A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG TÖRTÉNETÉNEK VÁZLATA.

Teljes szövegű keresés

5A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
TÖRTÉNETÉNEK VÁZLATA.
A Társaság jubileumi közgyűlésén felolvasta CZOBOR ALFRÉD titkár.
A magyar családtörténet és címertan s a hozzájuk tartozó tudományágak: az oklevéltan és pecséttan, a XIX. század legnagyobb részében csak mellékesen művelt tudományszakok voltak. Néhány alapvető munkán és kisebb értekezésen kívül nem mutattak nagyobb lendületet. Önálló szakközlöny híján az 1867-ben alakult Magyar Történelmi Társulat Századok folyóirata, majd később részben az Orsz. Magyar Régészeti Társulat Archeologiai Értesítője nyujtott számukra közös, de érthetőleg szűkebb területen érvényesülési lehetőséget. Míg más társulatoknál az illető szaktudománynak már meglévő virágzása tette szükségessé az egy célra való egyesülést, a Heraldikai és Genealogiai Társaságnál fordítva az eszközök hiányában csak elvonultságban, sok helyt amatőrszerűleg művelt disciplináknak organumra volt szükségük, hogy a tudomány szabályai szerint műveltessenek.
Csak a társulattá való szövetkezés, új közönség, új irodalmi tőke megteremtése képesíthetett olyan speciálizálásra, mely a történettudománynak igazi tudományos értékű szolgálatokat tesz. Társaságunk pedig kizárólag ily szolgálatokra alakult. Rácáfolt arra a mindkét irányban végletet jelentő gondolkodásra, melynek egyike az egyéni hiúság, a fényes mult hirdetésének eszközét vélte a Társaságban megszületni, míg a másik, mely az akkori liberális eszméket szolgálta, tendenciát látott keletkezésében, bizonyos konzervatív, «visszamenő» irányt. Mindkettőt nivellálta a Társaság egyenesben haladó alapelve: a hiteles kútfőkön nyugvó igazság. Ennek súlya alatt lehámlottak, szétmorzsolódtak az ellenőrzés híján ősidő óta gyártott családtörténeti mesék, elfogultságok, ál- és hiú feltevések. Nem állhatott meg a családtörténet ott sem, ahová Nagy Iván alapvető munkája helyezte. A fejlődés útjain új és helyes, a terület történetével, a gazdasági és kultúrális élettel való összefüggését felismerő irányba, egyszóval szigorúan tudományos alapon való művelésére kellett terelni. Állt ez a magyar címertanra és a rokon tudományágakra is.
Ily alapokon nyugvó és ily célok megvalósítására hivatott tudományos társaság eszméjének volt hordozója a mult század nyolcvanas éveinek elején Radvánszky Béla báró, kinek kora ifjúságától fogva úgyszólván egyedüli szenvedélye a történelemmel és társtudományaival való foglalkozás volt. Az általa propagált eszme a történelem munkásaiból való szakférfiak lelkes csatlakozása után az 1882. év végén az alapszabályok megerősítése kapcsán konkrétummá érlelődött. És mikor a Társaság kevéssel utóbb, 1883. február 25-én a Magyar Tudományos Akadémia Kisfaludy-termében nagyszámú gyülekezet előtt alakuló közgyűlését tartja, már 300 tagnál többet számláló tábor tehet tanúbizonyságot a társaság létjogosultsága, szükségessége és egyben életrevalósága mellett. Első elnöke maga a Társaság megteremtője, Radvánszky Béla báró; másodelnökei Nagy Imre és Nagy Iván, a hazai családtörténet érdemes kutatói; titkár: Fejérpataky László; jegyző: Szádeczky Lajos; pénztárnok: Czanyuga József. A Társaság folyóiratának szerkesztői Nyáry Albert báró és Fejérpataky László. Az igazgatóválasztmány alapszabályszerűen 40 tagból állt. Április 28-án tartja a Társaság első igazgató-választmányi ülését, melyen megállapítja az ügyrendet, ennek keretében a Társaság pecsétjét (a II. Endre király aranybulláin háromszögű pajzsban oroszlánokkal rakott vágásokat feltüntető magyar címert, körirattal) és különösen állandó tudományos organumának, a Turul címet nyert folyóiratának tartalmát, terjedelmét és azt a formáját; melyben ma is változatlanul immár 47-ik évfolyamába lép.
Még bölcsőjében volt a Társaság, de úgy a szellemi, mint az anyagi támogatás – minden tudományos intézménynek két sine qua non-ja – máris biztosította megszilárdulását; gondtalan jövőjét, sőt virágzását. Egy esztendő alatt közel 6ötödfélszázra, két év multán pedig még további százzal emelkedett tagjainak száma. Főuraink úgyszólván kivétel nélkül jöttek a zászló alá. Az alapítványi tőke 8000 frt-ra rúgott. Az évi tagdíjak és kamatok összege meghaladta a negyedfélezer frt-ot. E mellett indokolatlannak bizonyult azok aggodalma, akik Társaságunk megalakulásából kifolyólag a Magyar Történelmi Társulat erejét, taglétszámát féltették. Szilágyi Sándor, e társulat lelke, örömmel üdvözölte az új tudományos szövetkezés megszületését, mert meg volt győződve, hogy a hazai mult ismeretére nézve nyereség minden olyan egyesülés, mely a nemzeti mult egy-egy speciális ágának művelését tűzi ki célul. Az alapítás nehéz munkájában különben maga is tevékeny részt vett. 1894-ben Társaságunk másodelnökévé választotta.
A hirtelen lendület már az első két év után, 1885-ben, szükségessé tette a gyakorlat alatt észlelt hiányok és az óhajtások figyelembevételével az alapszabályok revízióját, ami elsősorban az igazgató-választmányi tagok számának 60-ra való emelését vonta maga után.
A társadalom lelkes támogatását várakozáson felüli, hatalmas szellemi bevonulás kísérte. A Társaság egyesítette kebelében ama tudományágaknak, melyek ápolására alakult, összes hazai szaktudósait s megnyerte mindazokat, akik e tudományszakok iránt érdeklődtek, vagy kiket családi multjuk késztetett figyelmüknek a Társaság felé való irányítására. A Turul évfolyamai legbeszédesebb tanúi ennek. Az írók és tudósok díszes sorából, kiknek neveivel a mult század végéig hasábjain találkozunk, kimagaslóbbak: a hazai heraldika úttörői és alapvető munkásai közül Nyáry Albert báró, a magyar heraldika atyamestere, a Magyar Heraldika Vezérfonala írója; Csergheő Géza, többek között a Siebmacher-féle címerkönyv magyarországi kötetének szerkesztője és az erdélyi rész folytatója, majd Bárczay Oszkár, az első magyar heraldikai kézikönyv szerzője, Csoma József, a nemzetiségi címerek kutatója, Fejérpataky László, a középkori címerek kitűnő ismertetője s egyben a sphragistika és diplomatika tudós munkása; Áldásy Antal, Tagányi Károly, Schönherr Gyula, Kubinyi Miklós, Thallóczy Lajos, Szendrei János stb. A genealogiai szakban: Nagy Iván, a magyar családtörténetnek jóformán megalapítója, Nagy Imre, a délvidéki genealogiai problémákkal foglalkozó Thallóczy Lajos; a kiváló magyar nemzetségi kutatók: Karácsonyi János, Wertner Mór, Pór Antal, Komáromy András; továbbá Thaly Kálmán, a kuruckor genealogiai és heraldikai érdekességeinek revellálója; Deák Farkas, meg sokan mások.
Nyüzsgő szellemi élet és tevékenység műhelye lesz a Társaság. Új kérdések felvetése, a vitások tisztázása, a széles alapokon nyugvó, mély kutatásokat igénylő, felderítő értekezések nagy száma alig talál helyet a terjedelemben emiatt csakhamar (24 ívre) megnövekedett Turulban. Úgyszólván mindenegyes választmányi ülés felolvasóülés is, érdekesnél érdekesebb témákkal. Ezek sorát Nagy Gyula a turulról írt értekezése nyitja meg. Évenként 8–9, az első tíz évben összesen 86, 25 év alatt 170 a felolvasások száma.
Különösen a heraldika művelése indul nagy lendülettel. Elsősorban a heraldika elsőrangú forrásai, az eredeti címereslevelek felé irányult a figyelem. Hiszen hazánk abban a szerencsés helyzetben van, hogy armálisokban sokkal gazdagabb a külföldnél, mely inkább a másodrangú kútforrások, teszem, a címeralbumok, az ú. n. Stammbuch-ok terén vezet. A címeradományozó oklevelek sorozata levéltárainkban, elsősorban a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltári Osztályában és az Országos Levéltárban, Zsigmond király óta kezdődik s fokozatosan egész tömeggé növekszik, nemcsak a címertan, hanem a mű- és művelődéstörténet és a kancelláriai praxis területére is világot derítve. Első heraldikusainkat főleg a középkori címeres emlékek felkutatása és szakszerű ismertetése foglalkoztatta. Számukra a Turul széles kereteket biztosított, hosszú időn át csaknem füzetenként azok színes reprodukcióit is közreadva. Ezekből tevődött össze később a Társaság diszes kiadványa: a Monumenta Hungariae Heraldica (Magyar Címeres Emlékek). Elvitathatatlan, hogy a címeradományozó oklevelek tudományos kérdését egy nemzetnél sem karolták fel oly buzgalommal, mint nálunk. Egyetlen társulat és folyóirat sincs, mely azokkal behatóbban foglalkozott volna, mint a mienk. Ebben nem utánzók, hanem úttörők voltunk. Nem maradt le a pecséttan és oklevéltan művelése sem. De a címertan mellett a genealogiai szak kap legnagyobb erőre. Előszeretettel foglalkozik a nemzetségi szervezet és elágazások kérdésével. 7Karácsonyi János, Komáromy András, Pór Antal, Wertner Mór ezek kutatásába mélyednek és fényes eredményekkel tisztázzák a nemzetségekről addig alkotott téves nézeteket. A kilencvenes években e szak már észrevehetőleg túlsúlyra igyekszik emelkedni a rokon disciplina, a címertan felett.
Mindezek a tudományágak lendületes előhaladásukat sokban köszönhetik a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltári Osztályának, melynek keletkezése egybeesik Társaságunkéval. Főleg az örökletétbe helyezett s ezáltal a tudományos kutatás számára hozzáférhetővé vált családi levéltárak rohamos szaporodása nyitott tág teret a Társaság művelési körébe utalt tudományágaknak. Szorosabbá tette a kapcsolatot e levéltárral, hogy a Társaság titkára és lelke, egyben folyóiratának szerkesztője, a megalakulás percétől múzeumi ember: Fejérpataky László volt. A Turul a múzeum falai között keletkezett és innen indult időről-időre útjára. A Társaság tisztviselőit, folyóiratának szerkesztőit túlnyomóan innen rekrutálta, vagyonának, pénztárának kezelése, kiadványainak és egyéb ingóságainak őrzése a múzeum kebelében folyt és folyik ma is. Fejérpataky másodelnöksége, majd elnöksége révén e kapcsotatok még jobban kimélyültek a Nemzeti Múzeum említett osztályával, melyből az 50 év alatt szakjainknak már annyi tudós művelője vált ki. Üléseit is 1898 őszétől a Magyar Nemzeti Múzeumnak akkor újonnan berendezett tanácstermében tartotta.
Társaságunk 1888-ban fejtette ki megalakulása óta legnagyobb tevékenységét. Nemcsak a dolgozatok és felolvasások növekvő száma, folyóiratának gazdagsága jelezte ezt, hanem egy nagyobbszabásúnak tervezett kiadványa, a Nemzetségi Zsebkönyv első, a főrangú családokat (számszerint 331-et) tartalmazó, 31 ívnyi kötetének a megjelenése is, id. Szinnyei József és Fejérpataky László szerkesztésében. Nemzetségi Zsebkönyv kiadásának gondolata már a Társaság megalakulása alkalmával felmerült, s kevéssel utóbb konkrét határozattá is vált, oly formában, hogy a Társaság egyelőre minden három évben a magyar családok történetét és származási rendjét nyilvántartó évkönyvet ad ki, «Magyar Családok Évkönyve» címen. Ezt tisztán nemzeti irányú feladatnak tekintette. Azt célozta, hogy a hazánkban elterjedt gothai és brünni almanachokat könyvpiacunkon magyar könyvvel helyettesítse. A terv ebben az elgondolásban a kezdet nehézségei miatt nem valósulhatott meg. Nem váltak be a Nemzetségi Zsebkönyv első kötetéhez fűzött remények sem. Ennek ellenére 1891-ben elhatározták folytatását, de ezúttal – második sorozatként – a nemesi családokra kiterjedőleg. Kiadására azonban hosszú ideig nem lehetett gondolni. Báró Radvánszky Béla elnök indítványára 1902-ben hozott határozat eredményeképpen csak 1905-ben került ki sajtó alól e II. sorozat I. kötete, Nemes Családok címen, Pettkó Béla és Reiszig Ede szerkesztésében, 250 nemesi család rövid történetével és nemzedékrendjével, 11 színes és több más, szövegbenyomott címerképpel. Ugyanekkor e sorozat II. kötetének a kiadását is kimondták. Ennek megvalósulása azonban végleg elmaradt.
1901- és 1902-ben a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, két füzetben, Magyar Címeres Emlékek címen és Fejérpataky László szerkesztésében, külön gyüjteményes kiadványként látott napvilágot a hazai heraldika legbecsesebb kincseinek, a középkori címeradományozó okleveleknek a Turul addigi évfolyamaiban közreadott anyaga. A III. füzet, noha ennek anyaga is (25 színes címerrajzmásolat) rövidesen ismét rendelkezésre állt, közbejött nehézségek miatt csak a háború után jelent meg. Szerkesztője Áldásy Antal, a Társaság nemrég elhúnyt elnöke volt. Oly nagy és tanulságos sorozata, ez a gyűjtemény régi heraldikánk klasszikus korából fennmaradt cimeranyagának, hogy a külföldi szakköröket is meglepte annak mennyisége és gazdagsága.
Programmjába vette a Társaság az első időkben «Corpus inscriptionum medii aevi» kiadvány megindítását; báró Nyáry Albert kéziratban maradt, a heraldika magyar műnyelvét megállapító dolgozatának megjelentetését; a különböző címergyüjteményekhez a címermotívumok szerint összeállított címermutatókönyv készitését. Mindez azonban már anyagi túlterhelést jelentett volna, minélfogva már a kiküldött bizottságokra ruházott előkészítés stádiumában megakadt.
A Turul, melyet keletkezésétől fogva 17 éven át, az első három évben báró Nyáry Albert, 1897–1900-ig Schönherr Gyula titkár társaságában, Fejérpataky László szerkesztett, amint teltek-multak 8az évek, terjedelemben és belső értékben egyaránt gyarapodott s az idevágó segédtudományoknak egyre nagyobb értékekkel megtelő kincstára lett. 22 ívvel indult és 24–25 ívben állandósult, évi négy füzetben. Sőt 1902-ben ívszámainak újabb felemelésével és két havi füzetekben való megjelentetésével is foglalkoztak. Első tiz évfolyamához kitűnő Tárgy- és Névmutató készült. Borovszky Samu szerkesztette. Hasonló a 20-ik évfolyam után is szóba jött; de fedezethiány miatt lekerült napirendről. Ma már 36 évfolyam vár indexelésre, égető problémaként ékelődve a Társaság jövő feladatai közé.
Ha a megrajzolt keretbe még azt is beállítjuk, hogy e korszak ama kimagasló, szakbeli termékei Karácsonyi Jánosnak a magyar nemzetségekről írt, a magyar genealogia történetében epochális műve, Wertner Mór, Bárczay Oszkár, Csoma József, Áldásy Antal művei, melyek Társaságunkon kívül jelentek meg, szintén ennek talajából szívták magukba a tápláló nedvet, s hogy annak a szellemnek és hatásnak szülöttei, melyet Társaságunk inspirált, méltán nevezhetjük azt a négyszázadnyi időszakot, mely báró Radvánszky Béla elnökségének és Fejérpataky László titkári, majd másodelnöki, meg szerkesztői tevékenységének idejére esik, a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság fénykorának. A jelentések e korszakban egyre szellemi erősödésről, vagyoni jólétről, táglétszám-szaporodásról; a jövedelem emelkedéséről szólnak.
1906-ban, fennállásának negyedszázados fordulóját megelőző évben, a Társaság örökre elveszti megalakulása óta ügyeiért szüntelenül lelkesedő elnökét és alapítóját: Radvánszky Béla bárót. A vezérséget Fejérpataky másodelnök veszi át, aki e minőségben négy éven át, az 1910-ik év végén pedig az elnöki székbe emelve, egészen 1923-ban bekövetkezett haláláig állott a Társaság élén.
1907-ben, fennállása óta első ízben, gróf Andrássy Dénes személyében tiszteletbeli elnököt is választ Társaságunk, aki 1913-ig, haláláig viselte e kitüntető tisztséget.
Ám a megalakulása óta felfelé haladó útirányhoz szokott, addig életerős Társaságot a Radvánszky elnök elhalálozása körüli években kikezdte az anyagi gond. Már 1906-ban a megtakarításokból eredő tőkéjére lombard-kölcsönt kénytelen fölvenni nyomdai tartozásainak kiegyenlítése végett. És ettől kezdve mind sűrűbbek a panaszok elnöki székből és titkári jelentésekben egyaránt. A gazdasági viszonyoknak, a vásárlóképességnek a korábbi évtizedekhez képest kedvezőtlen változása s ennek következtében a tagdíjhátralékok növekedése, legkivált azonban a nyomdaárak rohamos emelkedése nyomasztó helyzetet idézett elő. Ennek ellenére a Társaság életerejének fenntartását csüggedhetetlen energiával biztositani igyekvő és jobb fordulatban bízó Fejérpataky László még l909-ben is gazdag programmot ad. Corpus sigillorum, Corpus armorum Hungariae összegyüjtését, Wertner és Karácsonyi műveinek folytatását, egy új Nagy Iván szerkesztését az elavult helyett – teregeti elő a jövő feladatai gyanánt. Az enyhülés helyett további visszaeséssel fenyegető említett okok azonban, amihez a korszellemnek a multak iránt egyre nagyobb mértékben megnyilvánuló közömbössége is járult, a szép terveknek útját állták; sőt szerényebb keretekre, szigorúbb takarékosságra utalták a Társaságot s meg kellett elégedni azzal, hogy a Turul az addigi terjedelemben megjelenhetett. Pedig szellemi téren szaktudományunk művelése nagy arányokban emelkedett. Le kellett mondani a Címeres Emlékek és a Nemzetségi Zsebkönyv folytatásáról is. Utóbbi ügye ugyan tovább is állandóan napirenden volt s hosszabb vajúdás után találtak is közvetett módot a II. sorozat II. kötetének a kiadására, a megvalósulás küszöbén azonban a kitört háború ezt is keresztülhúzta.
Az 1914. esztendő az előzőkhöz viszonyítva jól indult. Annál válságosabb helyzet állott elő a háború alatt. Az 1914-es év már csak 18 íves Turult engedett meg. Ez az ívszám a következő években tovább apadt: kettős füzetek vagy teljesen összevont évfolyamok jelentek meg; a nyomdai tartozások és egyéb terhek pedig elszomoritóan magasra szöktek. E mellett természetesen a háború nagy mértékben elfordította a figyelmet a szaktudományoktól. Ezért, valamint a tevékeny fiatal szellemi erők tetemes részének a harctérre vonulása miatt a Társaság tudományos munkássága összébb húzódván, irodalmi termelése is a korábbi időké mögött maradt. Bizakodóbbá vált a hangulat 1916-ban, amikor Bunyitay Vince nagyváradi kanonoknak a Társaságra 9végrendeletileg hagyományozott nagylelkű adománya (4000 korona) lehetővé tette a nyomdatartozások kiegyenlítését.
A háborús évek utolsó, egész terjedelmében már csak nyolc ívet kitevő évfolyama, a 35-ik, kizárólag az 1915. évi címerrendezés eredményeivel foglalkozik, a magyar címer és egyes részei történetének illusztrált ismertetéseivel egybekötve. A Társaság 1918-ban üléseivel még életéről tesz tanuságot, de a háborúvesztés után az átkos emlékű forradalmak elnémítják. Fennállása óta a legsúlyosabb időket éli át. 1920 tavaszán veszi fel újra a megszakadt fonalat és a következő évben, 1918–1921, évjelzéssel, ismét napvilágot lát Turulja, a 36. évfolyam. Még erőtlenül, szerény, mindössze 50 oldalnyi terjedelemben; de már e kicsinységében is a hosszú tél után újra visszatérő fecskét jelentve. Ez a kényszerű ugrás okozta, hogy folyóiratunk nem írhatja ma a jubiláris 50-ik évvel egy vonalban az «50-ik évfolyam»-ot homlokára.
Trianon a megpróbáltatásokon átment Társaságot minden addiginál súlyosabb helyzetbe hozta. Területeink elszakításával elvesztette tagjainak tetemes hányadát, a pénzromlással egész tőkéjét, vagyonát. De töretlen akarat és szívósság; ha nem tudta is régi, méltó fokára emelni, nem is engedte többé elesni. Az irányítás e nehéz időkben a Társaság fennállása óta második elnökének, Fejérpataky Lászlónak jutott osztályrészül. Annak a kitűnő férfiúnak, aki a megalakulás első napjától fogva 40 éven át szakadatlanul dolgozott, buzgólkodott, lelkesedett e társaságért napfényes és borongós időkben egyaránt. Neve oly szorosan összeforrt vele, hogy az ő személyének a Társaság életében külön fejezetet kellene szentelni. És ugyanezen nehéz idők közepette vette át az ő halála után örökét az elnöki székben utódja, Társaságunknak több évtizeden át különböző tisztségi fokozatokban és szerkesztői minőségben is egyik legodaadóbb munkása: Áldásy Antal. Ő már nem ünnepelhet velünk. Mint nagyérdemű alapító elnökelődjét, Radvánszky bárót, a 25 éves forduló küszöbén, őt is fennállásunk 50. esztendejét megülő mai jubileumunk vigiliáján, az elmúlt évben, állította meg a halál. Alig néhány éve, hogy elvesztettük 1926-ban megválasztott tiszteletbeli elnökünket, Karácsonyi Jánost is.
Társaságunknak az utolsó évtizedben lefolyt élete és munkássága sokkal közelebb fekvő és ismertebb, semhogy erről ezúttal meg kellene emlékeznünk.
Ma új vezetés alatt ünnepelünk s a legértékesebb ajándék, amit ez alkalomra kaptunk, az utóbbi hónapoknak fáradhatatlan buzgalom és megértő támogatás szülte örvendetes eredményei, melyek feljogosítanak bennünket, hogy biztatóbb kilátásokkal, lüktetőbb érveréssel és azzal a tudattal vegyük utunkat a második félszázad felé, hogy Társaságunk ismét konszolidált alapokon nyugszik.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT