A TÁRSORSZÁGOK CZÍMEREI.
A TÁRSORSZÁGOK CZÍMEREI.
A hármas királyság eredete és történelmi fejlődése korántsem egységes. Dalmáczia bizánczi provinczia (thema) volt, Horvátország önálló királyság, Szlavónország pedig ethnikai és földrajzi fogalom, melynek neve nem is vétetett föl az Árpádok királyi czimébe. 1097–1107 között hosszu időre külsőleg közös korszak köszönt be a dalmát városok és a tengerparti Horvátország részére. 1097-ben a magyarokkal való ütközetben Gvazdnál elesett Péter, a Kninben (Tenen, Tininium) székelő utolsó horvát király; 1107-ben a dalmát városok meghódolásával Dalmáczia ténylegesen, de véglegesen is megszünt themának lenni, bár a bizánczi császár még 1111-ben igényt támasztott ugy Dalmát-, mint Horvátországra.*
A horvát-magyar legrégibb viszonyokat nagyon részletesen és szép sikerrel legujabban Šišić tisztázta, Praručnik izvora za hrvatsku historiju (A horvát tört. források kézikönyve) I. köt. n. rész (1107-ig), Zagreb, 1914. Eredményei sok tekintetben közelednek a magyar történetirók felfogásához. Részletes birálatomat lásd Ungarische Rundschau 1915. évf.
Bár e két ország egyidőben került a magyar fennhatóság alá, a magyar király czímébe, ezen külső máz mégsem állitotta meg ezen országok belső fejlődésének teljesen ellentétes irányát. Az adriai tengerparton továbbra is kétféle világ élt a római-bizánczi municipális a városokban, a horvát törzsek és a szláv részuralom világa pedig a román városok kapuin kivül. E tekintetben a régi Croatia csak kis része volt a nagy szláv (szlovén) zónának, mely a Drávától egész a montenegrói hegyekig terjedt s melynek társadalmi tartalmát a nagyjában homogén nemzetségi rendszer töltötte ki. Ebből a szempontból eredetileg nincs különbség a régi Croatia és a régi Szlavónország között, s ezen egységes társadalmi szubsztratum egyik főoka annak, hogy a későbbi századokban a horvát név (analog módon mint a szerb név a délibb részeken) el tudott terjedni észak felé s az eredeti Szlavónia nagy terjedelmét a mai három vármegyére tudta összezsugoritani.
Mert a hajdani Szlavónia aránylag igen nagy területet foglalt magában; nemcsak a Dráva és Száva között fekvő földet, hanem a Száván tul mélyen dél felé terjedő Zágráb vármegyén kivül még három (Dubicza, Szana, Orbász) vármegyét számitottak hozzá a középkorban. Igen korán kijegeczesedett földrajzi fogalmára mutat az a körülmény, hogy az Árpádházi királyok éppen 51ezen országot szokták részül adni az ifjabb királyoknak.* Nevét az általános szláv ethnikai terminustól kapta, mert sem a horvát, sem a szerb név nem volt itt divatban, hanem a «slovénbskb» (szlovén) kifejezés volt a neve az itt beszélt nyelvnek. Hasonló terület a legujabb időkig Spalatótól Raguzáig terjedt el.*
Šufflay, Századok 43 (1909), 502.
Jagić, Archiv für slav. Philologie 17 (1895). 63.
A szlovén nemzetségek hatalmas tömegében a régi Horvátország, a «regnum Croatić» csak kis sziget volt, mely a horvát vérbeli királyok kihalta után csak azon zupákon terült el, melyeknek törzsei horvátoknak vallották magukat, legjobb esetben tehát Zengg városa és Kapella hegyétől a felső Neretváig. A XIV. század okleveleiből kitünik, hogy a horvátságnak leginkább két góczpontja volt: Zárától északnyugatra, de főleg Knin városa tájékán. A Kninben székelő püspök par excellence «Croatensis» nevet viselt; a XIV. században (1353) «az ő szokásuk szerint» az összes horvát nemesek neki fizették a tizedet.* Itt volt az az energetikus csomópont, melyből a XIV. századtól lassanként, a XVI. századtól pedig intenziv módon kezdett észak felé terjedni a horvát név a szlovén mediumon, hasonlóképpen mint már előbb a szerb név Pristina tájékából a tenger felé, vagy analog módon mint az albán név Kroja czentrumából körben az ó-illyr törzsek maradékain.
