NAGY IVÁN EMLÉKEZETE

Teljes szövegű keresés

1NAGY IVÁN EMLÉKEZETE
Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1924 december 16-án tartott igazgató-választmányi ülésén.
Negyed százada immár, hogy örök pihenésre tért Nagy Iván, nagyérdemű történettudósunk, a magyar családtörténet úttörő mestere. Most, amikor a száz év előtti nagy idők alakjait egymásután idézzük fel centenáris ünnepségek keretében, az 1820-as évek nagy szülötteinek sorában nem feledkezhetünk meg Nagy Ivánról sem, legkevésbbé pedig Társaságunk, mely mint megalapítói egyikének s legelső másodelnökének emlékét hálás kegyelettel őrzi.
Mai ülésünket Nagy Iván emlékezetének szentelvén, nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy az ő nemes alakját néhány vonással megrajzoljam. Egy jóval későbbi generáció tagja lévén, őt személyesen már nem ismerhettem, de ezeréves multunk nagy kincsesházában, a M. N. Múzeum könyvtárában eltöltött másfél évtized alatt nemcsak alig mult el nap, hogy a már régóta fogalommá vált «Nagy Iván»-nak egy-egy kötetét kézbe ne vettem volna, hanem a legközvetlenebb kapcsolatban éltem Nagy Iván kiváló szellemének gondjaimra bízott emlékeivel: kézirataival és levelezéseivel is s így nem fogok egészen idegenül nemes egyéniségével szemben állni.
*
Azt a hosszú, munkás és dús aratású életet, amelyet a Sors Nagy Ivánnak engedett, három határkő három élesen elkülönített szakaszra osztja.
Június 18-án volt száz esztendeje, hogy a nógrádvármegyei székház emeletének nyugati szárnyában, hol apja, a vármegye archiváriusa, lakott, a napvilágot megpillantotta: «Pénteki nap volt – írja egyik emlékezés-töredékében – Szent Iváni forró nap sütött, ragyogott az égen és egy ház is égett a városban, ez volt a kivilágítás». Középiskoláinak elvégzése után jogot hallgatott, majd tanulmányainak befejezése után a királyi táblához került. Mint királyi táblai jegyző érte meg Pozsonyban, majd Pesten az 1847–1848. évi utolsó rendi országgyűlés nagy eseményeit. A 48-iki lelkes hangulat magával ragadj a őt is; kardot köt, belép a 7. honvédzászlóaljba és 1849 aug. 9-én már mint főhadnagy küzdött a szerencsétlen kimenetelű temesvári csatában. A világosi fegyverletétel után ezer veszedelem közt bolyongva hazafelé vette útját s jóideig Bujákon lappangott. Áruló feljelentés a zsandárok kezébe juttatta ugyan, de jóakaróinak kezessége mellett Balassagyarmaton csakhamar visszanyerte szabadságát.
Hogy besoroztatását elkerülje, a nagyoroszi gróf Berchtold-családnál nevelői állást vállalt s velük 1850–1851 telén Olaszországba megy. 1853-ban, amikor már nem kellett félnie megtorlástól, hazajött s Balassagyarmaton ügyvédi irodát nyitott, 1855-ben azonban, pár hónappal azután, hogy Csató Pál írónak árváját nőül vette, a pesti egyetemi könyvtárhoz neveztetett ki.
Ezzel lezárul életének első szakasza s e kinevezés egy új korszak kezdetét jelöli Nagy Iván életében.
Az első kérdés, amely mozgalmas ifjúságának megismerése után elénk tolul az, hogy mi vonzotta 2annyira a volt szabadságharcost, a nemrég családot alapított fiatal ügyvédet a könyvtárosi pályára?
Írói hajlama s érdeklődése nagy nemzeti multunk iránt korán megnyilvánult már: alig 24 éves korában jelentek meg első történeti tárgyú cikkei a Honderűben és az Akadémiai Értesítőben, igazi élethivatására azonban csak olaszországi tartózkodásai vezették rá. A gazdag velencei állami levéltár s a Bibliotheca Marciana csodás kincseiből áradó sugarak az alvó mag életét megindították; érdeklődése, hajlama, mint a virág nyílt ki s fordult teljes odaadással a mult emlékei felé.
Hálás feladat volna, épp Nagy Ivánnál, a genealógiával oly szoros kapcsolatban álló átörökléstan útmutatása mellett azt vizsgálnunk: honnan eredtek e hajlamai, hol találhatjuk meg lelki prediszpoziciójának gyökereit, de sajnos, erről megfelelő adatok hiányában le kell mondanunk. Elég azonban a családi házhoz visszamennünk s azt a miljőt közelebbről szemügyre vennünk, amely a lelkialkat kiformálásánál a magával hozott prediszpoziciók mellett oly nagy szerepet játszik.
A régi vármegyeház levegője, a nagy fascikulusokkal megrakott polcos levéltár, ahol nem volt nap, hogy meg ne fordult volna, kellett, hogy erősen hassanak a minden iránt érdeklődő gyermekre. De ezek a benyomások elraktározódtak s észrevétlen szunnyadoztak benne s csak olaszországi tartózkodása alatt törtek elő a kedvező körülményektől segítve és megerősítve. Ő maga is beismeri ezt egy 1860-ban Beke Gáborhoz írt levelében, amelyben azt hangsúlyozza, hogy fiatalabb éveiben nem igen állt módjában a vármegyei levéltárban kutatnia, «noha legközelebbjeim voltak – írja – eme levéltár kezelői; de azt tudni kell – folytatja – hogy 1850-ig részint diák, részint egyéb fontosb közpályán távol működtem, mintsem hogy e búvárkodást űzhettem volna; add hozzá, hogy mindkét levéltárnok sokkal szigorúbb hivatalnok volt, hogy sem bár mint legközelebbjöknek is az ama korban kincs gyanánt őrzött irományokban búvárkodnom engedtetett volna, de nekem is akkor még ifjúnak sem hajlamom, sem kellő képességem ahhoz éppen nem vala; csak 1850 után, a viszonyok változtával tágult tehát ama hivatalos féltékenység, mely alkalmat nyujta nekem, hogy néhány előmbe tett vagy véletlenül künn megkaparított jegyzőkönyvből jegyzeteket tehessek magamnak.»
Velencei levéltári kutatásai folytán azonban, amelyeket először saját kedvteléséből kezdett meg, majd az Akadémia megbízásából folytatott, a mult emlékeibe való elmélyedés nagy erővel ragadta meg lelkét; hazatérvén, mint láttuk, ügyvédeskedni kezd ugyan, de csak kényszerűségből és siet megragadni az első kedvező alkalmat, hogy a tudományos élet központjában teremtsen magának elhelyezkedést s nagy örömmel fogadta el az egyetemi könyvtár első tiszti állását. Ez a kitűntetés nem előlégezett bizalom s bíztatás volt; Nagy Iván neve ekkor már ismert volt szélesebb körökben: számos kisebb tanulmánya látott már napvilágot: olászországi kutatásairól az Akadémiai Értesítő köteteiben számolt be, olaszországi szellemes és tanulságos levelei pedig a Hölgyfutár olvasóit gyönyörködtették.
Pesten s új állásában mindent megtalált, amire történetkutatói munkájában szüksége lehetett: a szerényebb keretek közt mozgó, de azért gazdag egyetemi könyvtár anyagát kiegészítette a M. T. Akadémia, főkép azonban a M. Múzeum Hungaricum könyvtára és értékes kéziratgyüjteménye.
Szinte megdöbbentő az a féket nem ismerő munkakedv, amellyel új miljőjében dolgozni kezdett; kisebb-nagyobb önálló tanulmányok, adatgyüjtemények, forráskiadványok egész sora került ki tolla alól s amit legelőször kellett volna említenünk: 10 év alatt 1857–1867-ig monumentális és alapvető munkában – 13 kötetben megírta a magyar nemes családok történetét. Ennek a munkájának eredménye lett az, hogy szerzőjének neve fogalommá vált, melynek köre a magyar családtörténet egész területét felöleli.
