A magyar heraldika korszakai. A m. tud. akadémia történelmi bizottságának megbizásából irta: Csoma József, Budapest, M. Tud. Akad…

Teljes szövegű keresés

A magyar heraldika korszakai. A m. tud. akadémia történelmi bizottságának megbizásából irta: Csoma József, Budapest, M. Tud. Akademia, 1913.
A magyar heraldikai tudomány egyik legalaposabb ismerője több mint negyed századon át folytatott kutatásainak és tanulmányainak eredményeit foglalja össze a jelen munkában. Kizárólag a magyar családi czimerek művészetét tárgyalja, korszakonként, végigvezetve azok fejlődésén, alakulásain és hanyatlásán.
A mű tartalmilag főbb vonásaiban nem egészen ismeretlen a hazai heraldikával foglalkozók előtt. A nagytudományu szerző annak egyes részeit folyóiratunk egyes évfolyamaiban tette először közzé, de most, hogy összefoglalva is kiadta e tanulmányokat és az ujabb kutatások eredményeivel bővitett alakban tette azokat közzé, szélesebb körben is hozzáférhetővé lett munkája.
Csoma Józsefnek, társaságunk nagyérdemü másodelnökének a hazai heraldika körül szerzett érdemeit mindenütt ismerik a hol a magyar heraldikával foglalkoznak. Széleskörü heraldikai tapasztalatai, az anyagnak az emberi korlátok közti, lehetőleg teljes ismerete, a külföldi heraldikai tudományban való alapos jártassága folytán első sorban ő volt hivatott a magyar családi czimerek történeti fejlődésének kérdését tárgyalni.
Munkája hat nagy fejezetre oszlik. Kezdődik a magyar heraldika első két századával, azon korszakkal, a midőn a magyar heraldikának kutforrásait csaknem kizárólag a pecsétek képezik. Ez a forrásanyag részint az idő, részint az anyag romlandósága miatt egyre pusztul, és be fog következni az időpont, a midőn heraldikánknak ez a legrégibb forrásanyaga jóformán teljesen megsemmisül. Csoma szerencséje, hogy ő ezen anyagot még oly időben használhatta, a midőn az még nem szenvedett annyit az idők viszontagságai miatt. A magyar heraldika e legrégibb fejlődési korban a legtisztább nyomokon halad. A sisakdisz mindazon czimereknél a hol azt ismerjük, ugyanaz a mi a pajzsalak, a mi a legtisztább heraldikai elrendezés. A czimerek ábrázolásánál ezen egész első korban a legnagyobb egyszerüséget látjuk. A magyar nemesség nem fogékony a czimer iránt. Verbőczinél megtaláljuk azon elv kifejezését, hogy a czimer a nemességnek Magyarországon nem főkelléke és a magyar nemesség csak társadalmi kényszerből vette fel a czimert és azt hosszu időn keresztül nem is fejlesztette. Innen van az, hogy a XIV. század végén ugyanazon egyszerü czimeralakokkal állunk szemben, mint a legrégibb czimeremlékeknél és ha ebben az időben komplikáltabb a czimer az arra mutat, hogy az nem magyar eredetű, hanem idegen behatás következménye. Különösen az egyszerübb vidéki nemességnél tapasztaljuk azt, hogy a czimerekkel nem sokat törődött. A midőn a XIV. századdal a vidéki nemesség ből kikerült megyei tisztviselőkre nézve a pecsétek használatának szüksége – az oklevelek kiadása révén – elkerülhetetlenné vált, akkor czimerek hiányában a pecsétekre jelképeket vésettek. Csoma kimutatja, hogy az összes e korból származó alispáni kiadványokon található pecsétek közül legföljebb 10% czimeres, a többi jelképes. E jelképek a lehető legegyszerübbek. Csoma 75 ilyen jelképet mutat be, a melyek számtalan variatióban és kombinaczióban használtattak. Ebből a korból czimerek leginkább a zászlósurak pecsétein maradtak reánk. Ezeknél három esetet különböztet meg a szerző. Vagy hü maradt az illető zászlósur mint ilyen családi jelvényéhez és hatalmi állását csak a pecsét köriratában tüntette fel, vagy egyesitette az ősi czimert az ország czimerének egy részével mint hatalmi jelvénynyel, vagy pedig a a midőn az ősi jelvényt a pecséten a hatalmi jelvény teljesen leszoritotta.
A pecsétek mellett a heraldika legrégibb korszakának maradványait a sirkövek képezik. Ezekből azonban csak nehány maradt reánk e korból, ugy hogy ezek a csekély számnál fogva a magánczimerkutatásokra nézve számbavehető forrást alig képeznek.
Részletesen méltatja továbbá Csoma a bécsi képes krónikának czimereit, amelyek nem nagy számban vannak ugyan és a melyek heraldikai szempontból kifogások alá is eshetnek, de azért becsesek a középkori magyar heraldika szempontjából és ezért indokolt, hogy a szerző egyenkint foglalkozik velük.
E csekély számu heraldikai forráson, a melyek között mint emlitve volt a pecsétek a legjelentősebbek, épül fel a magyar heraldikának legrégibb korszaka, mely alakulásában lépést tartott a nyugat heraldikájávál, előbb minden valószinüség szerint a beköltözött idegen lovagok hatása, majd az Anjouk korában a fényes udvari élet befolyása alatt. Már ebben a korszakban mutatható ki egy bizonyos törekvés a naturalismus iránt, a mely később a magyar heraldikának egyik jellemző sajátsága lett.
A második fejezetben a szerző áttér az első czimeradományozásokra. Részletesen ismerteti a Károly királytól származó első három armálist, melyeknek eredetiei reánk maradtak, majd a Zsigmondtól származó Csentevölgyi armálist és a Semsey-féle armálist, mely utóbbinak csak szövegét ismerjük. Ezután áttér a késői gót korszakra, Zsigmond és utódai korára, a midőn a magyar heraldika a német heraldikát követi ugyan, de nem ragaszkodik vakon és szolgai módra ahhoz, hanem azt átidomitja annál is inkább, mert a 50hazai izlés és felfogás ellensége volt a merev stilizálásnak. E korszak heraldikája következetesen egyszerü czimeralakokat használ, de ezeknek naturalistikus szinezést, helyzetet és bizonyos cselekvő vagy szenvedő munkásságot jelző attributumot ad, ugy hogy e korban a természetes irányzat mindinkább előtérbe lép. E korból Zsigmond királytól maradt reánk a legtöbb armális, a melynek oka a magyar nemesség czimertelen állapotában feküdt, a melynek hiányát és hátrányát a Zsigmond királyt sürü külföldi utazásaiban kisérő magyar nemesség csakhamar megérezve azt czimeradományok kieszközlésével igyekezett pótolni és megszüntetni. Ebben a fejezetben szerző részletesen foglalkozik a festett czimerek technikájával, pajzszsal és a czimersmybolikával, méltatja a czimereket műtörténeti szempontból, szól a czimerek osztásáról, a sisakról, a takarókról és sisakdiszről és végül általános jellemzését adja e korszak heraldikájának.
A negyedik fejezet az olasz renaissance korát tárgyalja, a mely korszak czimeremlékei a heraldikus előtt már a hanyatlást mutatják, de viszont művészeti szempontból gyönyörü kivitelüek. Itt már a műtörténészszel találja magát szemben a heraldikus és e korszak heraldikai emlékei a magyar mütörténetnek örökbecsü emlékei. Mátyás, Ulászló és II. Lajos király czimeradományai képezik az olasz renaissance korának heraldikai emlékeit, a melyek közül nem egy párját ritkitó müalkotás, ha mindjárt heraldikai tekintetben teljesen elhibázott. E korszak heraldikájának egyik jellemző motivuma a sárkányalak, a melyet a czimerfestők sürün alkalmaznak. Csoma itt arra utal, hogy ezen művészeti szempontból oly hatásos motivum alkalmazásával a czimerfestők nehéz helyzetbe hozták a sárkányrend után kutatókat és kimutatja, hogy csak azon családok őseinek valamelyikét tarthatjuk a Zsigmond alapitotta sárkányrend tagjának, a mely családok czimerében a renaissance kort megelőző időben is előfordul a sárkánymotivum. Szól behatóan az arczképfestésről a heraldikában és azt a nézetet, a mely a heraldikában arczképezésre gondol nyomós argumentumokkal tudja megczáfolni. Ép ugy mint az előző korszakot tárgyaló fejezetben, itt is részletesen tárgyalja a czimer egyes alkotó részeit, a pajzsot, sisakot, takarókat, sisakdiszt, azok különböző alakjait és változatait.
Az V. fejezet a XVI. század heraldikájába vezet, a mohácsi vész utáni korba. Itt külön tárgyalja a nemzeti fejedelmek czimeradományait és a Habsburg házból származó uralkodókéit. Részletesen foglalkozik a nemzeti fejedelmek adományain kivül I. Ferdinand czimeradományaival, a melyeken mindaddig a mig el nem ismert királya Magyarországnak, a középkori, olasz renaissance hatását látjuk, mig az elismerés után ez a hatás elmarad és a czimerek a német izlés hatása alatt készülnek. De azért az első Habsburgok által adományozott czimerek a későbbi magyar heraldikának legjobb termékei. Különösen Rudolfnak a prágai várban kelt armálisai heraldikai szépség tekintetében messze fölötte állnak az olaszos heraldika termékeinek.
A VI. utolsó fejezet végül a teljes hanyatlásnak korát tárgyalja, a midőn a heraldika elvesztette már gyakorlati fontosságát és csakis dekorativ fontossággal bir, mint a kiváltságos nemesség jelzője. E dekorativ fontosság magyarázza meg azt, hogy a czimernek oly külső diszei fejlesztetnek ki, a melyek a heraldika fénykorában nem képezték a czimerek alkotórészeit. E korszakkal szerző a többi fejezetekhez képest röviden foglalkozik, a mi érthető is vérbeli heraldikusnál. Azonban részletesebben szól a beszélő czimerekről, a melyeknek divatját a Habsburgok plántálták át hozzánk, szól a guny czimerekről, melyekből kettő maradt reánk mint uralkodótól adományozott, az egyik per emínentiam gunyczimer a Guthai, a mely az egyedüli ismert magyar gunycaimer 1582-ből, a másik egy tréfás czimer I. Lipóttól a Váradi, máskép Kalmár-féle, fülét vakaró oroszlán.
Ezzel végére jutottunk Csoma könyve ismertetésének. A magyar heraldikai tudomány ritka becses gyarapodása e könyv, a mely a nagytudományu szerzőnek egy emberöltön keresztül végzett kutatásait foglalja össze. Reméljük, hogy a szerző e munka közzétételével nem tekinti tudományos munkásságát befejezettnek és hogy tőle a hazai heraldikai tudományos irodalomnak még számos becses gyarapodását várhatjuk.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem