Malmesbiriensis-nek Gesta-jával foglalkozik röviden, annak híradását hiányos megokolással tévesnek mondván,* ellenben a másik két forrást még ennyire sem érdemesíti. E két utóbbi közül az egyiket, a Theodorik-féle Szent Margit-életrajzot, amely a szent királyné szentéletű elődeivel negyediziglen foglalkozik, de feltűnő módon Szent István királyt nem említi, Fest egyáltalán figyelmen kívül hagyja. A másik forrás Szent Aelrednek Hitvalló Edvárd királyról írt életrajza. Fest ezt is csak közvetve érinti. Szent Aelred munkáiban ugyanis összesen csak négy hely található, amely Agáthának a császárral való vérrokonságát említi. Ezekről a munkákról Fest, a nélkül, hogy címüket megjelölné, ezt írja: «mind a négy hely, amelyben Aelred Agathának a császárral való rokonságáról ír, Florence of Worcester Chroniconjából, ill. Regalis Prosapia Anglorum-jából való. A stílelemzés, továbbá Florence kifejezésének átvétele (filia germani imperatoris Henrici) eléggé megvilágítja Aelred forrását…»* Mivel az említett négy hely közül kettő Szent Aelrednek Genealogiajában, egy-egy pedig az általa írt Szent Margit-, ill. Hitvalló Edvárd-életrajzban találtatik, Festnek idézett, négy helyről szóló megállapítását Aelrednek említett Hitvalló Edvárd-életrajzára is vonatkoztatnunk kell. Ebben a vonatkozásban azonban most idézett megállapítása teljesen alaptalan, amit igazol az a körülmény, hogy az életrajz kérdéses helye, amely így szól: «Imperator Romanus (– Henricus III. – ), cuius cognatam (– Agatam –) regis (– Eduardi confessoris –) nepos, filius Eadmundi ferrei lateris (– Edvardus –), unus e duobus, quos exilio Cnuto dampnaverat, uxorem duxit…», semmiképpen sem átvétele Florentius «Eadvardus vero Agatham, filiam germani imperatoris Henrici (– a Prosapiaban: 38Henrici III. –) in matrimonium accepit» kifejezésének, sőt e kifejezésből semmiféle «stílelemzés»-sel sem származtatható. Az életrajz e minden ismeretes krónikától teljesen eltérően szövegezett híradásának alapja tehát nem lehet sem Florentius, sem bármely más ismert krónika feljegyzése, annak alapjául nyilvánvalóan Osbertus de Clara-nak ma már elveszett Hitvalló Edvárd-életrajza szolgált, amelyet Szent Aelred munkája megírásához felhasznált.
Debreceni i. h. 5.
Willelmus Malmesbiriensis hiradásáról, amely szerint Edvárd királyfi felesége, Agátha, a magyar királyné «soror»-a volt, Fest a következőket írja: «Eddig is hangsúlyoztam, hogy a «máskor jól értesült gestaírónk itt kétségtelenül tévedett», a további kutatások nem változtattak nézetemen. Agatha nem lehetett Gizella királyné huga és mint látni fogjuk, nem lehetett a kiskorú Juditnak sem unokanővére, ha a soror szót ilyen értelemben akarjuk venni. De még, ha Herzog nézete elfogadható volna, még akkor is nehezen tudnám elképzelni, hogy akármely krónikás vagy gestaíró a távol Angliában Agathának a később magyar királynéval való unokatestvéri rokonságát ismerhette vagy tudhatta volna» (U. o. 33/34.). – Mivel egyrészt Willelmus nem állítja azt, hogy Agátha Szent István feleségének, Gizellának a huga lett volna, hiszen Gestája mindössze csak magyar királynéról beszél, másrészt pedig Fest semmivel sem tudta igazolni, hogy Agátha Juditnak, Salamon király feleségének unokatestvére nem lehetett, megjegyzésének első része semmivel sem ingatja meg a kérdéses feljegyzés hitelességét. A megjegyzés második részére, amely egyéni képzelettel érvel, a következőket lehet megjegyezni. Kétségtelen, hogy Willelmus sokkal későbbi (1120–1140) feljegyzése közvetlen ismereten nem alapulhat. Ismeretes azonban, hogy Willelmus kolostora híressé vált könyvtárának megteremtése körül serényen tevékenykedett s utóbb annak őrzője is volt. Munkáiból megállapítható, hogy igen sok angol forrást, közöttük angolszász krónikákat s Hitvalló Edvárd király egy életrajzát és sok nem angol krónikát is használt. Ismeretes továbbá az is, hogy Willelmus kora után nem egy krónika elpusztult, közöttük olyan is, amely Edvárd királyfi családjára felvilágosítást adott, mint pl. Turgotus krónikája, amelyet Johannes de Fordun, vagy Osbertus de Clara Hitvalló Edvárd-életrajza, amelyet Szent Aelred még felhasznált. Mindezeket tekintetbe véve nem szükséges «elképzelni», – hiszen az elmondottak alapján kézenfekvő – hogy Willelmus honnan merítette tudását Agáthának a magyar királynéval, az angol krónikákban névszerint említett Salamon magyar király feleségével való vérrokonságáról.
Debreceni i. h. 31.
Azonban nemcsak a most említett két fontos krónikának hallgatással való mellőzése jellemzi Festnek a források kiválasztásánál követett módszerét. Felix Liebermann «Die Gesetze der Angelsachen» című forráskiadványa alapján a korábbi cikkeiben meg sem említett Leges Eduardi confessoris-szal foglalkozván, a források közé sorolja az általa kijelölt korhatárnak minden megokolás nélkül való semmibevevésével a Leges Eduardi confessoris interpolált szövegét tartalmazó «Leges Anglorum Londoniis s. XIII. ineunte collectae»-nek ma már elveszett kéziratát, amelynek szövegét a legrégibb kódexek alapján Liebermann állapította meg és most említett forráskiadványában «Lond.»-nak nevezett. Ez a szöveg – amint Fest írja – «silány munka, tele hibával, sőt hamisítással is, amelyre Liebermann kritikája élesen rávilágít. De e botlások és hibák ellenére is van benne valami, ami érdeklődésünkre számot tarthat.»* Ez a valami a Leges Eduardi confessoris szövegébe betoldott, Fest véleménye szerint «felette nevezetes interpoláció: fuitque predicta Margareta generosa valde et optima, scilicet ex parte patris ex nobili genere et sanguine regum Anglorum-Britonum, ex parte vero matris ex genere et sanguine regum Rugorum; sanctissimisque antecessoribus suis in bonis et laudabilis (így!) actibus consilimis preclara effulsit.»* Ehhez az idézethez közvetlenül hozzáfűzi ezeket a megjegyzéseket: «Itt két mozzanatra figyelmeztetünk. A Leges ezen 1210 körüli interpolációja szerint: 1. Szent Margit édesanyja (Agatha) királyi sarj, a «rugok» királyainak véréből és nemzetségéből való. A menekült angol királyfi a vendéglátó király lányát vette feleségül. 2. A skótok királynéja szent őseihez hasonlít dícséretre méltó életével.»* Az 1. alatti két mondat Agátha származásának háromféle meghatározását adja. Az egyik szerint az orosz királyok véréből és nemzetségéből való, ami megfelel az interpoláció szövegének, a másik szerint királyi sarj, ami nem szabatos kifejezés, a harmadik («az angol királyfi a vendéglátó király lányát vette feleségül») szerint pedig Agátha Nagy Jaroszláv leánya volna, amely meghatározásnak az interpoláció szövegében semmiféle alapja nincsen. Ehhez a harmadik, teljesen önkényes és ezért meglepő értelmezéshez egy sorral utóbb Fest, minden megokolás nélkül, ezt a saját önkényes értelmezésével teljes ellentétben álló s ezért még meglepőbb kijelentését fűzi: «Egy pillanatig sem gondolhatni arra, hogy Agáthát Jaroszláv lányának akarná ez az interpoláció feltüntetni.»* Áttérve a 2. alatti «mozzanat» tárgyalására Fest kijelenti: «A szent ősökre való hivatkozás sem lehet célzás orosz ősöktől való származására.»* Majd felvetvén azt a kérdést, «hogy kicsoda voltaképen ez a «rex Rugorum», akinek lányát (!) az idézett feljegyzés szerint (!) Edward angol királyfi feleségül vette és hogy kik Margit skót királyné szent ősei?»,* előadja az angolszász trónöröklés rendjéről való nézetét. A hastings-i csata után «a törvényes szokás szerint – írja Fest – Edgarnak, Szent Margit öccsének kellett volna Hitvalló Edward utódjának lennie. És miután Edgar utódok nélkül halt el, ősi jogszokás szerint Szent Margit fiai törvényes örökösei az angol koronának», amihez nyomban hozzáfűzi, hogy «a «Lond.» (– vagyis a tárgyalt interpoláció –) írója Szent Margit és fiai trónöröklési jogát ismeri el».* Az angol trónöröklésről mondottakból s különösen az utolsó megállapításból az elfogulatlan olvasó bizonyára arra következtetne, hogyha a «sanctissimi antecessores» kifejezés nem lehet «célzás (– az anyai ági –) orosz ősöktől való származásra», akkor ezek a szavak nyilván Szent Margit atyai elődeire, a szentéletű angolszász királyokra vonatkoznak, hiszen az interpolátor, amint Fest is kifejezetten megemlítette, Szent Margit és fiai angol trónigényét ismeri el. Fest azonban módszere segítségével egészen más eredményre jut. Miután előbbi alaptalan és önkényes állítását 39megismételve újból azt írta, hogy Edvárd királyfi a «rugok» felett uralkodó «király lányát kapta feleségül»,* kijelenti: «A Leges Edwardi Confessoris e XIII. század elejéről származó toldaléka tehát teljesen ugyanazt mondja, amit Ordericus Vitalis és Gaimar állított: hogy Edward a vendégfogadó király lányát vette feleségül,»* amely állításához, cikkének végső következtetését már e helyen levonva és indokolásul felhasználva, hozzáfűzi: «Ha már most a jól értesült worcesteri krónikákat idézem, amelyek szerint Edward királyfi Magyarországon nőtt fel, itt nősült meg, nem juthatok más következtetésre, mint arra, hogy az angol királyfi Szent István királyunk lányát vette feleségül. Új mozzanat a tárgyalt interpolációban az, mely Szent Margitot szent «őseihez» hasonlítja. Hangsúlyozom a többes számot. Mert a «sanctissimi antecessores» között van Margit nagyatyja, Szent István, az ő sógora, II. vagy Szent Henrik és Margit nagybátyja, Szent Imre! Ez az egyedüli forrás, mely Margit szent őseit említi…»* Fest emez állításaihoz a következőket kell megjegyezni. A Leges interpolációja szerint (amint már említtetett), Agátha az orosz királyok véréből és nemzetségéből való, míg Ordericus szerint Salamon hun király, Gaimar szerint pedig a magyar király leánya. Ez a három feljegyzés tehát semmiképpen sem mondja «teljesen ugyanazt», hogy t. i. «Edward a vendégfogadó király lányát vette feleségül.» – A «worcesteri krónikák»-nak (ezek alatt Fest csak az angolszász krónikában az 1057. évnél olvasható verset és Florentius Chronicon-ának első helyét értheti) az a hiradása, amely szerint Edvárd királyfi Magyarországon nőtt fel, hiányos értesülésből származó téves állítás, amit a források értékelésénél alkalmazott módszer megvilágítására utóbb elmondandók részletesen igazolnak. – Az interpolációban nem «új mozzanat» az, hogy «Szent Margitot szent «őseihez» hasonlítja» és maga az interpoláció sem «az egyedüli forrás, mely Margit szent őseit említi», hiszen a királyné szentéletű, mégpedig atyai ági, angolszász királyi elődeivel, akiket Fest egyetlen szóval sem említ, negyedíziglen részletesen foglalkozik az egy századdal korábban keletkezett Theodorik-féle Szent Margit-életrajz. Ezt az életrajzot azonban Fest, bár vele korábbi három cikkében röviden foglalkozott, nem tudni mi okból, ötödik dolgozatában (amint már említtetett), egy szóra sem méltatta.
U. o. 40.
U. o. 39. és 80.
U. o. 39.
U. o. 39.
U. o. 39.
U. o. 39/40.
U. o. 40.
U. o. 41.
U. o. 41.
U. o. 41/42.
A módszere segítségével elért s fentebb szószerint idézett eredményei alapján Fest utóbb megjegyzi, ez az interpoláció «arra figyelmeztet, hogy a (– Leges Eduardi confessoris-ban olvasható –) «terra Rugorum»-on tulajdonképpen Magyarországot, a «rex Rugorum»-on pedig a magyar királyt (– Fest szerint Szent Istvánt –) kell értenünk…»* Ez a megjegyzés, amelyből nyilvánvalóan kitűnik, hogy az Agátha orosz származásáról szóló, kétségtelenül téves híradást tartalmazó és csak a XIII. század elején keletkezett interpolációt Fest azért sorolta a források közé, mivel úgy véli, hogy módszere segítségével sikerült annak olyan értelmet adnia, amely Agáthának Szent Istvántól való állítólagos származását valószínűsítheti, a Leges Eduardi confessoris szövegében két súlyos akadályba ütközik. A Leges ugyanis egyik kifejezésében (Eadwardus… aufugit… usque ad terram Rugorum, quam nos vocamus Russeiam) nem Magyarországot, hanem kétségtelenül, mégpedig kétféleképpen Oroszországot említi, másik kifejezésében (rex ipsius terre, Malesclodus nomine,) pedig nem Szent Istvánt, hanem Nagy Jaroszlávot nevezi meg, aki abban az időben valóban az oroszok fölött uralkodott. E két akadály elhárítására Fest, amint utóbb az irodalomból való idézésének szemléltetésére előadandó példából ki fog tűnni, módszere segítségével igen egyszerű megoldást talált.
U. o. 60/61.
A források értékelése tekintetében elég a legrégibb feljegyzésre, az angolszász krónikában az 1057. évnél olvasható versre utalni, amelyről Fest a következőket írja: «Szívesen elhiszem és természetesen tudom is, hogy az angolszász krónika 1057-i feljegyzése… csakis 1066 után… iródhatott.* De ha valamit 10–20 évvel az esemény megtörténte után jegyeztek fel, ez nem kortársaktól való feljegyzés? Nem szabad az angolszász krónika forrásértékét lekicsinyelnünk azért sem, mert a szűkszavú szöveg szerint Kanut 40király Edward királyfit Magyarországba küldte. Igen jól tudjuk, hogy a királyfiak csak kerülő úton kerülhettek magyar földre, de hogy számkivetésük előbbi helyéről vagy helyeiről itt nincsen szó, azt az angolszász krónika jól ismert szűkszavúsága magyarázza. Nem osztom Herzog véleményét abban sem, hogy az angolszász krónika e hiányos közléséből a feljegyzés egyéb adatainak megbízhatatlanságára lehetne következtetni. Hogyan? Ha valamelyik feljegyzésnek egy-egy adata hiányos, vagy téves, akkor az egész feljegyzés megbízhatatlanságára kell következtetnünk?» S ugyanezen a helyen az egyik jegyzetben azt állítja, hogy «Herzog… az angolszász krónika szavait »a legnagyobb kétkedéssel» fogadja, mert ez nem közli, hol voltak a királyfiak (– helyesen Edvárd királyfi, mivel a vers egyedül őt említi –) mielőtt magyar földre jöttek…»*
Ezt a tudását Fest korábbi cikkeiben sehol sem árulta el. V. ö. Turul, 1939. évf. 3. l. 8. jegy.
Debreceni i. h. 21. l. és u. o. 8. jegyzet.
A forrásértékelésről általánosságban szóló és kérdő mondat alakjában fogalmazott az az állítás, mintha e sorok írójának nézete szerint «egy-egy adat hiányos vagy téves» voltából «az egész feljegyzés megbizhatatlanságára» kellene következtetni, minden alap nélkül való vád. Az angolszász krónikának forrásértéke ugyanis sem általánosságban, sem pedig a benne feljegyzett vers tekintetében nem kicsinyeltetett. A vers keletkezéséről e sorok írója megállapította ugyan a terminus post quem-et, az 1066. évet, ebből a körülményből azonban a versben foglalt adatok megbízhatóságára semmiféle következtetést sem vont le. Mivel a krónika időbeli terjedelméből önként adódik a terminus ante quem, az 1079. év, a verset természetesen a tárgyalandó források közé sorolta, azt a kérdést azonban, vajjon az 1066 és 1079 között keletkezett vers ismeretlen szerzője az 1016 táján született és 1057-ben elhúnyt Edvárd királyfi kortársa volt-e, mint amúgy is megoldhatatlant, fel sem vetette. – A szűkszavúnak éppen nem mondható versben olvasható állítások vizsgálatánál azt a körülményt, hogy a vers «nem közli, hol voltak a királyfiak (– helyesen Edvárd királyfi –), mielőtt magyar földre jöttek», meg sem említette. A vizsgálat kizáróan e verssorokon alapult: «Ezt az ethelinget (t. i. Edvárdot) Kanut király elküldte Magyarországba, hogy elpusztíttassék, ő azonban ott derék férfiúvá serdült…». E verssorok első állítása szerint Nagy 41Kanut Edvárd királyfit közvetlenül Magyarországra küldte volna, amit Fest, összes cikkeinek tanúsága szerint, szintén téves híradásnak tekint. Második állítása szerint Kanut király Edvárd királyfit azért küldte volna Magyarországra, hogy ott – Szent István országában! – elpusztíttassék, amely állítást Fest, bár hozzá sem korábbi cikkeiben, sem legújabb dolgozatában semmiféle megjegyzést sem fűz, nyilvánvalóan szintén tévesnek kell, hogy tartson. Ebből a két, kétségtelenül téves állításból vonatott le az a következtetés, hogy a belőlük adódó s velük legszorosabban összefüggő harmadik állítást, amely szerint Edvárd királyfi «azonban ott (t. i. Magyarországon) derék férfiúvá serdült», a legnagyobb kétkedéssel kell fogadni.* E sorok írója tehát nem a vers közlésének – Fest szerinti – hiányosságából, hanem két feltétlenül téves állításából vonta le következtetését, azonban nem általánosságban az angolszász krónikára, sem a vers egyéb adataira, hanem kizáróan a versnek egyetlenegy, most említett állítására.
Lásd Turul i. h. 3–4.
Minthogy a verset és Florentius Chronicon-ának vonatkozó helyét e sorok írója tanulmányában tartalmilag részletesen egybevetette, és az angol krónikák egy csoportjának hiányos értesülésére is utalt,* nem látszott szükségesnek a vers három téves állításának, az említett két helyen elmondottakból úgyis önként adódó keletkezését bővebben előadni. Mivel azonban Fest a vers harmadik téves állításáról azt írja, hogy «a kifogásolt részt, mely szerint Edward királyfi Magyarországon nőtt fel, hitelesnek, történeti valónak veszem, mert az angolszász krónika közlését megerősíti valamennyi (!) angol krónika, de különösen az, melynek az angolszász krónikával való belső kapcsolatát az imént vázoltuk: Florence of Worcester Chronicon-ja»,* a három téves állítás keletkezését közelebbről is meg kell világítani. Az angolszász krónika versének és a Florentius Chronicon-ában foglalt feljegyzésnek tartalmi egybevetéséből világosan kitűnik, hogy a vers szerzője a királyfi zsenge gyermekkorában (1017) történt eseményről csak annyit tudott, hogy Nagy Kanut király Edvárdot elpusztításra szánva Angliából száműzte, a második, szintén angolországi eseményről (1057) pedig csak annyi értesülése volt, hogy Edvárd királyfi feleségével, a császárral vérrokon Agáthával és gyermekeivel együtt Magyarországból érkezett vissza hazájába, ahol korán bevégezte életét. A két időpont között lefolyt négy évtizedben történt eseményekről azonban nyilvánvalóan semmiféle értesülése sem volt, amiért is a négy évtizedet áthidalandó, az előtte ismeretes híreket egybekapcsolta. Így keletkezett első téves állítása, amely szerint a királyfi közvetlenül Magyarországra száműzetett volna, amiből önként adódott második téves állítása, amely szerint Kanut Magyarországon kívánta a királyfit elpusztíttatni, s mindkettőből – a királyfi életben maradván – szükségszerűleg adódott harmadik téves megállapítása, hogy Edvárd «azonban ott» t. i. Magyarországon derék férfiúvá serdült. Florentius, aki Chroniconában kétségtelenül az angolszász krónikát is felhasználta, a versben foglalt adatokat részben kiegészítette, részben helyesbítette. Nemcsak az 1057-ben hazatérő királyfi családjáról ad a versnél sokkal bővebb felvilágosítást, hanem a száműzetésről is, feljegyezvén, hogy Nagy Kanut pusztulásra szánva Edvárddal együtt testvérét Edmundot is száműzte, mégpedig 1017-ben, Svédországba. Abból a körülményből azonban, hogy Florentius azt a magyar királyt, akihez szerinte a királyfiak még zsenge korukban Svédországból közvetlenül küldöttek volna, tévesen Salamonnak nevezi, arra kell következtetni, hogy az 1017 és 1057 közötti időben történtekről neki sem volt értesülése. Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy Florentius az említett nagy időköz áthidalására az általa felhasznált angolszász krónikából nemcsak átvette a téves állítást, amely szerint Edvárd már gyermekkorában érkezett volna Magyarországra, hanem azt a királyfi testvérére, Edmundra is – bár őt a vers meg sem említi – kiterjesztette és utóbbiról, mivel Edvárddal nem tért vissza hazájába, az időpont egészen bizonytalan meghatározásával («processu temporis») azt írta, hogy Magyarországon halt meg. A Chroniconnak ez az angolszász krónika hatása alatt keletkezett helye tehát nem alkalmas arra, hogy a vers amaz állításának, amely szerint Edvárd királyfi már zsenge gyermekkorában érkezett volna Magyarországra, hitelességet adjon. Nem alkalmas erre az a négy krónika sem, amelynek feljegyzései a Chronicon kifejezéseit teljesen vagy részben ismétlik, vagyis közvetlenül vagy közvetve a Chronicon s általa a vers hatása alatt keletkeztek, sem pedig a többi krónika, amelyek a vers amaz állításának többé-kevésbbé ellentmondanak.*
U. o. 5–6 és 35. I. 1. jegyzet.
Debreceni i. h. 21/22.
Florentiusnak a királyfiak zsenge korára vonatkozó kifejezését (illos ad regem Hungarorum, Salomonem nomine, misit nutriendos, vitaeque reservandos) ismétlik Simeon Dunelmenis (misit nutriendos, vitaeque reservandos), Szent Aelred Genealogiájában (eos destinat nutriendos) és Szent Margit életrajzában (vitae reservandos misit), valamint a Chronicon Mailrosensis monasterii (eos ad regem Ungarie Salomonem nutriendos misit). Teljesen eltérő kifejezést használ Willelmus Malmesbiriensis (Hunorum regem petierunt), Ordericus Vitalis (orta occasione regi Hunorum illos quasi nepotes suos obsides dedit) és Gaimar, aki a Magyarországra való érkezés előtt száműzetésben eltöltött tizenkét esztendőről ír (bien passé dusze anz). E források szövege közöltetett a Turul 1939. évfolyamának 38–42. lapjain olvasható Függelékben I. 5a, I. 9a 2, I 9c és II. 5; – ill. I 6a, I 7a és I 8a jelzések alatt.
A szöveg magyarázatának módszerére jellemző példát ad Fest, amidőn ötödik cikkében a «germanus» szóról írván, önmagáról megállapítja: «én magam, »sógor« értelmében vettem a szót eddig is», és ehhez megokolásul hozzáfűzi, hogy »itt főleg Ordericus Vitalis (– akinek megbízhatatlanságát ugyanebben az ötödik cikkében maga Fest is kifejezetten elismeri* –) tudatos (!) változtatására támaszkodtam, amikor forrásának, Florence of Worcesternek »filia germani imperatoris Henrici»-jét a »filia regis Hunorum«-mal azonosítja (!)».* Eltekintve Festnek az állítólagos tudatos változtatásról és az állítólagos azonosításról szóló, meg nem indokolt, önkényes állításaitól, meg kell jegyezni, hogy ő ebben az esetben az általa korábban elmondottakról – úgy látszik – teljesen elfeledkezett. Ugyanis korábbi négy cikke közül az egyik angolnyelvűben minden megokolás nélkül kijelentette, hogy a «germanus» szó értelme «ez esetben sógor», másik angol- és két magyarnyelvű cikkében pedig – Ordericusról és Florentiusról szót sem ejtve – egyedül és kifejezetten a (legújabb dolgozatában már meg sem említett) Thesaurus Linguae Latinae című szótárra hivatkozott s annak egyik, a dolgok (nem 42személyek!) egymáshoz való viszonyára vonatkozó helyét* csonkán idézve következtette teljesen alaptalanul és tévesen, hogy a «germanus» szó a személyek egymáshoz való viszonyában sógort is jelenthet. Erről a korábbi négy cikkében hangoztatott állításáról, amely látszólag az általa idézett híres szótáron alapszik, ötödik cikkében már így vélekedik: «Jól tudom, hogy a »germanus« kifejezésnek magyarázata nyelvi szempontból nem lehet kielégítő.»* Nyilván azért, mivel ez a magyarázat nyelvi szempontból nemcsak nem kielégítő, hanem teljesen elfogadhatatlan, Fest kevéssel utóbb kijelenti, hogy «valami elfogadható magyarázatát a »germanus« szónak mégis csak keresnünk kell…»,* amihez utóbb hozzáfűzi «azt hiszem… más úton kell a kifejezés florence-i értelmét keresnünk».* Ennek a «más» útnak, amelyre Fest csak legújabb, ötödik cikkében lépett, kiinduló pontja az a tény, hogy «ott van a korabeli angolszász krónika, ennek worcesteri változata», amely tényből – Fest véleménye szerint – «joggal tételezhetünk fel» (– előttünk ismeretlen és semmivel sem valószínűsíthető –) «ó-angol feljegyzést.» «Valószínűnek tartom – írja Fest – hogy Florence (– ezekben az ismeretlen és indokolatlanul feltételezett –) ó-angol feljegyzésekben »brodhor« szót olvashatott», sőt szerinte az is valószínű, hogy ez a szó «itt sógor értelemben» használtatott, aminek azonban – Fest érvelésének lényeges kárára – ellentmond az angolszász krónika, amelyben az a szó fitestvért jelent. Végül úgy véli, hogy «ha ott (– t. i. az ismeretlen és indokolatlanul feltételezett ó-angol feljegyzésekben –) Agathát úgy jelölték meg, mint a császár »brodhor«-jának… a lányát, Florence a »brodhor«-on könnyen »germanus«-t érthetett.»* Bár ez a több alaptalan és önkényes feltevésen felépített magyarázat éppen olyan elfogadhatatlan, mint a korábbi cikkeiben előadott s látszólag a Thesaurus Linguae Latinae-ből következtetett értelmezés, Fest mégis azt véli hogy a «germanus» szó «elfogadható magyarázatát» megtalálta és ezzel célját is elérte, vagyis sikerült a megbízhatatlan Ordericus téves feljegyzésének (filia regis Hunorum) értelmét a megbízható Florentius feljegyzésébe (filia germani imperatoris Henrici) belemagyaráznia, ami aztán arra a meglepő, teljességgel alaptalan kijelentésre ragadja, amely szerint «a kifejezésnek ez az értelmezése tökéletesen kiegyenlíti (!) az összes (!) forrásoknak idevonatkozó látszólagos (!) ellentétjeit…»*
Debreceni i. h. 22–27.
U. o. 70.
A szónak jelentése a valóságban az említett szótár szerint: «de rebus, nisi… de hominum secta: i. q. affinis, propinquus sim., similis, par…» A szó jelentésének Fest-féle téves magyarázatára v. ö. Turul i. h. 33. l. 3. és 5. jegyzet.
Debreceni i. h. 71.
U. o. 71.
U. o. 71.
U. o. 72.
U. o. 72.
Hasonló módszert követ Fest akkor is, amikor történeti tényekre hivatkozik. Miután korábbi cikkeiben azzal az ő végső következtetésének támogatására önkényesen felvetett lehetőséggel ismételten foglalkozott, vajjon Edvárd királyfi nem lehetett-e Aba Sámel ellenkirálya, ötödik dolgozatában e feltevéséről így nyilatkozik: «szívesen elhiszem, hogy Edward királyfinak a magyar trónöröklés kérdéséhez soha nem volt semmi köze. Ezt magam is beláttam, mert… idegen származású szóba sem jöhetett magyar királyjelöltnek mindaddig, amíg Árpád nemzedéke él»* Hogy Aba ellenkirálya nem Edvárd királyfi volt, ezt a krónikák kétségtelen hitelű adatai bizonyítják, nem pedig Festnek teljesen téves megokolása, hiszen Szent István után először Péter, majd Aba Sámuel, utóbb ismét Péter uralkodott, akiknek egyike sem volt Árpád nemzedéke.
U. o. 23.
Fest módszerére azonban még joban rávilágít az a mód, ahogyan az irodalomra való hivatkozásoknál eljár. Elmellőzve az olyan eseteket, mint például a W. F. Skene-féle előszóra való teljesen céltalan és eredménytelen hivatkozás (amely kiadványra egyébként, úgy látszik, éppen e sorok írója hívta fel Fest figyelmét), vagy pedig a Gard helységnév változatainak és az 1330. évi adatnak említése, amely adatok a Fest által idézett Lipszkyben természetesen nem találhatók:* elegendőnek látszik csupán a Leges Eduardi confessoris egy helyének Felix Liebermann «Die Gesetze der Angelsachsen» című forráskiadványából való önkényes idézésére rámutatni, amelyről tiszta képet ad a két szöveg szembeállítása:
U. o. 11–15 és 30.
43F. Liebermann:
|
Fest Sándor:
|
«[35] Iste supradictus Eadmundus habuit filium quendam, qui vocatus est Eadwardus. Qui mortuo patre, timore regis Cnuti aufugit de ista terra usque ad terram Rugorum, quam nos vocamus Russeiam. Quem rex ipsius terre, Malesclodus nomine, ut audivit et intellexit, quis et unde esset, honeste retinuit eum.
[35, 1] Et ipse Aedwardus accepit ibi uxorem ex nobili genere, de qua ortus est ei Eadgarus adeling et Margareta regina Scotie et Cristina soror eius.
[35, 1a] – Cui Cristine rex Eadwardus dedit terram, quam habuit postea Radulfus de Limisei –
[35, 1b] Propter quem misit rex Eadwardus, avunculus eius, et fecit eum ad se venire…»
(Die Gesetze der Angelsachsen. I. 664–665.)
|
«Iste supradictus Eadmundus habuit filium quendam qui vocatus est Eadwardus. – Qui mortuo patre, timore regis Cnuti aufugit de ista terra usque ad terram Rugorum, quam nos vocamus Russeiam. Quem rex ipsius terre, Malesclodus nomine, ut audivit et intellexit quis et unde esset, honeste retinuit eum. Et ipse Aedwardus accepit ibi uxorem ex nobili genere, de qua ortus est ei Eadgarus adeling et Margareta regina Scotie et Cristina soros eius. Cui Cristine rex Eadwardus dedit terram, quam habuit postea Radulfus de Limisei. – Propter quem misit rex Eadwardus, avunculus eius, et fecit eum ad se venire…*
Az 1130 körüli interpolációt dült betűkkel közöljük Az előtte álló és utána következő mondat szerkezete kétségtelenül bizonyítja az interpolált rész terjedelmét. – Liebermann id. m.»
(Debreceni i. h. 80.)
|
Liebermann a fenti szövegben a «35, 1a» jelzésű paragrafust képező és nyugjelek közé helyezett mondatról ezt írja: «…der folgende Paragraph… der allein eine nicht königliche Person, sowie eine locale Einzelheit erwähnt, und sich schon aus stilistischen Gründen, weil er nämlich den Satzbau stört, als eine Einschiebung kundgibt».* Nem lehet tehát vitás, hogy Liebermann megállapítása szerint az általa közölt szövegben egyedül a nyugjelek közé helyezett, külön szakaszt képező, egyetlen mondat a betoldás. Fest ellenben a Liebermann-nál paragrafusokra osztott szöveget – nem törődve azzal, hogy így Liebermann fenti, Fest által is* idézett, paragrafushoz fűzött megállapítása érthetetlenné válik – folyamatosan közli, ami által lehetősége nyílt arra, hogy a Liebermann által közölt szövegben a «35, 1a» paragrafus «Cui» kezdő szava előtt álló nyugjelet a «35» paragrafus második mondatának «Qui» kezdő szava elé helyezze, s egy szót sem ejtve arról, hogy az interpoláció terjedelme tekintetében véleménye Liebermannétól eltér, sőt ismételten Liebermannra hivatkozva* úgy tűntesse fel Liebermann-nak az interpolációra vonatkozó megállapítását, mintha az nem a Liebermann-nál nyugjelek között álló egy, hanem a Festnél nyugjelek között álló és dűlt betűvel szedett négy mondatra vonatkoznék.
Liebermann: Über die Leges Edwardi confessoris. Halle a. S. 1896. 10.
Debreceni i. h. 35. l. 59. jegyzet.
Debreceni i. h. 35/36. l. és u. o. 59. és 60. jegyzet, valamint a fenti, Fest-féle szöveg jegyezte.
Fest, miután ezzel a módszerével a Legesnek azt a két mondatát, amelyben az «usque ad terram Rugorum, quam nos vocamus Russeiam» és a «rex ipsius terre, Malesclodus nomine» kifejezések foglaltatnak, Liebermann nevében interpoláltnak tüntette fel és ezáltal hitelüket megingatta, ezzel az eredménnyel még nem elégszik meg. Az idézett első kifejezésnek önkényesen azt a jelentést tulajdonítván, hogy «Edward egészen a »rugok« földjéig menekült, melyet helyesebben (!) »Russeiá«-nak hívnak», módszerének megfelelően ebből az önkényes értelmezéséből azonnal levonja a neki kívánatos következtetést, amely szerint a szöveg írója előtt «sem egészen világos fogalom a »rugok földje«, különben nem nevezné helyesebb nevén (!) »Russeia«-nak.»* – Az idézett második kifejezésről pedig 44azt írván, hogy Nagy Jaroszláv neve «francia alakban kétségtelenül francia ember tollából került a Leges szövegébe», kijelenti: «Ebből pedig azt következtetem, hogy a Leges francia szerzője csempészte be (– ugyan mi célból? –) a »Malesclodus« nevet…».* Ennél a kijelentésnél Fest hivatkozik ugyan Liebermann ama megállapítására, hogy a Leges írója «gallolatin» műveltségű,* ellenben Liebermann azon további megállapításának, amely szerint az Oroszországról és Nagy Jaroszlávról szó feljegyzés teljes hitelű, becses hiradás («das Stückchen wertvoller Kunde»), cáfolatába már nem bocsátkozik, jóllehet ez Fest ellenkező felfogásának igazolására elengedhetetlenül szükséges volna.* A «becsempészés»-re vonatkozó kijelentését, úgy lászik, Fest nem találja teljesen megnyugtatónak, különben nem fűzné hozzá ezt a megjegyzést: «Nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy ez a francia krónikákból ismert, franciásan elferdített név hogyan származhatik feltételezett, 1040 körül Angliában írt hiteles időtáblákból?»* – Edvárd királyfinak Oroszországba történt meneküléséről, az orosz udvarban való tartózkodásáról és itt kötött házasságáról szóló híradásokat az 1115 és 1130 után keletkezett Leges szerzője (akinek mindezekről közvetlen értesülése nem lehetett) Liebermann véleménye szerint angliai szájhagyomány, e sorok írójának négy különböző alapból kiinduló következtetése szerint pedig Angliában 1043 táján és utóbb keletkezett feljegyzések alapján írta. A Legesben megnyilvánuló felfogásból, szövegének szórendjéből, valamint egyes kifejezéseiből Liebermann kétségtelenül megállapította, hogy írója «gallolatin» műveltségű volt, s úgy véli, hogy valószínűleg Normandiából vagy Flandriából származott. Akár angol szájhagyományból, akár évtizedekkel korábban keletkezett angolországi feljegyzésekből merítette is értesüléseit a Leges írója, természetes, hogy azokat műveltségének megfelelő módon jegyezte fel. «Gallotin» műveltségének, nem pedig a híradás forrásának, vagyis az angolországi szájhagyománynak vagy korábbi feljegyzéseknek tulajdonítandó tehát a Leges «gallolatin» szórendje csakúgy, mint néhány «gallolatin» kifejezése is, így pl. a Rugi és Malesclodus szavak. – Vajjon mindezek után az elfogulatlan olvasó hajlandó-e elhinni, hogy az «ad terram Rugorum, quam nos vocamus Russeiam» és a «rex ipsius terre Malesclodus nomine» kifejezések alatt nem Oroszországot és az ebben az időben az oroszok fölött uralkodó Nagy Jaroszlávot, hanem – amint Fest írja – «tulajdonképpen Magyarországot, …a magyar királyt (– Szent Istvánt! –) kell értenünk…»?*
U. o. 58.
U. o. 38.
U. o. 38. l. 67. jegyzet.
Hogy Fest Liebermann-nak a fenti kérdésben való álláspontját ismerte, kitűnik egyik jegyzetéből (Debreceni i. h. 36. l. 61. jegyzet). E jegyzetben ugyanis – bár egészen más vonatkozásban – idézi Liebermann-nak azt a mondatát, amelyben történetesen Liebermannak a híradás hitelességét hangsúlyozó, általam fent idézett szavai is benne foglaltatnak.
Debreceni i. h. 38.
U. o. 60/61.
Ezt a néhány példával szemléltetett módszert ismervén, e sorok íróját nem lephette meg, hogy a tanulmányában előadottakat – amelyek közül Fest számos megállapítást és érvelést hallgatással mellőzött – ötödik dolgozatában Fest szinte kivétel nélkül az olvasót tévedésbe ejtő módon adja elő. Így például, hogy a sok eset közül csak egy említtessék, mikor «az angol krónikák még egy zavaró (!?) mozzanatával, a «germanus» kifejezés jelentésével» foglalkozik, ezt írja: «Herzog… (szerint)… III. Henrik császár «germanus»-áról van szó», amihez nyomban hozzáfűzi: «Féltestvér» értelemben veszi (– t. i. Herzog –) a kifejezést…»* S miután Fest is megállapította, hogy a császár legifjabb féltestvér-bátyja, az 1012 után született Hermann aligha lehetett Agátha atyja, így folytatja: «Marad még két «germanus»-jelölt: Liudolf és Sváb Ernő herceg. Egyikük sem lehetett Agátha atyja. Liudolf 1038-ban halt meg. Két fia volt: Bruno és Eckbert… Lánya is volt Liudolfnak: Ida von Elsthorpe. De Sváb Ernő hercegről sem lehet szó, mint Agatha atyjáról. Herzog… figyelmét kikerülte Konrád császár életírójának, Wiponak elbeszélése Ernő herceg szomorú végéről. Mikor halála hírét vitték a császárnak, ez így szólt: «Raro canes rabidi foeturam multiplicabunt.»», ami «nem támasztja alá azt a nézetet, hogy Ernő hercegnek gyermekei lettek volna».* Ezt a véleményét 45utóbb ezzel a kijelentéssel erősíti meg: «Breszlau nem hiszi, hogy Sváb Ernő hercegnek felesége, gyermeke lett volna».* Mindezek alapján Fest így vélekedik: «Az a lehetőség, hogy (– Agátha atyja –) császári testvér vagy féltestvér lehetett, most már kimerült».*
U. o. 63.
U. o. 65.
U. o. 66.
U. o. 66.
Az a körülmény, hogy az irodalom Liudolf grófnak csak három gyermekét említi, Festen kívül bizonyára senkinek szemében sem bizonyítéka annak, hogy a grófnak egy negyedik, Agátha nevű gyermeke ne lehetett volna.* Az Ernő herceg halálával kapcsolatban Viponál olvasható közmondásra nézve pedig meg kell jegyezni, hogy Fest elmulasztotta idézni az azt közvetlenül megelőző, «hoc (– t. i. Ernő herceg halála –) cum nunciatum esset imperatori, fertur dixisse:» mondatot, amelyet a közmondás értékelésénél nyilvánvalóan tekintetbe vett H. Breszlau, mikor munkájának Fest által idézett helyén* a közmondásról csupán ennyit írt: «Bekanntlich haben trotz des bekannten Wortes, welches Wipo… Konrad II. beim Empfang der Nachricht vom Tode des Herzogs in den Mund legt, ältere und neuere Forscher (u. A. Gebhardi, Wedekind, Stälin, Cohn, Dehio) angenommen, dass… Ida de Elsthorpe… seine Tochter gewesen sei». E sorok írója tehát a «harapós kutyákról» szóló, dolgozata megírásakor előtte ismeretes közmondással való foglalkozást azért mellőzhette teljesen, mivel korántsem áll egyedül azzal a felfogásával, amely szerint a császár állítólagos mondása nem elegendő bizonyíték arra, hogy Ernő hercegnek nem lehetett gyermeke. Tehette ezt annál is inkább, mivel azt a feltevést, hogy Agátha a herceg leánya lehetett, csak mint egy, kizáróan az argumentum e silentio-n nyugvó lehetőséget tekintette említésreméltónak.
Festnek e lehetőséggel való szembehelyezkedése annál különösebb, minthogy ő Agáthát, bár Szent István ily nevű leányáról a források semmit sem tudnak, mégis ugyanilyen érveléssel tartja a szent király leányának.
H. Breszlau: Jahrbücher des Deutschen Reiches unter Konrad II. I. 471.
Festnek ebben a kérdésben tett minden észrevétele különben már csak azért is teljesen alaptalan, mivel e sorok írója a «germanus» szóról sohasem állította, hogy annak jelentése akár általánosan, akár pedig ebben az esetben kizáróan féltestvér, hanem az írta, hogy az «a legszűkebb értelemben egy atyától és egy anyától született testvért, de legtágabb értelemben is vérrokont jelent»,* sőt ebből kifolyólag utóbb kifejezetten megjegyezte, hogy «Agátha nevét sem III. Henrik féltestvéreinek, sem pedig… apai vagy anyai férfi-vérrokonai családjában nem sikerült megtalálni, amiért is a III. Henrikkel való vérrokonságát sem lehet pontosabban meghatározni.»* – A már említett alaptalan állításokon felül Fest még ezt a különös kérdést is felveti: «Vajjon hogyan és mikor kerülhetett Agátha «Sváb Ernő herceg lánya» Jaroszláv udvarába?»* Az Agáthára vonatkozó szavak, mivel idézőjelek közé tétettek, azt a látszatot keltik, mintha azokat e sorok írója tanulmányában használta volna, holott – amint már előadatott – sohasem állította, hogy Agátha a sváb herceg leánya volt (ezt csupán mint egyik lehetőséget említette), a herceget pedig minden esetben Ernő sváb hercegnek, nem pedig, helytelenül Sváb Ernőnek nevezte. Ezenfelül a kérdés maga teljesen érthetetlen is, hiszen arra, hogy miképpen és mikor kerülhetett Agátha Jaroszláv udvarába, tanulmányában világos válasz olvasható: az 1043. évi követjárások adhattak alkalmat, hogy a Nagy Jaroszláv udvarában élő Edvárd királyfi Agátha kezét elnyerhesse. Avagy talán Fest úgy véli, hogy a XI. században az uralkodó családok tagjai a sokszor csak hosszabb személyes ismeretségből fakadó vonzalom alapján keltek egybe?
Turul i. h. 33.
U. o. 34.
Debreceni i. h. 64. l. 52. jegyzet.
Az előadottak után legyen szabad még Festnek két – hangulatkeltő – megjegyzésére is egészen röviden rámutatni. Egy helyen ezt írja: «Hogy Herzog… az enyémtől teljesen eltérő eredményre jutott, annak oka, azt hiszem, elsősorban az, hogy a kérdés kutatásánál figyelmen kívül hagyta az angol szakirodalom… megállapításait…» s ehhez csatlakozva azonnal megemlíti «Freeman klasszikus művét a norman hódítás koráról, meg a Dictionary of National Biography preciz adattömegét…»* A vád alaptalan. Az említett Dictionary-re Fest egynehányszor hivatkozik ugyan, de belőle egyetlenegy olyan adatot sem 46tud idézni, amely a kérdést megoldása felé előre vinné, Freemanről pedig maga Fest így nyilatkozott: «Még Freeman is, e kor legalaposabb ismerője, a norman hódításról írt klasszikus nagy művében csak általánosat, téveset ismer Szent Margit származásáról».* Mivel e sorok írójának nem lehetett szándékában az e tárgyat érintő összes munkák bibliografiájának összeállítása, az általa használt (angol, lengyel, német és svéd) munkák közül csak azokra és ott hivatkozott, ahol az szükségesnek látszott. – A másik, ugyancsak hangulatkeltő állítás szerint: «Herzog… nem terjeszkedik ki az angol történetirodalom eddig precizirozott megállapításaira és ezért ellentétbe jut mindavval, amit az angol historikusok e kérdésről tudnak».* Ez a megjegyzés Fest részéről semmiképpen sem indokolt, hiszen legelső cikke bevezetésében kifejezetten azt írta, hogy az ő közvetlen célja éppen «a kialakult angol és német történeti köztudat tévedéseivel való szembehelyezkedés»,* s ezenfelül kijelentése nem is helytálló. Az angol szakirodalomra általánosságban gyakran hivatkozó Festnek például bizonyára eszébe jutnak, ha emlékezetébe idéztetnek – a feltehetőleg általa is kiváló angol historikusnak tekintett – H. R. Luardnak szavai: «Agáthát, III. Henrik császár unokahugát feleségül veszi Edvárd, Vasbordájú Edmund fia»,* amely megállapítással e sorok írója nyilvánvalóan nem jutott ellentétbe.
U. o. 5.
Budapesti Szemle 1935. évf. 277.
Debreceni i. h. 5/6.
Budapesti Szemle i. h. 277.
«Agatha, niece of the emperor Henry III, marries Edward, son of Edmund Ironside» (Rerum Britann. medii aevi scriptores. Annales monastici vol. V. Edited by H. R. Luard, London, 1869.)
A következetesen alkalmazott s az előadottakban különböző vonatkozásban csak néhány példával szemléltetett módszernek természetes következménye az, hogy Fest ötödik dolgozatában lépten-nyomon találhatók a felemlítettekhez hasonló, alaptalan és téves állítások, következtetések és hivatkozások is, amelyekkel éppen a módszer miatt részletesen foglalkozni teljesen meddő vállalkozás volna. Ugyanez áll azokra a fejtegetésekre is, amelyek útján Fest végső következtetéséhez eljut.*
Ez a végső következtetés most már nem azt állítja, hogy «a tények egybekapcsolódó logikája… azt látszik bizonyítani…», hanem leplezetlenül szubjektiven így szól: «nem tudom kérdésünk megoldását másként elképzelni, mint abban a feltevésben, hogy Agatha Szent István… lánya» (Debreceni i. h. 75.).
Ezen okból szükségesnek látszik még megjegyezni, hogy bármit is írjon a szóbanforgó kérdésről Fest Sándor ezentúl akár magyar, akár más nyelven, e sorok írója az eddigiekhez hasonló természetű fejtegetésekhez a jövőben nem szándékozik hozzászólni.
HERZOG JÓZSEF.