Ennél a rendkívüli munkánál meg kell állnunk egy pillanatra!
Az volt a célja e munkájával, hogy «nemzetünk történetéhez kalauzt adjon, mely a szerepelt személyek eredetével, családi összeköttetéseivel ismertet meg». A magyar nemesség rendi állása ekkor már megszűnt volt, a történettudóst tehát munkájában már nem akadályozhatta meg semmiféle külső zavaró befolyás. Ezt hangsúlyozta műve 3bevezetésében Nagy Iván is: «Most inkább, mint valaha, alkalmas az idő arra, hogy ily mű, úgy mint azt a történelmi igazság igényli – napfényre jusson».
Nagy Iván igazán nehéz körülmények közt fogott művé megírásához. Előmunkálatokban a magyar genealógiai irodalom oly szegény volt, hogy úgyszólván semmit sem nyujthatott segítségül, támogatóul. Neki magának kellett a rengeteg anyagot összegyüjtenie, megrostálnia és formába öntenie; támogatásban alig volt része, csak mint levelezéséből látjuk, kritizálni tudták szigorúan munkáját, amely ilyen körülmények közt természetesen hibátlan nem lehetett. Ezt azonban ő tudja legjobban s minden alkalommal hangoztatta, hogy «művemet én magam tartom legkevésbbé teljesnek, bevégzettnek és hibák nélkül valónak». Az 1867-ben megjelent 13. kötetben, a Pótkötetben, nagyon sok pótlást közöl és sok tévedését igazítja helyre s később sem szünt meg folyton figyelni műve hiányaira, aminek beszédes tanubizonysága a Nemzeti Múzeumban őrzött hét nagy kötetre rúgó kézirata: «Magyarország családai, toldalékul Nagy Iván Magyarország családai c. munkájához» címmel.
1870-ben – nem tudjuk mi okból – megvált az egyetemi könyvtártól és az egyetemi tanárrá kinevezett Greguss Ágosttól átvette a képviselőház naplójának szerkesztését. Ez az új állás sokkal súlyosabb terhekkel volt egybekötve, mint a régi és sokkal inkább igénybe vette erejét, mert távolabb esett kedves területétől, mint a könyvtári munka. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy visszavágyott a Hatvani-útcai csendes kis egyetemi könyvtárba s amikor Toldy Ferenc megvált a könyvtár igazgatóságától – mint levelezéséből látjuk – szerette volna e helyet elfoglalni, hasonlókép Horvát Árpád távozása után, aki Toldy utódja volt a könyvtár igazgatói székében – de óhaja nem sikerült.
A két évtizeden át pihenés nélkül végzett, túlfeszített munka következményei azonban ezekben az években már erősen kezdtek jelentkezni: szervezete megroppant, állandóan betegeskedett s a sikertelen könyvtári pályázat úgy látszik csak siettette betegségét, úgy hogy 1878-ban nyugdíjazását kérte a Háztól.
Most kezdődik meg, ezzel a kényszerű nyugalommal életének harmadik szakasza.
Ez elég lehangolóan indul meg: Horpácsra vonul el, Nógrádnak egyik legkisebb falujába, rengeteg könyvével s öt éven át, 1878–1883-ig, teljesen távol maradt az irodalomtól; a megyei campestris literátorok táborába tartozott, mint egy levelében tréfásan írta.
1882-ben azonban egy kis lelkes társaság megalapította Társaságunkat, melynek céljául azt tűzték ki, hogy a történelem segédtudományait terjessze és pedig legelsősorban a genealógiát és heraldikát, tehát éppen azokat a történelmi diszciplinákat, amelyeknek története hazánkban elválaszthatatlanul volt Nagy Iván nevével összeforrva.
Nagyon természetes, hogy a magyar családtörténet megalapítójának vezető helyet kellett az új társaságban elfoglalnia; az 1883 február 25-én tartott alakuló közgyűlés az egyik másodelnökké választotta meg, amit ő nagy örömmel fogadott el, de tréfásan megjegyezte társaságunk titkárához írt levelében, hogy: «invalidusságomat is méltóztatott békés zúgomból kirántani és mint belső sugallatom után sejtem, nem valami tám-oszlopul, hanem inkább csak üstörcéül ama egyik megtisztelő helyre állítani».
Szerencsére ez az invalidusság ekkor már nem volt veszedelmes; a nyugodt pihenés, amelyet a horpácsi bírói tiszttel járó elfoglaltság nem nagyon zavart meg, igen jót tett a betegnek, kedvenc studiumainak ez a nagy fellendülése pedig visszaadta régi szellemi rugékonyságát, érdeklődését.
Élénken foglalkoztatja a társaság megindítandó folyóiratának címe is, amelyre vonatkozólag az volt az álláspontja, hogy az mennél rövidebb legyen, de az Adler mintájára alkotandó Oroszlán vagy Turul névért nem lelkesedett, hanem más valami rövid nevet szeretett volna találni, amely a közlöny célját pregnánsan kifejezné; mindjárt fel is vet néhány ilyet: Czímvéd, Érdempajzs, Hagyományok könyve, Stemmatografiai Lapok. Tudjuk azonban, hogy az 1883 április 28-án tartott első választmányi ülés a cím meghatározására kiküldött bizottság javaslatát elvetvén, a választmány több tagjának ajánlatára a «Turul» nevet fogadta el címül.
Újra felveszi most a tollat, cikkeket ír – már a Turul legelső füzetében két tanulmányt közölt – sőt 1884-ben elfogadta a Siebmacher-féle Wappenbuch 4magyarországi részének szerkesztését Csergheő Gézával együtt.
Ettől azonban hamarosan visszalépett s teljes erejét, érdeklődését első dolgozatai óta kedves témájának, Nógrád vármegye monográfiájának szentelte.
Élete harmadik szakaszának ez áll a középpontjában; az édes szülőföldön kapott új erőre Antćusként s itt a horpácsi Gelle-kúria árnyas topolyafái alatt elmélkedve mind nagyobb erővel jelentkezik benne a vágy, hogy szűkebb hazájának multját felderítse. Irodalmi működése tulajdonkép egy nógrádmegyei vonatkozású értekezéssel indult meg – a nógrádmegyei nemesség 1663-iki két zászlajától írt dolgozatával – s most hat évtized súlyával a vállán ifjúi lelkesedéssel fog hozzá a vármegyei monográfia megírásához. Egyetlen vágya az volt most már csak, hogy ezt a művét befejezhesse, azután – írta egy levelében – «szívesen élvezendem a mortis beneficiumát». Azonban aggodalommal látta, hogy mily nagy feladatot vállalt magára s mily lassan halad előre munkája. «Mindennapi sóhajtárom – írta – bár csak már munkámat bevégezhettem volna. De lassan készül, mert amennyire tőlem telik, jól akarnám megírni. Sok az anyag, kevés az erő!»
A legjobb kedvvel végzett gyüjtői munkája közben érte 1890-ben rettenetes csapás, egyetlen fiának halála, mely teljesen lesujtotta. Vigasztalódni többet nem is tudott s mikor 1895-ben valakinek hasonló szomorú gyásza alkalmával részvétét küldte, ezeket írta: «A vigasztalás hiú törekvés volna. Ismerem keserű tapasztalásból az ily csapásból eredt sebnek örök fájdalmát és sajgásának gyógyíthatatlanságát».
De azért meg nem tört; monográfiájának munkálataival igyekezett elfoglalni magát, sőt egy új gondolat szolgálatába is állította erejét: meg akarta teremteni a Nógrádmegyei Múzeumot. Ez az eszméje is szervesen illeszkedik bele élete harmadik korszakába s forrása ugyanaz az olthatatlan szeretet volt szűkebb hazája iránt, mint amelyből a monográfia iránt való lelkesedése fakadt és táplálkozott. «Őseink hazát szereztek számunkra – írta – mi szerezzünk legalább szent emlékeiknek házat, hogy a szent emlékekből tanuljuk ismerni a multat, hogy hasznosíthassuk a jelent és biztosíthassuk a jövőt.»
1890 végén vetette fel a Múzeum eszméjét, 1891 elején már megalakult a Nógrádmegyei Múzeum Társaság – 1891 végén megnyílt a Múzeum is.
És ezt mind Nagy Ivánnak, az ő fáradhatatlan agilitásának köszönhette a vármegye; ifjút megszégyenítő frisseséggel agitált a Múzeum érdekében: gyüjtőíveket küld szét, felszerelésre anyagi segítséget kér, óriási levelezést bonyolít le kedves Múzeuma érdekében, s amikor már ideiglenes szerény hajlékában megnyílt, időről-időre lelkes hangú cikkekben számol be gyarapodásairól, hogy a figyelmet és érdeklődést állandóan ébren tartsa.
Nem elégedett meg azonban azzal, hogy gondolata ily szerény alakban öltöt testet, emlékeinkhez méltó otthont szeretett volna emelni számukra. «Az oltár áll – írta – hogy fölötte a védszentély szilárd betetőzést nyerjen, az még hátra van. De annyi előzmény után bíztat a remény, hogy az is meglészen, mert az e vármegye szilárd hazafiúi érzelmétől függ kiváltképpen.»
E reményében nem is csalódott s az ő kedves Múzeuma immár méltó módon nyert elhelyezést. E közben azonban monográfiáján is állandóan dolgozott, bár erejét többféle betegség támadta meg. Rheumájához 1898 elején szembaj is járult s bár a vakságtól megmentették orvosai, egészsége nem tért vissza többé. Ilyen körülmények között kezdte meg sajtó alá adni monográfiáját; de mintha érezte volna, hogy nem sok ideje van már hátra s a non grata hora már közel van, mindjárt sajtó alá írta. «Ez bizony meg fog látszani rajta – írta szept. 13-án, legutolsó levelei egyikében, – az is valószínű, hogy időközben magam is elfogyok és így befejezetlen marad. Ez az egy nagyon bántana.»
Fájdalom, így is történt, 1514-ig készült csak el s történetirodalmunk és Nógrád vármegye nagy veszteségére a nagy mű csonka maradt, mert 1898 októberr 26-án a toll örökre kihullt Nagy Iván fáradtságot, pihenést nem ismerő kezéből.
*
Ezekben próbáltam meg, mélyen tisztelt Társaság, nagy vonásokban képet adni Nagy Iván tudós egyéniségéről.
A szülői házból magával hozott, bár még szunnyadó érdeklődése nemzeti multunk iránt a szabadságharc végzivatarai közt erősödött, növekedett 5s velencei tartózkodása alatt egyszerre tört elő hegyi forrásként s kristálytiszta vizét rövid kanyargós út után ellenállhatatlan erővel hömpölyögtette egyenesen, egy irányban.
Később ugyan számos ágra szakadt; hazánk történetének úgyszólván minden korszakát felölelte történetírói munkássága, de a végén ez ágak ismét mind egyesültek s hatalmas mederben egy út felé haladtak: szülőföldje, Nógrád felé. A nógrádi monográfia ugyan torzó maradt, de áll másik nagy alkotása: a Múzeum, amely integráns része annak.
Ha azonban Nagy Iván jelentőségét általános történetirodalmi szempontból vizsgáljuk, kétségtelenül a Magyarország családai az az alkotása, amely a legnagyobb jelentőségű. Ennek a tudományágnak nálunk ő a tulajdonképpeni megalapítója!
Azóta, hogy munkája megjelent, ez a diszciplina óriásit fejlődött. Érdekes véletlen, hogy épp Nagy Iván halálának évében jelent meg az a munka, amely e fejlődésnek a nagy lökést megadta: Ottokar Lorenznek elméleti genealógiai munkája. Ma már a szellemi és természettudományok közt határterületen álló e tudományág problémainak sikeres megoldására történelmi szakismeretek egyedül nem elégségesek, de alapjai ennek a genealógiai kutatásnak is a hiteles, kifogástalan ősfák és leszármazási táblák.
Nagy Iván erre törekedett, pedig a helyzete igen nehéz volt, mert egyes családok hiúságaival és hamis hagyományaival kellett szembeszállnia. Ő nem ismert más tekintélyt, mint a hitelességet s kérlelhetetlenül rombolta le azokat.
Amikor Társaságunk 1883-ban megalakult, láttuk, hogy mily örömmel igérte meg támogatását, mert ez legkedvesebb studiumainak művelését tűzte ki céljául, de már az első percben hangsúlyozta, hogy rá csak úgy számíthatnak, ha a «Társaság arra fog törekedni, hogy főleg a manapi szédelgős genealogizálási áramlatban merően hiteles adatok és dolgozatok által hasson».
Nagy Iván tudós egyéniségétől elválaszthatatlanok azok a nemes emberi tulajdonságok, amelyek vezérlő csillagai voltak tudományos munkásságában is.
Önzetlen lelke mindig a közérdeket nézte: «feltételem volt – írja egy helyt – saját életemmel a közjónak hasznára lenni»; hiú ambició nem bántotta, nem félt a feltörő fiatalabb nemzedéktől, a fiatal érdemeseket szívesen támogatta s azt tartotta, hogy az érdemeken alapuló igényeknek diadalmaskodniok kell.
Eszménye, vezérlő csillaga, mint írta, a tiszta idealizmus volt s életének minden perce, tudós munkásságának minden tollvonása ékesen szóló bizonysága ennek.
Ha most néhány szóval az egész Nagy Ivánt jellemezni akarjuk, azt a pár sort idézzük Tóth Bélához intézett egyik leveléből, amelyben ő maga tette meg ezt: «Afféle táblabíró származék vagyok, abból a fajtából, melynek eszménye a haza és haladás, nemzetiségünk szűzies fenntartásával, rideg zordságot és túlzást kizárva».
*
Alig néhány hete, tekintetes Társaság, hogy a nógrádmegyei Madách-Társaság díszközgyűlés keretében áldozott Nógrád vármegye kiváló fia, Nagy Iván emlékének! Társaságunk képviseletében csekélységem is részt vett ezen s mélyen meghatva álltam meg a vármegyei múzeum előtt, amely Nagy Iván forró hazaszeretetének és áldozatkészségének beszédes tanubizonysága. Az ő hagyatékából épült fel a díszes épület s hatalmas könyvtártermének állványait a roskadozásig Nagy Iván könyvei és kéziratai töltik meg. Itt a csendes és kedves park közepén álló kis múzeumban, oly közel Nagy Iván szelleméhez, egy levelének pár sora jutott eszembe, amelyet egyetlen fia elvesztésekor írt valakinek: «a csapás gyógyíthatatlan, csak a Mindenhatótól függ, hogy erőben fenntartson és megóvjon az összeroskadástól, pedig még sok végeznivalóm van». Kétszeres erővel éreztem mai tragikus helyzetünk súlyát, amikor azt láttam, hogy Nagy Iván e nagyszerű alkotása és szellemének értékes kincsei ma néhány lépésnyire esnek csak a hazánk határát alkotó Ipoly folyótól.
Állandó figyelmeztetés ez a mi «sok végeznivalónkra» s Társaságunk úgy áldoz a leghívebben Nagy Iván emlékének, ha erősen megfogadjuk, hogy mi is kivesszük a részünket ebből a «sok végeznivalóból».
Ha majd egész Nógrád ismét a mienk lesz, akkor nyugodtan fog pihenni Nagy Iván is horpácsi csendes sírjában!
HOLUB JÓZSEF.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages