Sphragistik von Theodor- Ilgen. Heraldik von Erich Gritzner. (Grundriss der Geschichtswissenschaft.
Sphragistik von Theodor- Ilgen. Heraldik von Erich Gritzner. (Grundriss der Geschichtswissenschaft.
Herausgegeben von Aloys Meister I. Band. II. Lieferung. 321–363; 364–396. 11.)
Az I. kötet első részében megjelent kitünő és sok tekintetben uttörő összefoglalásokhoz-minők Schmitz Kallenberg: Lehre von den Papsturkunden és Steinacker: Lehre von den Privaturkunden – méltóan csatlakoznak a második részben megjelent Sphragistika és Heraldika. Mindkettő megadja szabatos fogalmazásban az alapfogalmakat, megismertet a tudomány mai felfogásával, mindig figyelemmel a rokon, jogi és diplomatikai kérdésekre, menten a dilettantizmustól, melyben a történeti segédtudományok e két ágának oly sokáig része volt és különösen az utóbbinak része van még ma is. Sajnos, mindkét munka csaknem kizárólag a német birodalmi viszonyokra van tekintettel, mit az elsőnél a kutatásnak és tudományos feldolgozásnak egyéb országokban való elmaradottsága, utóbbinál a munkának előre megszabott és a viszonyokhoz képest szük terjedelme magyaráz.
A sphragistika az irodalom áttekintése után a pecsét fogalmát határozza meg Grotefend nyomán. A pecsét hitelesitésre vagy valamely tárgy elzárására szolgál, hogy azt jogosulatlan felnyitástól óvja. A Merovingek korától a 12. századig főkép okleveleket hitelesit. A legrégibb ránk maradt pecsételt oklevelek a Merovingektől származnak, pápai bullákat a 7. századtól kezdve birunk. A császárt és pápát követi a pecsét használatában a magas klérus; érsekek, püspökök, majd káptalanok és kolostorok. A 11. századtól kezve előkelő világiak, a 13-ikban már ministerialisok is. A középkor végén pecsétel mindenki s egyáltalán nem lehet beszélni a pecsétjogosultságról (Siegelmässigkeit), mint csak bizonyos társadalmi osztályokat megillető kiváltságról. Egyházi és világi testületek, polgárok és parasztok, sőt a zsidók és nem nemesasszonyok is pecsételnek. Más kérdés, hogy a megpecsételt oklevélnek mekkora a hitele. Az Alpokon innen a viaszpecsét uralkodott, a pápai ólombulla, úgyszintén a nagyobb elterjedésnek örvendő aranybulla bizanci eredetű, az utóbbiak rendesen kerekdedalakuak, mig a viaszpecsét alakja a legnagyobb változatosságot mutatja. Az anyag külömbözősége okozta, hogy a bélyegzők is külömbözők – a pecséténél természetesen keményebb anyagból készültek. A legrégibb ránk maradt pecsétnyomó Childerich király (1471.) aranygyürüje. A typariumok készitésével az ötvösökön kivül egyháziak is foglalkoztak, a mi gyakran adott hamisitásokra alkalmat – de gyakran képzőművészek is résztvettek benne, így pl. Dürer Albert állandóan dolgozott egy brüsseli ötvösmesternek. A pecsétkészités részletes leirása után annak megerősitési módjával foglalkozik. A pecsételés az oklevéladás végső aktusa, rendesen a datálással egy időben történt. Ha az oklevelet többen pecsételték meg, az aktus hosszabb időt vett igénybe, mert az elkészitett oklevelet egyik pecsételőtől a másikhoz küldték. A pecsételésért külön taxa járt, mely azonban a pápai kancelláriát kivéve, alig állapitható meg. Mivel a pecsételés célja volt könnyen felismerhető bizonyitó eszközt szolgáltatni, kerülték a typariumok gyakori változtatását vagy megegyező alaku és célu typariumok használatát s amennyiben többet használtak, azok alkalmaztatásuk módjában különböztek egymástól. Szerző nézete szerint a császárok typariumait haláluk után megsemmisitették, bár erre csak egyetlen adatunk van Zsigmond pecsétnyomóiról, de tudjuk, hogy éppen Zsigmond kanczellárjának, Schlicknek példátlan méretü hamisitásai alapos okot adtak ez eljárásra. (Lásd Mitt. des Ins. f. Ost. Geschf. 22. k.) A gemmák kivételével a pecsétkép és a pecsét tulajdonosa között mindig van többé-kevésbbé világosan felismerhető vonatkozás. A német-római császárok a 9. század óta a portrét használják, mint pecsétképet, ennek analógiájára az apátságok és káptalanok legrégibb pecsétjein az ábrázolt patronus van megnevezve pecséttulajdonos gyanánt. A 13. század óta más alakok, állatok vagy élettelen tárgyak jönnek divatba, mint a czimerek előfutárjai, mely pecsétkép azután rövidesen valamennyit háttérbe szoritja. Az utolsó két fejezet a pecsét jogi jelentőségével, bizonyitó erejével és pecséthamisitással foglalkozik. A német jog különbséget tesz oly pecsétek közt melyeknek csak a tulajdonos saját ügyeiben és olyanok között, melyeknek idegen ügyekben is van hitelük.
Gritzner művének legnagyobb része a czimerek fejlődésével, a czimerviselés történetével foglalkozik, mig a czimerművészetnek csak kisebb tért szentel, hisz ez utóbbi számos közkézen forgó könyvben nyert már beható tárgyalást, mig az előbbi kérdésben, kü. lönösen a mi a czimerek keletkezését illeti, csak a legutóbbi időkben jutott érvényre elfogadható tudományos felfogás. Anthony v. Siegenfeld munkája: Das Landeswappen der Steyermark Graz 1900. volt úttörő e téren. A régi irók a czimer keletkezésével nem sokat törődtek, alkottak egy heraldika előtti időt, melyből mintegy chaosból hirtelen fejlődött ki a czimerviselés. 96Mondották, hogy a czimerek, mint személyes jelvények a keresztes háborukban keletkeztek. Ezen eleinte önkényes, utóbb örökössé vált családi czimerekből fejlődtek ki az egyes területek czimerei. Siegenfeld és az ő nyomán. Gritzner egészen más irányban keresik a megoldást. A czimerfejlődés leginkább a zászlóviselésen alapzik. A zászló minden időben és minden népnél egy hadsereg összességének összefoglaló jelképe. Elvesztése az összességre nézve annyit jelent, mint az egyesre a pajzs elvesztése. Már a rómaiaknál is találkozunk a hadsereg főzászlóján kivül kisebb egységek jelvényeivel. Maga a jelkép különböző lehet, a kora középkor népeinél, miként a rómaiaknál, állatok: a keleti és nyugati római birodalomban és ezek nyomán a német-római császárságban a sas, a normann-angoloknál a sárkány, a dánoknál a holló, a szászoknál a ló. A zászlók formája a fennmaradt miniatürök szerint különböző volt. Eleinte leginkább hosszabb rud végére erősitett állatjelvényből álltak, mely alá gyakran helyeztek zászlókendőt. Erre festették utóbb a rud végén levő jelképet. Korán alkalmazták a zászlóképeket és zászlószineket más felszerelési tárgyakra. Igy vált az ismertető jegygyé valamely seregre nézve úgy a fegyvertársak, mint az ellenség előtt. Ily ismertetőjegy a fegyverzetnek a 12. században való átalakulásával vált szükségessé. Divatba jött a zárt sisak, mely a harczost felismerhetetlenné tette s ezzel csaknem egyidejüleg a normann pajzs, mely kitünő módot nyujtott a seregjelvény alkalmazására. Ily módon az első czimerek egy-egy sereg jelölésére szolgálnak (Heerbannzeichen). Mivel egy hübéres seregben csak egyházi és világi fejedelmek lehettek vezetők, az első mai értelemben vett czimereket náluk kell keresnünk. Ezek azonban méltóságjelvények, nem a vezér személyes jelvényei, mert a Heerbannal a vezetésben jogi utódjára szállnak s így a seregjelvények a territoriummal jutnak összekötte tésbe. A hübéres jog örökössé válásával lettek a seregjelvények nemzetségczimerekké. A családi czimerek kifejlődése jelzi a heraldika virágkorát. A 13. században átalakult a lovagi társadalom, keletkezik egy hivatásos katonai rend: a birodalmi ministerialisok (Landherren, milites) kiknek ereje dienstmanjaikon nyugszik. Mivel egyes Landherr emberei önállóan szerepelnek a harcban, szükség volt külön jelvényekre. Az egyes dienstmannoknak természetesen nem volt saját czimerük. A hübérek örökölhetősége és a dienstmannok természetes törekvése eszközölte, hogy az ujabb seregjelvények a pajzsokon örükös családi czimerekké váltak. Ez magyarázza meg, hogy bizonyos területeken külömböző, nem rokon nemzetségek viselik ugyanazt a czimert. A családi czimerek további elterjedését az oklevelek megpecsételése mozditotta elő. A tüzfegyverek feltalálása után a pajzs nem nyujt ott többé védelmet; falra akasztották disz gyanánt. Még inkább aláásta a heraldikát a czimerviselés általános elterjedése, különösen az okleveles czimeradományozás s az ezzel való kereskedés, mihez utóbb a czimeradás jogának eladományozása is járult.
Eckhardt Ferencz.
Az olasz Rivista Aroldica kiadásában ujabban több érdekes genealogiai kézikönyv jelent meg. Carlo Augusto Bertini-től a Famiglie Romane l. kötete, a mely Teodoro Amayden kéziratát veszi alapul. A góthai almanachok mintájára készült Libro d'oro della nobilti italiano I. kötete az olasz nemes családok zsebkönyve, melyről folyóiratunk egyik legközelebbi száma bővebb ismertetést fog hozni. Antonio Gheno egy kis füzetben ismerteti a pápái lovagi rendeket a X. Pius pápa által eszközölt reformok után. A Genealogisches Taschenbuch der adeligen Häuser Oesterreichs műből most hagyta el a sajtót a III. kötet dr. Höflingernek, a bécsi Adler titkárának szerkésztésében, az előző kötetekhez hasonló gondos szerkesztésben. – Rudnay Béla tagtársunk egy ujabb tanulmánynyal gazdagította családtörténeti irodalmunkat, Ujfalussyak és Rudnaiak perei a Petróczyak ellen. Budapest, Franklin-társ. 1910. – Sándor Imree közzétette a Csikszentsimoni Endes család levéltárának lajtsromát. (Kolozsvár, 1910.) E két utóbbi munkára még visszatérünk.
