TERMÉSZETES ÁBRÁZOLÁS AZ 1526. ÉV ELŐTTI MAGYAR CZIMEREKBEN.

Teljes szövegű keresés

TERMÉSZETES ÁBRÁZOLÁS AZ 1526. ÉV ELŐTTI MAGYAR CZIMEREKBEN.
(Harmadik, befejező közlemény, egy czimerképpel.)
Olyan czimert, a melynek fialakja férfit ábrázol, mohácsi vész előtti armálisainkban tizenkettőt ismerek, részint hű másolatban, részint eredetiben s igy csak ezeket vettem fel következtetési alapul.
E czimerek alakjai között előfordul az ifjú (Disznósi, Dobay), a férfi (Radák, Szigethy, Dombay, Kánthor, Krasznai-Pándy, Csontos, Berekszói, Both) és az agg (Kistárkányi). Ezek között majd mindenkinek* arcza magán viseli életkora jellegét, aztán van közöttük hosszu fej, kerek fej; szőke, barna; bajusz-, haj- és szakállviseletük alig egyezik, ruhájuk is helyzet szerint és egyénenként változik, úgy hogy e czimerek közül kettő sem árul el egy festőre valló tipikus vonásokat, pedig bizonyos, hogy a 12 czimert nem festhette 12 czimeriró, mivel pl. 1432–1448-ig három, 1506–1518-ig, tehát 12 év alatt öt készült az emlitett czimerek közül.
Nem lehet itt tekintetbe venni a Szlopnay és Both czimert, melyeknél az arcz nem vehető ki.
A Bárczay czimert nem vettem föl következtetési alapul, mert semmiféle jel nem mutat arra, hogy magyart ábrázol. Ruhája semmiesetre sem magyar, a mit már az is elárul, hogy a ruhát nem tartva elég beszédesnek, a festő vadász voltát a szarvasagancscsal is jelzi. Hasonló észjárás nem mutatkozik a Dobay (Siebmacher, Suppl. 26.) és a Roskoványi czimerben (Siebmacher 393. l.)
Bizonyos az is, hogy az emlitett czimerek részint eseményekkel függenek össze, részint történetek reprodukcziói, a mi még valószinübbé teszi azt, hogy nem tipust festettek czimeriróink, hanem egyénitettek, még oly alakoknál is, melyeknél az első tekintetre nem is tünik fel.
Igy p1. a Disznóssy czimer alakja sokkal gyermekiesebbnek látszik, semhogy egyéni lehetne, mégis jellemzetes, mondhatni egyéni vonása épen az ifjuság; mert ha csak az lett volna a festő feladata, hogy fessen egy véreskardú magyar vitézt, bizonyosan nem igy festette volna.
Azonban sem a jellemzetességből, sem az egyénitésből nem következik, hogy a czimerfestő arczképiróvá lett, bár a magyar heraldikában ez sem példátlan.
Beszélik ugyanis, hogy Mária királyné 1386-ban megengedte Forgách Balázsnak, hogy az ő arczképét viselje czimerül. Zsigmond Miskolcznak saját arczképét adományozta, Ulászló pedig a saját és gyermekei arczképével ékesitette a Gersei Pethő czimert.
Az egyénités, mely a haj-, szakáll- és bajuszviseletben s a ruházatban nyilvánul, megállapitható bizonyossággal, szintén a magyar szellemből következik.
A magyar, mint harczkedvelő nép, szereti a dicsőséget s a dicsekedést is; szereti, ha czimere mondja el barátnak, ellenségnek, – a mit a homerosi hős csatában is szóval tesz meg – ősapái, vagy saját hőstettét, dicsőségét.
Valóban e nemü czimereink beszélnek, elmondják bővebben, részletesebben az érdemes cselekedetet, néha szabatosabban, mint az armálisoknak gyakran szükszavu, formulákba tört szövege, 163mely többnyire csak általánosságban beszél érdemekről.
Egyrészük – az egyszerübbek – értesitenek, hogy a czimerszerző mivel szerzett érdemet, a komplikáltabbak az érdemes cselekedet bemutatásával azt is tudtunkra adják, hogy mi módon.
Az előbbiekben határozottan, természetes szimbolizmus nyilvánul, melyet már emlitettem. Annyi czimerünket sorozhatnók ide, hogy a ki egészen modern alapon vizsgálja is czimereinket, kénytelen elismerni létezését, már az élő heraldika korában. Erre inti a sok kardot, nyilat, buzogányt, keresztet, buzakalászt fogó kéz, követ tartó daru, fiait vérével tápláló pelikán, mesterségre, foglalkozásra vonatkozó czimereink szép száma (Eresztvényi, Daby, Holy, Zemlényi, Hernált-Mestery, Vatthoni, Kőszegi, Bárczay stb.) és nem egy armálisunk szövege, melyek az elvontabb jelképeknek adják magyarázatát.
Bár vannak, a kik előre kétségbe vonják azt, hogy a szimbolizmus kérdését meg lehetne oldani,* szükségesnek tartom egybevetni, a mit e kérdésre vonatkozólag találhattam.
Bárczay, A heraldika kézikönyvében (305. 1.) azért kételkedik ebben, mert «krónikásaink nem nyujtanak a magyar szimbolikára anyagot, a külföldiek meg nem illenek a mi fölfogásunkhoz. Egyedüli források azon czimerlevelek a melyekben a czimeralak meg van magyarázva, de mit ér, ha a magyarázatok egymásnak ellentmondanak.»
A szimbolizmusnak legelső nyoma tudtommal az 1418. Chapy-armálisban van, mely bőven elmondja a czimerszerző vitézségét, szemének megsebesülését, a melyért szemén nyiltól talált oroszlánt kap czimerül.
Mig ez armálisnál csak a czimerszerző érdemeinek leirásából tudjuk, hogy jelképes czimerrel van dolgunk, a következő armálisok már a czimernek, mint jelképnek magyarázatát adják, illetve megismertetnek azzal, hogy mi összefüggés van a czimer és a czimerszerző között.
A Kölkediek 1429. czimerujitó birodalmi armalisának* szimbolizálása tulajdonkép a jövőre vonatkozó jó kivánság. A czimer* jelképileg azt jelenti, hogy a mit a vitézség és alázatosság karmaival megragadtok, tartsátok meg állandóan és ha a kisértet vagy balsors nyila talál, valami számitásotokban csalatkoztok, ne essetek kétségbe, hanem inkább a sárga pajzsmező erejéből, a szeretet szilárdságától erőt nyerve, a sisakdiszül szolgáló sárga és fekete szinü szárnyakon magasabb vágyak felé szállva kitünő erényeitek emeljenek.»
Turul XIV. k. 37.
Sárgával és feketével osztott pajzsban nyillal átlőtt fekete-sárga sasláb. Sisakdisz: Sárga-fekete zárt sasszárny.
A mivel csak bővült 1453-ban a Hunyadi czimer, minden Hunyadi János érdemeinek jelképe.* Az armális nagy tért szentel a czimer 164magyarázatának, mert nagyok a czimerszerző érdemei, a melyek közül különösebben hármat emel ki:
Nyáry: A heraldika vezérfonala 120. 1.
1. Mint kormányzó az ország és király jogait őszinte becsületességgel védte, a mi fehér szinnel jeleztetik (pajzsmező).
2. Vitéz harczokban való vérontása, oroszláni bátorsága miatt harczoló véres oroszlánhoz méltán hasonlitható (vörös oroszlán).
3. A korona javait saját fáradságával a támadók ellen megvédelmezte s alázatos készséggel felajánlva a királynak, őt szerencsésen behozta azok kormányzására. Ez érdemét a korona jelzi (melyet, mintha felajánlana, tart az oroszlán).
Az 1498. Mernyey-armálisban kettős szimbolizmus van; a megnemesitett nezdei Mernyey Ambrus papagályt, a «legnemesebb (!) madarat» nyeri czimerül. A papagály tulajdonságát, a beszélőképességet a csőrében tartott szalag jelzi, melyre Ave van irva háromszor.
1514-ből a radoványi Keczer-család armálisában a következő érdekes jelkép-magyarázat fordul elő:
Scutum bicolore in infima parte cślestini, in superiore rubri coloris, cuiusquidem scuti campus inferior ceruleus cor habet, sagitta transfixum, ad denotandum videlicet manifestandumque, quod ad instar illius cordis telo transfixi tu quoque ad fidelitatem eorum principum, quibus addictus fuisti et obsequia prćsitisti semper cor tuum fidelitatis fervere quodam modo sancium et traiectum gessisti.
A Révayak 1512. évi czimerujitó armálisa a farkasnak és rózsának adja jelentését. Mivel a szöveg csupán egy ma már ritka könyvben* található, idevonatkozó részét kiirom:
Palma, Heraldicć regni Hungarić specimen 110. 1.
Scutum – coelestini coloris, in cuius basi, seu una parte corona incet gemmis nitentibus et aliis idgenus ornamentis exornata, in cuius, medio lupi effigies emergit, estque ex insignibus praefati Stephani de Bathor, palatini nostri domini alterius vestrum decerpta et longis obsequiis apud eum emerita, idque designans vos maioresque vestros perinde semper fuisse glorić avidos ac sitibundos, sicut lupum, animal voracissimum, cibi esse appetentissimum ac insatrabilem nemo ignorat. Qui quidem lupus prioribus pedibus, quos in sublime protendit, ramum rosarum comprehensum tenet tres rosas, unam candidi, duas purpurei coloris gestantem, neque id tamen sine ratione; rosć enim geminae, quae rubent, fratres tuos desiguant, qui purpureo sanguine sćpe numero pro patria fuso immortalem sibi gloriam peperere; rosa vero, quć candido nitet colore, quid aliud, quam te cślibem adhuc vita insignem et manus nullo adhuc sanguine inquinatas habentem significat.*
* Turul XIV. k. 15. 1. Ugyanily szimbolizmus van a Dózsa czimerben. Mivel Dózsa György Ali pánczélos karját egy csapással levágta, egyéb kitüntetések mellett: insuper ut in scuto et gentiliciis familić insigniis manum cum acinace prćcisam cruoreque madentem signa et memoriam virtutis fortitudinisque suae gestaret, consecutus est. Istvánffy: Regni Hungarić historia, 1274. kiad. 41. 1.
A Dessewffyek 1525. évi armálisa a buzogányt tartó karnak adja magyarázatát. A czimernyerők ezt azért kapják, mert egy elődjük a tatárok elleni harczban elvesztette jobb kezét, már halálos sebeket is kapott s mégis az ország zászlaját épen hozta vissza az öldöklő harczból.
Legutolsó szimbolizáló középkori armálisunk, a még kiadatlan Bursel-féle 1526-bó1.*
Eredetije a bécsi udvari kamarai levéltárban. Szines másolat a M. Heraldikai és Genealogiai Társulat levéltárában.
Az armális ide vonatkozó szavai:
Leone equidem te donavimus eo, quod in re militari et fortitudine et generositate semper usus fuisti. Lilii flores cum honorem, tum benignitatem, ob quam omnibus gratus es, aperte demonstrant.
Ha most összehasonlitjuk az előbbi adatokat, csodálkozni fogunk azon, hogy Bárczay minek alapján állithatta azt, hogy armálisaink jelmagyarázatai ellentmondók. Hiszen a mely jelképek többször előfordulnak, azoknál a magyarázat mindenütt megegyezik; legfellebb csak a szin különbsége módosit rajta valamit.
Az oroszlán háromszor fordul elő s mindháromszor a vitézség, az «oroszláni bátorság» megszemélyesitője. Az idő nagy távolságát (1418–1526) meggondolva, bátran elfogadhatjuk, hogy általában az oroszlánt a vitézség jelképének tekintették s hogy e vélemény nem változott később sem, azt Hoffmann Pál gróf Esterházy Pál felett tartott beszédének* következő állitásával bizonyithatom: «Nem csak az oroszlán egyedül czimere az erőseknek.»
Bécs. 1653. 5. 1.
E negativ mondatban pozitive benne van, hogy az oroszlán a vitézségnek, mely az erőt feltételezi, jelképe. Annak is tekintik mostanig, mert az oroszlán képzete az erőét, a vitézségét szükségképen felidézi.
16Ha a többi armálist nézzük, akkor sem találunk ellenmondást, de sajnos, egyezést sem, mert mások a szimbolumok, úgy hogy hasonló czimeralakokra következtetést nem merünk vonni, bárha a szimbolizmus általános elterjedtsége* némileg feljogositana erre.
Ezt bizonyitja, hogy a czimernek nyelvünkben «symbolum» jelentése is van már a középkorban, pl. az Erdy-codexben: Leez dicchoesseghnek coronaja es az ezek orzágnak cymoere. (Nyelvemléktár V. k. 38. 1.) Komjáthy: Szent Pál levelei (58. 1.). Jegyet vivtte az kwrnyw metelysnek, az hit igasságának cymeryth.
A helyett, hogy e sikamlós utra lépnénk, tekintsünk el a magyarázatokban rejlő speczialitásoktól s legott szemünkbe tünik egy közös vonás, melyet a czimer-szimbolika alapjául kell elfogadnunk, ha a heraldika tudományos jellegét e tekintetben meg akarjuk őrizni. A mint az oroszlánnál láttuk, úgy a többi czimeralaknak is, mint jelképnek, legszembetünőbb, legjellemzőbb tulajdonsága a szimbolizáló erő.
Hogy időrendben haladjunk, nem tartjuk-e ma egész természetesnek, hogy a pompázó tollazatu, az emberhez beszélőképessége által hasonló papagályt a legnemesebb madárnak tartották s a nemesség szimbolizálására használták?
Vagy a Keczer czimerben lévő szivnek adhatott-e középkori ember más jelentést, mint az odaadó hüségét, a szeretetét?
A Kölkedi armális a saslábnak azt a magyarázatot adja, hogy a mit a czimerszerzők a vitézség és alázatosság karmaival megragadnak, állandóan tartsák meg; tehát – eltekintve a specziális körülményektől, – jelentése a szerzemények megtartása, a minthogy nincs is jellemzőbb tulajdonsága a saslábnak annál, hogy a mit karmaival megragad, azt könnyen nem engedi el.
Ugyanez armálisban a szárny a magas vágyak felé való emelkedést szimbolizálja. Itt is a legjellemzőbb tulajdonság van megragadva, mely a szárny czéljában – hogy t. i. a repülés eszköze – rejlik.
A Révay armális szerint «mindenki tudja, hogy a farkas a legfalánkabb, a legtelhetetlenebb állat» s azért méltán jelölhet minden kielégithetetlen vágyat, adott esetünkben dicsszomjat.
A virágokkal és szinekkel való szimbolizálás eseteiben sem találjuk meg a Bárczay által hangoztatott ellenmondást, sőt adataink támogatják egymást. Mivel – legalább adott eseteinkben a virágok szimbolizáló jellegüket szinüktől nyerik, foglalkozzunk első sorban a szinekkel. Előfordul a Kölkedi-armálisban a sárgaszin, mint a szeretetnek szimboluma. Erre nézve se ellentmondó, se erősitő adatunk nincs.*
Itt szerepel a feketeszin is, de jelentése nincs adva. Tekintve azt, hogy az armális mindent megmagyaráz, csak ezt nem, feltehetjük, hogy a fekete a szárny természetes szine.
A fehérszin a mocsoktalanság, az ártatlanság jelképe, mely a Hunyadi armálisnál a jellemre, a Révayakéban a czimerszerző nőtlenségére és vérrel be nem szennyezett kezére vonatkozik. Fehér szinénél fogva jelöli a liliom a tisztességet, jóságot a Bursel czimerben.
A vörösszin kiontott vért jelent a Hunyadi armálisban s ugyanazt a vörös rózsa a Révayban.*
Tudtommal más szinek jelentése nem fordul elő armálisainkban a mohácsi vész előtt. Később e tekintetben is nagyobb lett az elfajulás. Azt hiszem, nem lesz érdektelen a szineknek jelentéséről közölni itt egy összeállitást a XVII. század végéről. Ekkor irta össze Váradi Szabó György Medicusi és borbélyi mesterségét (eredetije a sz. udvarhelyi ev. ref. collegium Kis-könyvtárában) javarészben Thököly Imre borbélyának jegyzeteiből. E munkájába, hogy hogy nem, belekerült az alábbi rész is:
Az külömb-külömb szineknek magyarázatja, hogy mit példáznak renddel.
Királyszin = méltóság Egszin = józan elmét.
Ezüstszin = uraság. Meggyszin = szivfélelmet.
Pirosszin = szerelem Hajszin = haragot.
Fejérszin = szüzesség. Szürkeszin = gorombát.
Pázsitszin = reménység. Hamuszin = ostobát.
Testszin = gyötrelmet. Sárgaszin = bolondot.
Tengerszin= habozót. Baraczkvirágszin = együgyüt.
Lángszin = tétovázót. Vijolaszin = mord kedvet.
Zöldszin = kegyelmet. Kékszin = kétséget.
Galambszin = értelmet. A gyászfeketeszin = életünknek estin halálra emlékeztet.
Rózsaszin = engedelmet. Veresszin = haragot.
Mikor szivárvány vagyon, nézd meg jól, melyik szint látsz többet benne, ahhoz képest tanulj belőle jó atyámfia a Krisztusban. Én váradi Szabó György.
Mosolyra késztető a jámbor összeállitás, de nem árt azt is tudni, hogy milyen szemmel nézhették régen a czimert.
Mig az eddig tárgyalt esetekben hasonlaton alapuló szimbolizmus van, arra is van két irott adatunk, hogy a jelölt dolog és a jelkép között tárgyi, anyagi összefüggés van. Ily esetekben a szimbolum rendesen foglalkozásra, eseményre 166vonatkozik s annak vagy eszköze, vagy eredménye. Ilyen a Dessewffyek buzogányt tartó karja és a Hunyadi armálisban a korona, melyben kettős jelentés egyesül: egyfelől jelzi az országot, másfelől Hunyadi János vitézségének és becsületességének eredményét, az ország (a korona javai és jogai) biztositását s az uralomnak felajánlását, azaz a specziális esettől eltekintve a korona iránti alattvalói kötelesség teljesitését.
Több irott adatunk nincs az ilynemü jelképiségről, de még az is csodálatra méltó, hogy e kettővel találkozunk,* mert amig egészen természetes, hogy a hasonlaton alapuló szimbolumokat, mivel alkotásukhoz, megértésükhöz elvonás, okoskodás szükséges, megmagyarázza az armális, addig az utóbbi banális szimbolumok, a milyen önkényt ajánlkoznak, ép oly könnyen felfoghatók, megérthetők, mint az igen primitiv, természetes gondolkozás szüleményei.
Aligha oknélküliek e magyarázatok. A Hunyadi armális mindennek okát adja, a mivel az ősi czimer bővült, igy a koronának is. Nem lehetetlen, hogy a Dessewffyek buzogánytartó karát a regés tatárjárási hős emlékére való tekintettel kellett megokolni.
A kétféle szimbolizmusnak már létrejövési módja is megmutatja, hogy milyen álláspontot kell elfoglalnunk vele szemben.
Az előbbi elvont jelképiségről csak oly alakokkal kapcsolatban beszélhetünk, a melyeknek jelentését több hiteles irott adat erősiti meg (oroszlán, fehérszin, vörösszin) és ily alakoknál is csak akkor, ha nem lehet gyanunk, illetve adatunk arra, hogy a czimer megalkotásánál nem a szimbolizmus játszotta a főszerepet (pl. beszélő czimer), de még ilyenkor is nagyon óvatosan, mert oly nagy az idő- és gondolkozásbeli különbség, hogy magunkat a középkor gondolat világába beleélni s adatok hiányában mindazt, a mi a czimeradományozásnál közrejátszott, ismerni nem vagyunk képesek. Ez, és nem a magyarázatok ellentmondása az oka, hogy csinján kell bánni a szimbolismussal, ha tudományosan akarunk beszélni, mert pl. ha a Révay armális magyarázatát ráolvasom a hassági Farkas czimer vörös rózsájára, talán nem mond ellent senki; de ha azt találnám mondani, hogy a muronyi Veér András czimerében az a különös helyzetü kis pajzs szép fehér rózsájával a czimerszerző nőtlenségét vagy vérrel még be nem szennyezett kezét jelenti, legnagyobb heraldikusunk, Csoma József, a kinek erről más véleménye van, rosszalólag rázná a fejét s már ezzel tönkretehetné állitásomat, mert bizonyitani nem tudnám.
Több eset van arra, hogy néhány czimerünk, mintegy átmenetet képezve a kétféle jelképiséget egyesiti magában. Ezek már könnyebben és biztosabban felismerhetők s bővebb bizonyitás nélkül is tudományosan tárgyalhatók. Csak egy példát hozok fel. A Petneházy czimer nyilazó oroszlánját, mely mintegy ellentéte a Chapy czimer szemén nyillal talált oroszlánjának. Az ellentét nemcsak a fő czimeralakok helyzetében, hanem abban is nyilvánul, hogy az utóbbiról tudjuk, hogy históriai ténynyel függ össze s hasonlaton alapuló szimbolum, az előbbiről nem tudjuk s még is biztosan állithatjuk, hogy az oroszlán a czimerszerzőt jelzi s nyila természetes összefüggésben van a czimerszerzővel, annak a fegyvere s talán érdemes cselekedetének eszköze.
Nem irott adat, hanem a természetes összefüggés adja kezünkbe a fonalat biztos következtetésre még akkor is, ha elvont jelképpel van kapcsolatban s mennyivel biztosabb és kecsegtetőbb ez akkor, a mikor nemcsak a czimernyerő és egyik alak között, hanem az összes czimeralakok között is megvan a természeti összefüggés.
Az előbbiekben, azt hiszem, sikerült kimutatnom a szimbolumok közötti óriási különbséget s szükséges is volt, mert csak bizonyitás árán lehet beszélni a heraldikából már-már kizárt szimbolizmusról, de különösen a szokatlan természetes szimbolumról.
Ez utóbbi a magyar heraldikának igen jellemző vonása, de nagy hibája is, mert – amint talán emlitettem is – valóságos czégtáblává sülyesztette a czimerek egy részét.
Tulajdonkép ily nemesi czégtáblák harczi vonatkozásu czimereink is, melyeknek nagyrésze egyszerü, számot vetve a pajzs szük keretével s a czimer alkalmazásával metonimice részt ad az egész helyett.
Nem akarván általánosan ismert példák felsorolásával fárasztani az olvasót, visszatérek oda, a honnan a szimbolizmus elvezetett, azon czimerekhez, melyeknél nagyobb az ábrázolásban is 167a természetességre való törekvés, úgy hogy természetes alakjában az egész embert adják s a foglalkozást viselettel s különböző, többnyire harczi eszközökkel jelzik.
Ilyen 1515-ből a Zsoldosok* vörös ruháju, 1509-ből a muronyi Veér András czimerének* pánczélos kivont kardu vitéze, 1508-ból a Monoky* és 1526-ból a Krasznai Pándi* természetes alapon álló jobbjában felemelt buzogányt tartó férfi-alakja.
Siebmacher, 504. 1.
Csoma J. A nemzetségi czimerek tanulmánya 9. lap.
Siebmacher, 318. 1.
Tudtommal nincs közölve. Eredetije Orsz. levéltár M. B. O. L. 29093. A czimer későbbi festésnek látszik.
Nagyobb a szimbolizmus 1393. Cserey* czimer kardot és buzakalászt és a Máriássyak* buzogányt és keresztet tartó férfi alakjában.
E. S. 77. 1.
Siebmacher, 297. 1.
Az emlitett czimereknek szimbolikus és naturalisztikus volta mellett van némi jelenetes jellegük is, a mennyiben a fegyvert felemelve, sujtásra készen tartják; a következő czimerekben már annyira előtérbe lép a jelenetes ábrázolás, hogy a gyönge szimbolizmus majd egészen elenyészik bennük.
Vannak egyszerübb jelenetes czimereink, melyek egy alakot tüntetnek fel müködés közben vagy szemléltetik rajtuk valaminek hatását. Az előbbiek közé számithatjuk a botfalvi Both (1460)* és a Kendeffy (XVI. sz.)* czimer nyilazó harczosát, 1418-ból a Csontosok* vártorony-ablakából kihajló s kürttel jelt adni készülő s a Szlopmayak* (1432.) rovátkolt várfal mögött álló kardot tartó őrét és a Deésházy czimer* harczra készen álló jobb kezében kivont kardot, baljában pajzsot tartó ifját; inkább valamely jelenet eredményét tünteti fel a véres kardu Disznóssy,* a nyiltól talált, véres nyaku Berekszói* s a szintén nyillal meglőtt, vérző mellü Szigeti György* czimerének alakja.
Siebmacher 65. 1. Turul 1902. évf. M. H. Her. II. k. 20. lap.
Erd. Siebmacher, 39. 1.
Turul IV. k. 162. 1.
U. a. V. k. 18. 1.
Arch. Ért. 1893. évf. 252. 1. Erd. Siebmacher 83. 1.
Turul V. h. 66. 1. M. H. Her. II. k. 19. 1.
U. a. VIII. k. 41. 1. M. H. Her. I. 17.
U. a. IX. k. 165. 1.
Ez utóbbi igen figyelemre méltó; a legtermészetesebb ábrázolása, mert a lövésnek a szervezetre való közvetlen hatását természethiven állitja elénk a vér előbugygyanásában, az arcz fájdalmas kifejezésében s különösen azzal rögziti meg, hogy a sebesült a fájdalomérzet következtében a nyil után kap, hogy azt a melléből kitépje.
A Szigeti czimer, mint harczi epizód; átvezet komplikáltabb, történeti czimereinkhez.
Nemcsak czimereink kompozicziója, hanem néhány armálisnak szövege is meggyőz arról, hogy a magyar czimerek alakjainak nagy része összefüggésben van a czimerszerző vagy elődei életének valamely mozzanatával. Ez összefüggés még nem teszi történetivé a czimert, ha alkotásánál a heraldikai szempont volt az irányadó s ennek kedvéért a valóságon változtatva, csonkitva, szimbolikusan kifejezve, legalább is annyit eltitkolnak, mint a mennyit szemünk elé tárnak; történetinek csakis oly czimereket nevezhetünk, melyek nagyobb változtatás nélkül tárják fel a tényt, mert heraldikai tekintetek annyira nem kötik alkotóikat, hogy még a pajzs keretével, a czimer alkalmazásával sem gondolnak.
Mivel a meghatározásban lényeges jegy az, hogy a czimer tárgya tény (megtörtént dolog, létező állapot) legyen, ezt pedig irott adattal kevés czimerre nézve bizonyithatjuk be (Kánthor, valószinü következtetéssel a Dombaynál) mert armálisaink, mintha a bővebb felvilágositást a czimerre hagynák, szükszavuak s formulaszerüen általánosságban beszélnek – más bizonyságot is kell keresnünk s ezt meg is találjuk a Kánthor, Ányos és zimerben előforduló puskában.
A modern heraldika egyik leghelyesebb szabálya az, hogy a legújabb czimerekben is kerülni kell a modern tárgyak alkalmazását. A heraldikában a régiességre való törekvésnél semmi sem természetesebb, mert modern tárgyu czimer a család «ujdonsültségére» utal.
Ezt észre kellett venni a régieknek is, már pedig a puska majd az egész középkoron át nemcsak modern tárgy, hanem az igazi vitéz lovag előtt megvetett fegyver is volt. Bebizonyitható, hogy nálunk is gyáva fegyvernek tartották az előkelők, a vitézek s mégis a Kánthor és Ányos czimer vadásza azt használja, 168Radák czimer hőse azzal lövi le nyilazó ellenségét! A kor felfogása és a czimerek közötti ellenmondás kiegyeztethető-e másképpen, mint azon feltevéssel, hogy a történeti hüségre való törekvés folytán kerül a puska a középkori czimerekbe?
E törekvéssel okolhatjuk csak meg, hogy a többi, szerencsére nem sok történeti czimerünk is a heraldikának hol egyik, hol másik szabályába ütközik bele s a czimer czéljának, alkalmazásának annyira nem felel meg, hogy önmagának ellentétévé válik.*
E megokolás egyuttal azt is megmondja, hogy miért kell a czimereket a történeti név alá összefoglalnom, bárha e név más fogalom részére is le van foglalva.
Arról, hogy szerkezet tekintetében a históriai hüségre törekvő czimer a természetességnek netovábbja, felesleges szólanom. Ugyanez áll az ábrázolásra nézve is. Észrevehető festőinknek az a törekvése, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel, jól akarnak rajzolni s a lehető legjobbat nyujtani. Bár a fősulyt az emberre, arczára, alakjára, ruhájára fektetik, a mellékalakokat, a hátteret sem hanyagolják el, úgy hogy némely czimerünk szép tájkép jellegü. Kelemetlenül egyiknél-másiknál csak a távlat hiánya hat, de ezen is segiteni igyekeznek a pajzs lefelé halványodó kék szinével (Kánthor, Brodarics) mi által az alakok még valószerübbekké lesznek.
Ezek előrebocsátását szükségesnek tartottam, mert a Turulban s különösen a Magyar czimeres emlékekben kimeritően tárgyalt czimereknek csak megemlitésére szoritkozom.
A történeti czimerek az igazi nemesi foglalkozás, vadászat és harczolás közben tüntetik föl a férfit.
Vadászjelenetet tár fel a farkassal egy szál ingben, karddal szembeszálló Kistárkányi,* a Paulik-család elmosódott s már-már alig látható armálisa,* melyben vörösruháju alak áll szemben medvével, a hasonló motivumu s valószinüleg a középkorból származó a medvét átszuró Lánczy,* a vaddisznót dárdával űző Dobay, a szarvasvadászatot feltüntető Khántor és Ányos czimer; melyeknél a vadász az előbbiben közeledő, az utóbbiban termetes fa alól menekülő szarvasra czéloz puskájával.
Turul XIII. k. 162. 1. M. H. Her. II. k. 16. 1.
1514. armális a Nemzeti Múzeum levéltárában.
Csoma, Abaúj vármegye nemes családjai, 394. 1. VI. tábla.
Történeti, harczi vonatkozásu czimereink rövid sorozatát a Brodarics czimer* nyitja meg, kétségtelenül harczi jelenetet ábrázoló, a cselekvényt egészében feltáró czimer a Dombay* és Radák.* 169Az előbbiben félrefordult, tehát menekülő török fejét magyar vitéz vágja le kardjával, az utóbbiban puskával czélzó magyar ifjuval szemben mellbe lőtt, kifeszitett ifjat tartó török áll.
Szines másolat a Magy. Herald, és Gen. Társ. levéltárában. Turul X. k. 101. 1.
Siebmacher, 69. 1. Turul XIV. k. 151–152. 1.
Mivel e czimer, bárha úgy heraldikai, mint viselettani szempontból igen nevezetes, még sehol közölve nem volt, azt hiszem nem felesleges, ha az armális szövegét itt közlöm a Radák-levéltárban (Magy. Nemzeti Múzeum levéltára) lévő eredetije után. A czimer képét az előbbi közleményhez csatolva mutattuk be.
Az armális szövege azért is érdekes, mert alig emliti, hogy a czimernyerőknek érdeme lenne, hanem az ősök érdemeit hangsulyozza s a czimernyerőket példájuk követésére buzditja a czimeradomány által.
Uladislaus dei gratia rex Hungarić et Bohemić etc. tibi, fideli nostro nobili Blasia Rudaak salutem et gratiam nostram regiam. Ad regalis culminis apicem et fastigium pertinere existimamus, veluti e specula quadam, mentes, animos et servitia suorum subditorum diligenti scrutinio circumspicere debere et quid queque deceat ex sua regia providentia diligenter perpendere; sic sit, ut hii meritorum suorum donativo adepto e veterno et sompno perpetuo ea munificentia regia expergefacti ad ominia vel ardua qućque alacres et prompti reddantur; nos itaque hćc et talia memoria revolventes et nostrorum animos fidelium proniores alacrioresque ad res bellicas gerendas reddere et veluti e corpore quodam diutino excitare cupientes noluimus conniventibus oculis illa prćdara et nominatim maiorum tuorum domi forisque facinora pertransire et ut tu quoque vestigiis eorum laudabilibus insistenda non exorbitares, sed tanto maiori (igy.) et ardentiore zelo ad cetera huius regni nostri munia et bellicas meditationes accendaris posterique tui accendantur et inflammentur, quanto maiore donativo a nostra maiestate te insignitum decoratumque esse prospexeris, tibi et per te Michaeli, Stephano et Thomae, fratribus tuis uterinis, vestrisque hćredibus et posteritatibus universis hćc arma militaria et nobilitatis insignia, quć in principio prćsentium litterarum nostrarum regiarum pictoris haud indocta manu eleganterque figurata (sunt animo deliberato et ex certa scientia nostra atque) benignitate et munificentia regia dedimus et conferimus ac prćsentibus elargimur (ut tu tuique haeredes et posteritates universi prćscrip) ta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis utentium ubique in proeliis, duellis, velis, torneamentis, anulis (nec non sigillis, velis tortinis, papilionibus et generaliter). quibuscunque rerum et expeditionum generibus et exercitiis nobilitaribus et militaribus ferre, gestare insuperque (omnibus et singulis iis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus cć teri) nobiles militesque huius regni armis utentes quomodolibet de iure aut consuetudine usi sunt et gavisi, uti, frui (et gaudere possis et valeas, atque?) posteritas vestra universa possit et valeat. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam prćsentes literas nostras secreto (sigillo nostro, quo uf rex Hungarić utimur pendenti communitas vobis duximus concedendas. Datum Budć, feria quarta proxima ante festum, beatorum Fabiani et, Sebastiani martyrum, anno domini millesimo) quingentesimo quarto decimo, regnorum nostrorum Hungarić, etc. anno vigesimo quarto, Bohemić vero quadragesimo quarto.
Különösen az utóbbi feltünő naturalismussal rajzolt, de jól is sikerült kép. Természetességének nem csekély jele az a körülmény, hogy a festő számot vetett a kilőtt golyó haladási sebességével, úgy hogy a magyar vitéznek ideje sincs a puskát elvenni vállától s már is buzog a török vére.
Azt hiszem e czimer mutatja középkori heraldikánk legalacsonyabb hanyatlási fokát. Az a csekélység, a mit róla mondottam vagy egy tekintet a czimerre, elárulja a pajzskép heraldikátlanságát.
A pajzs még e korban is szokatlanul bő, hogy a két alak között némi távolságot is feltüntethessen. Sisakdisz nincs, a sisaktakarót virág helyettesiti, mely a pajzs aljából nő s bogyókban végződik, melyekbe a pajzs két szélén álló két tyukféle madár vág; szóval az egész czimer a reneszansz tulzott hajtása: nincs benne semmi, a mi heraldikailag helyes lenne.
Ezzel bucsut vehetünk embert ábrázoló czimereinktől is. Végig tekintve e rövid ismertetésen, világosan látható, hogy mennyire ellenkeznek a heraldikai hagyományokkal s a czimer alkalmazásával, különösen pecsétnyomatokon, melyeken a legegyszerübb alakok is gyakran kivehetetlenek. Mert míg más alakoknál a stereotyp ábrázolás segitségünkre van, az embert ábrázoló czimerek pecsétlenyomatainál, ha az alak nem vehető jól ki, az ember széles müködési körével szemben még sejtelmeinket is el kell hallgattatnunk.
Alig is hihető, hogy a jelenetes czimereket tipáriumba vésték volna, ellenben arra van eset, hogy a komplikált czimer – talán éppen az alkalmazás nehézsége miatt – egyszerübbé válik. Czimerbővitések alkalmával is elég gyakran megcsonkitják az eredeti, jelenetes czimert, hogy a kisebbé lett mezőbe beférjen; igy pl. a Radák czimerből a bárói czimerben csak a két kar, puska és törökfő maradt meg.*
Siebmacher, 379 1.
A szövevényesebb jelenetes czimerek pecsétlenyomata után kutattam is, de még eddig csak egyet találtam, hódászi Kánthor Mihályét a múzeumi Kállay-levéltárban 1517-ből. A pecsét majdnem kivehetetlen, de bizonyos, hogy az 1509. armálissal semmi köze, mert czimere két keresztbe tett kardnak látszik. Ez tüntetné fel tehát a valódi Kánthor czimert, az 1509-iki adományt nem tekinthetvén máskép, mint egy megtörtént jelenet emlékét.
Kutatásom másik eredménye – ha ugyan az előbbit eredménynek lehet tekinteni – az, hogy elég szép számmal találtam jelenetes czimerek pecsétlenyomatát, a melyek egyfelől meghazudtolják azt a feltevést, hogy komplikáltabb jelenetes czimereinket pecsétbe nem vésették, másfelől pedig élénken feltüntetik, hogy menynyire sülyedt heraldikánk, még akkor is, ha a czimer helyességének mértékéül az állitjuk fel, hogy tudtak-e az eredetinek megfelelő, lenyomatban jól kivehető pecsétet vésetni.
A szóban forgó czimerekét teljesen jól kivenni nem lehet, blazonálásuknál a kérdőjel nem nélkülözhető. E miatt sokat vesztenek értékükből; a heraldikus látja ugyan rajtuk a hanyatlás jeleit, de egyes részek kivehetetlen volta miatt teljes képet, igaz képet nem bir róluk adni, a müvelődéstörténet kutatója pedig, a ki a minél természetesebb kivitelü czimereknek örül, e pecsétlenyomatokat egyáltalában nem használhatja.
E nagy hiányuk miatt meg sem kisérthetem pontos blazonálásukat, hanem a lehető legrövidebben leirom, a mit rajtuk kivehettem.
1. Marochay Ferencz pecséte* 1503. I/12. Félmeztelen (?) férfialak, vállán ruhadarab, előre nyujtott kezében szalag, előtte valami gömb.
M. N. M. Véghelyi gyüjt.
2. Vincker Andrásén* vándorlegényféle alak vállán pálczáról lógó holmi, leeresztett jobbjában?
1504. VII/26. U. o.
1703. Ryppachy Péter allovászmesterén* balra fordult férfi jobbját előre, balját hátra tartva, vivó állásban.
1519. U. o.
4. Zaltanusz László királynői titkárén:* vágtató ló hátán ki nem vehető alak.
1515. VII/12. Kisfaludy-levéltár.
4. Kerepeczi Pelbárt beregi alispán pecsétén* magyar vitéz, balkezével lábához leeresztett pajzsát tartja, felemelt jobbjában kivehetetlen tárgy.
1522. M. N: M. Kállay-levéltár, Nr. 104 régi jelzés alatt. Az alak vállától kezdve a pecsét töredezett.
A Kisfaludy-levéltárban 1515–1525 közötti oklevélen, melynek kiadója Ludovicus Tomori, Joannes Kever de Velezd és Stephanus de Balyht, az 1–3. pecsét egyezik: féltérdeplő helyzetben két kezét magasra tartó óriás előtt fenyőfa (?). Második pecséten: ülő férfialak előtt juh (?) melyet fejni látszik.
E pecsétek után, melyek közül egynehány emblémának látszik, még csak a Bűdi czimerre* hivatkozom, a mely szintén nem egészithető ki s ép ezért rajza hasznavehetetlen: A tojásdad pecsét egy utasféle embert mutat, jobb kezében bottal. A háttérben hegyek s valamely falunak (!) része látszik.
Nagy Iván: Magyarország családait, II. k. 280. 1. A pecsétlenyomat 1530-ból való, de valószinü, hogy a czimer a mohácsi vész előtti.
E leirás majd hihetetlennek látszik, pedig hasonlatos hátterü czimerekkel 1526 után nem ritkán találkozunk. Tény, hogy a magyar természetes, józan gondolkozás ily gyakorlatiatlan tulzásba esik, de ép ebben nyilvánul heraldikánk különleges volta.
Vannak ugyan, a kik ezt tagadják, mert a német és az angol heraldikában is vannak jelenetes czimerek, de a mi heraldikánk különlegessége nemcsak a jelenetek aránylagos sokaságában, hanem a tárgyválasztásban is nyilvánul. Alig van oly jelenetes czimerünk, melyről ki lehetne mutatni, hogy idegen czimer másolata, mert mindenik a magyar életből fakad.
Hogy heraldikánk önálló jellemvonásai daczára sem szembetünően nemzeti heraldika, annak oka a többször nyilvánuló idegen hatás, de különösen hogy czimeriróink idegenek voltak.
Tekintetbe kell azonban venni azt is, hogy az armálisok gyakran elmondják, miként a czímernyerő néha ősi czimerének, melyet majd minden ujabb pecsétvésés alkalmával a magyar izléshez idomitottak, néha pedig a bemutatott czimernek adományozását kéri. Az ilyen czimereket a kivitelben is magyarnak kell tekintenünk, mert lehetetlen, hogy az óhajtott czimeren, ha egyszer a királyi kegy szentesitette, a kanczellária, a herold, a festő változtatott volna, ha csak nem a czimerszerző kivánságára.
Annyival inkább lehetetlennek látszik ez, mert armálisaink nagy száma bizonyitja, hogy királyaink kedveznek a magyar felfogásnak; magyar felfogás szerint komponál czimereket a királyi kanczellária s abból, hogy az armális dicséri a festő ügyes kezét, a kivitel szépségét gyanithatjuk, hogy a czimerirótól meg is követelték a szép, a természetes kivitelt. Ha értett is a czimeriró a heraldikához, a magyar szellem szolgálatában eszköz, mesterember, a ki többre becsüli megrendelői tetszését, mint a heraldikai szabályokat.
E különös magyar viszonyokból érthető, hogy még külföldön festett armálisainkban is miért találkozunk természetes ábrázolással és oly primitiv hibákkal, a melyeket nem követhet el hivatott, a heraldikai szabályokat ismerő czimeriró, ha szabad kezet engedünk neki. Ily primitiv hibák pl. a sisaknak és a sisakdisznek a pajzs dőlésével, a pajzsalakkal való ellentétes iránya vagy a pajzsalaknak nem a tengely irányában való rajzolása.
Miután a czimerirók idegen volta nem áll ellentétben azzal, hogy specziális heraldikánkról beszéljünk, összefoglalom a dolgozatomban érintett hazai specziális jellemvonásokat, azon viszonyokkal kapcsolatban, melyek folytán érvényesülhetett is a magyar szellem, még pedig két főirányban:
I. Specziális jogi és családi viszonyainkban, melyekből következik az idegen hatás elleni ösztönszerü védekezés gyökerezik a nagyobb mérvü czimervariálás lehetősége és különösen az ősi czimerek természetesülése.
II. A czimeradományozás okában és módjában nyilatkozik meg a különleges vonás, a mely létrehozza: 1. a magyar életre vonatkozó jelképes és jelenetes czimereket, melyek hizelegnek a nemzeti hiuságnak; 2. a czimer és alakjai hibás, természetes kivitelét.
171Már e két irány is megadja heraldikánk jellegét, bár elméleti szempontból hibákba vezeti. Ezzel azonban mivelődéstörténetünk nyert sokat, mert minél kétségtelenebb, hogy a czimerkép az életből van meritve és természetes, hű ábrázolású, annál megbizhatóbb mivelődéstörténeti kútfő.
R. KISS ISTVÁN.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT