CSALÁDTÖRTÉNETI ADATOK «FEJÉRVÁRMEGYE TÖRTÉNETÉBEN.»*
170CSALÁDTÖRTÉNETI ADATOK «FEJÉRVÁRMEGYE TÖRTÉNETÉBEN.»*
«Fejérvármegye Története», irta Károly János, I–V. kötet. Megjelent Székesfehérvárott 1896–1904. években. Kiadja Fejérvármegye közönsége
Csak imént került ki a sajtó alól Károly János, cz. püspök s székesfejérvári nagyprépostnak tartalmas és érdekes müve «Fejérvármegye Történetének» V. s utolsó kötete. Ezzel befejezést nyert azon kiváló irodalmi alkotás, melynek kiadásával Fejér vármegye közönsége a magyar nemzet ezredéves fennállásának ünnepét, saját körében, minél fényesebbé s tartalmasabbá kivánta tenni.
A nagytudományu szerző ifjabb és férfi kora kutatásainak s tanulmányainak gazdag tárházából épitette fel Fejér vármegye s Székesfejérvár város nagy és fényes, de szomoru eseményekben is gazdag történelmi multját.
Rengetegnek mondható azon anyaghalmaz, melyet évtizedek során összegyüjtött s melyet kritikailag feldolgozott munkájában. Valóságos tárháza e mű a vármegyére, városra, a vármegye községeire és családaira vonatkozó történelmi becsü adatoknak s régi fényében mutatja a koronázó város és az annak keretét képező vármegye ragyogó, de sokszor szomoru multját.
Minket e nagy munkából főleg és kiválólag a családtörténeti részek érdekelnek s ezuttal e helyen csupán azokkal szándékozunk foglalkozni.
A mult századokban a főszerep a közélet terén, főleg a nemességé volt, ez adta nagyrészben a megyék, sőt az ország vezérlő férfiait is.
Fejér vármegye birtokos nemessége sok előkelő történelmi alakot adott a hazának s a megye a középkorban nem kis szerepet játszott, amellett, hogy sokszor nagy és sulyos csapások nehezedtek rá. A tatárjárás keményen megviselte, a mohácsi vész után még nagyobb rázkódtatásnak volt kitéve; mondhatni azt is, hogy a régibb birtokosok túlnyomó részét a török invázió elseperte, úgy hogy egy része nyomtalanul eltünt.
A mohácsi katasztrófa által Fejér vármegye lakossága etnografiai szempontból is tetemes változáson ment keresztül.
A mohácsi vész előtt a vármegye tulnyomó részét telivér magyar lakosság lakta, felső része tiszta magyar volt, alsó déli részén, a Tolna- s Veszprémmegyékkel határos területen bessenyő- és kun-telepek voltak, melyek szoros összeköttetésben állottak a Kunsággal sőt korábban Soltszékkel egy hatósági területet képeztek.
A török invázió alatt a magyarság nagy mérvben elpusztul, a kun- s bessenyő-telepek teljesen eltünnek. A tiszta magyar lakosság nyomai a Székesfejérvárt környező községek egy részében (Seregélyes, Pákozd, Moha, Pátka, Zámoly stb.) maradnak fenn.
A megye dunamelléki községeit idegen ajkú lakosság foglalja el, rácz (szerb), német, tót stb. keverve magyarral, az őstelepek majdnem nyomtalanul eltünnek.
A megye felső északi részén leginkább németek, néhol tótok telepednek le s a korábban majdnem tiszta magyar lakosságu vármegye a különféle ajku népek keverékévé válik s csak lassu és hosszu fejlődési folyamokon át nyeri ismét vissza magyar jellegét, bár még mindig vannak német, tót és szerb ajku községei, leginkább magyar lakossággal vegyesen.
A török invázió azonban, mint már emlitettük, nemcsak a köznépet üzi és pusztitja el, hanem a birtokos nemesség is sulyos csapásoknak van kitéve, tulnyomó része elpusztul, eltünik.
Hogy a vármegye népességében ily nagy változások álltak elő, azt nem csodálhatjuk, mert a megye dunamelléki részén vonult egész hosszában a nagy had-út, melyen a török hadak keresztül vonultak, tehát a megye folyton a legnagyobb dulásoknak s pusztitásoknak volt kitéve, sőt a török invázióval, mint vármegye megszünt létezni s a török hódoltság megszüntéig Fejér vármegye hivatalosan nem szerepelt, a hatósági jogokat s intézkedéseket a szomszéd megyék, Veszprém s Komárom gyakorolták, melyek közt a megye hivatalosan fel is osztatott.
Midőn tehát Fejér vármegye családainak történelmével foglalkozunk, két korszakot különböztetünk meg: a) a török hódoltság előtti, és b) a török hódoltság után következő korszakot.
Áttérve tulajdonképeni tárgyunkra, Károly János műve alapján is megállapithatjuk, hogy Fejér vármegye hajdan virágzó családai közül nem 171egy országos szerepet vitt. E megye területének nagy részét maga az uralkodó Árpád-család foglalta el, mint ezt a monographia I. k. 159–167. lapján olvassuk: «Árpád Székesfejérvár vidékét, tartá magának, azon területeken kivül, melyeket a Csepelsziget, Solt és Tas vidéke magában foglal, valamint Vaálon kivül, melynek létet és nevet Árpád fia adott». Továbbá irja a szerző: «a Sárviz mellékét meghóditó Vajta vezérnek emléke a mai Vajta község nevében él. Az akkori Bodok, ma Vértes hegység nagy része pedig Elődnek, Szabolcs atyjának, a Csákok ősének tulajdonába ment.»*
«Csókakő vára és várbirtokai». A fejérvármegyei városi történelmi s régészeti egylet Évkönyve. 1892. 7. lap.
A megye tehát már a honfoglaláskor gazdát kapott, megosztatott a honfoglaló ősök között s nagy része a fejedelmi család birtoka lett.
A hosszú viharos idők változásai, annyi bel- és külharczok után, egy ezredév viszontagságai között azonban, a honfoglaló hősök egykori birtoka nagyon sok gazdát cserélt.
E megye területén feküdt a hajdani főváros, Székesfejérvár, ugyancsak a megye közelségében vala Buda, a későbbi királyi székhely, s ily módon a vármegye a királyi udvarhoz mindig közel állott, sőt felső részének erdős vidéke, még Hunyady Mátyás idejében is, a királyi vadászatok kedvelt helye. Ez okból a főrangu családok szivesen kerestek benne birtokot, hogy közelebb lehessenek a fényes udvarhoz. Sok előkelő és szerepet vivő családnak volt itt kisebb-nagyobb területe.
Árpád családján kivül az első nagyobb birtokos a Csák nemzetség volt, melynek tagjai a megye felső vidékén Csákvár táján, a Vértesek aljában laktak, de a megye más vidékein is nagy területeket birtak, oklevelekben már a XIII. század elején előjönnek, sőt e nemzetség tagjai épitették a XIII. század második felében a történelemben is szerepet vivő Csókakő várát.
E nemzetség tagjainak, mint megyei birtokosoknak a XV-ik században is nyomuk van, sőt szerző azt véli, hogy a «Csigléren» (Puszta-Nádasd-Ladány mellett) letelepedett Csákok lettek volna a Csilléry-család ősei. (III. k. 294. l.) Nézete szerint a Csigléri vagy Csilléri Csákok, miután a Csák nemzetség nagyon elszaporodott, mint kisebb birtokosok Fejér vármegyében Csigléren és Zerje vagy Zernye Bakonyán telepedtek le, aztán elhagyván ősi nevüket a Csákot, lettek belőlük a ma is élő Csilléryek. (III. köt. 186. lap.)
A XVII. században is jelentkeznek még a Csák nemzetséghez tartozók; igy Máté tatai lakos Alapból bizonyos részt követel. A Csákok azonban lassanként vagyonilag lefogytak, szereplésük és nyomuk mindinkább kevesebb. «De azért azt hiszem, nem halt ki e család – mondja a szerző III. k. 295. lapján – mely ősét a honfoglaló Szabolcs vezérben tisztelheti, erős meggyőződésem, hogy ma is élnek az utódok, élnek Fejérmegyében Velegen, de már nem gazdagságban, hanem egyszerü földmivesek szerénységében, viselvén máig is a Csáky nevet. 1720-iki conscriptio tanusága szerint Pátkán található e hires család egyik elszegényült tagja, mint egyszerü jobbágy».
A messze mult egy másik hatalmas birtokosa volt a megyének a básztéji Básztéj nemzetség, mely eredetét éppen ezen vármegye területén levő mai nap hivatalosan Vasztély, a nép ajkán «Básztéj» nevet viselő pusztától veszi. Az árpádkori és anjoukori okmányokban Bozteh név alatt jön elő e család, úgy a helység is (V. k. 421. l.)
E család okleveles nyomai 1240-ig felvisznek s ebből rajzottak ki a Básztéji Wértesiek, az Ányosok, a Dinnyés Vasok vagy miként később nevezték a Vasdinnyeiek és a Gajgerek; de ebből származnak a megye, sőt az ország történetében is oly nagy és fényes szerepet vitt Rozgonyiak is. Ugyanis Pásztéji László V. István királytól adományképen megkapja Rozgony helységet és ennek nevét családi névül felveszi. A Rozgonyiak viselt dolgait, birtok- és családi viszonyait a II. köt. 304–317. lapjain olvashatjuk, úgy Csókakő történetében, melynek szintén urai voltak.
A Basztéji család leányági leszármazói még 1756-ban is előjönnek a megyében. Részletes leszármazásukat s a családra vonatkozó igen sok érdekes történelmi adatot az V. kötet 420–432. lapjain olvashatunk.
A Guthkeled nemzetség ősi fészke Guth, szintén Fejérvármegye területén fekszik s ezt 1254-ben Guthkeled István bán, Stiria kormányzója Csák Miklós fiától Jánostól 33 márkáért 172visszavásárolta s ezen vásárt IV. Béla ugyanazon évben megerősitette. Ebből a nemzetségből ágazik ki a várkonyi Amade család, mely 1835-ig volt megyei birtokos, tulajdonosa Guth községnek. Ugyancsak «guthi» előnevet használt Országh Mihály nádor is, kinek családjáról azt tartják, hogy a Guthkeled nemzettségből származik. Részletesen közli a leszármazást s a történelmi adatokat a IV. k. 177–188. lapja.
A Buken nemzetség Batthyán községet birta 1274-ben, e nemzettség tagjai mind e megye, mind az ország történetében szerepeltek, a megyében Batthyánon kivül még Polgárdi és környéke volt az övék; e család egyik tagja Buken Péter bán, később hütlenségbe esett. Ugyancsak az Árpádok korában 1274-ben megyei birtokos volt Balinka községben a Zolouk nemzetség, úgy 1287-ben Sárkány községben a Pylis nemzetség.
A megye egyik legrégibb birtokos családja a Dorugcha nemből származott alapi Salamon család, melynek 1263-ból van az első okleveles nyoma. Az Alapi családból ágazik le s annyi századokon át részben még ma is birtokos Alap községben. A vármegye középbirtokos szerepvivő családja, a régi kortól fogva a közügyekben mindenkor részt vesz a legujabb időkig, e megyében való tartózkodását csupán a török hódoltság szakitja meg, mely idő alatt Vasmegyében lakik, annak elvonulása után – mint a családi hagyomány tartja – egyik ősük családi okmányait tarisznyába tevé, nyakába akasztja, haza lovagol Alapra, ősei birtokára s a Zichyek foglalása s részökre történt királyi adomány ellen tiltakozva, az ősi földet birtokba veszi.
A megye déli részén levő bessenyők közül származott és nagy szerepet vitt a megye közéletében a XIII. századtól fogva a Zedveghi család, a mely a XVI. században tünik el. Részletesen szól e családról szerzőnk Alsó-Szent-Iván község történetében, de számos adat van még más községek leirásában is e nagytekintélyű bessenyő nemzetségről.
Árpádháti királyaink korából még oklevelek szólanak a Korláth (1202), Berki Chom (1268), Berki Nána (1236), Verebi (1299), Rumy (1291), Almásy (1277), Szigetfői (1275), Cseklészi (1290), Csetei vagy Czeczey (1276), Dádi vagy Dodai (1279) stb. családokról.
A vegyesházbeli királyok korában, az ország történetében szereplő családok közül nem egy volt megyei birtokos s vett részt a megyei közügyek intézésében. Okleveles nyomok szerint itt voltak birtokosok a Pókateleki Zumun (1342), Szentmártoni (1395), Saági (1345), Tinódi (1397), Ugali (1324), Szentiványi (1324), Bessenyei (1342), Szentágotai Bessenyő (1342), Tharcsay (1399) Erdőhalmi (1399), Bicskey (1306), Sidókői Pósa (1337), Szentágotai (1344), Sitkei (1324), Hardi (1325), Vajthay (1346), Himfy (1353), Csiszár (1339), Zeghy (1374), Abai (1364), Páztohi Kakas (1387), Simontornyai (1382), Kövágó Örsi (1382), melyből a Batthyányi család származik, Vasvári (1325), Ormándi (1349), Bodméri (1349), Csoori nemzetség (1333), Fáncsy (1358), Csuthy vagy Felcsuthy (1358), Syke (1369), Igari (1348), Szentgyörgyi Vincze (1358), Kálozdi (1394), Nyéki (1394), Naszlai (1347), Zarka (1358), Tatárteleky (1358), Varsányi (1384), Alapi Dombó (1384), Szilasy (1384), Csányi (1389), Berényi (1389), Péchy (1402), Mári (1408), Tatárfalvi Erdős (1411), Sikátory (1416), Erdélyi (1429), alapi Sáry (1482), Szentpéteri (1482), Tinódi Lászlóffy (1498), Baracskai (1444), Gutori Nagy (1448), Kálnai (1448), Szécsenyi Frank (1454), Haraszti (1486), Csigléri (1436), Pettendy (1429), Csapy (1428), Sóskuti Pohárnoki (1454), Parlaghy (1454), Day (1457), Becsei Töttös (1407), Labdasvarsányi (1422), Étyi-Ruszkai Korniss (1455), Chuty (1484), Endrédi Somogyi (1489), Arany (1499), Fajszi Ányos (1492), Enyingi Török (1473), Halmy (1424), Eszényi (1427), Moori (1445), Baracskai Pálffy (1507), Serédi (1517), Dobokai Sárközy (1511), továbbá a XIV. és XV. században még előjönnek a Daróczy, Telekesi Török, Szárhalmi Somogyi, Cseffey, Körtvélyessy, Jenői Berenthey, Fertőfenéki, Bothka, Zerdahelyi Emreffy, Felcsuthi és Távvoli Balassa, Tinódi Apsa, Szerdahelyi Ders és Dancs stb. családok.
Tysza tárnokmester 1313-ban és 1322-ben kap donátiót Róbert Károlytól Ladány, Érd és Szaár községekre, ezekből bizonyos részeket egyik utód, egy Tisza András elzálogosit. Mint megyei birtokos szerepel Konth Miklós 1391-ben Barok pusztán, Ozorai Pipó 1380-ban, Kanizsai 1411-ben, Ujlaki Miklós 1453-ban; Garai László nádor 1457-ben kapja Czikolát, Szabolcsot, Szentmihályt, 173Magyar Balázs 1464-ben kapja Adonyt, Illésházy 1525-ben kap birtokadományt.
Mint már emlitettük, az Árpádok idejében szerepeltek itt bessenyő családok is. Az Anjouk alatt szintén tekintélyes szerepet visznek, úgy látszik, teljesen beolvadnak a nemzet testébe s nemcsak nagy birtokaik vannak, de fontos megyei hivatalokat is viselnek. E korszakban, mint birtokos nemes családok jönnek elő a bessenyők közül a már emlitett Szentágotai, Bessenyő, Zedreghi, Csetei vagy Czeczei, Hardi, Tinódi családokon kivül még a Gerényi, Zerethi Bichkele, Töbörzsöki stb. bessenyők.
A közép-nemes családok közül nagy szerepe volt a megye közéletében az Ugali és Szentgyörgyi Vincze családoknak. Az előbbieknek terjedelmes birtokaik voltak, s megyei és országos tisztségeket is viseltek, egyik horvát bán volt; az utóbbiak perlekedő és erőszakos természetükkel tüntek ki. Különösen Zsigmond uralkodása alatt oly sok erőszakoskodást követtek el, hogy magát a királyt is és az ország kormányát többször foglalkoztatták. Ezen család viselt dolgairól szerző Iszka-Szent-György községnél emlékezik meg, sőt még egy külön értekezésben is szól róluk a fejérvármegyei történelmi s régészeti egylet Évkönyve II. kötetében «Birtokbiztonság Fejérmegyében a 14. és 15-ik században» czím alatt. Később az utódok jobban megbecsülik magukat, megyei tisztségeket is viselnek, sőt Székesfejérvár város polgárai bizalmát megnyerve, e városban szerepelnek, tisztségeket viselnek; így 1452-ben Szentgyörgyi Vincze Benedek a város birája volt.
A maig virágzó Szentiványi családnak Alsó-Szent-Ivány községben több birtokrésze volt s erről okleveles adatok vannak már 1326-ból,* 1429-ben pedig Augustinus de Zentywan «juratus assessor» volt, az ugyanakkor tartott megyei közgyülésen, midőn az gonosztevők felett itélkezett. Azonban, hogy miképen vesztette el itteni birtokait, azt nem tudjuk, valószinü a török dulások elől menekülve többé reá nem gondoltak a zivataros századok alatt s uratlanul hagyott birtokuk adomány utján mások kezébe került.
Turul a 900. évi I. füzet 18. lap.
Bicske község a XIV. században hasonnevű család tulajdonában volt; ezen család Nyitramegyében is birtokot szerezvén, egyik ága nyitrai birtokairól Zerdahelyi nevet vette fel. Az erre vonatkozó adatok nagy számmal soroltatnak fel Bicske község történetében. E családból származott Zerdahelyi Emreffy Mihály, Fejérvármegye utolsó főispánja a mohácsi vész előtti időből.
A Mátyás és Jagellók korában főhivatalokat viselt Buzlayaknak Lovasberényben volt birtokuk. E család fiágon ugyan kihalt – még a mohácsi vész előtt – leányágon azonban a baracskai Pálffy családban fenmaradt; részletesen ismertette szerző bonyolult, de érdekes birtokpereiket Lovasberény község leirásában.
Régi családja a megyének a mai napig is élő és kiterjedt Dobozy család, a melyből származott a költők által többször megénekelt Dobozy Mihály; 1539-ben Dobozi birtokukban, melyet már őseik korábban is birtak, megerősittetnek. Egyike azon családoknak, mely annyi viszontagságot kiállva vagyonilag ugyan megfogyva, még büszkén viseli ősei nevét.
A XV. század végéveiben s a XVI. század elején nagy állásokat viselő Somi Józsa temesi bán Vál és Tabajd birtokosa volt; leszármazási táblázata és birtokviszonyai e községeknél közöltetnek.
A török invázió előtti időszakból utolsó alispánja a megyének Ágszentpéteri Nagy Benedek, ki a török elől a vármegye megmaradt tisztviselőivel Veszprémbe menekül, hogy közgyülést tartson. Ennek családja még a mult század negyvenes éveiben is élt, azóta azonban nyomtalanul eltünt s hogy fi- vagy nőágon létezik-e még? nem tudjuk.
Az imént előadottakban ismertettük a vármegye birtokos és szereplő családait a török invázió előtti időből. Ezek tulnyomó része a török hódoltság rettenetes időszakában eltünik, alig marad az utókorra néhány hirmondó.
A mohácsi vészt megelőző belharczok és küzdelmek, a parasztlázadás, melynek hullámai ide is elhatoltak, az oligarchia dulásai stb. már lényegesen átváltoztatják a megye birtokviszonyait. 1543-ból, tehát ugyanazon évből, melyben a várost a török elfoglalta, de még a város bevétele előtti időből maradt fenn egy dicalis conscriptio, mely azonban csupán a megye egy 174szolgabirói járásáról, a Cseh Gergelyéről szól s melyet Szentágotai Lázár diák dicator irt össze.
E szerint e járásban létezett 20 helységben alig volt már régi birtokos; mint ujabb birtokos szerepel Révay Ferencz és Podmaniczky János, egyik sem régi megyei családból való, a régiek közül Batthyáni Ferenczet, Benethey Jánost, Csizlési Pált találjuk. A községeknek több mint fele papi kézben van, a Székesfejérvárhoz közel fekvő Batthyánt már akkor a török feldulta. E jegyzékben alig találjuk fel azon elemet, a mely «jó birtoku nemesek» neve alatt szerepelt.* Ezen járás birtokviszonyainak ily gyors átváltozásából következtethetünk a vármegye többi helységeinek viszonyaira is.
A fejérmegyei és Székesfejérvár városi tört. s rég. egylet Évkönyve. 1885. 99. lap.
A régi fejérmegyei birtokos nemes családokra a legsulyosabb csapást a mohácsi vész utáni török dulások mérték, de különösen Székesfejérvárnak a török által való elfoglalása, mely 1543-ban következett be.
A török vonulások egyik főutja – mint már emlitettük – a Dunamentén, a megye egész hosszában vezetett keresztül; tehát a bevonuló kisebb s nagyobb hadak dulásainak s rablásainak a megye községei folyton ki voltak téve, s úgy látszik, e sík vidék, a Duna melletti táj, valamint a megye középső rónája pusztult el legelőször; lakossága még mielőtt Fejérvár török kézre került, megtizedeltetett, sok helyen teljesen kiöletett vagy elszéledt, nemesi birtokosai pedig a köznép sorsát osztották. Midőn Székesfejérvár is elesett, az egész megye állandóan a legnagyobb dulásoknak volt kitéve s a török hordák alaposan kifosztották s lakosságát vagy felkonczolták, vagy rabszolgaként elhurczolták, az itthagyottakat pedig sulyos szolgálatokra kényszerítették.
A régi birtokosok közül csak kevés tartja fenn birtokjogát, rendszerint ugyan a töröknek hódolt megyében nem is tartózkodik, hanem a szomszédos, sokszor távolabbi de biztosabb helyekről, várakból, Komárom, Győr vagy Vasmegyéből intézi uri jogait; a török kiüzése után azonban lassankint visszatér. De emlékezet maradt fenn oly esetekről, hogy a magyar birtokos ur a török alatt is birtokán marad s a törökkel barátságos viszonyban él; ezt mondják a sárbogárdi Tinódiakról.
A kevés számu visszatérők közzé tartozik a Batthyáni, alapi Salamon, abai Arany, Dobozy, Csuthy, várkonyi Amadé és Czeczei család, továbbá a Korláth, a baracskai Pálffy család, Básztéji nemzetség női ágon való leszármazói stb.
De voltak oly családok is, melyek a török elől elmenekülve, soha többé vissza nem tértek, sőt volt birtokaikra igényüket fenn nem tartották. Igy a Hatvani család Erdélybe menekül, hol Hatvani Zsigmond 1610–15-ben dobokai főispán s több izben portai követ volt. A Szent-Iványi család hasonlóképen Alsó-Szentiványon birt javait elhagyva, arra többé nem reflektál s az mint uratlan birtok más kézbe kerül.
Az elhagyott javakra nézve már a török uralom fennállása alatt megkezdődtek a királyi adományozások, jóllehet a beigtatásokat nem a helyszinén, hanem rendesen a szomszédos biztos várakban, melyek magyar kézben voltak, tartották meg.
Az elpusztult s feldult Duna mellékét a határos Pestmegyétől egész Tolnamegyéig mint uratlan birtokokat 1560-ban és 1581-ben a Paksyak kapják, de a dunamelléki községeken kivül még más helyeket is kapnak a megye különböző vidékein.
A török hatalom gyengülésével, midőn már az elnyomott s üzött magyarság bátrabban mer fellépni s terjeszkedni, a birtokadományozások még nagyobb mérvben előfordulnak; az uratlan területekre az adománykérők nagyobb számmal jelentkeznek. Különösen a szomszédos vármegyékben szereplő előkelő emberek, a háborukban s a közügyek egyéb ágaiban érdemeket szerzett férfiak iparkodtak birtokokat szerezni. Győrmegyeiek többen kérnek s kapnak donatiókat, igy Szapáry Péter, Farkas András, Csajághy, stb.
Zichy István győri vicegenerális 1650-ben 34 helységre kap adományt, rengeteg birtokokat nyer, melyek közül azonban többeket a volt birtokosok később jelentkező utódai vissza követelnek. Igy az alapi Salamonok, kik a hódoltság alatt Vasmegyében laktak, visszakövetelték s vissza is kapják Alapot.
Szapáry Péter 1650-ben nyer adomány Ercsi, Ráczszentmiklós és Besnyő községekre, melyek a Paksy család férfiágának kihalásával szálltak 175a koronára. Ugyancsak ennek sógora, Farkas András győri alispán s királyi harminczados és Lendvay János, szintén a Paksy fiág magvaszakadtával megkapják Rácz-Almás, Alsó-Szent-Ivány és Kulcs helységeket. 1659 és 1660-ban adományt kapnak Bossányi, Eölbei és Szeghy. 1667-ben Toldy Márton és társai stb.
Miután Székesfejérvár és vele a vármegye 1688-ban a török uralom alól felszabadult, még inkább nyilvánvalóvá lett az uratlan birtokok nagy száma. 1691-ben nyeri adományul Hochburg János báró fő-hadiszállitó azon 60 ezer renus forint fejében, melyet a kincstárnak adott, Mór községet s vidékét 34 helységgel. Beházasodás utján e nagy terjedelmű birtokon utódai lettek leányágon a gróf Lamberg, Karancsberényi gróf Berényi, Triptri báró Berge, gróf Zichy, báró Luzsenszky, gróf Wimpfen, báró Perényi, gróf Festetich, gróf Széchen, gróf Mensdorf Pouilly, gróf Merán, gróf Ludvigsdorf, báró Trautenberg, Tallián, báró Fiáth, gróf Stahremberg, gróf Brigido, báró Miske stb. családok.
1694-ben gróf Esterházy, Szekeres István s Delnei Miskei, 1698-ban Mátéffy és Korláth nyernek adományt.
A XVIII. században is történtek még nevezetes birtokadományozások. 1700-ban Szekeres és Baranyai, 1702-ben Meszlényi és Fiáth, 1719-ben gróf Esterházy Csákvárra s vidékére, 1731-ben Beniczky, 1774-ben gróf Győry, 1775-ben Pázmándi Kempelen, Verebi Végh és Ürményi, 1789-ben gróf Brunszvick nyernek adományos birtokokat.
A gróf Cziráky család Lovasberényt, Nadapot, Ráczkereszturt, Börgöndöt és Técset 1730-ban vétel utján szerzi meg a Heiszter családtól, 1632-ben ugyan Cziráky Mózes adományt kapott Várpalotára és tartozékaira, melyek e megyében voltak, azonban e birtokokat soha el nem foglalta s az adomány érvényét vesztette. A Nádasdy család 1716-ban kap birtokot itt királyi adománynyal később vétel utján nagyobb birtokot is szerez. A gróf Károlyi család nagy birtokait 1834-ben vétel utján szerzi meg.
A XVIII. század második felében történt adományozások többnyire a régi egyházi javakra szóltak, melyek a szerzetes rendek eltörlésével szálltak a koronára.
A XIX. században történt az utolsó birtokadományozás, midőn 1836-ban József nádor adományul kapta V. Ferdinand királytól Alcsuthot a hozzá tartozó birtokrészekkel.
De visszatérve ismét az elmondottak után, a török elvonulását követő benépesitési mozzanatokra, megállapitjuk azt, hogy a vármegye lassankint benépesül s az uratlan birtokok gazdát kapnak.
Hogy a benépesedés mily lassan megy, azt a hivatalos összeirások igazolják legjobban. Az első portalis conscriptio szerint, mely közvetlen a török elüzése után történt, 1696-ban birtokosok voltak: Hochburg Miklós örökösei, EsterházyFerencz örökösei, Vasdinnyei János, Battyány János, Király János özvegye, gróf Zichy Pál örökösei, Fördős család, Vásárhelyi Nagy Ferencz, gr. Batthyányi Ádám, Vörös Pál, Roboz Pál, Salamonvári János, Szegedi Bálint, Lázár János, Szápári Péter, ezek részint mint tulajdonosok, részint zálog utján vannak a birtokban; a megyének majdnem fele papi kézben volt. De még ekkor a lakosság nagyon gyér volt s azon mozgalmas idők nem voltak alkalmasak arra, hogy a feldult megye visszanyerje régi képét, mint milyen volt korábban, a jobb időkben.
Az 1702-ből fenmaradt birtokösszeirás némi változást mutat fel, de általában hasonló az előbbihez. Ekkor birtokosok voltak: gróf Batthány Ádám, gróf Heister Siegbert, báró Hochburg, gróf Zichy István és Imre, gróf Esterházy Antal, Várkonyi Amadé Antal, báró Szapáry Péter, Meszlényi János, Vásárhelyi Nagy Ferencz, Sajnovits Mátyás, Balogh János, özv. Sándor Istvánné, Gellér János, Kollát Farkas, Miskei István, báró Ancendorf, özvegy Király Jánosné, Kutas István Ferenczi György, Balassa Ferencz, Fiáth János, Fördös Mihály, Komáromi Zsigmond, Vörös János, Madocsányi Antal, Mecséri Ádám, Szekeres István, Kolossváry Mihály, Csajági család, Tinódi család, Márkus György, Salomváry János, Daróczy István. Ezen birtokosokon kivül még a székesfejérvári és veszprémi káptalan, a jezsuiták s pálosok szintén nagy területeket birnak.
A békés birtoklást a XVIII. század elején nagyon megzavarja a császári katonák harácsolása s dulása. Az ujjáalakult megyének mindjárt kezdetben igen sok kellemetlensége volt ezekkel, különösen a Hoffkirchen- és Hohenzollern-ezredek 176tisztjei ellen panaszkodik a megye felségfolyamodványaiban, kik katonáikkal együtt a megyét zsarolják, verik, némelyeket füst által megfojtatnak s a legundokabb és vadabb kegyetlenségeket követték el.* Majd e dulások s az ország jogainak s alkotmányának elkobzása folytán kezdetét veszi a Rákóczy-féle szabadságharcz s a megye viszonyai teljesen összekeverednek, a hivatalos élet rendszeressége megszünik, a megye birtokosainak tekintélyes része a szabadságért küzdők sorába állt, ezek közt Szekeres István ezredes, Bolfahrt, Fördős, Kenessey különösen kitünnek. A város azonban a császári hadak birtokában van és marad.
Megyei levéltár adatai nyomán Hattyuffy D., «Fejérmegye történelmi vázlata» 26–27. l. Rosty Zsigmond: Rajzok Fejérvármegye multja és jelenéből. 47–53. lapok.
E zavaros időkben a megye köz- és kisgyüléseit nem Fejérvárott, hanem a biztosabb Győrben, sokszor egyes községekben, mint Tabajdon is tartotta. A birtokosok egy része szomszédos megyékben, Veszprém-, Győr-, Komárom-, sőt Vasmegyében, vagy biztos várakban s városokban, mint Győr, Komárom, Veszprém, Pápa stb. lakik s birtokait onnan kormányozza, sőt a birtokos nemesség egy része csak a XVIII. század közepe táján szállingózott vissza állandó lakásra a megyébe.
A belharczok lecsillapultával a rendes viszonyok helyreállanak s a birtokviszonyok részben a neoaquistica comissio működésével (1730–1731) úgy a hogy rendeztettek s lassankint a vármegye nemes birtokosságának azon kerete, mely 1848-ig fennállott, kialakult. A már emlitett családokon kivül még a következőket emlitjük meg, kiknek nagyrésze házasság, családi összeköttetés vagy öröklés, csekélyebb része donátió czimén nyert birtokot a megyében, ú. m.: Kenessey, Sándor, Mészöly, Rosty, Szentgyörgyi Horváth, Hajós, Nádasdi Sárközi, Kápolnásnyéki Balassa, Jablánczy, Barcza, Mentler, Jankovich, Baracskai Szüts, Tabajdi Balogh, Zuber, Rudnyánszky, Bóné, Kettyei Finta, Nagy-Kaszap, Buus, Ásvai Jókay, Hollósi Somogyi, Dersikai Erős, Dercsikai Huszár, Vasonits, Borkó, báró Száraz, Kégl, Torkos, Dallos, Igalfy, Jékey, Komáromi, Dienes, Vámossy, Farádi Veres, Hymer, Halász, Kazay, Magyari-Kossa, Kocsi Horváth, Belágh, Gányi, Csanády, Véghelyi, Csontos, Koller, Szluha, Szőke, Botka, Nedeczky, Borsitzky, Podhorszky, Molnár, Losonczi Farkas, Mérey, Tassy, Naszvadi stb.
Nagy birtokokat szerzett itt a megyében a báró Sina család is vétel utján, utódai leányágon most is birják.
Nagy tekintélyt vivott ki a török hódoltság utáni időközben beköltözött családok között a Románfalvi Fejérvári család, ezek női ágon való leszármazói a Szolgaegyházi Marichok. E családba házasodik idősb Szögyény László, a nagynevü államférfi, s fiusitás folytán megalapitja az ujabbkori történelmünkben nagy szerepet vivő Szögyény-Marich családot.
A megye közéletében nagyon becsült Meszlényi család egyik ágába házasodik történetünk egyik legnagyobb alakja, Kossuth Lajos s igy ennek gyermekeit közvetlen vérségi kapocs füzi megyei családainkhoz.
E vármegyében Ercsiben volt birtokos a báró Eötvös család beházasodás utján, melyből báró Eötvös József a nagy nevű költő és miniszter származik. Szerző részletesen leirja a család leszármazását s családi és birtokviszonyait Ercsi történetében.
Az egyes községek történetében részletesen megemlékezik szerző az ottani közbirtokosságokról is.
A közbirtokosság a régi magyar nemesi világ egy sajátságos intézménye; alapja a közös adományostól, mint őstől való vérségi leszármazás s ezzel kapcsolatosan és ebből kifolyólag az adományos birtokoknak s azok jövedelmének s tartozékainak leszármazási fokok szerint való megosztása az utódok között. A hajdani időben rendszerint az adományostól való közös leszármazók a birtokot közösen birták s időnkint felosztva, illetve kihasitva egy-egy területet használták, később már a birtok nagy részét maguk között megosztották, csak bizonyos birtokrészeket vagy jogokat (italmérés, halászati s nádlási jog) hagytak közös természetüeknek s azokat közösen kezelték. Eredetileg csupán vérségbeliek, a leszármazási fokozat szerint, voltak a közbirtokosság javainak illetve azok jövedelmeinek részesei, később azonban, midőn már ily jogokat mások is szerezhettek, nem vérségbeliek, idegenek is, vétel s egyéb jogügyletek utján tagjai lettek.
177Ezen régi közbirtokosságok vérségi jogon levő tagjai jogviszonyainak, vérségi összeköttetésének tanulmányozása igen tanulságos. Azonkivül, ha belső életüket kutatjuk, sok érdekes, jó és rossz vonást találunk a magyar középosztály régi életviszonyairól. Családtörténeti szempontból az ily közbirtokosságok viszonyainak tanulmányozása s kutatása nagyon háladatos tárgy, s igen fontos adatokat fedezhetünk fel poros aktáik közt. Jelenleg még az utódok utbaigazitása mellett a családtörténelem számára igen sok adat összegyüjthető s megmenthető, holott idők multával, midőn a gyorsabb birtokváltozások s a családok eltávozása folytán egyes vidékeken még a nyomok is eltünnek, alig állitható össze a régi birtokosok névsora, családtörténeti adatai; nyomuk elvész, még nevük is feledésbe megy az ujabb birtokosok előtt, kikhez rendszerint semmiféle kapocs sem csatolja őket. Nagyon czélszerű tehát, ha az ily közbirtokosságok multját addig, mig a nyomok el nem mosódnak, számbaveszünk s tanulmányozzuk, hogy a mi megmenthető, azt a családtörténet részére megmentsük.
A közbirtokosságok a megyék közéletében, különösen politikai tekintetben nagy szerepet vittek. Megyénkben főleg a 40-es évek korszakalkotó reform-mozgalmaiban tüntek fel, rendesen mint a liberalismus hivei és harczosai s nem egy országos szereplőt adtak a hazának.
Egyes községek leirásánál, mint már megemlitettük, szerző részletesen ecseteli az ottani közbirtokosság birtokviszonyait, ismerteti a családok történetét, leszármazását, főleg leszármazási táblák közlése által, családtörténeti szempontból igen érdekes adatokat nyujt.
E megyei közbirtokosságok közül különösen tüzetes képet ad az abai, sárbogárdi, alapi, ráczalmási, czeczei, baracskai, felcsáthi, velenczei, gárdonyi, kápolnás-nyéki, sárkereszturi stb. közbirtokosságokról.
Hogy egyes ily közbirtokosság multja mily érdekes, tagjai közül mily s hány országos hirű férfiu került ki, azt éppen e műben látjuk, ha valamelyiknek leirását olvassuk. Érdekfeszitő események, példára alkalmas történetek tárulnak elénk. Hogy mily kiterjedt volt némelyik s mily tekintélyes férfiak váltak ki köréből, például a ráczalmásit röviden bemutatjuk. Ennek egyik alapitója Farkas András győrmegyei alispán, Szapáry Péter sógora. 1659-ben nyer Ráczalmás és Alsó-Szentiványra királyi adományt. Ennek négy gyermeke volt; első nejétől, Szapáry Judittól Farkas Borbála, második nejétől Anyarag Krisztinától: Farkas Ilona, Farkas Judit és Farkas Mihály.
I. Farkas Borbála Dergi Somogyi Györgynének három fia s egy leánya volt, ú. m. Somogyi Ferencz, János, Péter és Julianna.
a) Ferencz ágán beházasodnak a családba a Méhkerti Mitkovics, Zámory, Nedeczky, Mezőszegedi Szegedy, Nyéki Németh, Rosty és báró Rauch családok.
b) János ágán beházasodnak: Boncz, Sebő, Modrovich, Kreskay, Simonyi, Zámory, Salamon, Szluha, Tassy, Fliegler, Rumpler családok.
c) Péter ágán beházasodnak: Szentiványi, Szép, Lidertejedi Nagy, Vermes, báró Tallián, Bittó, Hagyárosi Zalay, Hegyessy, Jeszenszky, Imrédy, Fabinyi, Bartal, Hlatky, Szeles, Kardos, Fekete, Dobos, Petrovics, Pimpelli és Ravasz családok.
d) Juliánna ágán beházasodik a pestmegyei Bernáth család.
II. Farkas Andrásnak második leánya volt Ilona, ezt nőül vette Szentgyörgyvölgyi Csupor Ádám, ennek ágán beházasodtak a Boronkay, Hertelendy, Dőry, Perczel családok.
III. Farkas Judit férjezett Tavasz Gergelynének két leánya volt.
a) Tavasz Borbála Motkószentlászlói Motkó Pálné ágán beházasodtak a Simonyi és Kocskay családok.
b) Tavasz Zsuzsánna Hunkár Antalné ágán beházasodnak: Gonda, Zámbó, Keresztes, Veszprémi, Salamon, Borovszky, Miskolczi, Kovachich, Muzsik, Paczona, Mesteri, Mike, Ulmer, Germanetz, Lehoczky, Horváth, Antalóczy, Babits, Hathalmi, Radinkovits és Kertész családok.
IV. Farkas Mihály ágán, kinek neje Szalay Erzsébet volt, beházasodnak a Fiáth, Márfi, Pethes, Szalai, Szekeres, Fördös, Zámory, Bábai Bay családok.
Farkas András adományos társa Lindvay János kir. harminczados volt, ennek utódai közé beházasodtak a Plathy, Jezerniczky, Simonyi, Szunyogh, Jeszeniczei Jankovich, Hrabovszky, Lehoczky, Miskey, Lovászik, Bárdy, Rusznyák, Márkus stb. családok.
178E rövid ismertetésből is láthatjuk, hogy a családi neveket figyelembe véve, a ráczalmási közbirtokosság vérségi leszármazói közül mily sok országos szerepvivő vált ki; az egyesek megemlitését nem tartjuk szükségesnek, mert maguk a nevek utalnak arra.
Az imént előadottakban bemutattuk rövid keretben azon érdekes családtörténeti adatokat, melyeket Károly János nagy történelmi műve magában foglal. Azonban ismertetésünk csak halvány fogalmat adhat azon tartalomról, melyet e mű átölel.
Előadása egyszerü, keresetlen s igen érdekes leirásokat foglal magában, érdekfeszitőleg ir le egyes vidékeket, s csevegi el egyes családok belső viszonyait.
Hálával adózik Fejér vármegye közönsége a szerzőnek, hogy önzetlenül, saját nemes keblének vonzalmát követve, megajándékozta oly művel, melyből megismerheti fényes, de sokszor mégis szomoru multját s az utódok megismerhetik belőle őseik követésre méltó önzetlen hazaszeretetét.
Dr. HATTYUFFY DEZSŐ.