Smićiklas, Cod. dipl. 12, 197.
A magyar erő nagy hatással volt ugy a szlavón mint a tengerparti horvát elemre. Ezen hatás azonban, a mint természetes is, szukczeszsziv volt. A magyar állam szláv alapokon keletkezett és fejlődött. A danamelléki szlávság állami feldolgoztatása már a XI. században be volt fejezve. Sorra került a régi Szlavónia. Ezen terület szervezésében Szent László alatt résztvettek már a magyarországi szlávok is. A XIII. században itt szemmel látható a nemzetségi zsupák összeomlása, a donationalis rendszer már teljesen fölemészti a nemzetségi birtokot (plemenšćina), a XIV. században a legkisebb különbség sincs a magyar és a szlavón nemesség között, sőt az utóbbiak számára hozzáférhetővé válik maga a nádori méltóság is.* A XIII. században már világosan látható, hogy a zsupák ősi gyülése országos gyűléssé vált, mely mint tanácskozó és biráskodó testület a szlavón bán személye körül működik. Szlavonország államilag fel van dolgozva a XIII. században. Ez által már meg volt teremtve a magyar állami nukleus és a tengerparti horvátság között való természetes kapocs, mikor az Árpádházi királyok trónjára czentralisztikus felfogásával és nagyszabása, Albániára és Achajára kiterjeszkedő balkáni politikájával az Anjou-ház kerül.
Erről l. «A horvátok és a magyarok hajdan és most» czimü czikkemet a Bud. Hirlap 1910 január l. 32. l.
Szalvónia czímere II. Ulászló 1496. évi czímereslevelén.
Addig a horvát törzsek nagyjában továbbra is ugy éltek mint saját királyaik alatt. A harcz, melyet a XII. század vége óta saját birtokaikért e törzsek kénytelenek voltak felvenni egyes magyar királyi hűbéresek (1193 Dujmo vegliai comes, 1210 Domaldo cetini comes, 1223 Subics György) ellen, megszilárditotta bennük az öszszetartozás eszméjét s a XIV. század elején létre is hozta a 12 nemzetség nemességi szövetkezetét.* A magyar rendszer intézményesen a XIV. században hatolt be a horvátság közé. Akkor itt is, mint már előbb Szlavónországban, a zsupák országgyülése* a magyar király közege, a bán vagy az al-bán személye köré csoportosult (congregatio generalis, colloquium universale).
L. az Ung. Rundschau-ban megjelent fentebb emlitett tanulmányomat.
Smićiklas, Cod. dipl. 12, 196. és 260.
A magyar rendszerrel együtt a pecsét és vele persze a czímer is kezdett elterjedni előbb Szlavónországban, azután Horvátországban is. Az 52ősi szláv billog volt az a médium, melyen mind a kettő Magyarországból dél felé hatolt egészen a dalmát városokba és a szerb királyságba is.* A XIII. században Szlavónországban, a XIV. században Horvátországban már biztosan külön pecsétet, persze külön czímert is, használtak az országgyülések. Ezen országos czímerek önjogulag felvett czímerek voltak.
Sufflay, Századok 40. (1906), 301. és Mittheilungen des Instituts für österr. Geschichtsforschung 28 (1907), 515.
Hogy ennek tényleg ugy kellett lennie, ezt bizonyitja a Szlavónország (regnum Sclavonie) számára 1496-ban kiadott czimeres levél szövege. Itt a magyar király ezen tartomány régi czimerét megerősoti, leirja és lefesteti.* De bizonyitja ezt a czímernek képe, a lépő nyest, melyet már sokkal előbb megtalálunk és pedig Endre szlavón herczeg (1197–1204) ideje óta a szlavón pénzeken (denarii banales, banovci, innen a román bani).* Ebből még azt is látjuk, hogy a szlavón czímerkép a pénzképnek igaz és közvetlen másolata, mert a nyest a pénzeken kétségtelen maradványa a Szlavónországban eredetileg dívó természetes nyestpénznek (marturina, nyestadó).* Az 1496-ban megerősitett czímer a 53következő évben a pecsétre került, melynek körirata : SIGILLUM NOBILIUM REGNI SCLAVONIE 1497.* Az 1496. évi czimer: kék mezőben ezüsttel szegélyezett hullámos (a leirás szerint a Dráva és Száva folyók) vörös pólyán lépő nyest, felül arannyal keretezett vörös csillag; a sasakdisz: csukott szárny, melyen a czímerkép (csillag nélkül) van elhelyezve.
A czímereslevelet és a czímer facsimiléjét legjobban Bojnićič, Vjestnik hrv. arkeološkog druśtva, Uj sorozat 1. évf. (1896) adta ki. Szövege a következő:
Commissio propria domini regis.
«Wladislaus, dei gracia Hungarie, Bohemie, Dalmacie, Croacie, Rame, Seruie Gallicie, Lodomerie, Comanie, Bulgarieque rex, nec non Slesie et Luxenburgensis Dux, Marchioque Moravie et Lusacie etc. Ad perpetuam rei memoriam. Decet regiam maiestatem iustis et congruis precibus condescendere subditorum et ipsos, subditos de plenitudine gracie sue continuis honoribus afficere et dum suo subjecti dominio, suaue iugum se portare senserint, forcius accendantur ad obseruanda suscepte debiteque fidelitatis exercitia. Tunc enim subditi in virtute letantur boni presidentis, cum eos non in antiquis solummodo legibus et consuetudinibus suis studiose fauet et conseruat, sed insuper nouis extullit honoribus, et regalis magnificentie adornat donatiuis. Proinde ad uniuersorum noticiam harum serie volumus peruenire: Quod cum his diebus in hac civitate nostra Budensi, una cum nonnullis dominis prelatis et baronibus regni nostri fuissemus constituti, fideles nostri Nobiles et Egregii Bernaldus de Thwrocz, Georgius Capitanffy de Desnycza ac Nicolaus Woikfy de Woykowcz, nomine et in persona uniuersitatis nobilium regni nostri Sclavonie, nostre maiestatis accedentes in conspectum, exponere curauerunt, quod quamuis illud regnum nostrum Sclavonie ab antiquo hatruerit pro armorum insigni vnum mardurem et hys armis usque in presenciarum semper vsum fuerit, et eiusdem vniuersitas vniuersaliter vsa exstiterit, tamen propter certas causas et raciones cuperent idem regnicole, hoc armorum insigne per nostram maiestatem renouari et sibi de nouo ad perpetuam memoriam renouatum condonari. Nos igitur, qui prefatum regnum nostrum Sclauonie et eiusdem regnicolas, nichilominus, quam alia regna et dominia nostra et eorundem incolas cupimus, non solum in antiquis legibus, iuribus et consuetudinibus suis conseruare, sed etiam maioribus honorum titulis de regia nostra prouidencia et libertate decorare. Nam regnum hoc inter duo flumina, videlicet Savvm et Dravvum constitutum, contra et aduersus Thurcos, Christianitatis perpetuos hostes et inimicos, sibi proxima loca tenentes, continua bella exercet, et ita se armis tutatur et conseruat, vt vix eam regionem Thurcus vnquam ingreditur, quin accepta graussima clade et calamitate ex eodem regno nostro recedat. Quapropter non immerito hoc ipsum regnum nostrum vnum precipuum scutum. vel potius antemurale huius regni nostri Hungarie apellaverimus. Ut itaque hoc ipsum regnum nostrum Sclauonie atque vniuersitas fidelium nostrocum in eodem constituta, nostram regiam munificenciam persenciat et experiatur liberalem, hec arma : videlicet in vno scuto triangulari duo flumana superius denominata, per transuersum directe depicta, in eorumque medio superstitio, campo scilicet penitus rudicundo, predictum mardurem, antiquum eorum insigne, coloris naturalis et proprii, reliqui autem duo campi eiusdem scuti, duas partes exteriores predictorum fluminum occupantes, sunt penitus colore depicti celestino, in quorum superiori vnam stellam quod propter beilicas exercitaciones continuas, in quibus prefatum regnum nostrum Sclauonie et eiusdem incole aduersum predictos Thurcos continue agitantur, sidus Martis voluimus appellare; preterea supra scutum galeam vnam in vero colore, propriaque figura, variis floribus veluti vento agitatis, vniuersum gyrum eiusdem galee atque scuti, totamque armorum descriptionem pulchra diuersitate ambientibus, prout hec in principio sev capite presencium litterarum nostrarum figurata sunt et distinctius expressata; animo deliberato et ex certa nosfra sciencia, ac de consilio predictorum dominorum prelatorum et baronum nostrorum, plenitudineque potestatis nostre regie, eidem regno nostro Sclauonie, vniuersitatique nobilium eiusdem duximus danda et conferenda. Annuentes eisdem et concedentes, vt ipsi amodo deinceps in perpetuum his armis in banderiis suis et aliis quibusuis rebus et exerciciis militaribus, vniuersitatem illius regni nostri concernentibus, fruantur et vtantur, atque vt iidem publice vtilitati sue caucius et prouidencius consulere possint, eisdem armis in sigillo per impressionem cere rubree, quantum in litteris et epistolis missilibus omnibus in rebus nomine vniuersitatis sue vti, frui et gaudere possint et valeant. De talismodi igitur singularis et specialis nostre gracie antidoto merito exultent, et tanto ampliori studio ad honorem regie maiestatis ipsorum de cetero solidetur intencio, quanto se ipsos largiori fauore Regio preuentos esse conspiciunt et munere graciarum. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras pendentis et authentici dupplicis sigilli nostri, quo vt rex Hungarie vtimur, consignatas, eidem regno nostro Sclauonie, regnicolarumque eiusdem vniuersitati duximus concedendas. Datum per manus reuerendi in Christo patri domini Thome episcopi ecclesie Agriensis, aule nostre summi et secreti cancellarii et fidelis nostri delicti. Budae predicta in festo concepcionis beatissime Marie virginis, anno domini millesimo quadringentesimo nonagesimo sexto, regnorum nostrorum Hungarie etc. anno septimo, Bohemie vero vigesimo sexto.
Brunšmid, Vjestnik arkeol. društva 7 (1904.), 182. Truhelka, Bosanski Glasnik 9 (1897), 1–160.
Klaić, Rad jugocslav, akademije. 157 (1904), 136.
Az eredeti pecsétnyomó a zágrábi orsz. levéltárban (Bojničić i. m.).
A tengerparti Horvátország czímerfejlődése nem látható ily világosan; de hasonlók lévén a körülmények, e fejlődésnek, bár késéssel, nagyjában analognak kellett lennie. Ezen ország koczkás czimere (a dalmát czimerrel együtt) először II. Lajosnak 1525-iki emlékérmén tünik fel. Hogy ez tényleg a horvát országos czímer volt, ezt az a pecsét mutatja, mely többek között («litteras, quas sigillis nostris solitis partim propriis, partim communibus roboravimus») az 1527-iki cetini királyválasztó oklevélen függ. Körirata t. i. SIGILLUM REGNI és a rajta lévő czímer sakktábla 64 koczkával nyolcz sorban. A pecsétnyomó vésője rudimentáris munkát végzett, a körirat megforditva van bevésve. Ugy látszik, hogy ugyanezen véső gyártotta Korbaviai János, Frangepán György és Babonics Istvánnak az ezen oklevélen függő pecsétjei pecsétnyomóit is, a mi arra mutat, hogy sürgős összejövetelük miatt ezen uraknak saját, az egész gyülésnek pedig országos pecsét nem állt rendelkezésre, hanem azokat alkalmi vésővel csináltatták.*
Bojničić, Pravo nasljedstva kuće Habsburg, Zagreb 1897, 36. Az oklevelet legujabban kiadta, Šišić, Hrvatski saborski spisi (Mon. Slavorum merid. 33. köt.) I. 51.
A régi Siebmacherben (Siebmachers Wappenbuch, 1604) Horvátország czímere: fehérrel és vörössel öt sorban koczkás pajzs és a koronás sisakon nyilt szárnyban koczkás sisakdisz. A legujabb időkig ezen czímer egyedül nem mutatkozik többé. A Habsburgok alatt, a kik 1529-ben a «regnum Sclavoniae»-t is felvették királyi czímükbe,* a XVI. század első felében egyesült a szlavón és a horvát országgyülés. Ettől kezdve a horvát név mindjobban tért hóditott Szlavónországban s 1790-ben a három legeredetibb szlavón vármegye (Zágráb, Varazsd, Körös) Horvátországba tartozónak mondja magát. De az egyesült országgyülés jegyzőkönyveit hitelesitő eszköz gyanánt kizárólag a már fentebb emlitett (1497-iki) szlavónországi pecsét szerepel egész a XVIII. század végéig.
Šišić. Hrv. sab spisi I, 195. A IV. Béla királynak Šičić, Hrv. sab. spisi 1, 195. A IV Béla királynak (Fejér IV I, 417 = Kukuljevič, Iura regni I, 673) 1246-iki oklevele (rex Hungarie, Dalmacie, Croacie, Sclavonie, Servie) hibás. Sclavonia helyett Rama olvasandó, l. Pauler, Wiss. Mitteilungen aus Bosnien 2 (1894), 159 2. jzt. Smičiklas, Cod. dipl..4, 305, Šišić, Prirucnik 387.
Dalmátországnak, mely tulajdonképpen csak néhány városból állott, soha sem volt országgyülése. Alig lehetett tehát önjogulag felvett országos czimere. Ezen ország ismert czímere biztosan adományos. Adományozta pedig Zsigmond király 1405 előtt, a mint ezt már Bojnačić* megállapitotta. A régi Siebmacherben (1604. II. köt. l.) Dalmátország czimere; kék mezőben három (2, 1) szembe néző koronás arany oroszlánfej; sisakdisz: nyilt fekete szárny között arany oroszlánfej. Ezen sisakdisz teljesen összevág a luxemburgi ház czímerének sisakdiszével. A dalmát czimer különben is először Zsigmond király 1405-iki pecsétjén tünik föl* (Horvátország és Szlavonia czímerei nélkül). Bojničić még azt is gyanitja, hogy ezen czímer a (tengerparti) Horvátországnak is szólt, mert a «Des Conrad Grüneberg, Ritters und Burgers zu Constanz, appenbuch» czimü (1483) kéziratban (23 l.) ezen (dalmát) 54czímer a «Kung von Croaccien» való felirattal tünik föl, mig a «Kung von Dalmatien» alatt Hervojának, a bosnyák és spalatói herczegnek († 1416) czímere áll.
Vjestnik hrv. arkeol. društva 1 (1896), 8,
Lásd 22. lap 11. ábra.
A három (szlavón, horvát, dalmát) czímeregyüttesen először 1616-ban II. Mátyás király tallérján jelenik meg.* Később egész 1874-ig, mikor királyi rendelet folytán mind a három czímer Magyarország középczímerébe került, vajmi ritkán.
Weszerle VII. táb. 8. sz.
Dr. SUFFLAY MILÁN.
