PAULER GYULA EMLÉKEZETE.
153PAULER GYULA EMLÉKEZETE.
Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1904 deczember 15-ikén tartott nagygyülésén.
Mélyen tisztelt Közgyülés! Ha a rohanó éveket tartanám földi életem legfőbb kincseinek, fel kellene most nekem is jajdulnom a római költővel: Eheu fugit irrevocabile tempus! Ime már én is odajutottam, hogy emlékbeszédet tarthatok, még pedig nem csupán megbizásból, még kevésbbé fenhéjázásból, hanem azért, mert személyesen is ismertem azt a férfiut, a kinek emlékét a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmányának felszólítására ez alkalommal feleleveniteni becsületbeli kötelességemnek tartom!
De én nem törődöm a hajamat már tépdeső és csipdeső hosszú évsorral, hanem csakis azon veszteség, a mely Pauler Gyula elhunytával a hazai történettudományt és e Társaságot is érte, boritja el bánattal a szivemet!
De vajjon csakugyan Társaságunkat is veszteség érte Pauler Gyula halálával? Mert látjuk, hogy gyászolja őt a Magyar Tudományos Akadémia, gyászolja a Magyar Történelmi Társulat s bennünket megelőzőleg már szép emlékbeszéddel áldozott emlékének a Szent István-Társulat. Ámde, ha végig megyünk az Akadémia kiadványain, ha beletekintünk a Történelmi Társulat folyóiratába, mindenütt ott látjuk Pauler Gyula tevékeny, éles elméjének maradandó alkotásait, ellenben hiába forgatjuk át Társaságunknak immár 21 kötetre terjedő «Turul»-ját, vagy egyéb kiadványait, nem leljük azokban Pauler Gyula dolgozatait. Csak mint igazgató-választmányunknak tagja vett részt kezdettől fogva Társaságunk felvirágoztatásában.
Csakhogy egy Társaság czélját nem csupán közvetetlenül lehet előmozditani. Ha valaki például egy középülethez telket, vagy 10 ezer darab téglát ad, sokkal többel járul hozzá, mint az a kőműves, a ki pénzért a téglákat közvetetlenül egymásra rakosgatja.
Éppen nem kellett fáradságosan kutatnom, mindjárt eszembe ötlött, oly nyilvánvaló igazság az, hogy Pauler Gyula, ha közvetetlenül egyes értekezések irásával nem is szolgálta Társaságunk ügyét, egész irodalmi irányával és működésével annálinkább előmozditotta Társaságunk czéljait.
Mert vegyük csak elő régi, összes multunkkal foglalkozó történetiróink könyveit! Látjuk, hogy a XVIII-ik századbeliek mind kormánypártiak és csak «hungarus»-ok, de nem magyarok; látjuk, hogy a XIX. századbeliek egész talán 1880-ig mind ellenzékiek és nemzetiek; de azt látjuk, szomoruan látjuk, hogy mindannyian kritikátlanok.
Pedig megforditva, se nem kormánypártiaknak, se nem ellenzékieknek, hanem birálóknak, csakis a valót kutatóknak, csakis a valót elfogadóknak kellett volna lenniök. Mert, mint Pauler Gyula mondja, a tudomány lehet hézagos, lehet tökéletlen, de valótlanságot soha sem vehet fel magába. (Századok, 1871. 570.).
Pauler Gyula hazánkban, ha nem is úttörője, de mindenesetre elsőrangú harczosa lőn a történelmi birálatnak, a kritikának. Már pedig ezt megerősiteni, felvirágoztatni Társaságunknak is szoros és eddig hiven teljesitett teendője.
Alkalmassá tette Pauler Gyulát e birálatra az, hogy ő történetirói munkálkodását előzőleg 154bölcseletileg sokat gondolkozott a történelem valódi hivatásáról s a hibás kiinduló pontok veszélyeiről. E közben magasan felülemelkedett a hétköznapi politikai, vallási, osztálykülönbségi pártviszályokon s igy nem vezethette őt félre sem a nemzeti hiuság, sem a tulzott vallási türelmetlenség, sem a multban is saját magát kereső pártpolitika, még kevésbbé valami, napjainkban felkapott üres jelszó.
Megkezdette pedig birálati tevékenységét 1883-ban. Ekkor jelent meg «Anonymus külföldi vonatkozásai» cz. értekezése s ezzel állott azok sorába, a kik helyesen azt hirdették, hogy nem elég a történelmi kutfők tudósitásait jól-rosszul összeállitani, hanem előbb meg kell állapitani valamely régi iróról, mikor élt, mit tudott és szavahihető-e?
Egy évvel később «A Hartvik-legenda és pesti codex-e» cz. értekezésével Szent István életiratainak összehasonlitását inditotta meg és ez ügyben még kétszer felszólalt.
De legnagyobb munkát a kutfőbirálat terén nagy művének «A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt» készitése közben vitte véghez. Ekkor fogott hozzá hazai krónikáink legnevezetesebbikének, a Bécsi Képes Krónikának birálatához. Összeszedte éles elméjének minden erejét, ismereteinek bőségét, hogy szétválaszsza e krónikában a régi, hiteles tudósitásokat a későbbi toldásoktól és megállapitsa azt, hogy az árpádkori részek mikor irattak? Fejezetről-fejezetre, sokszor mondatról-mondatra kimutatja, melyek valók III. Béla, melyek IV. Béla korából s melyek 1282 után irt toldások. Folytatá e nagy fáradtsággal járó s látszólag annyira hálátlan kutatását 1900-ban megjelent «A magyar nemzet története Szent Istvánig» cz. műveirásakor. Ekkor deritette fel azon viszonyt, a mely Anonymus műve és a Képes Krónika részei közt van, ekkor állapitotta meg, hogy mindkettőnek mily gyarló ismereteik voltak a honfoglalásról és a külföldi kalandozásokról. És ha majd egykor egész tisztára meg lehet határozni, hogy a Képes Krónika hány részből áll s egyes részei mikor keletkeztek, azt jó részben Pauler Gyula nagy tudásának, lelkiismeretes kutatásának lehet köszönnünk.
Már most az a genealogus, a ki tudja, hogy a Képes Krónika kutforrása a magyar nemzet aranyága: az Árpád-család nemzedékrendjének; a ki tudja, hogy Anonymus müvében és a Képes Krónikában vannak legrégibb tudósitásaink a magyar nemzetségekről és a jövevény családokról, az hálával fogadja Pauler kutatásainak eredményét. Az ilyen genealogus megtudja becsülni azt, hogy Pauler Gyula neki utmutatást adott e kutfők értékére nézve s megmenté őt attól, hogy a nemzedékrendeket és hozzáfüzött magyarázatait homokra épitse.
Ha itt megállapodnánk, akkor még keveset mondottunk volna azon érdemekről, a melyeket Pauler Gyula a genealogia terén szerzett.
Ha azt mondja valaki, hogy a genealogia a hizelgés tudománya, én nem csodálkozom, mert a látszat sokszor e mellett szól. A genealogia és heraldika leginkább a nagy urakkal, az előkelő családokkal foglalkozik és tagadhatatlan, hogy eddig egy-egy genealogiai mű gyakran a családi hiuságnak vagy fitogtatásnak köszöné keletkezését.
Ámde az igazi genealogiára e szemrehányás mégis igaztalan. Az igazi genealogia nemcsak a felemelkedés, a hősies küzdés példáit tárja elénk, hanem a csúf elfajulás, a gyászos enyészet eseteit is pártatlanul felsorolja. Az igazi genealogia csak annyiban foglalkozik jobban és sürübben a legnevesebb, a legjelesebb és érdemesebb családokkal, a mennyiben a földrajz is első kötelességének tartja leirni a kimagasló hegylánczokat, mert azok szabnak irányt a folyóknak s az alsóbb rétegek elhelyezkedésének.
Egyet azonban, mélyen tisztelt Közgyülés! el kell ismernünk. S ez az, hogy, ha a genealogiai tudomány kritikátlan, akkor valóban hizelgő élősdivé válik, akkor a történelem elősegitése helyett borzasztó tévedéseket okoz, és tanitás helyett szégyenletes mesékkel ámitja az embereket. A számos nagyzoló és zagyvalékos nemzedékrendeken kivül Lehoczky Stemmatographiája egymagában is igazolja ezt. Sőt, nagyon jól tudjuk, mélyen tisztelt Közgyülés, hogy egyes, tisztátalan szándéku és a genealogiai tudományt nem előmozditó, hanem meggyalázó iródeákok, attól sem riadtak vissza, hogy koholt nemzedékrendjeik támogatására hamisitványokat is készitsenek vagy közöljenek és igy még inkább tönkre tegyék a genealogia hitelét. Kell-e emlitenem Skalich Pált, továbbá a Trophćum Estorasianum 155szerzőjét, Szklenárt, Szirmay Antalt és Kemény Józsefet? Nemde ezek valóságos farkasvermeket ástak a genealogiai tudomány művelői elé az ő hamisítványaikkal?
Épp azért Társaságunknak a legnagyobb örömmel kellett fogadnia és üdvözölnie azon, Társaságunk egyik czéljául is kitűzött működést, a melyet Pauler Gyula az oklevél-birálat terén kifejtett.
Pauler Gyula 1888-ban, a magyar királyságnak a meghóditott Horvátországhoz való viszonyát vizsgálgatván, ütődött bele azon kőbe, a melyet koholt vagy hamis oklevélnek nevezünk. Azelőtt, nem pillantván bele az eredeti kutforrásokba, ő is könnyedén átvette mások véleményét egy-egy iratról, mint azt pl. a Szilveszter-bulláról 1884-ben irt szavai elárulják. De 1888-tól kezdve, bár igazi diplomatikussá már nem képesithette magát, mégis teljes erejével rajta volt, hogy az igazi leveleket a hamisaktól megkülönböztesse.
Mekkora sikere volt mindjárt 1888-iki kutatásainak, megmondja Fejérpataky László első rangú diplomatikusunk a zárai és spalatói 1102–1103. évekre tett levelek koholásának ismertetésében: «Igaza volt Pauler Gyulának, midőn e két oklevél tarthatatlanságát, a melyek felett a kritika addig úgyszólván észrevétlenül átsiklott, meggyőző históriai okokkal kimutatta. Nem vezették őt félre az oklevelek formulái, a melyek a dalmát-horvát oklevelek mintáját követik». (Kálmán király oklevelei, 77. l.)
Ez ügyben szerzett tapasztalataival mintegy fölfegyverkezve indult neki Pauler Gyula a magyar történelem árpádkori részének. Mily alapos, nem csupán az előző történetírók szavait változtató, hanem mindenütt az eredeti kutforrásokra épitett művet irt, nagyon jól tudjuk, hisz mindig használjuk, ha árpádkori dolgokról kell irnunk vagy magunkat valamiben tájékoztatnunk. E művének megirásakor azonban a magyar családtörténetnek is nagy szolgálatot tett, mert mintegy 30 darab iratról deritette ki, esetleg másoknál meggyőzőbben mutatta meg, hogy ezek éppen nem oklevelek, hanem a történelem mezejéről kiirtandó gyomok. Bárha ez iratok gyakran oly fényes nevű családokat érintettek, mint a Frangepán vagy a gróf Kemény valának, oly nevezetes egyházak érdekeit védni látszottak, mint a veszprémi, pécsi, pannonhalmi, a történeti igazság kimondásától el nem állott.
Ha igazán akarjuk megitélni Pauler Gyula működését, még egyet nem hagyhatunk figyelmen kivül. Vegyük csak például mily szintelen még Szalay Lászlónak vagy Horváth Mihálynak történeti könyveiben az árpádkori vezérférfiak névsora. Szalay az 1217-ben szentföldi hadjáratra induló magyar főurak közül csak egynek tudja nemzetségét, családját. Sajnos, e tudása is hamisitványon alapszik és igy helytelen. (Magyarország története, I. 287.) Ellenben ha Pauler Gyula művében ugyanazon névsort végig nézzük, látjuk, hogy mindenik főurnak nemzetsége, némelyiknek családja és családi fészke is meg van jelölve!
Még jobban értékesitette Pauler Gyula az árpádkori nemzetségek és családok multjáról, részben éppen Társaságunk folyóiratában kideritett eredményeket IV. vagy Kún László uralkodásának előadásánál. Csak igy, hogy az egyes pártvezérek nemzetségét, várait, rokoni összeköttetéseit feltünteti, árad világosság arra a mélységesen sötét két évtizedre; igy nem lesz az többé, Pauler Gyula szavaival élve, «érthetetlen chaos, a melyben semmi összefüggést sem lehet felismerni».
Éppen ebben áll tehát Pauler Gyula nagy érdeme, hogy a genealogiai tudomány vivmányait belevitte a magyar általános történelembe. Mit is érne minden fáradozásunk, a hazai családok történetében tett minden fölfedezésünk, ha azt a részletes kutatásokat összefoglaló, általános történetirók föl nem használnák, s a müvelt közönség kezében forgó nagy műveikbe bele nem szőnék és igy Társaságunk nagy vivmányait lassan-lassan közkincscsé nem tennék?!
Mélyen tisztelt Közgyűlés! Méltán áldozik tehát Társaságunk is Pauler Gyula emlékének! Azon már csak váratlanságánál és hirtelenségénél fogva is megdöbbentő hir, a mely 1903 julius 8-án Pauler Gyula halálát hirdetve, hazánkon végig futott, nem ok nélkül sujtá Társaságunkat is, nem ok nélkül kelté a sulyos veszteség érzetét bennünk is!
De azért, ha oly, igazán magasra emelkedett történetirói érzékkel keressük és szeretjük az igazságot, mint Pauler Gyula kereste és szerette, ha a történeti birálatnak akkora ereje és szeretete él bennünk, mint ő benne élt, akkor Pauler Gyulának csak testét szakitá el tőlünk a halál, nemesebb része, igazságszerető lelke velünk marad.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.
