SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KUTFORRÁSOK.
SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KUTFORRÁSOK.
(Harmadik közlemény.)
A mit előző czikkünkben mondtunk az Athleidát emlegető krónikákról, hogy t. i. keletkezésük semmiesetre sem lehet korábbi a XIII. század második felénél, mindazzal ellentétben van az az eddigi nézet, hogy a kamenci évkönyvek a XIII. század elejéről származnak. Az évkönyvek egy a kamenci cistercita zárda XV. századbeli necrologiumának utolsó leveléhez füzött pergamentlapra vannak irva s nyilván a régi necrologiumból valók, melyből Schmalkaldeni Henrik frater az 1405-ki nagy áradáskor megmentette ezt a levelet. Az irás jellege XIII. századbeli s mivel az évi följegyzések az 1165-re következő esztendőnél szakadnak meg, közel eső volt az a gondolat, hogy az irás sem lehet sokkal későbbi ennél, mind a mellett 1204. után kellett megtenni a följegyzéseket, illetőleg kijegyezni némi bővitésekkel a krakkói évkönyvek adatait, mert az ezekhez csatolt s az 1000 körül élt szent fejedelmek és főpapok névsorát tartalmazó jegyzék már szentnek mondja II. Henrik császárt és nejét, Kunigundát.* Ámde a II. Boleszláv lengyel herczeg által megölt Szaniszló krakkói püspököt is mint szentet emliti az évkönyviró: «Anno 1079. passus est Sanctus Stanizlaus episopus Cracoviensis 3. Ydus Aprilis.» Már pedig Szaniszlót csak 1253-ban iktatta IV. Incze pápa a szentek sorába, ez tehát a föntebb kifejtett érveken kivül egymagában is elég bizonyiték arra, hogy nem tehetjük korábbra a kamenci évkönyvek összeállitásának idejét a XIII. század második felénél.
Pertz XIX. 580. Bielowski II. 775.
Igy aztán megint csak ott vagyunk, hogy a Sz. Istvánra vonatkozó adatok elterjedése és különböző magyarázatokkal történt kibővitése akkor kezdődött, midőn Krakkóban és Kalisban három magyar herczegnőnek volt udvara. Ez a három herczegnő, mint már emlitettük, IV. Béla két leánya u. m. Szent Kunigunda († 1292.), kit 1239-ben szemérmes Boleszláv, az 1242–1279 közt uralkodó krakkói és sandomiri herczeg vett nőül s aztán Ilona vagy Jolánta († 1298.), 1256-tól Áhitatos Boleszláv kalisi és nagy lengyelországi herczeg († 1279.) neje, továbbá IV. Béla unokája, Grifina († 1291.), Szemérmes Boleszláv utódának, az 1279–1288. közt uralkodó Fekete Lesko, krakkói és sandomini herczegnek a felesége. Köztük emlitendő még Kálmán halicsi király és tótországi herczeg († 1241.) özvegye, 176Salome († 1268.), Szemérmes Boleslávnak a nővére, ki férje halála után Lengyelországba tért vissza s a Sz. Klára szüzei közt, a zavichosti monostorban töltötte hátralevő napjait.* Bár apácza volt, a Magyarországban töltött közel 20 esztendő mély nyomokat hagyott lelkében s mint később még visszatérek rá, alighanem volt valami része a Varsói Krónika létrejövetelében.
Krakkói évk. «1269. obiit domna Salomena, regina Galicie, soror ordinis Minorum.» (Bielowski II. 840.), Traska: «1268. saror Salomea ordinis sancte Clare migravit ad Dominum. In qua mirabile, quia 7 diebes iacuit in chora sororum inhumata, in lapide sanete Marie.» (U. o.) Sçdziwoj: «1269. Domina Salomea regina, relicta quondam Colomanni regis Hungarorum degens multis annis sub regula sancte Clare, germana illustris principis domini Boleslai ducis Cracovie et Sandomirie IV. Idus Novembris obiit. Hec usque ad mortem in virginitate dicitur permansisse.» (Bielowski II. 813.)
Mindamellett kitünik a föntebbiekből, hogy nemcsak a XIII. század dereka előtt, de a későbbi krakkói évkönyvszerkezetekben sincs még szó Mesko nővéréről, sőt az 1340. körüli Traska és a még későbbi Sędziwoj sem emliti, holott a sziléziai évkönyvek forrása félreismerhetlenül valamelyik krakkói évkönyv volt. Legszembetünőbben látjuk ezt a kamenci évkönyveknél, melyeknek csaknem minden adata feltalálható a krakkói szerkezetekben, a száraz évi följegyzéseknél többnyire a szövegezés is egyezik. Ezeket a száraz adatokat bővitik egy pár esetben, különösen Meskonál és Chrobry Boleszlávnál, a mit már az 1250–70. közti krakkói és lysagorai évkönyvek is megtettek. A kamenci és a többi sziléziai évkönyv azonban már egy további fejlődési fokot tüntet föl ezekkel szemben s midőn Lengyelország Chrobry Boleszláv és Sz. István korabeli határáról szóltam, a hogy a lengyel források emlitik, arra is rámutattam, hogy a Varsói Krónikában kell keresnünk egyfelől a krakkói és lysagorai, másfelől a sziléziai évkönyvek közé eső fejlődési fokozat képviselőjét.
A Varsói Krónika legfölebb csak a XIII. század második felében keletkezett s a rendelkezésünkre álló adatok szerint itt találjuk legelőször emlitve Atleidát, mint Mesko lengyel herczeg nővérét s mint Jesse magyar király nejét és Sz. István anyját. Irójának elég élénk képzelő tehetsége volt arra, hogy Géza fejedelemnek Hartviktól név nélkül emlitett nejéből valami homályos és bizonytalan mondai emlék fölhasználásával megalkossa Atleida alakját s visszavezesse az Árpádok és Piasztok közt többször ismétlődő családi összeköttetést a magyar és lengyel nép két első keresztény s körülbelül egy időtájban megtért fejedelméig.
Nem is annyira krónika ez a munka, mint inkább krónika formájában irt költői alkotás és korántsem volna meglepő, ha valaki azzal az elmélettel állna elő, hogy tulajdonkép a krakkói udvar igriczentek énekei szolgáltatták az anyagot összeállitásához. Annyi bizonyos, hogy a szlávságot erősen jellemző élénk fantázia merészen és nagyon önkényesen járt el azon vékony históriai szálak összeszövésében, melyek olyan a milyen történelmi alapul szolgáltak s mindenesetre éles ellentétben áll ez a krónikának nevezett mü a XVI. századbeli magyar hegedősök sokkal szárazabb és józanabb, inkább az események hü előadására, mint költői alakitásra törekvő krónikás énekeivel. Ha a Varsói Krónika krónikák módjára irt költeménynek nevezhető, emezeket bátran mondhatjuk versbe szedett történeti müveknek.
Kezdődik a Varsói Krónika Aquilával, Magyarország első királyával, ki midőn ezüstben, aranyban s drágakövekben, emberekben és marhákban, szárnyasokban és erdei vadakban annyira bővelkedett, hogy minden felől hozzá folytak össze a világ gyönyörüségei, fölmagasztalva és szivében föllelkesedve elhatározta, hogy összetöri és hatalma alá veti a föld minden országát és minden nemzetét. Kiadta tehát a rendeletet mindazon népnek, melyek féltek tőle, hogy nagy háborura készüljenek s fölfegyverkezve gyüljenek össze. Mikor aztán összegyültek a végnélküli mezőkön, száz sereget választott ki a legderekabb s hadra termettebb férfiak közül, senkitől sem kérvén tanácsot, nehogy valaki lomhaságból, vagyonszeretetből vagy a hitvese és gyerrnekei miatti fájdalomból ellene mondjon. És elpusztitotta Lituuát, hatalma alá vetette Scotiát, majd Daciát támadta meg s ezt is meghóditotta; Daciában aztán összegyüjtötte a hajókat, tengerre szállt s a hol a Rhenua folyam a tengerbe szakad, Theutoniába nyomult, Köln városában tizenegyezer szüzzel együtt megölte Sz. Orsolyát; innen Ausztriába vitte sátorfáját, hol 177megütközött Theutonia királyával s miután legyőzte, Apuliába rontott, ott a francziákkal és normanokkal hadakozott s ezeket is hatalma alá vetette. Innen átkelve a hegyeken, Lombardia kőfalakkal, magas tornyokkal ékesitett, megszámlálhatlan városokban bővelkedő lapályaira vonult, elpusztitotta az országot, széthányta a kőfalakat és összerombolta a tornyokat, a miért aztán isten ostorának nevezték el. Be akarván járni az egész világot s megszerezni a római birodalmat, Róma ellen inditotta seregét. De az első állomásnál éjjel, midőn ágyában aludt, látomása volt, megjelent neki a szent angyal s ezt mondta: «Azt parancsolja neked az isten, az ur Jézus Krisztus, hogy vadságoddal ne merészelj lépni Róma szent városába, hol apostolaim testei pihennek, hanem térj vissza s választott királyomat, Kazimirt, ki a sclavoniai és chrwatiai részekben hiven, szivének és elméjének minden buzgóságával szolgált, boszuld meg árulóin, kik gyalázatosan megölték, azt mondván: sohasem lesz fölöttünk király, hanem magunk fogunk uralkodni. Az utánnad következő nemzedéket azonban, mely alázattal fogja fölkeresni Rómát, az örök korona birtokába fogom juttatni.» Erre eltünt az angyal.
Reggel aztán a Velenczének nevezett városba vezette seregét a király s innen távozva, a tenger partja fölé jutott, hol uj várost alapitott, melyet saját nevéről Aquileiának nevezett. Majd átkelve a karinthiai Alpeseken, Chrwatia és Sclavonia határaira érkezett a Száva és Dráva között. Itt ellentálltak a horvát és sclavon fejedelmek, sereget állitottak ellene és tündöklött a nap az arany pajzsokon s fényük visszaverődött a hegyeken. Nyolcz napig tartó nagy ütközet volt köztük. Az isten Aquila király kezébe adta őket királyuk, Kazimir miatt, kit elárultak és gyalázatosan meggyilkoltak. Leölettek a sclávok és chrvátok, mások futásnak eredtek, némelyek pedig fogságba estek.
Midőn a győzelem után átkelt a Dráva nevü folyón és látta a sik és termékeny földet és számba vette, hogy már 25 esztendő telt el hazájából, Keleti Magyarországból való távozása óta s annyi győzelmes háboru után gyöngülni érzé magát: gondolkozni kezdett, mit tegyen, saját országába menjen-e vissza vagy ezt, a mit elfoglalt, vegye-e birtokába? Már több napig gondolatokba volt mélyedve és megszomorodva, akkor az a jó ötlete támadt, hogy ha házasság által köti magához a scláv és chrvát nőket, a földet békében és nyugalomban fogja birni. Előadta tehát seregének a tervet s mindenkinek tetszett. Kiküldött követei utján a sclávok fejedelmétől ugyanazon nemzetbeli leányt kapott, kit nőül vett, valamint serege is ezen nemzetből nősült. Ekkor átkelt a Dunán, sik mezőséget talált, melyet buja legelő boritott s tele volt pásztorokkal és mindenféle igás és gulyában élő barommal.
Mert e földön csak pásztorok és földmüvesek laktak, Sclavonia és Chrvatia királya pedig a tenger mellékén, Sipleth (Spalato) nevü városban tartózkodott, melyet még Sz. Péter apostol téritett a keresztyén hitre s mig Rómába nem hivták, öt évig püspöke volt.
Ezután a Thisa folyón ment át Aquila s ott még nagyobb sikságot talált, mely rendkivül megtetszett neki. Akkor összehivta egész seregét és seregének dicsőségére és tiszteletére Ungariának nevezte el, a földet pedig felosztotta a fejedelmek és bárók között, nagy birtokokat ajándékozván nekik s mindnyájuk megegyezésével azt határozta, hogy ha neje sok fiut szülne, az első szülött uralkodjék mindnyájuk fölött.
Ezután szült neje egy fiut, kinek Columan nevet adott. Ez Chrvatiából vett feleséget. Mikor pedig öregedni kezdett Aquila, az országok hirneves legyőzője, összehivtá az ország összes fejedelmeit és mágnásait, fia Columán kezébe tette le a hatalmat és meghalt.
Anyja halála után Columan neje fiat szült, kit Bélának neveztek. Ez, midőn atyja elhunyt, Aquileia városába tért vissza, hol egy a konstantinápolyi birodalomból való görög nővel kelt egybe. Innen Sclavonia földére ment, melyet őse Ungariának nevezett el s itt neje fiat szült, kit Jessének neveztek.
A mit ezután mond a krónika Jesséről, nejéről, a Krakkó városából nőül vett Athleitáról, majd Sz. Istvánról, a koronakérésről s Mescho és Sz. István határjárásáról, azt már föntebb részletesen ismertettük. A továbbiakban előadja Sz. István uralkodásának végső éveit és a halála utáni eseményeket, melyek szintén nagyon jelentősek annak a feltüntetésére, milyen mese 178módra fogták fel a XIII–XIV. századbeli lengyelek a régi magyar dolgokat.
Emliti a krónika Sz. Imre halálát. Henrik, Sclavonia nemes herczege – igy folytatja – súlyos betegségbe esett, nyolcz napig sinlődött, a kilenczedik napon pedig kilencz órakor kilehelte lelkét, melyet a szent angyalok a maguk társaságába vettek. A hetedik napon, vasárnap az urhoz költözött neje is, kivel szüzességben élt együtt. Halálán vigasztalan volt Sz. István, de könyörült rajta az isten irgalma, mert neje ismét fiat szült, kit Leventhának neveztek, aztán szült egy másikat, Pétert, a harmadik évben ujra egyet, Bélát. Hat hónappal később meghalt Sz. István neje, Magyarország királynéja s ekkor tanácsot tartva a fejedelmekkel, Theutoniából vett feleséget, Almania királyának a nővérét, kivel együtt jött öcscse, Henrik is.
A tizedik hónapban megjelent Istvánnak az isten angyala s igy szólt: «jőjj hozzám kedveltem, István király; ideje, hogy a világi fáradalmak után megpihenj a paradicsom örömében.»
Hat hónap telt el a szent férfiu halála után s ekkor Alba kezdett uralkodni Magyarországban. De az özvegy királyné cselt szőt ellene s azon kezdett magában tünődni, hogyan tudná öcscse, Henrik örök birtokába juttatni Magyarországot, István király fiait pedig, kiket Kaul fejedelem gondozott, a folyóba vetni, életüket elpusztitani s emléküket kiirtani. Tanácskozott tehát testvérével, Henrikkel s azt javasolta neki, menjen Almaniába s térjen vissza nagy sereggel, hogy Magyarországot hatalma alá vesse.
Alba király Esztergomnál állta utját. Nagy viadalba bocsátkoztak, melyben Henrik herczeg győzött.
Alba és Kaul hátat forditott, magukhoz vették a király három fiát, Leventát, Bélát és Pétert s Lengyelországba futottak nagyanyjukhoz, Dambrovcához, egész Lengyelország nagyherczegnőjéhöz. Ez ugyanis özvegységben maradván, fiának Boleszlávnak volt a gyámja, ki már 18 éves, fölötte erős, bátor és harczra termett ifju volt. Kedvesen és szerető indulattal fogadta a nemes és gyenge árvákat s gondviselőiket, a nemes Albát és Kault, szivesen szolgálatukra állt s megparancsolta, hogy semmiben se akadékoskodjanak nekik, hanem mindent tetszésükre végezzenek.
Tizenhat évig tartózkodtak a magyar király fiai Lengyelországban. Ezalatt Henrik uralkodott a magyarokon, elnyomta őket, minden javaikat elpusztitotta vagy hamis uton elvette s élősködött a földön azon hütlen magyarokkal, kik czinkostársai voltak, a magyarok nemes nemzetségét megrontotta és tönkre tette s a püspököket a papsággal együtt lenézte.
Értesülvén ezen zsarnokságról a már ifjuvá lett gyermekek gyámjai, Alba és Kaul, tanácsot tartottak s midőn a herczegnő fiával Boleszlávval s báróival, az árvák felől beszélgetett, a gyermekekkel együtt hozzájuk mentek s térdet hajtva a herczeg és anyja előtt, kérték őket, segitsék, hogy visszatérjenek Magyarországba és visszaszerezzék országukat. Erre a herczeg felsóhajtott, egész benseje megindult rokonain s igy szólt: «Készüljetek s legyetek bátor, állhatatos erős férfiak, mert jobb meghalnunk igazságos háhoruban, mint örökségüktől megfosztva látnunk rokonainkat.» Mindnyájan helyeselték szavait, a király fiai pedig gyámjaikkal együtt lehajtott fővel visszamentek helyükre. A herczeg ekkor Sethech nevü palatinusával egybehivta katonáit s nagy háborura készült.
Nagy és vitéz sereg gyült össze. Hallgatagon mentek elől a gyalogok és nyilasok s a sereg mögött a király fiai és Boleszláv herczeg, miután nagy sirás és csók között elengedte őket nagyanyjuk. Midőn Pecsth nevü város közelébe értek, szembe ment velük Henrik herczeg és összecsaptak. Megsebesülve sokan estek el, Alba is megöletett azon tó mellett, mely a mezőség közepén Pesth közelében van, honnan a mai napig Alba király tavának hivják.
Másnap Henrik, a magyarok királya Boleszláv és a király fiai ellen inditotta seregét. Meghátrált s üldözőbe vették, elnyomták a hegyek közt Esztergom város közelében és megölték. Midőn meghallotta testvére halálát a királyné, szerfölötti bánatában hirtelen halállal meghalt.
Az ütközet után összehivta Boleszláv herczeg Magyarország püspökeit és mágnásait, Székes-Fejérvárra ment s megkoronázta a királyi koronával István király fiát, Leventát, Pétert és Bélát pedig herczegekké tette. Ezek végezte után Sóvárra ment, a saját határai közé s ott vadászattal mulatozott.
179Hat hónap mulva jelentették neki Leventa halálát, minek hallatára keserü könnyeket hullatott és gyors menetben Fejérvárra tért, hova összehivta az ország főpapjait és mágnásait. Mivel pedig csodás ragaszkodással szerette Pétert, nem akarta megkoronázni Bélát, az idősbik testvért, hanem mindenkinek akarata ellenére Pétert, az ifjabbik testvért választotta királynak.* Péter megkoronázása után Karinthiába ment és ott határokat emelt*; féltek ugyanis tőle Karinthia és Alemania és Ausztria hegy-völgyes vidékein, mert Ausztrián át diadallal tért vissza Lengyelországba, Krakkó városába.
Péter alatt I. Endre értendő, a kit a lengyelek már előbb is összezavartak Péterrel, igy p. a krakkói káptalan évkönyvei szerint: «1060. Petrus rex Hungarorum obiit.» (Bielowski II. 795. Pertz XIX. 587.), a mit Sędziwoj is átvesz: «Anno domini 1060. Petrus rex Ungarie obiit.» (Bielowski II. 873.)
Már Boguchwal emliti, hogy kegyetlen Boleszláv (Boleslaus Efferus) helyre akarta állitani Lengyelország határait a Dunáig Czyssawáig és Moraváig (Bielowski II. 486.), a mit Traska évkönyvei már igy adnak elő «1080. rex Boleslavus obiit, qui in amplissimum profecisse traditur regnum, a Danubio flumine regni Ungarie usque ad Solavam fluvium Saxonie, a Kyoviensi civitate, que est metropolis Russie, usque ad montes Karinthae, ut in cronica declaratur superius.» (Bielowski II. 831.)
Két év mulva jelentették neki Péter magyar király halálát. Gyorsan Esztergomba indult s onnan Bélával együtt Fejérvárra ment, hol fejére tette a királyi koronát, könnyek közt kérvén az urat, hogy adjon neki hosszu uralkodást s ékesitse föl fiakkal és leányokkal. A kinek aztán a római birodalomból vett feleséget. A menyegző után a herczeg Rusián át Lengyelországba tért. Eltávozta után fiat szült Béla király neje, kinek neve volt Albert, aztán egy másikat, Jessét, egy harmadikat, Colummant, negyediket, Salamont s egy ötödiket, Lászlót, kit Rusia herczege, a Galicz városi Miscizláv fiává fogadott s átadta neki egyetlen leányával együtt, mivel fia nem volt, Galicia országát. Házassága után atyja, Béla ágyba esett és meghalt.
Utánna királynak választották és koronázták Albertet, kinek uralkodása alatt meghalt két testvére, Columman és Jesse, öt esztendő mulva pedig ő is meghalt gyermek nélkül.
Maradt László herczeg Magyarországban, testvére Salamon Sclavoniában uralkodott. Tanácsot tartván a püspökök a fejedelmekkel, Rusia Galicia nevü városába siettek és Lászlót fogadták el királynak, aztán a királyi városba Fejérvárra siettek és testvére, Salamon beleegyezésével, megkoronázták. Ez a szent király az isten nyomdokain járt. Őt látta maga előtt látásával a szent király s rajta volt, hogy nyomdokait kövesse. Mert igen jámbor király volt, a tanácsban előrelátó, a rábizott nyájnak hüséges gondviselője, a közbenjárásnál serény, mindenféle tisztes erkölcsben kiváló, kit úgy tiszteltek vitézei, mint atyjukat s édes szeretettel kedvelték.
Amen dicant omnia, végzi az események elbeszélését ez a hirhedt, de mindenesetre sajátságos s nem is érdektelen krónika, mely a menynyire hasznavehetetlen történeti forrásnak, ép olyan tanuságos a mondaalakulás szempontjából.
Sok minden van benne a Sz. Lászlóig terjedő régi magyar történelem eseményeiből és személyeiből, de semmi sincs a maga valóságában, hanem csodálatos összevisszaságban gabalyodnak egymásba ismert tények és személyek s az egészen olyan felfogás vonul végig, mely a XIII. századbeli magyar állapotokból szürődött le. Igy a mit a halicsi, s még inkább a tótországi herczegségről mond a krónika összeállitója, a II. Endre korabeli viszonyokra emlékeztet; Szent László egybekelése a halicsi herczeg egyetlen leányával s Miscizláv által történt fiuvá fogadtatása tulajdonkép Endre herczeg története, ki Msztiszláv novgorodi herczeg leányával együtt kapta Halicsot, mig a tótországi és horvát dolgok emlegetése a horvát királyok székvárosával Siplethtel (Spljet, Spalato) s az Attila fiának mondott és második magyar királynak megtett Columánnal Kálmán volt halicsi királyra («a második király») és tótországi herczegre utal; az ő udvarában beszélhettek azon Kazimir vagyis Krescimir nevü horvát királyról, kit alattvalói megöltek, valamint arról, mikép hóditotta meg Attila Horvát- és Tótországot s hogyan házasodtak össze a magyar vitézek a szlavon nőkkel sat., sat. A horvát dolgok iránt való ezen érdeklődés mellett is azonban, mint a II. Boleszlávnak tulajdonitott szerep mutatja, lengyel volt a krónikaszerző, de e mellett azon erős kifakadás tanusága 180szerint, melyben a korona megtagadásának indokolásánál kelt ki kortársai ellen, bántotta őt a lengyelek megoszlása és az uralkodóház tagjainak folytonos viszálykodása s többszörös testvérharcza. Ha még ehhez vesszük a szerző felfogásának naivságát, előadásának mesemondáshoz hasonló módját, mondatszerkezetének pongyolaságát: könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy asszonytól ered ez a krónika, ki tulajdonkép nem egy előtte fekvő magyar forrásból irta ki az Árpádházi királyok első századának történetét, hanem elmesélte, a hogy megmaradtak emlékében, a miket a magyar udvarban és Tótországban hallott. Ezen a nyomon aztán arra a feltevésre jutunk, hogy Kálmán herczeg özvegyének, Saloménak lehetett nagy része a krónika előállitásában. Nem mintha ő maga irta volna, hanem az ő elbeszélése szolgáltatta az anyagot. A krónika szerkesztője, a ki nehány évtizeddel később élhetett Salome halála (1267.) után, talán nem is közvetlenül tőle hallotta a történetek elmesélését, hanem esetleg Kalisi Boleszláv özvegyétől, Jolántától († 1298.), ki úgy, mint nénje, Sz. Kunigunda († 1292.), nagyon fiatal korában jutott Lengyelországba, őseiről tehát körülbelül csak annyit tudott, a mit nagybátyja özvegyétől, Salométól hallott. Azért gondolhatunk Jolántára, mert az ő veje volt Lokjetek Vladiszláv, ki végre 1306-ban király lett; már pedig a krónika összeállitása nem történhetett előbb a királyság megalapitásánál, tekintve ezen szavakat: «post hoc generationi eorum sequenti me miserens, miserebor et eam exaltabo et corona regia coronabo.» (Bielowski I. 502.) A krónikát e szerint a XIV. század elejénél korábban nem foglalhatták irásba.
A magyar krónikák megismerése után azonban észrevették, mennyire össze-vissza vannak zavarva e krónikában személyek és események. Szükségesnek látták tehát a lengyelek, hogy valamikép segitsenek a dolgon s igy keletkezett az a lengyel-magyar krónikát kiegészitő töredék, mely főleg Sz. Lászlóval foglalkozik, «kire törvényesen szállt Magyarország birodalma, inkább mint Salamon királyra», de előzőleg elmondja az első Árpádok leszármazását is.
Tudjuk a magyarok krónikájából, a hol ez foglaltatik – mondja e töredék – hogy a magyarok Pannóniába való második beköltözésekor első fejedelem volt Harpad, a második Zothám, a harmadik Thoxon, ki három fiut nemzett, ú. m. Geyzát, Mychlemet és Szár Lászlót. Geyza nemzette Sz. István királyt, Michl pedig Vanzult, ki meghalt a Gesla királyné, Sz. István király neje által, szemeinek kitolása következtében. László pedig nemzett három fiut, u. m. Andrást, Bélát és Leventét, kik az emlitett királynétól való féltükben Lengyelországba futottak, hol Béla magánküzdelemben legyőzött Lengyelország királya helyett egy nagy termetü alemannt, ezért Lengyelország királya nőül adta a leányát Bélához, kitől Lengyelországban nemzett két fiut, u. m. Geyzát és Lászlót, Magyarországban pedig egyet, Lumpartot. Midőn pedig alemann Péter sanyargatta a magyarokat, behozták az ország törvényes örököseit, Andrást, Bélát és Leventét s olyan kötést tettek egymás között, hogy egyik uralkodjék, mig él, halála után, ha van is örököse, a másik s aztán a harmadik uralkodjék. Először uralkodott az idősbik, fehér András, ki Salamont nemzette s a kötés és esküje ellenére még a bölcsőben megkoronázta a halál félelme alatt levő Béla beleegyeztével. Levente hitetlenségben halt meg. Az ország törvényesen Geysara és Sz. László királyra szállt, mind a mellett sok évig hiven szolgáltak Salamonnak, de ez meg akarta őket jogtalanul ölni, Lengyelországba futottak, ott népes sereget gyüjtöttek s elüzték Salamont. Geysa, boldog László testvére uralkodott három évig, ő pedig 19 évig, végül Colomanus, Geysa fia 18 évig. (Bielowski I. 488–489.)
Nem emliti ez a magyar krónika után készült töredék Géza fejedelem nejét. Ámde a magyar krónika sem e helyen, Taksony fiainál beszél Saroltról, hanem Gyula vezérnél, sőt Kézai s közvetlen forrása, az 1270–72 körüli krónika-szerkezet egyáltalában hallgat róla. A Varsói Krónika Athleidája tehát a koronakérés mondájával együtt tovább is megmaradhatott.
Igy jutott be aztán a sziléziai évkönyvekbe is, a XIII. század utolsó tizedeinél aligha korábban, sőt minden jel szerint későbben.
Az alkalmat, mely a sziléziai krónikások figyelmét az első magyar királyra és szentségére forditotta, itt is a sziléziai Piasztok magyar rokonságában kereshetjük. Már a tatárok elleni 181ütközetben, 1241-ben elesett II. vagy Kegyes Henrik, boroszlói és krakkói herczeg atyafiságban volt IV. Bélával; anyja, Sz. Hedvig († 1243.) ugyanis, I. Henrik boroszlói herczeg († 1238.) neje, testvére volt Gertrud királynénak, IV. Béla, Kálmán herczeg és Sz. Erzsébet anyjának. «Hic Henricus, pius homo – irja a szakálasnak nevezett I. Henrikről a Chronica principum Polonić – duxit in uxorem Sanctam Hedvigim, filiam Bartoldi, ducis Meranie, sororem videlicet domine Girdrudis, regine Ungarie, nec non domine Engiltrudis, regine Francie.» (Bielowski III. 482.) Szent Erzsébetről pedig már a XIII. század vége felé följegyezték a felső-sziléziai évkönyvek (Annales Silesić superioris): «1238. beata Elyzabeth canonisatur» (Pertz XIX. 552.) Még többet találunk a heinrichowi évkönyvekben: «Anno Domini 1231. obiit sancta Elisabeth, filia Andree regis Ungarie et uxor lantgravii Hassie.» (Pertz XIX. 548. Bielowski, III. 705.) Az imént emlitett II. Henrik herczeg neje Anna, cseh herczegnő volt († 1265.) II. Endre király nővérének, Konstanciának és I. Ottokár cseh királynak a leánya. Fia, III. vagy Vastag Henrik († 1296.), liegnitzi és boroszlói herczeg pedig nőül vette IV. Béla király unokáját, Erzsébetet († 1304.), Kalisi Boleszláv és Ilona (Jolánta) magyar herczegnő leányát, a kikkel már előzőleg sógorságba jutott, mert nővére Erzsébet meg Kalisi Boleszláv bátyjának, Premiszláv poseni herczegnek († 1257.) volt a felesége, mig neje, Kalisi Erzsébet utján sógora lett neki Lokjetek Vladiszláv († 1333.), kujaviai herczeg, a későbbi lengyel király, mert ez meg Kalisi Boleszláv és Árpádházi Ilona másik leányát, Hedviget vette nőül. Lokjetek Vladiszláv pedig tudvalevőleg I. Károly királyunknak volt az ipa s Nagy Lajosnak anyai nagyatyja, az ő leánya volt ugyanis Erzsébet anyakirályné s mivel másik leányát, Margitot, Bernát († 1341.) schweidnitzi herczeg vette nőül, I. Károly, kinek első neje II. Kázmér († 1312.) beutheni herczeg leánya, Mária, I. Boleszláv oppelni herczegnek († 1313.) az unokahuga volt, ismételten sógorságba került a sziléziai herczegekkel. Igy szövődött mind több és több szállal egybe a magyar, lengyel és sziléziai uralkodóházak közti rokoni kapcsolat s a sziléziai herczegek nagy hasznát vették a magyar királyokkal való atyafiságának. Károly király sógorai, Beutheni Kázmér fiai közül Tosti Boleszláv vagy magyarosan Bogyoszló esztergomi érsek (1321–28.), öcscse Mesko vagy Mihály előbb nyitrai (1328–34.), aztán veszprémi püspök (1334–44.) lett. A két főpap nagybátyja, I. Boleszláv († 1313.) oppelni herczeg Erzsébet királyné nagynénjének, Kalisi Erzsébetnek és Vastag Henrik boroszlói herczegnek az unokáját, Eufemiát, IV. Henrik boroszlói herczeg († 1335.) leányát vette nőül; e házasságból született II. Bolko († 1356.) oppelni herczeg, kinek fia oppelni László († 1401.) Nagy Lajos királynak volt a nádora (1367–72.), másik fiától III. Bolkótól való unokája, János († 1421.) pedig N. Lajos uralkodásának végén szepesi prépost lett.*
Pór Antal: Piasztok és magyar Anjouk közötti rokonság. (Századok. 1892. XXVI. 232–236. L. még U. o. 1901. XXXV. 437. l.)
Megvolt tehát az oka, miért kezdtek érdeklődni Sziléziában is a magyarok első szent királya iránt. S a miként lengyel herczegnők füzték a sziléziai herczegeket az Árpádokhoz, ép úgy lengyel krónikák szolgáltatták azon adatokat is, melyek Sz. Istvánt rokonságba hozták a lengyel állam és kereszténység megalapitóival, Meskóval és Chrobry Boleszlávval. Azok a lengyel herczegnők, kikről e tekintetben szó lehet, mind a XIII. század utolsó tizedeiben s a XIV. század első felében éltek: a lengyel krónikák erre vonatkozó adatai tehát csak ezen időben jutottak a sziléziai évkönyvekbe, melyek azon mód átvették a lengyel krónikák hibáit, félreértéseit és helytelen magyarázatait, a hogy azok módositották a Szent Istvánnal való viszony befolyása alatt a XIII. század derekát megelőző régebbi krónikák Meskóról és Chrobry Boleszlávról szóló előadását.
Ha csak tehát valami egykoru forrás nem utal arra, hogy lengyel herczegnő volt Sz. Istvánnak az anyja: mindazt, a mit a Varsói Krónika, meg a sziléziai évkönyvek mondanak Athleidáról, bátran a XIII. század második felében keletkezett mesének tarthatjuk, melynek ha mégis volt valami mondai alapja, csak az lehetett, a mit előző czikkemben már elmondtam.
Könnyebb áttekintés végett az itt tárgyalt családi összeköttetésekről adjuk a következő táblázatot:
182Berthold meráni hg., † 1204-ben; Gertrud. Megöletett 1213-ban ~ II. Endre magyar király, † 1235-ben; Sz. Hedvig, † 1243. Szent 1267. ~ I. vagy Szakálas Henrik, boroszlói és krakkói hg., † 1238.; IV. Béla magya király † 1270-ben ~ Mária † 1270-ben; Kálmán halicsi király és tótországi herczeg † 1241-ben ~ Salome fehér Lesko krakkói hg. leánya, † 1267.; Szt. Erzsébet † 1231-ben ~ Thüringiai Lajos † 1227-ben.; II. Kegyes Henrik boroszlói és krakkói herczeg. Elesett 1241-ben ~ Anna, I. Ottokár cseh király és Árpádházi Konstancia leánya, † 1265-ben; III. Vastag Henrik boroszlói herczeg † 1296-ban; Erzsébet ~ premiszláv poseni hg., † 1257.; II. Kopasz Boleszláv liegniczi herczeg † 1278-ban; Szt. Kunigunda † 1292-ben ~ 1239-ben Szemérmes Boleszláv krakkói hg. 1242–79.; Anna ~ Rosztiszláv macsói herczeg † 1263-ban; Ilona vagy Jolánta † 1298-ban ~ 1256-ban Áhitatos Boleszláv kalisi hg. † 1279-ben.; Eufemia ~ I. Vladiszláv tescheni és oppelni hg. † 1281-ben; III. Boleszláv schweidnitzi herczeg † 1302-ben; Kunigunda † 1285-ben ~ II. Ottokár cseh király † 1278.; Grifina † 1291-ben ~ Fekete Lesko krakkói herczeg 1279–88.; Hedvig ~ Lokjetek Vladiszláv lengyel király 1306.; Erzsébet † 1304.; I. Boleszláv oppelni hg., † 1313.; II. Kázmér beutheni hg., 1312.; Bernát schweidnitzi herczeg † 1341-ben ~ Margit lengyel herczegnő.; IV. Henrik boroszlói herczeg † 1335-ben; Eufémia; Boleszláv vagy Bogyoszló esztergomi érsek 1321–1328. tosti herczeg; Mesko vagy Mihály 1328–34-ig nyitrai, 1334–44-ig veszprémi püspök; Mária ~ I. Károly magya király első neje; III. Kázmér lengyel király † 1370-ben; Erzsébet magy. királyné, † 1380. ~ Károly magyar király † 1342-ben; Nagy Lajos magyar király † 1382-ben; Margit ~ Bernát schweidnitzi herczeg † 1341-ben; Oppelni László Magyarország nádora 1367–72. † 1401-ben; III. Bolkó oppelni herczeg; János szepesi prépost † 1421-ben.
NAGY GÉZA.
