MORVAORSZÁG MAGYAR URAI.
6MORVAORSZÁG MAGYAR URAI.
Már érintettem ezt a kérdést egyik ismertetésemben* és most, hogy multját keresve, felújítom, még jobban érzem fontosságát. Igaz, hogy jó része inkább a történelem és a topografia körébe vág, de bőven nyújt családtörténeti adatokat, még problemákat is.
Századok 1905., 847.
Már magában is szép kérdés: mikor és hogy kerültek őseink Morvába, hol birtokoltak? Divat volt-e, kényszerűség, vagy hagyomány ez a XVIII. századig tartó és az ősidőkbe vesző jelenség, hogy míg idebent királyaink idegen telepeseket hoznak lakatlan területeik megszállására, odakint a maiglan élő helynevek tanusága szerint kun, palóc, bessenyő szállások között magyar urak vitézkednek. Néhol zárt sorokban, városi módra lépnek fel, másutt várakba szorulva, vagy gyepük körül őrség gyanánt. Így kapcsolódik a kérdés országunk X – XII. sz. határvitáiba, a helynévelemzés és sok más kérdés nehézségeibe. E részletek vitatása most tárgyunkon kívül esik, itt elég, ha az egészet madártávlatból tekintjük át.
Fogadjuk el Constantinus Porphyrogenitussal* hogy a honfoglalás Morvaországot is érte, akkor érthető a német püspökök 899. évi panasza, «Moravi multitudinem non modicam Ungarorum ad se sumpserunt» ...* Szóval együtt laktak, vagy mondjuk, mert így tanítja az új tudomány, a magyarok csak zsoldosok gyanánt, de megfértek egymással annyira, hogy uraik a «zsoldosok» pogány szokásait, divatját átvették és versenyt raboltak velük. Mármost miért és mikor bomlott fel ez a barátság, a történelem dolga. Elég tudnunk Dudik* nyomán azt, hogy 906-ban már Csehország is a «zsoldosok» adófizetője, kalandjaik egyik útja erre vezetett. Mennyire érintették e gonoszul szerzett határokat a további események: Csehország erősödése, a lengyel hódítás és a többi epizód, ezúttal nem lényeges. Fontosabb az, hogy a kalandozók jól megismerték a szomszéd országok útjait és stratégiai viszonyait. Ezért szállták meg Trencsén felől Morvában az akkori forgalom minden fontosabb vonalát, főleg a vlárai, lisszai és a többi szorost, a maguk túlsó, az Olsava partvidékébe futó lejtőivel. Figyelmünket ezúttal ennek a kerületnek és a morva határnak szenteljük.
Cap. 42.
Boczek Codex diplom. et epistol. Morav. Olomucii 1836. (I. 63.)
Mähr. Allg. Gesch. I. 352., II. 12.
Ezt a természetes határt még a réz-kor embere rakta meg földváraival, az ingoványos erdők védelmére támaszkodó erődökkel és a nyomába jött népek ezt mind elfogadták irányul. Őseink sem tehettek mást. Készen kapták a határintézményt, útvonalával, pusztult váraival együtt. A szomszédok példájára bevonták tehát gyepű rendszerükbe. Ennek védelmére bírniok kellett azonban az útvonal olmütz–brünni részét is, ezáltal eléggé zárt határvonalat kaptak, mely onnan Eibenschütz–Kunowitz–Znaimon át futott a Morvának. A megszállás pontos határait és számbeli erejét ugyan nem ismerjük, pusztulásának menete mindamellett világos. Élt, amíg hadi jellegét megtartotta, de mihelyt az őrség megtelepült és földmívelővé lett, felszívódott a szomszéd szlávságba. Ezt a veszedelmet érezték jómaguk is, azért az ősi hagyományokhoz híven tavasz felé még fel-felkerekedtek, látogatóba jártak, lakóhelyüktől távol, messze a cseh hegyek közé. A cseh krónikák tele vannak az ilyen kalandok emlékeivel. Fajbeli összetételét és szervezetét e csapatoknak nem tudjuk, de feltűnik, hogy éppen itt, ellentétben a Kis-Kárpátok zónájával, a székelységnek nincs nyoma. Kun, besenyő, kevés palóc mellett, a legkülső réteg magyar volt. A pusztulás menete egyszerű. A túlnépesedett hegyvidék szláv népe, felélvén erdeit, észrevétlen, feltarthatatlan nyomult a gyér lakosságú erdős síkság és folyó, tehát az Olsava irányába. A hódítók itt elvesztek volna az emberirtó harcok nélkül is, pedig ezekben sem volt hiány. Megadta nekik a végdöfést a tatárjárás és Frigyes egyidejű dúlása, amiben nyilván már a morvák is részesedtek. IV. Béla és Kun László megtorolták ugyan a bűnt, de a régi határokat már nem állították vissza. Az 1304. évi háború, majd Csák Máté két támadása, már csak az Olsava partvidékén mozgott. Felújította a Nagy-Trencsén, a cseh krónikák emlegette XII. magyar vármegye emlékét, de ennek 7birtokát sem tarthatta meg. Az ultimum moriens tehát megint az Olsava partvidéke és a Mars-hegység lejtői, átlag úgy, amint Cosmas Pragensis megszabta a korabeli Morva határait.
A szomszédos Nyitra eredetileg is kevesebbet bővült: bírta a Kis-Kárpátok túlsó nyúlványait az újabb magna via érdekében, Znaim, Strasnitz felé. Ennek viszonyait, sajnos, még nem dolgozta fel senki, de bizonyos, hogy expansióról itt sem lehet szó, bár a későbbi birtokszerzők átlépik a hagyományos határt, eljutnak a Mährisch-Slovakei, sőt Mährisch-Walachei területére, mindamellett ritkán érik el a cseh határt.*
Ilyen pld. György vitéz (miles) esete, aki mint az egyik Lhota ura 1199-ben új temploma számára búcsút nyer I. Saul kalocsai érsek jóvoltából. Györgyöt a levél «amicus et consanguineus noster»-nek mondja, birtoka valahol a prágai püspökség területén volt, de melyik a 346 cseh Lhota közül? A búcsút két év mulva megerősíti a püspök. L. G. Friedrich Codex diplom, regni Bohem. Tomus I. 1912. pag. 3.
Ennek a kevéssé ismert birtoklásnak nehány részletét akarom itt megvilágítani, még pedig forrásaink mellőzésével inkább a cseh források alapján. Ismeretes, hogy Konrád császár harcaiban 1029–30-ig Břetislav herceg, mint hűbéres vett részt. Cosmas, szerint (II. 13.) eljutott Gran-Ostřihomig. Szóval külön hadoszlopával a Vág, Nyitra völgyén át ütközet, várostrom nélkül éri el a Dunát Pozsonynál, Ostřihomot beveszi, elhagyja és megint észrevétlenül tér haza. Kissé kalandos az eset. Ám tegyük fel, hogy Břetislavnak ez egyszer sikerült a meglepetés, csakhogy ezt minduntalan megismétlik az utódai is, legalább a krónikában és Ostřihom minden hadjáratban a kezükbe jut. Azért ne kételkedjünk ez előadás hitelében, mert az ilyen támadás legtöbbször nem Esztergomot, hanem csak Ostřihom végvárát érte* Az annyiszor feldúlt végre is elpusztult Ostřihom pedig Eibenschütz-Ivančice (Brünn mellett) óvára, az Iglava két mellékfolyója által védett erőd, melynek ma csak a neve maradt, helyén a Frischberg kúria épült. Ivančice magyar, uraival alább még találkozunk.
A Kratochvil Ivančický okres. Brno 1904. p. 13, 40.
Különben Břetislav herceg 1030-iki hadjáratának emléke két oklevélben is megmaradt. Az egyikben a magyarok által elpusztított Olmütz templomainak földet adományoz, de onnan messzebb a Tája és Morva folyó között «a magyar határon», adja ezt pedig a profligatio Ungarorum de terra nostra Moravia emlékére. A másik Spitihněv herceg 1039-iki adománya «in memoriam victoriś super Ungara gente locanda ... * Ennyi marad a diadalmas esztergomi expeditióból, különben mennyire sikerült maga a «profligatio» mutatja Henrik királynak 1045. évi adománya. Ott a Tája és a Morva között, ahol a fentiek szerint már Olmütz birtoka lenne, német falvak között egy «platea Ungarica» éktelenkedik.*
Boczek: I. 112.
Boczek: I. 119.
Tudjuk, hogy Dudik és mások kétségbevonják az 1030-as adományok hitelét, mig végül az egész hadjárat valami kocódássá zsugorodik össze, amit a morvai magyarok produkáltak, de vereségük által a helyzet nem változott. A hunnobrodi krónika szerint 1049, tehát a hadjárat után nyerte a város első szabadalmát I. Endre jóvoltából, neki köszöni első kőtemplomát, nevéhez fűzi a mai czenstochowai csodatévő Szűz Mária képének itteni emlékét.* Előzőleg, már 1776-ban Gelasius Dobner kommentárjaiban Hagek krónikájához kifejtette az itteni magyar uralom hitelésségét.* Mi ennek nyomán viszont igazolva látjuk Hagek 1049-iki adatát, hogy Morvaország belsejében két kalandozó magyar csapat pusztított. Érthető a Morvában barátsággal időző Endre király haragja: pelles amittant, crumenas qui quśrunt alienas! E csapatok, úgymond, az ország és a király tudtán kívül garázdálkodnak itt. Nemde úgy értendő, hogy ezek nem mentek át a védett szorosokon, a határőrök sorain, hanem a régi megszállócsapatok a sokszor panaszolt «colluvies Hungarorum» maradványai. A király szava halálos ítélet volt, mellékes ki hajtja végre. Ezt a két csapatot valahol a hegyek között a csehek koncolták fel. És ez az eset megismétlődött, a hontalan bujdosók sorsa tehát halál, vagy lassú pusztulás. De az is soká tartott!
Kučera: Paměti král. mesta Uherského Brodu. Brno, 1903 pag 19., 30., 45.
Annales Bohem: animadversionibus instituti. Pragae 1777. V. 301–361.
Lássuk a további határokat. 1054-ből olvassuk Boczeknél Jaros castellanus de Castello alapítványát, custos termini Hungaricinak nevezi magát, vára pedig a mai Podivin melletti Sekyr-Kostel. Megerősíti ezt a tételt Břetislav herceg esete.
8Bátyja Spitihněv haragja elől 1058–1061-ig I. Endre udvarában lel menedéket, innen jut a trónra, magyar csapatok kisérik koronázni Prágába. Ugyanakkor osztályt tesz testvérei között Morvában. Felosztja az Olsaván túli területet, az innensőt nem is említi. További rendelkezéséből látjuk, milyen jövedelmező volt az olsavai vám és rév jövedelme. Itt bonyolították le a hozzánk jövő és innen eredő cseh-német kereskedelmet, azaz határforgalom volt. Meglepő, hogy ugyanakkor 1061-ben Olmütz vidékén megint zavarognak a magyarok.* Ezek is a király tudtán kívül, vannak itt, nyilvánvaló, csak a néhai «zsoldosok» utódai.
Erben: Regesta diplom. Pragae 1855. I. 54.
Hogy a határőrzés e vidéken is komoly lehetett, látjuk az apja ellen fellázadt Břetislav herceg 1090. évi történetében. Több mint 2000 főnyi hívével Szent László udvarába menekül és helyet kap «Banovban», Cosmas szerint ez Trencsénhez közel eső (34 km) vadászatra különösen alkalmas hely* szakasztott e szavakkal jellemzi maga a fenti 1061-iki osztályban Morva déli részét. Ezért Jireček is helyesen a Brod melletti Banov várossal azonosította, feltette, hogy László király vendége itt a határszélen is elég biztonságban volt. Így írja még a cseh lexikon is 1899-ben, de ma már nem szabad ilyen eretnekséget tanítani. Helyette, vagy a Pöstyén melletti Banát, vagy a Zay-Ugróc melletti Baánt kell mondani, az új elmélet kedvéért, hogy a fatális határ valahogy ne essék Morva területére. Pedig az ott volt! Nézzük Kálmán királyunk 1099-iki látogatását Morvában, mikor Cosmas a krónikás is jelen volt. Akkor szentelte őt pappá Szerafin esztergomi érsek. II. Břetislav országa határáig ment jótevője elé. Az Olsava partján, Brod és Ostrau között, vagy Jireček meghatározása szerint Strasnitz táján, «in campo Lucsco» találkoztak. Másfelé nem is mehettek csak Hradisch-Brodnak, mert a többi szoros útja bevágva vagy sziklákkal járhatatlanná téve, nem engedett közlekedést. Szükség esetén még ezt az utat is elrekesztették, azért érthető, hogy Svatopluk herceg szemét 1108-ban* tüske szúrta ki, amikor álutakon Nyitra ellen akart indulni. A szakolcai via exploratorum is ilyen volt. Arra fejedelmi kiséret nem járhatott, hiszen vidéke még 1217-ben is lakatlan erdő.
II. 48.
Cosmas: 283.
Azért 17 év multán, 1117-ben ugyancsak a brodi úton találkozott II. István királyunk Vladislavval. Cosmas írja: «Ventum erat Olzavam ad rivulum, qui tam Pannoniae, quam Moraviś dirimit regnum». Ha most összevetjük forrásainkat és a cseh adatokat Solt itteni árulásáról, ez a hontalan megint csak megszállók tagja lehetett, tehát a cseh felfogás szerinti «hospitum legioves» megfutamodása és krónikásunk szava a «vilissimi bisseni» felől teljesen egyezik, sőt tovább fűzhető. Ha István király látogatóba megy országa határáig azért nem gyűjt sereget, de a sereg ott volt, a megszállók hada. A váratlan ütközettel nem foglalkozom, de nem lehetett az olyan vereség, mert a következő tavaszra, amikor cseh-osztrák szövetség létesül ellenünk, István megint bent van, de most már az Olsaván túl.*
Dobner: VI. 137.
Valóban ez a folyó, miután átlósan szeli Morva földjét és a találkozó helytől nem messze a Morva vizébe szakad, kész természetes határ. Partján fut a német kereskedelem útja, ezt védi a határvárak sora; Swetlau, Vsetin, Brumow, Ungarisch-Brod, Ung.-Ostrau, Strasnitz, stb. ilyennel Miava szűk völgye és mellékpatakja az Olsavka, bárhogyan erőlteti is ezt az új tudomány, nem dicsekedhetik. Ezen a tájon a fejedelmi kiséret sem helyet, sem eleséget nem kapott volna. Úgy látom Cosmas késő magyarázói mesterüktől csak ezt tanulták:*
III. 46.
Nunc mea Musa tuum digito compesce labellum,
Si bene docta sapis, caveas ne vera loquaris!
Si bene docta sapis, caveas ne vera loquaris!
Ha Olsava csak vám- vagy törzshatár, de nem az ország határa volt, mi fejti meg azt, hogy a magyar sót éppen idáig hozták, miért van itt a porta terrae, még 1176-ban is?* Miképen magyarázzák, hogy az olmützi püspökség olyan soká nem tudott szerezni birtokot Olsava partjain?* A püspökség terjeszkedése Olmütz vidékén is csak I. Endre fenti ítélete után kezdődik. 1068-ban keletkezik, Olmützre 1091-ben jut, de a város alatt még ott van emlékül Ungarschütz, tulnan a Zálesi, azaz Transilvania mint gyepüelve. Magát az erdőt csak 1144-ben nyeri adományul a püspök, 9amikor volt urainak emléke már elhalaványult – habitabant, quondam homines vulgo Ztras dicti, quorum erat officium vias custodire – kinek alattvalói voltak, a nevezett őrök hová lettek nem említi.*
Erben: Regesta. I. 139.
Boczek: I. 205.
Erben: Regesta. 139.
Szólnom kellene itt a prágai püspökség 1086. évi alapítóleveléről és annak állítólag Trencsénbe nyúló határairól. De talán ezek után is szószaporítás lenne ennek cáfolásával foglalkoznom. A kérdés sokoldalú és gazdag irodalma, pl. Bretholz másfajta érvekkel mutatta ki hol keresendő a silva More vagy a provincia és flumen Vag. Aki akarja megérti az igazságot Friedrichból is.*
L. G. Friedrich: Codex diplomat. regni Bohemiae. Prága 1904. Fasc. I. pag. 93. Az itt idézett irók egyrésze az egész oklevelet hamisítványnak tartja, mások: «Inde ad orientem ...» , szakaszát, tehát éppen az állítólagos magyar határ leirását, mondják interpoláltnak, pl. Loserth. Feltéve, hogy ez a rész való tényeket mond abból csak a bajor határ felé; Moure-Mailberg és Krakó vidéki Vaga birtoklására szabad következtetni, amint ezt már 1776. Gelasius Dobner magyarázta, a lengyel Potkanski 1903. a cseh Pekař (Č. Časapis Hist.1905. 45) stb. irók elismerték. Ezt a rég lezárt ügyet ujra felvetni Morvát és Magyarország határait bekapcsolni a prágai püspökségbe, hogy politikai érvül szolgáljon, csak izléstelen anachronismusnak mondhatjuk.
Már említettük Eibenschütz-Ivančice városát. Ennek multja a magyar birtoklás más emlékét tárja fel. A Codex diplom. Moravić* elmondja, hogy a trebitschi bencések 1197 táján megveszik a szomszéd Oslava egyik majorját, Ivančice vámjoga egy részét és egy másik földet, eladja pedig Iván fia István «nobilis Ungarus». A. Kratochvil* tehát jogosan állapítja meg, hogy a város ura és alapítója Iván. A morva alkotmány akkor még megbírta Iván magyar nemes voltát. Ha körülnézünk uradalmában, az Ostříhom környékén, látjuk, hogy vára bejáratát az Iglau folyó mindkét partján egy-egy gyepű kapu védi. Branice Nemecké és Branice Moravské nevet visel ma is, de jelzője újabb keletű. Mellette jobb és balról két kunszállás Chunni néven, a mai Kaunitz város őse. Oldalt van Lukova-íjjásztelep, tehát Iván még illő társaságban volt a város alapításának idején. Utódai megható szívóssággal védték, tartották az ősi rögöt, ott az idegenné lett környezetben. Egyik utóda 1244-ben Stephanus Ungarus de Oslava a vidék ura, túlélte még a tatárdúlást is.*
I. 349.
Vlastivěda Moravská» II. 34. Brno, 1904.
Boczek: III. 47.
Ezt tudva, komolyan vehetjük Balbinus 1677-iki tudósítását, hogy Oslavan mellett az egyik templomban kun betűkkel írt sírfeliratokat látott, csak a magyarázata téves, mert ez nem IV. Béla 1253-ban itt járt kunjainak emléke, hanem a régi állandó lakosoké.* Egy másik, közelebbről nem ismert, Stephanus Ungarus 1239-ben Znaimban jelenik meg tanuskodni a pápai legatus és a morva őrgróf kiséretében* valószínű, hogy István az ottani gyepükapu tisztje lehetett, mert 1226-ról* olvassuk, hogy a városbeli «vicus Hungarorum protenditur usque ad portam orientalem, quae ducit ad Zuchaherdel, in quo plures curiae ...... curia zalasch ....»
Arch. Értesítő 1897., 370.
Boczek: II. 357.
U. o. II. 171.
Újra felmerül az Istvánok családja 1268, 1270, 1286-ban,* amikor Stephanus Ungarus dictus Sodok, vagy de Zadok meghatározás nyomán tudjuk foglalkozását és lakóhelyét. A Sodok név limes, vagy custos confiniorumot jelent, a castrum dictum Sodok pedig az 1306-ban is szereplő Ungersberg, (Gross Meseritsch mellett) urát megint Stephanus Ungarusnak mondják.* Itt átadhatjuk a szót a morva Sebmachernek, a család történetét ő (pag. 220.) Ungersberg néven itt veszi fel. 1312-ben a cseh király ostromolja Ungersberg várát. Ez a dátum egybeesik Csák Máté második betörésével és a régi határvárak, a magyar uralom pusztulásával.* Egyúttal megszűnik a trencsén-vlárai–bródi útvonal jelentősége, szerepét továbbra a Kis-Kárpátokon átfutó új út veszi át.
Boczek: IV. 5., .59., 311.
Codex diplomaticus Moravić V. 206.
Hová sorozzuk az 1214-ben említett Urs de Zadokot? (Boczek: II 77.) A fentiek után világos, hogy hősünk nem azonos a Századok 1897., 481. és a Tört. Szemle 191., 98. lapjain Wertner cikkében tárgyalt Ladomér fia Istvánnal sem az Ákos nembeli Erne fia Istvánnal, akik ez időben Csehországban hasonlóképpen Stepharius Ungarus néven szerepelnek, inkább az Amjouk. okmt. I. 116. és II. 545. említett Stephanus «Bohemus» lehetne, mert ez Csák Máté rokona és szövetségese volt 1318-ig.
A magyarság mindamellett még most sem veszett ki. Hogy csak Istvánéknál maradjunk a család ugyancsak 1322-ben elvesztette Znaim 10melletti másik birtokát, Ungersehütz várát is, de visszatér az ősi területre, ahonnan kiindult. 1349, 1354 és 1366-ban még mindig zavarog, ezúttal István, Vitus és Ulrik «de Ungersberg», pro nunc in Kunovitz residentes a bűnösök. Akkor pusztítják el a szomszéd urak, felsőbb rendeletre Kunovitz várát, amelynek neve ezúttal is Kumán, hihető tehát, hogy ez a dúlás büntetésből történt. A család végleg csak a huszita harcokban enyészett el, mint békés cseh alattvaló, összeházasodva a szomszéd birtokosokkal. Címere, a haránt pólyán álló rózsa, síremlékekről, pecsétről ismeretes.
Istvánék esete, az Olsaván túl terjeszkedő tartós magyar birtoklás kivétel ugyan, bár nem igen szokatlan, mert még a hanyatlás korszakában is előfordul. Mikor az osztrák Frigyes 1242-ben a tatárokkal versenyt dúlta a Felvidéket, egyik oklevelét így keltezi: Datum in castris apud Clobuc in Hungaria. Ez a helység már Brumov felett van, a jól tájékozott Frigyes mégis magyar területnek mondja, hiszen 1272-ben, ezt megint Uherz-Clobucnak nevezik.*
Codex dipl. Moravie IV. 43. Fejér IV/1. 245.
E tájon volt, a másik, már eltűnt Villa Hungari 1292-ben, mely akkor a templariusok birtoka.
Messze vezetne a magyar birtokok bomlását és uraik változott közjogi helyzetét ecsetelnünk az elvesztett területen. A bomlás kezdődött az 1253-iki hadjárat után, amikor Béla király legkülsőbb örseit visszavonta ugyan, de az egyes poziciók mint láttuk, megmaradtak. Valószínűleg erősítést kapott akkor az olsavai vonal, mert a cseh király az Ungarisch-Gradisch 1275-iki erődítése alkalmával így beszél: «contra terminos Hungarie munitionem aedificari jussimus». A lassú sorvadás folyamán is maradt valami a régi határból, Trencsén területe még a XVIII. sz.-ban is nagyobb volt, mert a lisszai szoros túlsó oldala Senicig a két Franz Lehota, Strelné, Szcudlovitz és a többi falu egészen Klobuk határáig ide tartozott, még Fritsch és Mikovényi térképei is így veszik fel. A kérdés földrajzi részét, bár a helyzet megértése kivánja, tovább nem tárgyalom, csak arra utalok, hogy éppen ezen a határon van a Benadin-hegyvár helye és a neve ma is Uhersko. Itt és az alján levő gyepüszoros, Vrátna területén verték meg Rakova, Luky és Lissza falvak tótjai 1784-ben, a pernyertes vsetini uradalom brachiumát. Mikor az elmarasztalt földesurak már beletörődtek az ítéletbe, az egykori lándzsások és Püge István soltész utódaiban felbuzdult az ősi virtus, még egyszer vért áldoztak a magyar határ védelmére!
Az Anjou-korral bekövetkezett szakítás különben nem volt végleges, mert a cseh barátság, majd harcok folyamán, új magyarok jöttek az alig elmultak helyére, csak a birtokszerzés módja és eszköze változott. Ennek hősei sorában említhetném, de nem tudom szabad-e még magyarnak mondanom, Csák Mátét? Amióta megnyilt előtte a Pantheon és cseh nemzeti hőssé léptették elő, igényünket reá talán elvesztettük, de szólhatunk eddig nem recipiált «kurtamentés, zsirosképű legényeiről», hiszen a königssaali apátúr sokat panaszkodik róluk. Bizonyos, hogy ezek újra bírták a Nagy-Trencsén határát egész olcsó áron. Robert Károly jóvoltából eltűntek ezek is.
Utánuk nyomban új, szokatlan típus következik az Anjou-Luxemburg barátság korában. Adományt nyer itt pl. 1365-ben Opelni László utóbb nádor, Vilmos kancellár pécsi püspök pedig zálogot és birtokot 1360–67-ig a cseh király személyes javaiból.* Ez nem tartott ugyan soká, mert a birtoklást megsemmisítette a háború, de fenntartotta a jogfolytonosságot és előkészítette az átmenetet a harmadik típus számára.
Dobner, Specimen Diplom. Waldstein. Pragae, 1764.
«Quod, quid arripit – iusto haereditatis titulo renputat esse suum». Így jellemzi ezt a korszakot az egyik morva kortárs. A mieink részéről ezt szelid átmenettel a bazini grófok kezdik. 1217 óta terjeszkednek itt, eleinte apró zálogbirtokokkal érik be, míg a kor hivó szavára a sógor Kravarz-családot és a többi rokont kezdik fosztogatni (1391). Ezekhez kapcsolódik, már fejlettebb alakban, a két Stibor terjeszkedése. «Partim armis, partim pecuniis» szerzett birtokaira utólag már királyi adományt szerez, igy 1397, ill. 1412 óta bírja Strasnitz várát, hadakozik a szomszéd Kravarzzal Redelsdorf birtokáért, amíg belejön a birtokszerzésbe. 1422-ben már Veszele, Bissenz, Buchlov és a többi várak zálogos ura. Igaz egyikmásikát elveszti, de kárpótolja magát. Fia megszerzi Ostrov; Gőding és a többi birtokot, csupa olyan objectumot, mely utóbb is szakadatlanul magyar kézre szállt. Ez a stílus jellemzi Stiborék kortársa és földije, a Kornici Bielik-család terjeszkedését 11is. Trencsén-Lednic birtokában kapkodja Sternberg, Haugwitz, Podjebrad és a többiek javait, de nem veti meg a cseh kereskedők portékáját sem. Sok háborúság után, amikor liquidál, Tlumatschau uradalma királyi konszenzussal marad a birtokában. (1495).
Podmaniczky Balázs, a litván Swidrigielo tanítványa volt a szerzés terén. Utóbb apósa Bielik vállalataiban részesedett és miként a zsebrák harcok eredményei mutatják, jó eredménnyel. Utódai István és Mihály lassan törvényesítik összegyűlt javait: 1503-ban Brumov, 1504-ben Bissenz, 1514-ben Vissovot, mindmegannyi szép váruradalmat. Ilyen erő birtokában vállalhatta Mihály az 1518. évi tolnai országgyűlés VII. t.-cikkében reábizott rendcsinálást Morvában. Ezalatt Brumovot ugyan eladta, de fia 1540-iki házassága árán visszanyerte és bírta haláláig 1558-ig.
Valami új hang jelentkezik Szentmiklósi Pongrác műveleteiben. 1431-ben Brumov és Angyalvár (a magyarositást Borbála királyné követte el) királyi várnagya, majd zálogos ura. Innen szerzi meg Svetlau és Schratitz birtokát. A morva rendek elismerik tulajdonjogát (1435), de sietve megváltják tőle és nyomban lebontják a két várat. Tehát itt már némi «strepitus juris» enyhíti a fegyvercsörgés zaját.
Továbbfűzhetnők még ezt a sort és a Morvába igyekvő magyarok műveleteit, de féltjük őket Csák Máté sorsától. Lássunk inkább hézagot a sorrendben, folytassuk a későbbi unalmas nemzedékkel, mikor a birtokot már – horrendum dictu – csak pénzen vásárolják, vagy egyszerű örökséggel is beérik. Ebben a világban természetesen már lajstromba szedik, ki mit bír, kérdik a jogcímét és miegyebet. Szóval a XVI. században vagyunk, amikor, a morva rendek életbeléptették a János király idejében hozott, de kellően nem gyakorolt törvényt, hogy a nemesi javak birtoklása, közhivatalviselés és a többi jog gyakorlata habilitálás, azaz inkolátushoz van kötve. Tartalma szerint ez nem azonos a mai állampolgársággal, de nem fedi a mi indigenatusunk fogalmát sem.** A morva országgyűlés függetlenül gyakorolta ezt a jogot a csehektől saját területén, de maga a felvétel még nem adott jogot, pl. résztvenni a rendek gyűlésein. Ezt az egyes rendek külön adták meg, mindenik a maga szabályai szerint. Általában szükséges volt a nemesség igazolása mellett valamelyes őspróba, pl. a főrendnél, ahol külön iktatták, pl. az új bárókat, ha legalább négy illő őst nem tudott kimutatni ebben a rangban, vagy a régiek közé vették, ha ezt kellően igazolta. A felvétel azonban csak egy ágra terjedő érvénnyel bírt. A birálat természetesen önkényes, nem is tudományos volt. Pl. 1535-ben Dietrichstein Ádám főudvarmester csak inkolátust nyert, egyik utódát 1608-ban felveszik a régi rendbe, de a másik ágbeli rokont 1618-ban ismét csak inkolátusra méltatják. A Fulstein-család jogát 1539-ben kétségbe vonják, ellenben 1562-ben ellenmondás nélkül felveszik a régi rendbe. A nemesség igazolásának módja nem egészen világos, pl. Paproczki 1593. évi stemmatografiáját néha elfogadják, máskor nem. 1636-ban Held von Kement Csehország alkancellárja felvételét a főrendek közé, kifogásolták, mert a nemességét nem látták kellőleg igazolva, pedig Paproczki a Held-családot is (Krczma von Konjepas mellett) úgy említi, hogy ősei 1202-ben Constantia királynő kiséretében jöttek Magyarországból. Maga a felvétel, vagy a császár ajánlatával ellátott kérelem, vagy pedig a négy rend szóbeli előterjesztése alapján történt, érthető tehát a sok sérelem és neheztelés a kedvezőtlen elintézés nyomán. Talán éppen azért II. Ferdinánd óta már nem a rendek plenuma, hanem az udvari cseh kancellária intézte az inkolátus ügyét.
Kalousek, České státni pravo. Praha, 1892.
A kérdéssel legutóbb August von Doerr foglalkozott.* Az itt bemutatott 132 tétel sorában 22 magyar van, ezt a névsort közlöm és folytatom itt tovább: a Doerr-féle anyag az eredeti jelzéssel Památky (P) utal az országgyűlés jegyzőkönyveire, maga az inkolátus (I-vel van jelölve) ahol más forrásutalás nincsen Zibrt* adatai nyomán haladtam. Nem igyekeztem nagyon bővíteni a névsort. Pl. a nálunk is indigenátust nyert családokat, amennyiben előbb nyertek ott inkolátust, mint idebenn honosságot, pl. Berchtold, Kollonits, Löwenburg s a többieket nem említem. Nevezetesebbek a következők:
Königliche böhmische Gesellschaft folyóiratában, Prag. 1903.
Bibliografia, I. Seznam šlechtickich rodin. p. 284. Praha, 1900.
1. Apponyi Balázs csász. kir. tanácsos, a zsoltáríró, 1630–58-ig bírta az Ungarisch-Hradisch 12melletti Banov uradalmát, a család második báróságát is ő nyerte már 1624-ben, de rangját a morva források nem említik, csak egyszerű inkolátust nyert. Birtoka női ágon a Serényiekre szállott. Apponyi Péter és fia Pál külön-külön nyert I. 1618. birtokait nem ismerem.
2. Bánffi László de Alsólindva, 1560-ban mint Beckó ura megszerezte Hradek birtokát, örökölte leánya Anna, majd ennek jussán a Mailáth-család. Lásd ott.
3. Bársony Balázs de Berény, két fia János és Boldizsár 1567-ben nyer I. (P. II. 286.) az 1561-iki adományban szerzett Rozvartz és Potvartz birtokához.
4. Bosnyák Tamás de Magyarbél, a báróság szerzője, 1628 táján megvette az Ung.-Hradisch melletti Vlahovitz, majd Divnitz uradalmát. Leánya, Zsófia jogán a Wesselényiekre szállott.
5. Czobor-Szentmihályi Czobor János és Pál 1590-ben I. nyernek (P. XV. 200.). Utódaik megtartják 1760-ig, amikor Cz. József bírja Göding és Strasnitz uradalmát. Vagyoni bukása után ezt is Lotharingiai Ferenc szerezte meg.
6. Dóczi Imre de Nagy-Lucse, mint Wissovitz ura 1594-ben I. nyert. (P. XV. 292.) Gyermekei a korán elhúnyt László és Zsigmond 1628-ban Doloplas (Olmütz mellett) uradalmát szerzik. Dóczi Zsuzsa jogán az egész a Majthényiakra szállott és 1668-ban elveszett.
7. Dudich András (Sbardellati Budensis) a hitehagyott pécsi püspök 1577-ben mint Hrabov és Paskov nemesi birtok ura I. nyert. 1580-ban eladja birtokát és Breslauba költözik. (P. III. 5.)
8. Erdődy Éva de Monoszló et Monyorókerék, 1659-ben Forgách jogon Brumovot bírta, ezt 1670-ben Rákóczi Erzsébet nyerte el, de már 1684-ben eladta.
9. Esterházy István báró, a Nyáry-örökség részese, 1597-ben külön megszerzi Trebitschau uradalmát, fia Ferenc 1607-ben eladta.
10. Esterházy Farkas a későbbi personalis? 1599-ben I. nyert. (P. XV. 432.) Birtokát nem ismerjük.*
A családfa ezt a Farkast nem ismeri, a personalis 1670. halt meg. Birtokos volt Trencsén-Domanison, de morva kapcsolatát nem tudjuk.
11. Bessei Farkas Gábor. 1577-ben I. nyert. (P. III. 104.)
12. Farkas Simon és Bertalan. Simon premontrei szerzetes a maga és testvére számára cseh nemességet nyer 1590-ben. Nemsokára Obrovitz (Zabrdovice) apátja 1597-től 1618-ig ezt előnévül is használta. Van-e valami kapcsolat a két Farkas-család között, nem tudtam megállapítani.
13. Frangipáni Miklós VI. Brumov részbirtokosa, erre II. Ferdinándtól, mint Rátkai írja (Memoria regum V. 194.) domátiót is nyert. Frangipáni Farkas ágából való György VI. Forgách Eszter jogán is örökölt itt, 1659. ezenfelül bírta a fentebbi Miklós szerzeményét. Női ágon (Zsófia) a vagyon jórésze a Traunsberg-családra szállott, a többit eladták 1676-ban.
14. Forgách Miklós IX., Miklós fia osztrák bárósága 1651. de már 1637 óta. Mostenic, majd 1665-ben Szlaviczin, Chorin, Valtsch, Oelhütten és a többi részbirtok ura, a család bírta 1846-ig.
15. Forgách András VII. a ghimesi ágból 1675-ben, Forgách Ádám pedig a gácsi ágból 1640-ben, valamint János. 1647-ben elismertetik grófságukat a morvai rendekkel. Birtokai? Forgách Miklós 1626-ban megszerezte Brumov uradalmát, örökölte neje Bossányi Eszter és öt leánya, ezek közül Eszter 1661-ben megszerezte huga Judit részét is, egész örökségét Orsini Rosenberg Andrásnak hagyományozta 1697-ben.
16. Forgách Simon (a gácsi ágból) báró, végbeli kapitány és fia Zsigmond, 1581-ben I. nyernek. (P. III. 238.) Utána Forgách Imre III. 1582-ben kér I. (P. III. 282.)
17. Gall Péter de Nagykomárom I. nyert 1614-ben (P. új sorozat V. 61.). 1625-ben magyar báróságot is nyert. Morva birtokát nem ismerjük.
18. Hertodt Ferenc Mátyás. 1686-ban magyar nemességet nyert, mint L. Lipót udvari orvosa, fia Fülöp eleintén Nagyvárad, majd Znaim fizikusa, 1696-ban nyert I. és morva lovagrendet. Mint Znaim vidéki birtokos szerepel még 1707-ben.
19. Jókay János és András (pohronczi) 1686-ban, már mint sziléziai birtokosok felvétetnek a morva lovagrendbe. Itteni birtokaik Szelepcsényi jusson. Lásd ott.
20. Kolozsvári Jordán Tamás a híres orvostudományi író 1570-ben Morvaország protomedikusa, 1573-ban felvétetett a morva lovagrendbe, meghalt 1585-ben, egyetlen fia Károly 1631-ben halt meg, özvegye Bilovitz nemesi birtokát eladja. Jordán Tamás neve alatt megjelent cseh mű (Szinnyeiben), nem Jordán Tamás műve, 13hanem Zburski A. fordítása az eredeti latinból. Nagy Iván nem ismeri.
21. Jakusith Imre, György a püspök és János báró I. nyer 1635-ben, de birtoklásuk rövid volt. Imre fia újra kér inkolátust 1668-ban a Serényi juss átvételére, vele a család kihalt.
22. Illésházi István, a későbbi nádor, még mint Likava zálogos ura, a Dersffi-Krussith-örökség birtokában, kezdett terjeszkedni, a rokon-Ditrichstein-család segítségével. 1597-ben I. nyert a maga személyére, két év mulva külön bátyjának fiai, Gáspár és Ferenc számára (P. XV. 379., 432.), mikor már az egész brumovi uradalmat bírták. Az 1603. hűtlenségi pörben elveszett ugyan minden, de Bethlen harcaiban Gáspár fegyverrel vette vissza Brumovot. György új szerzeményeihez új l. kért és felvételét a főrendek közé. Az utolsó Illésházy meghalt 1838-ban, birtokait életjáradék fejében báró Sina örökölte.
23. Kálnoky Henrik báró de Kőröspatak, 1687-ben a Blümegen grófok jogán nyerte Lettovitz, Slatinka stb. uradalmat. Utódai bírják.
24. Matthias von Kyswálad und Kersath I. nyer 1602-ben. (P. IV. 123.) Vajjon ki lehetett?
25. Kubinyi Kristóf de Felsőkubin et Záblath, 1599-ben I. nyer. (P. XV. 432.) A család monografiája ezt a Kristófot nem ismeri, következőleg az olaszi ágból való, II. Kristóf altárnokmester mellé, mint kortársa, ez a Kristóf a. III. Kristóf elé illesztendő. Mednyánszky adatai szerint ez a záblathi jog Orlai Miklós (1587) és Kubinyi Kristóf örökösödési szerződése, illetőleg Szunyogh István és Telekes Mihály cessziója nyomán jött létre, amit II. Rudolf 1598-ban megerősített.* Kristóf meghalt 1619-ben gyermektelenül, birtokaira neje Rakovszky Borbála új adományt nyert és általa örökölte második ura Dobrasovszky József, a Kubinyi-család tiltakozása közben. A magyar birtokokat visszaperelték ugyan 1640-ben, de a morvai elveszett. A név itt gyakran Zablatsky, Kubinsky alakban is fordul elő, így összefolyik a morva eredetű Zablatsky de Tunesitz-család történetével.
Sasinek Slov. Letopis .VI. Uh. Skalica 1882. 204.
26. Lányi Károly de Kézsmárk? 1720-ban a Vsetin melletti Ratibor ura. Nobilis Scepusiensisnek nevezik, azért véljük, hogy a kézsmárkiakhoz tartozik.
27. Maholányi János de Pohronc et Maholány, utóbb personalis és báró. 1686-ban még udvari titkár korában I. eszközölt ki a Szelepcsényi-örökségből reá és gyermekeire háramló birtok kedvéért. Lásd ott.
28. Madocsányi Madocsányi János. I. nyer 1593-ban. (P. XV. 264.) Ága kihalt, birtoka?
29. Majláth Gábor báró de Fogaras, recte Szunyogszegh. Még Fogaras ura volt, mikor Morvában első birtokát, Littenschützet szerezte 1558, de I. csak 1567-ben nyert. A (P. II. 286.) grófnak mondja, vajjon mi alapon? 1571-ben megveszi Koricsánt, meghal 1577-ben. Fiai halála után, (István Esztergom ostrománál esett el) özvegy anyjuk Bánfi Anna és a két leány örököl. Így jutott rövid időre Pongrácz Dániel és Szunyogh Mózes birtokába az örökség egy része, de csak a Szunyogh-család vetette meg itt a lábát.
30. Majthényi Kristóf, az emlitett Dóczi Zsuzsa ura 1651-ben megvette Hradek uradalmát, ellenben eladta Doloplast 1668-ban, örököse Dubsky Mária eladta Hradeket 1681-ben.
31. Marsinai Marsinay Menyhért az 1636-iki hadjárat hős ezredese. 1637-ben vétel útján szerezte a nezdenici uradalmat, 1640-ben birodalmi nemes, fia Ferenc 1676-ban I. nyer. Nezdenicet 1711-ben M. Ádám adta el Serényi Andrásnak. A Dóczi-, Majthényi-, Marsinay-örökség körül folyt harcokról alkalmilag külön szólok, ennek keretében ismertem meg Morva magyar urait.
32. Matyasovszky János de Mattyasócz. A család nemességét 1596. armálisa alapján 1720-ban újítják meg, de Morvában Mattyasovszky már 1567-ben nyert nemessége alapján szerzett I. 1586-ban. Azonos-e a két ág? A magyar ágból való Miklós 1601-ben bírja Krassovitzot és Prosetint (Brünn mellett) 1626-ban János a Znaim melletti Butsch ura, ivadékai 1680-ban adták el.
33. Nádasdy Ferenc IV., gyermekei közül Lipót és József 1744-ben utólagosan eszközölnek ki I. az udvarnál, Holleschau birtokára, noha már 1606 óta birták. Eladta Ferenc Fehér megye főispánja 1779-ben Erdődy Borbálának.
34. Nyári Ferenc de Bedegh et Berencs. A hadvezér és unokatestvére János már Korláthkői és Pongrácz jusson bírtak valamit Morvában, de csak Ferenc 1546-ban szerez I. és felvételt az új rendek sorába, mint báró (P. I. 236.). 1547-ben 14megszerzi a bissentzi uradalmat; mely 1553-ban János unokáira szállott, utóbb Inkey Loránt, Pál, Sándor és utódai úgylátszik I. nélkül bírták, míg női ágon eldarabolva, szétfoszlott a birtok a XVII. sz. folyamán.
35. Országh? A (P. II. 224.) «Herr Orsak» néven van bejegyezve 1653 nov. 11-éről valami magyarcsalád. Vajjon Guthi Országh Kristóf, vagy pedig Gazda-Országh György de Felső-Kubin, tehát Országh Pál, írói néven Hviezdoslav tót költőnek őse értendő-e? Véleményem ez utóbbi felé hajlik, mert a beteges Kristóf már nem igen törődött új szerzeményekkel, ellenben Országh Györgynek Zmeskál Jaroslavval való sűrű ügyletei kapcsolatot engednek Morvával.
36. Palásthy Benedek 1601-ben a (P. IV. 66.) tanusága szerint I. nyert. Előnevét nagyon eltorzították Keszi és Nesztő lenne helyesen. A család monografiája (II. 364.) csak 1612-ben említi Benedek kiszakadását, saját levele szerint akkor szándékozik vásárolni Morvában, de birtokát nem említi. 1619-en túl nincs életjel róla, valószínűleg a Czobor rokonság révén bírta Bossovitzot, erre nyert I., is de új birtokvásárláshoz alig jutott.
37. Pálffy Miklós V. A Harrach-Puchheim-jogon örökölt vagyonra kér I. 1726-ban. Birtoka sorsát nem ismerjük. Másodszor a hercegi ágból való Antal Károly a Kaunitz-Rillberg jogon nyert Jaromeřitz ura kért I., 1820-ban.
38. Palocsai Horváth György, Dunajecz és Landek ura 1599-ben nyer I. fiával, Mihállyal együtt. Ez nem egyezik Nagy Iván adataival, pedig (P. XV. 432.) Charvat Plavetzky auf Plavetz, Dunajec und Landek ura csak ő lehet, azóta is állandóan csehes néven emlegetik, de mert Morvában is van Plavec község és innen eredő nemesi család, a megkülönböztetés nehéz. Hol volt eredeti birtoka? A család 1651-ben Apponyi Ilona jogán bírta Brumovot, innen szakadtak ki utódai Sziléziába.
39. Perényi István V. 1525-ben Frangipáni jogon a rendek sorába felvétetik, de halálával birtoka női ágon a Bánffyakra szállott.
40. Pázmány Péter a prímás (de Panasz), 1627–32-ig egymásután megszerezte Litzenschütz, Chvalnov és Vsetin uradalmát, testvére fia, Miklós gróf számára, aki gyarapította ezt gyámfia Jakusith Imre rovására. Halálával neje jogán a hetesi Pethe* rokonság örökölte, de az Ürményiek is osztozkodtak rajta.
Pethe László II. Rudolf szolgálatában a kassai huszárok kapitánya, 1599-ben Mátyás fhg. személyes ajánlatára cseh incolatust nyert, fiai: Márton, György és Istvánnal együtt. Fidei jusora Lobkovitz, Berka, Rosenberg stb. kérelmére esküt tett, még mielőtt birtokot szerzett volna, amit úgylátszik, utódai el mulasztották, mert cseh szereplésüknek egyetlen emléke a díszes oklevél (M. N. Muzeum Törzsanyag). A csehországi magyarokkal most nem foglalkozom, mutatványt adtam belőlük: A cseh heraldika magyar vonatkozásu mondái címen: Ethnogr. 1906. foly. 129–140. l.
41. Petrás Miksa báró generális Brod parancsnoka, 1717-ben osztrák báróságot nyert, neje gróf Beckers Mária jogán birtokos Morvában, amit fia (dr. phil. József az író) még inkább gyarapított. 1750-ben megvette Neuschlosst, 1766-ban Preraut, I. csak 1781-ben nyert és nemsokára meghalt.
42. Sándor Gáspár IV. de Szlavnicza. Rottal jogon bírt itten testvére Alberttel együtt, ügyeiről 1723. évi LXXXI. t.-cikkünk intézkedik. A bajnai grófi ágból való Sándor Móricz Metternich jogon bírta Kojetin és Visoměric uradalmát.
43. Sárkány Ambrus János, és Ferenc testvérek, de Ákosháza. A Podmaniczkyaktól 1519-ben együtt megveszik Bissentz; Olsovec, Syrovin és Hostiov uradalmak fele részét. Vracov uradalmát egészen míg Bissentz uradalmának másik felét Sárkány János szerezte meg külön a maga részére. 1534-ben Ferenc megvette Temnicet, de a nagy szerzemény János és Ferenc gyermekeivel már 1546-ban I. megszerzése nélkül feloszlott.
44. Sina György báró de Hódos et Kizdia. Mint Illésházy örökös 1835-ben jutott Brumov stb. vagyon birtokába. 1836-ban megszerezte Misliboricz, 1837-ben Velehrad, 1844-ben Eichhorn és Parschitz, 1849-ben Rossitz uradalmait, ezenkívül Hrottovitz, Daleschitz, Waltsch, Slavetitz stb. birtokát.
45. Serényi Ferenc? de Kisserény, 1563-ban, illetőleg II. Ferenc 1593-ban nyer I. (P. XV. 235.) 1638-ban külön Pál és Gábor nyernek I. 1656-ban báró Serényi Gábor, 1665-ben János terjeszkedik, aki már 1614 óta bírta Neu-Svetlauot, emellett megszerzi 1629-ben Luhatschovitz, 1650–54-ben Pohorelitz birtokát, 1648-ban Milotitz (eladták 1810.), 1711-ben Nezdenitzet (eladták 1620-ban), 1653-tól Kunewaldot, eladták 1708-ban, 1687–1689-ig 15bírták Banovot, 1685–1739-ig Lischitzet, 1662-ben Lomnitzot, 1666–69-ben Pürsitzet, 1677-től 1723-ig Bojanovitzot, 1655–1762-ig Zlint, stb. A család még ma is nagybirtokos.
46. Somogyi Márton huszárkapitány 1629-ben királyi adományul nyerte Stablovitzot, bírta 1650-ig, amikor Porosz-Sziléziába szakadt. A sokféle hasonnevű család melyikébe tartozik? Talán Karcsai?
47. Szelepcsényi György prímás 1676-ban megvette Brumov 2/3 részét, Lettovitzot, Drnovitzot és Lisitzát, de halálával I. Lipót sequestrálta a javakat és Szelepcsényi Istvánt Lettovitz-cal elégítette ki, ebben is Maholányi- és Jókay-családdal kellett osztoznia, így jutott a Lehoczky-család bárói ága is osztályhoz itt 1710. A prímás külön, unokatestvére Pohronczi és Szelepcsényi Kordicz István számára vette Borotint és Szlatinkát, fölvétette a cseh lovagrendbe 1686-ban, István maga is gyarapította még e birtokokat, de családja kihalt.
48. Szunyogh József de Budetin et Jeszenic, I. nyert 1602-ben. (P. IV. 122.) Hivatalosan is Sonek néven iktatták be tévesen és így a család adatai gyakran összefolynak a Sonnecki báró Ungnad-családéval.
49. Ürményi János de Ürmény, I. nyert 1646-ban. Terjeszkedett Ü. Miklós, aki mint Pázmány Péter örököse nevét is viselte és bírta a fentemlített javak mellett: Vessele, Morkovitz, Eibenschütz váruradalmait, Lösch, Sokolnitz, Littenschitz, Chvalnov és Chvalkovitz uradalmait, 1648-ban megszerezte, de négy év mulva eladta Vsetint. Fiúörököse nem maradt, három leányán kívül testvére Mihály részesedett javaiban.
50. Vajai Vajay János Antal kapitány 1744-ben mint igazolt nemes (1598-iki magyar nemesség) felvétetett a régi morva lovagrendbe, ekkor a brünni Szent Anna-kolostor javainak kormányzója volt, testvére Lipót már Bilovitz ura. Utódai 1774-ben megszerzik a vežeki uradalmat és bírják magszakadtukig. (1786.)
51. Wesselényi Ferenc örökölte Bosnyák Tamás javait, fia hűtlenségi pörében elvesztette.
52. Viczmándy Mátyás 1601-ben nyert I. (P. IV. 66.)
Tudom, hogy ez a felületes vázlat, sok helyesbítésre, bővítésre szorul,* de ferde képet is ad mindaddig, amíg nem látjuk, milyen ellenértéket kaptunk ezért mi a jó szomszédok részéről? Ebből, egyelőre tájékozásul, az Anjou-kori csereanyagot már kidolgoztam, alkalmilag ezt is bemutatom.
Hogy kikérjem az érdeklődők hozzászólását, felsorolom az alábbi családokat, mert inkolátusuk vagy birtoklásuk felől nincsen adatom, noha Wollny topografiájából tudom, hogy szerepeltek Morvaország közéletében, sőt egyesek, csak a legujabb korban adták el szerzeményeiket. Így a XVI. században: Bessenyey de Nagy Bessenye, Plachy Tamás? «Hungarus» már 1560. táján birtokol, tehát nem lehet a Nemes-Varbóki Plachy család tagja. Kerecsenyi László, a gyulai kapitány 1560-ban lép fel. 1590-ben egyszerre két trencséni «vladika»: Stephan Ledensky von Ledenic és Ludwig Tuhinsky von Tuhina, nyert inkolátust, de hol voltak birtokaik?
A XVII. századtól kezdve a legujabb korig figyelmet érdemel a Losonczi Bánffi, Sztáray, Várallyai, Zay, Szapáry, Teleki, Bethlen Gábor, Dercsényi, Nemes, Solymossy, Obrist Franz Donga de Hungaria (1665.) Székely-Bozogán˙ Ferencz, Imecskállay de Domanovitz, Mednyánszky, Somsich, Megyesy stb. családok itteni birtoklása. Milyen nexusnak köszönhetik ezt és miként szünt meg? Említhetem a másik Somogyi családot, nem azonos a fent említett 46. számuval, mert ez még 1816-ban is birtokos. Végül báró Csóri Mecséry Dánielt, aki 1806-ban szerzett birtokához ujabb donátiót nyert.
ERNYEY JÓZSEF.
