AZ ATYUSZ NEMZETSÉG.
57AZ ATYUSZ NEMZETSÉG.
Hogy az almádi* apátságnak kegyura az Atyusz nemzetség volt, azt már régóta tudtuk,* s bizonyosnak lehetett venni azt is, hogy a monostor ennek a nemzetségnek az alapítása, amely ezen a vidéken volt birtokos. De hogy ki s mikor alapította az apátságot, melynek legkorábbi említését csak 1222-ből ismertük, azt megállapítani nem lehetett.*
Almád és az almádi apátság helyét nem tudjuk pontosan megállapítani. Az kétségtelen, hogy nem volt a mai veszprémmegyei Almádival azonos, – s az is bizonyos, hogy nem felel meg a mai Monostorapátinak sem, amely Zala megyében, Tapolcától északkeletre fekszik az Eger vize mellett (Csánki, Magyarország tört. földr. III. 18.). Ez az Apáti ugyanis, amely nevét onnan kapta, hogy az apátság birtoka volt, – ezért nevezték Monostorapátinak és Almádapátinak is, – külön helység volt.
Már Sal ispánnak 1221-i végrendeletében két Almádról olvasunk, s a XIV. század elejétől kezdve két Almád szerepel Hegyesd vár tartozékai között: Alsó- és Felső-Almád. Felső-Almád volt a nagyobb, mert Alsó-Almád Kis-Almád nevet is viselt, s 1504-ben már puszta. Bizonyára az volt az az Almád, amelyet 1477-ben oppidum-nak mondanak.
Abban a szép völgyben, amelyben az Eger vize folyik Vigánttól Diszelig, fekszik Monostorapáti, s ezen a vidéken találjuk meg az Atyusz nemzetség birtokainak jó részét is. Itt van Hegyesd vára is, amely a XIV. század eleje óta királyi vár, s amelyhez tartozott többek közt ezóta a két Almád is. Ezzel az Eger vízzel – Egregy, Egregyvize néven – sokat találkozunk középkori emlékeinkben, azonban érdekes, hogy ugyanitt említenek egy Almádvize nevű patakot is. 1363-ban egy faluról, amelynek nevét nem tudjuk megállapítani, azt írják, hogy «iuxta fluvium Almad» fekszik (Kisfaludy-cs. levt. N. Múz.), – 1439-ben pedig azt olvassuk, hogy Csomkeszi mellett, – amely Felkeszi és Tapolcakeszi néven is szerepel s ma Gyulakeszi, – folyt az Almádvize (Veszprémi kápt. levt. Gyulakeszi 35.). Már pedig ez a Keszi az Eger mellett fekszik, s 1466-ban és 1477-ben is itteni malmokról azt írják, hogy azok az Egregy vizén járnak (Veszprémi kápt. levt. Gyulakeszi 39A.; Hg. Esterházy-cs. levt. 36. A. 27.), – s Almádapátiról is azt olvassuk 1520-ban és 1528-ban is, hogy egy malma az Egregy vizén van. Viszont ennek a völgynek Almádvölgye volt a neve, mert 1485-ben Monostorapátiról azt írják, hogy az Almád völgyében fekszik, s így arra kell gondolnunk, hogy két neve volt ennek a völgynek s ennek a víznek is!?
Karácsonyi János, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I. Bpest, 1900. 134.
Sörös Pongrác, Az elenyészett bencés apátságok: Pannonhalmi rendtört. XII. B. 314. – Békefi R., A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban. Bpest, 1907. 209.
Amikor felejthetetlen emlékű tagtársunk, Jakubovich Emil megtalálta s a tőle megszokott alapos és éleselméjű magyarázatokkal közzétette Miske fia Istvánnak 1164-ből való végrendeletét, az Atyusz nemzetséget s az almádi Szűz Mária egyház fennállását is a XII. század első felére vihettük vissza. Ő azonban még úgy gondolta, hogy ez az egyház akkor még nem volt monostor, hanem csak a legközelebbi utódok emelték azt 1164 és 1221 között apátsággá, nemzetségi és kegyúri monostorrá.*
Miske ispán fia István végrendelete 1164-ből: Levélt. Közl. II. 1924. 155–62.
Néhány évre rá előkerült az apátság alapítólevele is II. István korából, tehát a XII. század elejéről, s ez a becses emlékünk nemcsak az alapítás idejét és az alapítók személyét tisztázta, hanem egyben újabb fontos korai adatokkal szolgált az Atyusz nemzetség történetéhez is.*
Szentpétery I., Az almádi monostor alapító oklevele II. István korából: Magyar Nyelv XXIII. 360–70.
Az alább közölt és ismertetett oklevél ugyan egy századdal későbbi az alapítólevélnél, de néhány eddig ismeretlen adattal bővíti e nemzetségre 58vonatkozó ismereteinket s e mellett diplomatikai szempontból is érdekes, mert egyik legkorábbi magánoklevelünk; közelebbről érdekelhet bennünket továbbá azért is, mert a családtörténeti kutatásoknál lépten nyomon felmerülő egyik jogintézményünk, a hitbér történetéhez elsőrangú fontosságú adalékkal szolgál. Nem lesz tehát felesleges, ha teljes szövegében közreadjuk s megkíséreljük vele kapcsolatban az Atyusz nemzetségről fennmaradt adatainkat összefoglalni s történetét, amennyire lehet, tisztázni.*
A család birtoktörténetére nem terjeszkedem ki, erre vonatkozólag lásd a fentebb idézett munkákat, – s az okleveles forrásokat is csak abban az esetben idézem, ha Karácsonyi azokat nem ismerte, vagy ha különösebb súlyuk van néhány kérdéssel kapcsolatban.
Míg Karácsonyi csak a III. Béla idejében élt Atyuszig tudta az akkor ismert adatok alapján a nemzetséget felvinni, addig az újabban előkerült oklevelek segítségével most már tulajdonkép Szent István koráig jutunk el. A XI. század első felében élt ugyanis annak a Bándnak az atyja, aki az almádi monostor alapítását elhatározta s aki 1117 előtt halt meg. Ha megnézzük a családfát, azt látjuk, hogy ezen az ágon mindegyik fokon megtaláljuk az Atyusz nevet, – amely azután egyik későbbi, nagy szerepet játszott előkelő tagjáról az egész nemzetség megjelölésére átment, – s így valószínű, hogy Bándnak az atyja vagy a nagyatyja szintén Atyusz volt.
Ez a név azt mutatja, hogy régi, török eredetű nemzetségeink közül való, mert nagyon valószínű, hogy az Atyusz név a «harminc» jelentésű j-török «otuz» szónak személynévként való használatából keletkezett; * hogy pedig az előkelőbbek közt foglalt helyet, erre mutat első ismert fellépése, az almádi monostor alapítása s azok a körülmények, amelyek közt ez történt.
Gombocz: MNy. XI. 1915. 252. – Németh Gy., A honf. magyarság kialakulása. Bpest, 1930. 89., 91. – Lásd még Thury J.: Turul IV. 1886. 126. és Nagy G.: Turul IX. 1891. 54.
Az almádi apátság egyik legkorábbi magánalapítású monostorunk, s így Bándnak az elhatározása családja gazdagságának és tekintélyének a bizonysága. Tervét azonban ő már nem tudta megvalósítani, s ezért halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy fiai építsék fel a monostort, amelynek dotálására 100 földműves és vincellér családot, továbbá húsz szőllőt és száz igásmarhát hagyott s mindezt fiai gondjaira bízta addig, míg a monostor elkészül.
Bánd kétszer nősült. Első feleségét nem ismerjük; a második Gyönyörű volt, aki, – úgy látszik, ura halála után, – Jeruzsálembe zarándokolt, előbb azonban az akkor már épülő apátságnak egy birtokot adott lelke üdvösségére. Fiai, I. Atyusz és Miska, akik első feleségétől születtek, 1117-ben kezdtek meg a monostor építését, Máté veszprémi püspök idejében, s amikor 1121-ben elkészült, Máté utóda, Nana püspök szentelte fel a Boldogságos Szűz és Mindenszentek tiszteletére. Ekkor azután I. Atyusz átadta a monostornak mindazt, aminek atyja rendelkezéséből addig ő viselte gondját: 50 szolga-családot, 12 ökrös ekefogatot, 50 kancát és 10 szőllőt, – s ezenkívül gazdagon megajándékozta a sajátjából is, úgyhogy – mint Szentpétery írja, – ő a monostor igazi alapítója. Az 1121-i oklevél felsorolja a monostor egyházának felszerelését is, s ez szintén arra mutat, hogy Bánd és fiai nemzetségi monostorukat hatalmas vagyonukhoz méltóan akarták berendezni.
I. Atyusznak utódairól nem tudunk, – Miskának azonban több fiát említi fia, István 1164-i végrendelete, de ezek közül csak kettőt ismerünk név szerint is, II. Atyuszt és Istvánt.
Istvánnak nem volt fiúgyermeke, s azért a királytól engedélyt kért, hogy jószágaival szabadon rendelkezhessék. Ezt elnyerve 1164-ben fivérének, II. Atyusznak fiát tette meg örökösévé, de gondoskodott a feleségéről s a nemzetségi monostorról is. Hogy unokaöccsének mi volt a neve, nem tudjuk, mert nem nevezte meg végrendeletében, de minden valószínűség a mellett szól, hogy ez az az Atyusz volt, aki III. Béla korában élt, s akiről okleveleink mint Nagy Atyuszról emlékeznek meg.* Még megközelítőleg sem ismerjük az itt szereplők életkorát, azért nehéz pontosabban megállapítani a leszármazást; nem lehetetlen tehát, hogy III. Atyusz igen nagy kort ért meg, ép ezért kapta a Nagy melléknevet is, s így az 1164-ben végrendelkező Istvánnak a fivére volt ez a III. Atyusz!?
1221. «maiore Ochuz, patre videlicet Ochuz bani» (ÁUO. XI. 61.). – 1233. «magnus Ocuz, pater dicti Ocuz bani» (ÁUO. VI. 532.).
59Nagy Atyusz fia, IV. Atyusz, 1202-ben tűnik fel, mint fehérvári ispán s ezt a tisztséget viseli a következő évben is. 1205–6-ban zalai, 1207-ben pozsonyi, veszprémi és vasvári, 1209-től 1214-ig pedig somogyi ispán. 1214-ben és 1216-ban bán, közben 1215–1217-ben udvarispán és 1215-ben bácsi ispán is. 1217-től 1221-ig királynéi udvarispán, közben 1219-ben bodrogi, 1220-ban varasdi ispán is, 1220-től 1222-ig pedig ismét bán. Ezután jó néhány évig nem találkozunk vele a kormányban, de 1228–9-ben ismét feltűnik, mint királynéi udvarispán és bodrogi ispán. 1232-ben, mint a híres kehidai oklevélből tudjuk, Bertalan veszprémi püspökkel pereskedett a muraközi Vezmech nevű földért, amelyről azt állította, hogy az az ő ősi birtoka. Utoljára 1233-ban találkozunk vele, amikor mileji és lengyeli földjét eladta.
A fenti felsorolás, amely viselt tisztségeiről számol be, azt mutatja, hogy II. András királynak kedves és belső emberei közt foglalt helyet, azok közt, akik állandóan a királyi tanácsban és kormányban voltak s csak tisztségeiket váltogatták.* Szerepelni ugyan már Imre alatt kezdett, de pályája hirtelen emelkedést csak 1205 után mutat. Ez a magyarázata annak is, hogy amikor 1222 tavaszán az Imre-pártiaknak nyomására a királynak el kellett bocsátania Miklós nádort és társait, akkor eltűnik Atyusz is. Néhány hónap múlva azonban újból a régi kormány került uralomra, s ebben Atyusz bán is helyet foglalt; de az év vége felé kiadott oklevelekben már Salamon bán nevével találkozunk, mert november elején a király ismét elbocsátani kényszerült Miklós nádort és társait.* Az alább közölt 1223-i oklevélben egyszerűen csak mint Atyusz ispán szerepel.* Amikor azonban néhány év múlva András király felhasználva Béla távollétét észrevétlenül visszatért a régi kormányrendszerhez s 1228-ban visszahívta régi tanácsosait is, ekkor megint szerephez jutott Atyusz is: udvarispán és bodrogi ispán lett. Az ifjabb király azonban hamarosan közbelépett, s amikor András megbízta az ország kormányzásával, első dolga az volt, hogy a király híveit elbocsássa s «az eddigi kormányzattól távol álló tisztes főurakat emelje kormányra».* Így maradt ki Atyusz is 1229-ben s többé már nem is jutott, úgy látszik, politikai szerephez. A bán név azonban rajta maradt továbbra is, s állandóan így emlegetik.
Hóman B., Magyar Történet I3. 481.
Karácsonyi J., Az Aranybulla keletkezése és első sorsa. Bpest, 1899. 25–8. – Hóman, i. m. I3. 499.
A Váradi Regestrumban kétszer is találkozunk vele: 1220-ban «Ocyus banus», pedig ekkor nem is volt bán, – 1222-ben pedig delegált bíró: «Aguz comes».
Hóman, i. m. I3. 504.
N.; Bánd † 1117 előtt 1. ~ N. 2. ~ Gyönyörű; I. Atyusz 1117–21; Miska 1117–21; II. Atyusz 1164; István 1164; N.; N.; III. (Nagy) Atyusz 1164–90 körül; IV. Atyusz bán 1202–33; Lőrinc 1217–24; V. Atyusz † 1244 előtt; Gyurkó 1248–56 ~ Hahót nb. Mihály leánya; VI. Atyusz 1274 † 1276 előtt
Atyusz bánnak három fia volt: Lőrinc, V. Atyusz és Gyurkó.
Lőrinc szintén a király legbensőbb bizalmas hívei közé tartozott, azok közé, akik atyjával együtt «András oly sok ellenmondást, bírálatot és gyűlöletet kihívó kormányrendszerének kiépítői voltak». 1217-ben a király elvette a pohárnokmesterséget a Hont-Pázmány nembeli Sándortól s Lőrincnek adta, aki vele együtt résztvett a szentföldi hadjáratban is. A pohárnokmesteri méltóság mellett 1221-ben kevei ispán is. Az oklevelekben neve mellett mindig megemlítik, hogy Atyusz fia, s azért nem vehetjük bizonyosnak, csak valószínűnek, hogy ő volt az a Lőrinc is, aki 1222 végén, valamint 1223-ban és 1224-ben mint újvári ispán szerepel, mert neve mellől hiányzik az atyja megnevezése.
V. Atyusz mester körösi ispán volt, s 1244 előtt gyilkosság áldozata lett. A szlavóniai Puchuna gyilkolta meg, akinek igen sok gonosztett terhelte a lelkét, úgyhogy IV. Béla egy oklevele szerint 60ezek miatt «membratim per diversa loca suspendi, toto regno contra ipsum reddente testimonium, merebatur», de köztük a legsúlyosabb Atyusz mester meggyilkolása volt, akinek a halála az említett királyi oklevél szerint nagy szomorúságot okozott az egész országban.*
ÁUO. VII. 158. – Puchuna comesről lásd: 1239. Hazai okmt. VIII. 34.
Harmadik fia, Gyurkó (Györk, Györke) 1248 és 1257 között szerepel okleveleinkben. Felesége a Hahót nembeli Mihály leánya volt; ettől született VI. Atyusz nevű fia, akit 1274-ben említenek. Hűtlenségbe esett, elvesztette birtokait s 1276-ban már nem él. Gyermeke nem volt, s így benne ez az ág kihalt.
Az alább közölt 1223-i oklevél kiállítói közül Atyusz ispán kétségkívül azonos Atyusz bánnal, aki 1222 után, mint láttuk, egy ideig nem viselt semmiféle tisztséget, s így csak az ispán címet használta, ha magáról beszélt, bár rendszerint bánnak címezték. Ami a második kiállítót, Miska ispánt illeti, talán egynek vehetjük azzal a Miskával, akit szintén II. András legbizalmasabb hívei közt látunk a fiával, Salamonnal együtt. Bár igazat kell adnunk néhai nagynevű tudósunknak, Karácsonyi Jánosnak, hogy jobb inkább kevesebbet írni, mintsem a valót a valótlannal a bizonytalan tapogatódzás közben összekeverni, mégis nem kellő alap nélkül kockáztathatjuk meg ezt a feltevést.
1233-ban az Igmánd nembeli András mester kezében volt Miska fiának, néhai Salamon bánnak három veszprémmegyei birtoka: Seg, Biliege és Vázsony. Vázsonyt Salamon egy vitézének hagyta, s ettől vásárolta meg András mester; – Billegét, amelyet II. Andrástól kapott, Béla ifjabb királyra hagyta, aki azután Pós mesternek adta, s tőle vette meg András, – Seget vagy más néven Bándot pedig Atyusz bántól vette meg 120 márkáért. Atyuszt ugyanis elmarasztalták Salamon bán feleségének hitbérében, s úgy látszik, azért, hogy ezt kifizethesse, eladta ezt a birtokát. A határjárásból kitűnik, hogy Biliege és Vázsony Vámos felé határosak voltak Miska ispán földjével, valamint Atyuszéval is.*
Hazai okmt. IV. 14–7.
Ebből az oklevélből az derül ki, hogy Salamon bán halála után a felesége Atyusz bánt perelte hitbéréért, ami csak úgy volt lehetséges, hogy Salamon ősi birtokai az ő kezére jutottak, mert nem voltak örökösei, – s ennek következtében neki kellett az azokat terhelő hitbért is vállalnia! Az előkelő Salamon bán özvegyéről lévén szó, a hitbére jelentős összegre rúgott, s ezért kényszerült eladni egyik birtokát. Ennek a neve Seg, máskép Bánd volt, s ez arra mutat, hogy utóbbi nevét e nemzetség eddig ismert legrégibb tagjáról vagy annak valamelyik ilyen nevű őséről kaphatta, s így a nemzetség ősi birtokai közé tartozott. Biliege és Vázsony vidékén Miskának és Atyusznak is voltak birtokai, tehát Salamonnak is lehettek itt ősi jószágai.
Ennek a Salamon bánnak az atyja Miska volt, II. Andrásnak nagyon kedves és bizalmas embere. Amikor 1213-ban Gertrud királynét meggyilkolták, a mélyen lesújtott András király szomorú társasága nem volt megfelelő a kis Béla hercegnek, aki hetedik évében járt ekkor; – Miska vasvári ispán tehát magához vette s nagy gonddal és szeretettel nevelte, majd, amikor az apa már kissé megnyugodott, visszavitte hozzá. András király hálás volt ezért a figyelemért és szeretetért s 1214 első felében egy zalai várföldet adományozott Miskának. A határjárásában azt olvassuk, hogy ez az Ederics nevű birtok szomszédos volt Atyusz ispánnak a földjével, – tehát e nemzetségnek ezen a vidéken is voltak birtokai, s bizonyára ép ezért kérte fel ép ezt Miska ispán.* András király később is jelét adta hálájának s 1222 körül Vámos falu földjéből adott egy ekényit s egy malmot Miskának fiatal kora óta teljesített hű szolgálataiért.*
ÁUO. VI. 367–8. – V. ö. Szentpétery, Krit. jegyzék 291. sz.
Szentpétery, Krit. jegyzék 390. sz.
András király a kegyét kiterjesztette Miska fiára, Salamonra is. 1214-ben tárnokmester és bácsi ispán,* 1222 végétől 1224-ig bán és zalai ispán, s mint bánt említik még 1220-ban is.* Egy 611222. december 6-a és 25-e közt kelt oklevél egy előtte, mint országbíró előtt folyt perről emlékezik meg, tehát valószínűleg ez év második felében viselte ezt a méltóságot; sőt ugyanakkor mosoni ispán is volt.* Felesége, Ahalyz (Alísz), francia származású előkelő nő volt, aki Jolánta királynéval jött hozzánk 1215-ben s Batisz (Botez, Bothez) ispánhoz ment nőül, aki 1219–21-ben mosoni ispán, majd 1223–4-ben udvarbíró és békési ispán volt.* Amikor özveggyé lett, Salamon bán vette nőül; ennek halála után pedig, amely 1233 előtt történt, Bajóti (Nagymartoni) Bertrand felesége lett.*
Wertner szerint (Tört. Tár 1899. 659.) tévesen 1211-től. – A Váradi Regestrum szerint 1214-ben: «iudice Salomone, comite de Bachu».
Béla királyfinak egy 1220-i oklevelében mint bán említtetik, s az oklevél hitelesnek tekinthető (Szentpétery, i. m. 567. sz.). – Kálmán hercegnek egy 1226-ban, Spalatóban kiadott oklevelében is még mint bán szerepel a tanuk közt (Smičiklas, Cod. dipl. III. 259.). – 1222-ben delegált bíróként említi Salamon bánt a Váradi Regestrum.
Pannonhalmi rendtört. I. 657. – 1227-ben II. András egy oklevele is említi, hogy országbíró volt: «in audientia Salamonis bani, tunc temporis iudicis curie nostre et comitis de Musum» (ÁUO. VI. 441.). – Hóman (i. m. 512–3.) 1213-ra teszi.
Wertner: Turul XIX. 1901. 17–8.
Fejér, Cod. dipl. III/1. 285.; Smičiklas, Cod. dipl. III. 183. – Wertner: Tört. Tár. 1899. 660., 1901. 18., Századok XLIII. 1909. 393. – Hóman (i. m. 500.) Béla hívei közt említi 1224 táján «az 1213. évi lázadáskor Bélát oltalmazó Miska ispán unokáját, Salamon bán fia Pósát». Ez azonban nem Salamon, hanem Soulum, tehát Sólyom fia Pósa volt!
Wertner Fajszi Lőrinc fia Miskával azonosítja Salamon atyját, aki 1207-ben fivéreivel együtt Vámoson földet adott el a tihanyi apátságnak, – ámde ennek a név azonosságán kívül semmi alapja sincs.*
Wertner: Turul XIX. 1901. 17., Századok XLIII. 1909. 393.
Már most, ha mindez csak kis valószínűséggel állja is meg a helyét, akkor is fel kell vetnünk azt a kérdést, hogy hova kapcsoljuk az 1223-i oklevélben szereplő Miskát? Lehetett Atyusz bán fivére vagy pedig, – ami talán még valószínűbb, – István egyik név szerint nem ismert fivérének a fia.
Az 1223-i oklevél harmadik kiállítójával, Sal* ispánnal többször találkozunk emlékeinkben; – de hogy mikép kapcsolódik a családfába, nem tudjuk. Karácsonyi Nagy Atyusz fivére fiának veszi, s ez egyáltalán nem lehetetlen, Wertner azonban még azt is kifogásolja, hogy e nemzetségbe sorozza be,* pedig, mint látni fogjuk, ez kétségtelen.
Sol, Sal, – a Saul névből (Csánki: MNy. II. 1906. 390.). – Azon a vidéken, ahol Sal és a nemzetség birtokos volt, van ma Salfölde, Badacsonytomajtól északkeletre. A középkorból nem ismerjük, de az 1531-i adólajstromban Mindszentkál után Salköveskutat találjuk. A XVI. század derekán Salkőkutja néven szerepel (Pl. Zalavári ap. levt. 1213., 2117.).
Turul XX. 1902. 27.
Sal 1205–27 † 1237 előtt; Éva 1221– 27 ~ Hahót nb. Buzád fia Buzád; Weniver 1221–27; Helbrung 1221–27; Ágnes 1221–27
1205-ben, amikor Atyusz zalai ispán volt, Sal karakói ispán. Nagyon valószínű, hogy Atyusz pályájával lendült felfelé András trónraléptével az ő pályája is.* Négy leánya volt csak – Éva, Weniver, Helbrung és Ágnes, – s e nevekből azt következtethetjük, hogy a felesége német asszony volt. Minthogy fia nem volt, 1221-ben királyi engedélyt kért, hogy javaival szabadon rendelkezhessék. Leányai közül ekkor még csak Éva volt férjnél, mégpedig a Hahót nembeli Buzád fia Buzádnál. Érdekes, hogy ennek a fiai között volt egy Sal s egy Atyusz nevű, s ez utóbbinak fia szintén Atyusz volt.* Ezek a nevek, valamint az, hogy egy birtokát az almádi apátságnak hagyta, világosan mutatják, hogy ennek a nemzetségnek a tagja volt. Rokonát, István zágrábi püspököt kérte meg 1227-ben, amikor másodszor készült végrendelkezni, hogy keresse fel s támogassa tanácsaival végintézkedésénél. A végrendeleti tanúk közt ott volt az almádi apát is. A veszprémi egyháznak is tett hagyományt, s a káptalan kérésére István püspök erről külön oklevelet állított ki. 1237-ben már nem élt.* Fia nem lévén, ága kihalt.
Szentpétery, i. m. 278. sz.
Karácsonyi, i. m. II. 123.
Veszprémi kápt. levt. Kál 4., 5.
A XIII. század derekán, 1249-ben, mint az almádi monostor kegyurai szerepelnek Dénes fiai, II. Bánd, Finta (Pisze) Dénes és Miske. Hogy ezeknek atyját, Dénest, aki Atyusz, Miska és Sal kortársa volt, hova kapcsolhatjuk, nem tudjuk, de a Bánd és Miske nevek azt mutatják, hogy az ismert családtagokkal közeli kapcsolatban álltak.
62Dénes; II. Bánd 1249; (Finta) Dénes 1249–76; Miske 1249; III. Bánd 1274–96; Csaba 1276–1300; János 1299–1300 (Dénes vagy Miske fia); IV. (Vörös) Bánd 1329–42; István 1349–59
II. Bánd ispánnak két fia volt, III. Bánd ispán és Csaba ispán. Bánd 1274-ben – bizonyára valami fogadalmát beváltandó – Henrik almádi apáttal együtt a Szentföldre készült. Minthogy azonban évek óta elfoglalva tartotta s használta kegyúri monostora birtokait, még sem akart ilyen lélekkel zarándokútra indulni, s azért visszaadta az apátságnak mindazokat a birtokokat, amelyeket mint mondotta, őse, az alapító Atyusz bán adott annak.* Érdekes, hogy ekkor már nem tudták, hogy ki volt a nemzetségi monostor alapítója, s a híres bán már annyira elhomályosította a nemzetség régibb tagjainak az emlékét, hogy csak ő hozzá kapcsolva tudták elképzelni a nemzetségi monostor alapítását. – Volt egy unokafivérük is, János mester, esztergomi kanonok, akit 1299–1300-ban említenek okleveleink, mint Almádi Csaba nepos-át.* Ez tehát Dénes fia Dénes vagy Miske fia volt.
...«per Ogyz banum, prothavum suum, eiusdem monasterii fundatorem perpetuo donatis»… (Veszprémi kápt. levt. K.-Pécsel 9. Garai Miklós 1412-i ítéletlevelében).
Mon. eccl. Strig. II. 459.; Hazai okmt. VI. 442.
A XIV. század első évtizedeiben találkozunk egy Bánd mesterrel, aki a húszas évektől a negyvenes évek elejéig Hegyesd vár várnagya volt, s akit Vörös Bánd néven emlegetnek. Neve, hegyesdi várnagysága s az a körülmény, hogy a király az almádi apátság kegyuraságát is ráruházta, azt mutatnák, hogy ő is ehhez a nemzetséghez tartozott és III. Bánd fia volt.* Rá kell azonban mutatnunk ennek a feltevésnek a nehézségeire is. Vörös Bándnak Ajkán volt ősi része, s ezt 1329-ben bocsátották neki vissza ajkai nemesek, 1335-ben pedig Ajkai Jánossal és Sükösddel lép egyezségre; – ezeknek az adatoknak alapján Karácsonyi az Ajka-nemzetséghez sorolja Vörös Bándot, annyival is inkább, mert e nemzetség tagjai közt 1285-ben is szerepel egy Bánd, aki az atyja lehetett.* A teljesség kedvéért megemlítjük, ami Karácsonyi figyelmét elkerülte, hogy Vörös Bándnak fia István mester volt, aki szintén viselte a hegyesdi várnagyságot.*
Hazai okmt. IV. 147., 153. – Mon. eccl. Strig. III. 510. – Tört. Tár 1889. 536.
Karácsonyi, i. m. I. 84.
1349-ben a nádor megbírságolta, mert nem jelent meg a Veszprém vármegye részére tartott közgyűlésen (Anjoukori okmt. V. 285.). A királynak egy szentgáli jobbágya emelt panaszt ellene, mert Verestón 14 márkát érő holmiját vitte el erőszakkal. Ezt azért említjük meg, mert Verestó, mint az almádi apátság alapítóleveléből és Sal comes végrendeleteiből tudjuk, a nemzetségnek ősi birtoka volt! – István 1359-ben hegyesdi várnagy volt (Zala m. oklt. I. 601.).
Péter; László 1274
A XIII. század második felében a nemzetségnek még egy ága tűnik elénk, azonban ezt sem tudjuk az ismert régibb tagok törzséhez hozzákötni, pedig kétségtelenül innen ágazott el. 1274-ben azt olvassuk a zalamegyei Dabrony határjárásában, hogy ez határos volt az Atyusz nembeli Péter fia László és Gyurkó fia Atyusz földjével is. Ez utóbbit ismerjük; VI. Atyusz volt ez, a Bándtól levezethető főág utolsó ismert tagja, de hogy Péter kinek a fia volt, erre vonatkozólag csak találgatásokra vagyunk utalva. Ha a László nevet nézzük, akkor talán az 1223-i oklevélben szereplő László fia Lászlóval köthetjük össze, még pedig úgy, hogy Péter ennek a László ispánnak a fia volt. Ebben az oklevélben Lászlónak első feleségétől született fiáról olvasunk; lehet, hogy ez volt Péter, s így az 1117-ben szereplő Miska ispán egyik fiának ága lenne ez.
László 1223 1. ~ N. 2. ~ Bona, Vencel leánya; László 1223
Péter ispán fia László ispán, továbbá Finta Dénes és II. Bánd fiai, Csaba és Bánd, 1276-ban 63eladták Szentmiklós várukat Benedek esztergomi érseknek és fivéreinek. Avar tulajdonkép Gyurkó fia VI. Atyuszé volt, azonban, mint az oklevélben olvassuk, hűtlensége miatt elvesztette, s a király Benedeknek adományozta. Miután Atyusznak nem volt örököse, jószágai – köztük e vár is – a másik ágra szálltak volna, úgyhogy a nemzetség említett tagjai tulajdonkép csupán a várhoz való jogukat adták el. – Karácsonyi a magyar nemzetségekről szóló munkájában felhasználta ennek az oklevélnek az adatait, a hamis oklevelekkel foglalkozó, később megjelent munkájában azonban hamisnak mondotta, mert a fehérvári prépost és a zalai ispán nem az volt 1276-ban, akiket az oklevél említ. Az oklevél* írása kétségtelenül gyanús; kissé bizonytalanok a vonásai, mint azé a kézé, amely vigyázattal igyekszik másolni. De az is bizonyos, hogy nem sokkal későbbi író munkája, mert ductusa erre a korra mutat, s így az oklevélben olvasható adatokat valódiaknak fogadhatjuk el, mert a hamisítás idejében még bizonyára élő kortársak könnyen nyomára jöhettek volna az ügyetlen hamisításnak.
Magy. orsz. levt. Dl. 957. = ÁUO. IX. 158.
Amikor Pauler Gyula sorra vette munkájában azokat, akikre András király az ország ügyeit bízta, míg ő keresztes hadjáratára indult, megemlíti Atyusz bánt is s ezt írja róla: «. . . királyi országbíró Agyasz (Oghuz) volt, gazdag dunántúli, Veszprémben, Zalában, Varasdban birtokos úri ember, a balatonmelléki monoszlai nemesek közül, akiknek főfészke a zalamegyei Káli völgy, Monoszló vidéke volt, s közülük származott a honfoglaló mondák egyik hőse, a véres, kegyetlen Vér-Bulcsu (Werbulchu)». A jegyzetekben arra az 1296-i oklevélre utal, amely arról szól, hogy az Atyusz bán nemzetségéből való Csaba és Bánd káli földjüket eladták Monoszlai Saul fia Gergely mesternek, «cognato eorum».* Minthogy viszont ez a Saul fia Gergely mester egy 1292-i oklevél bizonysága szerint rokona volt Ladomér érseknek consanguineus-a, – egy 1297-i oklevél szerint nepos-a. – Gergely fia Egyed pedig 1317-ben mint «de genere Monozlo» említtetik, Knauz azt következtette, hogy Ladomér érsek is e nemből való volt, s családjának előkelőségét az bizonyítja, hogy rokonai, Csaba és Bánd, Atyusz bán nemzetségből származtak («de genere Oghuz báni, ergo a Barone regni descendisse dicantur»).*
Pauler Gy., A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. II2. Bpest, 1899. 58., 497.
Mon. eccl. Strig. II. 100–1.
A Monoszló nemzetség kőrösmegyei, Zalában nem is volt birtokos, s Karácsonyi sem említi e nemnél Ladomér érseket, sőt az Ajka genus tárgyalásánál rámutat Knauz tévedésének okára is: «Téved Knauz, midőn Ladomért a Monoszló-nemzetségből származtatja, mert Saulfia Gergelyt és Egyedfia Gergelyt egynek veszi».*
I. m. II. 377., I. 83.; Wertner: Turul XXVI. 1908. 86.
Wertner a Vázsony nemzetségnél sorolja fel az almádi monostor kegyurait: Ochuz bán ágát és a monoszlai ágat, ide sorozván Ladomér érseket is, – s külön tárgyalja az Oghuz-nemzetséget.* Hogy milyen alapon tette ezt, azt ott nem fejtette ki bővebben, azonban kitért erre «Ladomér esztergomi érsek származása» című cikkében.* Minthogy egy 1292-i oklevél szerint Mencshelyi Móric és Monoszlói Gergely Ladomér érseknek rokonai voltak (consanguinei), – Gergely egy 1297-i oklevél szerint unokaöccse (nepos), – minthogy továbbá az Atyusz bán nemzetségéből való Csaba ispán 1296-ban azt mondja Gergelyről, hogy az ő rokona, – azt következtette, hogy Ladomér érsek rokona volt Csabának. Ezt meg is tehette. De ő tovább ment, s mivel az említett Mencshelyi Móricról kétségtelenül tudjuk, hogy a Vázsony nemzetségnek tagja volt, a fentiekből azt következtette, hogy ide sorozandók Csaba és rokonai is! Hozzátette azonban, hogy «ezt egyelőre apodiktikus határozottsággal nem állíthatjuk, hisz’ azt sem tudjuk még biztosan, vajjon Monoszlói Gergely az érsek fivérének vagy nővérének a fia». Tulajdonkép ugyanezt mondta már Karácsonyi is, amikor úgy végezte a Vázsony nemről szóló ismertetését, hogy a rokonság révén sorozhatna ugyan még ide egyes személyeket, de 64nem akarja a valót a valótlannal összekeverni a bizonytalan tapogatódzás közben.*
Magyar nemzetségek a XIV. század közepéig II. 1892. 380. skv. 11. – Sőt ide sorozza és Atyusz bán atyjának teszi meg azt az Ogguz-t, aki 1151 k. a szent-mártoni apát dispensatora volt. «Miután a Vázsony-nemzetség többnyire Zala és Veszprém megyében birtokolt, több mint valószínű, hogy Atyusz, a pannonhalmi apát pénztárnoka, Atyusz bánnak az atyja»!? (Turul XVII. 1899. 176.; XIX. 1901. 16.).
Turul XXVI. 1908. 86.
I. m. III. 1. 133.
Igaza is volt. Wertner feltevése nagyon bizonytalan alapon áll, és majdnem bizonyosnak vehetjük, ismerve most már az Atyusz nemzetség leszármazását, hogy csak nőági rokonságról lehetett itt szó, s így az Almádiak semmikép sem sorozhatók a Vázsony nemhez!*
Hóman a II. András főtisztviselőit feltűntető összeállításban (i. m. I3. 512–3.) – bizonyára Wertner nyomán – Vázsony-nembelinek írja Atyusz bánt s e nemzetség többi ekkor szereplő tagját.
Egy előkelő nemzetségnek az élete elevenedett meg nagy vonásokban előttünk az ismertetett adatok tükrében. Legrégibb multjáról ugyan semmit sem tudunk, csak amit az Atyusz név mond nekünk, – de a XI. század végén elénk táruló gazdagságából következtethetünk arra, hogy valószínűleg régóta nagyobb szerepet játszott.
Érdekesen szemlélhetjük történetében egy nemzetségnek a kialakulását, s Karácsonyi is ép ezzel illusztrálja munkája bevezetésében azt a megállapítását, hogy a genus jelzés tulajdonkép az egy közös ősapától eredő vérrokon családoknak gyűjtő neve s megkülönböztető jele volt csupán. Kiváló tagjait ismerjük a XII. század végétől kezdve, amikor pedig már használják okleveleink a de genere megjelölést, de egészen 1274-ig nem találkozunk vele ennél a nemzetségnél. Az ekkor feltűnő «de genere Ochuz» alapján valamelyik régi Atyuszra gondolnánk, mint a nemzetség ősatyjára, de 1296-ban világosan Atyusz bán nemzetségéről beszél egy oklevél: «de genere Ochuz bani». Kétségtelen tehát, hogy ő a nemzetségnek névadója, akinek híre a század második felében már akkora volt, hogy olyan nemzetségtagok is ősüknek, «prothavus»-uknak tekintették, akik nem tőle származtak le, s neki tulajdonították a nemzetségi monostor alapítását is. Érdekes, hogy mindennek ellenére ugyanez az 1274-i oklevél III. Bándról azt mondja, hogy az Almád nemből, «de genere Almad» való. Különben a XIII. század végén Almádiaknak is nevezik e nemzetség tagjait!
Sajnos, teljes tájékozatlanságban vagyunk a felől, hogy miért s mi módon hanyatlott le oly gyorsan annyira, hogy a XIV. század elején már nem is hallunk róla?! Az a tény, hogy az almádi apát 1282-ben arról panaszkodik, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek súlyos zavarai közt – gondoljunk csak a veszprémi egyház pusztulására 1276-ban! – az apátság majdnem teljesen tönkrement, azt mutatja, hogy a kegyurai nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megvédjék; – sőt tudjuk, hogy maguk is elősegítették ezt, mert láttuk, hogy maga Bánd ispán volt az, aki a hetvenes évek elején lefoglalta magának s használta a monostor régi birtokait. Ugy látszik, szüksége is volt erre, mert különben Csaba és Bánd nem adták volna el 1288-ban szepezdi földjüket, 1296-ban pedig kálvölgyi birtokuk egy részét.
Lehet, hogy az utolsó ismert tagokban kihalt e nemzetség, azért tűnik úgy el egyszerre a XIV. század elején. De ha Vörös Bánd is még ennek a nemzetségnek a tagja volt, akkor is az ő hegyesdi várnagysága s az a körülmény, hogy az almádi apátság kegyurasága a XIV. század elején már a király kezében van, azt bizonyítanák, hogy erősen lehanyatlott, s csak Bánddal emelkedett fel megint kis időre, aki nagyobb adományokat kapott Károly Róberttől.
*
Az a László ispán, aki az alább közölt 1223-i oklevélben szerepel, úgy látszik, ekkor nősült meg másodszor. Hogy első felesége ki volt, nem tudjuk; csak annyi derül ki az oklevélből, hogy ettől egy fia maradt. Második felesége Bona asszony, Vencel leánya volt, s 1223-ban azért jelent meg sógorával, Andrással együtt atyafiai, Atyusz, Miska és Sál ispánok előtt, hogy előadja előttük, mikép rendelkezett felesége javára. Pabar birtoka felét* adta neki összes tartozékaival, a malmokkal, szabadosokkal és szolgákkal, azonban bizonyos kikötésekkel. Ha László előbb halna el, özvegye élete végéig bírja Pabart, s fia vagy fiai nem kényszeríthetik ebben osztályra. Ha el 65akarná adni, csak ennek vagy ezeknek adhatja el. Ezeknek tehát – s egyben a szintén családtagnak tekintett nemzetségi monostornak – elővételi jogot biztosít; ezeket valamelyik hiteles hely előtt kell megkínálnia özvegyének, s csak ha ezek nem tartanak rá igényt, adhatja el másnak. Ebben az esetben hagyhatja azt egyedül az ő édes fiának is a nélkül, hogy mostoha fiát is részeltetnie kellene abban. Ha nem él ezzel a jogával, tehát sem el nem adja, sem nem hagyja senkinek sem, akkor a birtok László atyafiaira száll vissza. Ezt ugyan nem mondja ki határozottan, de világos abból, hogy hangsúlyozza, hogy «ad vite sue terminum» bírja azt teljesen, s erre mutat az a kikötése is Lászlónak, hogy ha felesége előbb halna el, ez a birtok visszaszáll rá. Teljes tulajdonjoggal, minden korlátozás nélkül az övé volt azonban a «familia», a szabados- és szolganépség, valamint Mochud szolga malma húsz hold földdel. Hangsúlyozta azonban László ispán, hogy ezeket – tehát a szolgák és a malom értékét – nem szabad beszámítani abba a száz márkába, amely az országos szokás szerint «pro sponsalibus» jár a nemes leányoknak.
A másik felét még atyja az almádi apátságnak adta. – Pabar első említését István 1164-i végrendeletében találjuk, aki három szabadost és két pecért hagyott itt unokaöccsének. Sajnos, a XIV. századig nem hallunk róla, ekkor pedig már idegen birtokosok kezén van. Ma puszta Tapolcától keletre. Mint az oklevelekből látjuk, a Lesence vize mellett feküdt és határos volt Uzsával.
László ispán, mint az oklevélben olvassuk, azért jelent meg atyafiai előtt, mert «de sponsalibus uxoris sue . . . disponere decrevisset». Tudjuk, hogy a sponsalia kifejezés, amely eredetileg eljegyzést, majd házasságot is (sponsalia de futuro, sponsalia de praesenti) jelentett, nálunk használatos volt a különben res paraphernales kifejezéssel jelölt jegyajándékra is.* Hitbér jelentéssel azonban sohasem fordul elő emlékeinkben, kizárt tehát az olyan magyarázat, hogy szerződéses hitbér megállapításáról lett volna itt szó, annyival is inkább, mert kétségtelen az is, hogy a második alkalommal hitbér jelentésben használta ezt oklevelünk fogalmazója, mint majd látni fogjuk.
Illés J., A magyar házassági vagyonjog az Árpádok korában. Bpest, 1900. 34–5. – Legkorábbi adatok: 1243., 1244., 1254. «dotem et sponsalia» (Hazai okmt. IV. 31., VIII. 426., 59.); 1255. «pro dote et sponsalibus» (N. Múz. levt. Ta.).
László ispán ajándékozási ténye nem halálesetre szóló ajándékozás sem, mert hisz’ a birtok, mint láttuk, rögtön átment Bona asszony birtokába; – nem is volt egyszerű házastársak közti ajándékozás, mert hangsúlyozza László ispán azt, hogy «pro sponsalibus» rendelkezik, tehát annak a házassággal valamiféle kapcsolatban kellett lennie. Lehetett-e azonban valóban jegyajándék, amint a sponsalia név alapján gondolhatnók?!
Azt hisszük, hogy László ispán most, 1223-ban nősült meg másodszor, s ezzel kapcsolatban jött létre ez az ajándékozási szerződés. Az esküvőn ott voltak az atyafiai, az előkelő rokonság, köztük a híres Atyusz, Miska és Sal is, s ezt az alkalmat felhasználva rendelkezett előttük. A feleségének törvényesen járó hitbéren s a bizonyára gazdag jegyajándékon felül is akart kedveskedni neki, azért adta neki még ezt a birtokot is. Hangsúlyozta azonban, hogy ez nem érinti a felesége törvényes hitbérét, a száz márkát, nehogy halála után az örökösei a birtok vagy a szolgák s a malom értékét abba betudni igyekezzenek azért, hogy az ő örökrészüket annyival kevesebb terhelje. Ennek az ajándékozásnak az időpontját s a körülményeit tekintve kétségtelen, hogy az mind a jegyajándékkal, mind pedig a Morgengabéval mutat valamiféle rokon vonásokat, mert nagyon valószínű, hogy mint említettük, a házassággal kapcsolatban jött létre.*
Illés, i. m. és Schaurek R., A hitbér. Pécs, 1917.
Bizonyos tekintetben nagyon hasonló esetet ismerünk ugyanebből az időből. Szatmár fia Miklós 1237-ben a halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy bizonyos házait földjeit, stb. a feleségének hagyta. Hangsúlyozta azonban kétszer is, hogy nem a hitbére fejében ajándékozta neki azokat, hanem azért, mert súlyos betegségében nagy odaadással gondozta őt, s nyomatékosan kérte rokonait, akikre majd a jószágai maradnak, hogy ezen a címen semmit se számítsanak le a hitbéréből, hanem teljes összegében fizessék ki azt neki.*
Fejér, Cod. dipl. IV/1 77.
Házassági vagyonjogunkat illetőleg nagyon érdekes az, amit ez oklevél a hitbérről mond, hogy t. i. a nemesek leányainak száz márka jár hitbérük fejében. Illés József a rendelkezésére álló adatok alapján az Árpád-korra vonatkozólag arra az eredményre jutott, hogy a törvényes hitbér nagyságát minden egyes esetben külön állapították meg a férj és a nő társadalmi állásához és vagyoni állapotához mérten; rámutatott azonban arra, hogy felbukkannak már a Werbőczy-féle dos legitima-nak első nyomai is, mert a törvényes 66hitbért aránylag legtöbbször 50 márkában szolgáltatják ki.*
I. m. 18., 22.
Elkerülte kutatóink figyelmét,* hogy van a Hármaskönyvnél sokkal korábbi emlékünk, amely határozottan megmondja, hogy a törvényes hitbér összege 100, illetve 50 márka volt. Annak a Nagy Lajos-korabeli formulagyüjteménynek, amelyet Kovachich adott ki, az összeállítója az egri szentszéknek egy házassági vagyonjogi perben kiadott okleveléhez magyarázatokat fűzve ezt írja: Ha nemes leány közönséges nemeshez s nem báróhoz megy nőül, akkor az ország szokása szerint 50, a báró felesége pedig 100 márkát kap az ura örököseitől; részletesen kifejti azután, hogy ha a férjnek ez összegnél nagyobb vagyona van, akkor ez a szabály áll meg, ha azonban kevesebb, akkor csak a birtok értékéig áll fenn a nők követelése. Megemlíti azt is, hogy a birtokok becslése úgy történik, hogy egy eke földet három márkára becsülnek, – nem úgy, mint a leánynegyednél, ahol a földek forgalmi értékét kellett alapul venni.* Ez a három márka az a közbecsű-szerinti értéke volt egy eke földnek, amelyet az 1298: 68. t.-c. is megemlít már, s amelyről a Hármaskönyvben is olvasunk (I. R. 133. c.), vagyis az az egész középkoron át gyakorlatban volt. Oklevelünknek ez a része tehát igen becses adalék Hármaskönyvünk forráskritikájához is, mert mutatja, hogy Werbőczynek idézett tétele a korai Árpád-korba megy vissza.
Timon idézi ugyan a házassági vagyonjoggal foglalkozó fejezetben (Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bpest, 1917. 335.), de csupán a Hármaskönyv idézett címe mellett s nem veszi észre nagy jelentőségét a hitbér története szempontjából!
Kovachich, M. G., Formulae solennes styli. Pesthini, 1799. 126.
Érdekes ezzel kapcsolatban az oklevélnek a «filie nobilium» kifejezése. Igaz, hogy a hitbér, – mint az említett XIV. századi formula-gyüjtemény és a Hármaskönyv is mondja, – «secundum statum et dignitatis maritorum praeeminentiam» változott, s a «consortes baronum» vagy «relicta baronis» kaptak 100 márkát, kétségtelen, hogy oklevelünk írója is ezt akarta kifejezni, s nem arra gondolt, hogy a leány társadalmi állásához igazodik a hitbér nagysága. A hangsúly tulajdonképpen a «nobilium» szón van! Tudjuk, hogy a nobilis kifejezés, amely Szent László korában tűnik fel, eredetileg a király kísérete, a legelőkelőbb nagybirtokos réteg jelölésére szolgált s egészen a XII. század utolsó harmadáig általában egyenlő értelemben használták a többi főméltóságot jelölő kifejezésekkel. Azt fejezi ki tehát itt, amire azután a XIII. század elejétől kezdve mind gyakrabban előforduló báró kifejezést használták. Igaz, hogy a nobilis kifejezés III. Béla alatt már csak egyszer fordul elő, 1811-ben, s akkor is már csak mint az alacsonyabb társadalmi réteg megjelölője ép a princeps-szel szemben* de az oklevélnek az írása tanúsága szerint is idősebb fogalmazója még ebben a régebbi értelemben használta. Találunk erre más példát is ezekből az évekből. Amikor Jolánta királyné feleségül adta udvarhölgyét, az említett Alíszt, Batisz ispánhoz, ehhez az előkelő magyar úrhoz, s a király 1220-ban megadományozta őt, a királyi oklevélben azt olvassuk, hogy «cuidam ex regni nobilibus. . . tradidit in uxorem».*
Szilágyi L.: Századok LXI. 1937. 13. 21. – «(A királyi) kíséretnek a tagjait nevezik... a XII. században általánosabban – így Anonymus is – nobilisoknak, de még használatosabb a comes, ispán megnevezés. Aktív szerepe még a XIII. század elején is csak ennek a kis csoportnak van; még akkor is, az aranybulla idejében is, e nobilis elnevezés csak reájuk vonatkozik» (Mályusz E., A karizmatikus királyság: Társadalomtudomány XIV. 1934. 160).
Fejér, Cod. dipl. III/1. 285.
*
Az 1223-i oklevél, mint bevezetésünkben említettük, egyik legkorábbi magánoklevelünk, s így ebből a szempontból is érdekes. Az oklevél iránti érzék elterjedése s a pecsétnek egyre nagyobb szerepe és jelentősége eredményezték azt a XIII. század elején, hogy bár hiteles helyeink kialakulása s működése is ekkor indul meg, magánszemélyek is kezdenek kiadni okleveleket, olyanok is, akiknek pecsétje nem volt hitelesnek tekinthető.*
Szentpétery I., Magyar oklevéltan. Bpest, 1931. 149. – Kumorovitz B. L., Az authentikus pecsét: Turul L. 1936.; Guoth K., Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Bpest, 1936.
Az oklevél kiállítói, László ispánnak atyafiai, előkelő férfiak voltak: Atyusz nagy méltóságokat töltött be, s ha helyesek fenti megállapításaink, Miska is; Salról is tudjuk, hogy ispáni tisztet 67viselt. Lehetett tehát pecsétjük, főkép Atyusznak és Miskának. Az oklevél pecsétei, sajnos, elvesztek, de a hártyán látható két bevágás azt mutatja, hogy felhajtás nélkül két pecsét függött rajta, valószínűleg Atyuszé és Miskáé. Hogy a két bevágás nem egy pecsétnek két ágon való felfüggesztésére szolgált, azt a corroboratio formulája mutatja, amely így hangzik: «sigillorum nostrorum munimine dignum duximus roborandum».
László ispán intézkedéséhez elégséges volt az atyafiainak pecsétjével megerősített oklevél, mert hiszen neki csak a rokonainak a beleegyezésére volt szüksége, hogy a feleségének juttatott ajándék sorsát biztosítva lássa. Amikor azonban arról beszél, hogy majdani özvegyének meg kell kínálnia fiát vagy fiait s az almádi apátságot, akiknek ő elővételi jogot biztosított, akkor hangsúlyozza, hogy ezt «coram testimonio alicuius loci» kell megtennie. A felesége érdekében emelte ezt ennyire ki, hogy később esetleg ne legyen kellemetlensége, ha a megkínálást nem tudná hitelesen bizonyítani. Érdekes adalék ez kialakulóban levő hiteles helyeink történetéhez is!
Az oklevél írása gyakorlott kézre vall; erre mutat a meghosszabbított írással írt invocatio s az Ungarie szó végének széthúzása is az oklevél legutolsó sorában (Ungarie). Az írás jellege azonban inkább a XII. század végének felel meg, s ez csak megerősíti azt, amit fentebb a nobilis szó használatával kapcsolatban mondottunk, hogy t. i. írója idősebb férfiú lehetett; ezt bizonyítja a dátumban olvasható gloriosus jelző is, amely mint tudjuk, a XII. század második felének okleveleiben olvasható, 1146–1186. között.*
Szilágyi L.: i. h. 13.
*
In nomine sancte et individue Trinitatis. Nos Ochuz, Mysca, Sol comites universis tam modernis quam posterioribus presentem cartam inspecturis notificare volumus, [quod] dum comes Ladizlaus de sponsalibus uxoris sue, videlicet Bone domine, filie Wenceslay precavens in futurum disponere decrevisset, in presenti[a nostra cum] fratre uxoris sue, nomine Andrea, dispositurus comparuit et coram nobis sub tali statuto disposuit, quod medietatem predii sui [Pobor nominati] cum omnibus pertinentiis [suis et] molendinis in eodem predio sitis et libertinis, videlicet Egydio, Mauritio, Paulo, Pousa filio Thome, . . . Stephano, Urbano, . . . ymhyu cum filiis eorum simulcum uxoribus, servis etiam Mochud, Petro, Menchel, Mahe cum . . . [uxor]ibus eorum, ancillis . . . Mahta, Th . . . [intra?] metas ville Pobor. . . atione, excepta tamen medietate eiusdem predii, quam pater suus eodem nomine nuncupatus, videlicet Ladizlaus, ecclesie de Almad con[tulit . . .] sue, disposuit interpo[nendo quod si] dictum Ladizlaum ante uxorem suam prememoratam de medio decedere contingeret, dicta [. . . ad vi]te sue terminum possideat sine contradictione et divisione filii dicti Ladizlai, quem ipse a priori procreavit uxore vei ex prenominata uxore . . . Bona altero filio natura beaverit generato et si quando dicta domina suum predium haberet voluptatem vendendi, non alicui nisi filio suo, quem ex priori uxore suscepit vei filio eiusdem Bone, si forte medio tempore ex ipso Ladizlao habere contigerit, possit habere facultatem vendendi. Sed si forte filius suus [vei ex] prima uxore vei ex altera progenitus vei conventus ecclesie Almadiensis dictum predium non posset comparare, sepe memorata domina coram testimonio alicuius loci illos interrogando cuicumque voluerit secundum iustam extimationem possit venumdare vei si ipso filio legare voluerit, omni partitione cum primo filio Ladizlai postposita possit contribuere. Verumtamen si non filio suo seu quibuscunque aliis vendiderit, libertinos, servos et ancillas prenominatas ad suam voluptatem possit extrahere. Non tamen habito respectu ad illos C marcas, quas secundum consuetudinem regni filie nobilium [debent?] a maritis suis in recompensationem sponsalium adipisci, sed iuxta valoris eiusdem predii extimatione pensata. Verum si memoratam dominam viam universe carnis ingredi ante dictum Ladizlaum contigerit, dictum predium ad ipsum reverti teneatur sine familia pretaxata et molendino Mochud cum XX iugeribus terrarum, de qua familia et molendino iuxta suum beneplacitum contra nutum mariti liberrimam habeat disponendi facultatem. Ut autem hoc presens factum inconcussum permaneat in posterum, sigillorum nostrorum munimine dignum duximus roborandum. Anno incarnationis Domini M°CC°XXI°II, regnante gloriso (!) rege Andrea Ungarie.
Eredetije hártyán, a veszprémi káptalan magánlevéltárában (Test. saecul. 5.).
HOLUB JÓZSEF.
