G. G. Winkel. Gewerbe und Kunstgewerbe in der Heraldik. Die Entstehung und Bildung der Wappen und des Wappenschildes. Nach dem ha…
G. G. Winkel. Gewerbe und Kunstgewerbe in der Heraldik. Die Entstehung und Bildung der Wappen und des Wappenschildes. Nach dem handschriftlichen Nachlass von Ludwig Clericus. Berlin, 1896.
Egy könyv, a melynek szerzője ismeretlen. Vajjon mi benne a Clericusé, a ki 1892-ben halt meg s a németeknél mint zseniális heraldikus volt ismeretes és mi a G. G. Winkelé, a kiről a czímertannal foglalkozók édes keveset tudnak? Nekünk úgy tetszik, mintha egy jól kiszabott kabátot egy bádogosnak adtak volna át megvarrás végett, mert ez a könyvecske nehány jó idea mellett egy nagy csapat képtelenséget tartalmaz, képtelenségeket, a melyek heraldikus tollából nem folyhattak.
A czím sokat ígér. A heraldikai tudomány immár több mint ötszáz esztendős (Bartolustól számítva keletkezése idejét), de még nem tudott megfelelni arra a nagyfontosságú kérdésre, hogy miként keletkeztek a czímerek. Csak természetes a kíváncsiság és a várakozás, a melylyel a Winkel-Clericus könyvét kezünkbe vettük, keresve a kérdés megoldását.
Nem sokáig kellett forgatnunk, hogy belássuk, miszerint a czímer keletkezésének megfejtését ez a munka egy lépéssel sem vitte előbbre. Merész conjecturák nem is vihetik; adatokkal beigazolt tényekre van szükségünk, az adatok azonban itt részben igen gyarlók, részben pedig teljességgel hiányoznak.
Mindjárt az első pár sorban elmondja a könyv, hogy szerzője (vagy szerzői) mit értenek czímer alatt. Lévén ugyanis a németben Waffen és Wappen eredetileg egy jelentésű, a czímer nem lehet más, mint bizonyos ismertetőjelekkel ellátott védőfegyver, és pedig főként, ha ugyan nem kizárólag a pajzs és a sisak. Másutt az a jelvény csak dekorácziónak való.
Bizonynyal nem fogja kezébe kapni az én szerény soraimat Winkel úr, mert ha számíthatnék rá, úgy azt a tanácsot adnám neki, olvassa el egy honfitársának G. A. Seylernek munkáját a heraldika történetéről, s tanulja meg belőle, hogy a wâpen a XII. és XIII. századon keresztül, a mint az nagy sereg példával van beigazolva, a pajzsra vagy egyebüvé festett jelvényt, de sohasem a jelvénynyel ellátott pajzsot jelentette.
Első botlására siet a szertó ráduplázni. Szerinte tévedés volna azt hinni, hogy az első hadi pajzsokat befestették, hiszen a hat-hétszáz év elötti festéket az első eső lemosta volna. Az első pajzsok tisztán csak plasztikus díszekkel voltak ellátva.
Bizony keveset tart a régiekről Winkel úr! Tudtak azok vízálló festéket is fabrikálni! De ha nem festették, hogy dekorálták a pajzsot? Erre is kapunk feleletet. A dekorálás szövettel, bőrrel és érczczel történt. De hogy a szövetet mivel festették meg olyaténképen, hogy a színét nem vitte le a zápor, arra a kérdésre adós marad a tisztelt szerző úr. Nem akarjuk olvasóinkat ilyen apróságokkal untatni, a minők csak úgy hemzsegnek a. könyvecskében. Rátérünk egyenesen a fő dologra, a czímerek keletkezésére.
Röviden összefoglalva a terjengős előadást; szerző véleménye így hangzik.
A lovag urak semmiesetre sem csináltathatták otthon pajzsaikat, (miért?), – hanem vették; mert «mint ma a kisvárosi vásárokon halamokban frissen faragott nyárfa-teknőt látni, úgy hevertek a középkori vásárok bódéiban rakáson a frissen csinált hadipajzsok.»*
1 Szóról-szóra!
48Ezeket a «frissen készült» pajzsokat aztán otthon a vitézlő urak ki bőrrel, ki meg szövettel, felczifrázták. De a pajzsfabrikánsok is tanultak, s a jövő vásárra szép tarkán bevont pajzsokkal állítottak be. Nagy lett aztán ezeknek keleti, hanem ugyancsak megnyúlt a nemes urak orra, midőn rájöttek a legközelebbi összejövetelnél, hogy valamennyien egyforma pajzsokat viselnek.
E gyönyörű fantazmagoriából aztán kisüti Winkel úr, hogy «az egyforma czímerek nem az egy törzsből való származásra mutatnak, hanem közös beszerzési forrásra és szomszédságra». Hozzá teszi még, igazi őseredeti németséggel: «Da wäre nun schon, so nebenher, mit einem Lehrsatze aufgeräumt worden, auf den sich die Heraldogenealogen sehr viel einbildeten». A mi magyarán annyit tesz, hogy kár a genealogusoknak beavatkozni a heraldikába!
A czímerek tehát így keletkeztek. Kiki aztán ragasztott a pajzsára egy-egy darab szövetet, rászögezett egy szárnyat, egy ollót vagy egy keztyűt, megkülömböztető jelül, sőt, horribile dictu, ha az ütközetben kivágták a pajzsbevonatot, akkor egy darab másszínű vásznat ráragasztottak vagy rászögeztek a lyukra s ebből aztán lett herold-figura!
Így megy ez végső végig. Nem is akarom tovább fogyasztani vele a papirost és az időt. Csak még egyet említek meg a könyvből, egy olyan dolgot, a mit, biztos tudomásom szerint, még maga Clericus sütött ki s a mivel a németek annak idején (mintegy öt év előtt) igen nagyra voltak.
A művészek, különösen a festők ős idők óta három pajzsocskát viselnek czímerül. Clericusnak ez sehogy sem tetszett, szerette volna a pajzsokat valami mássá átváltoztatni. A véletlen aztán rávezette, hogy azok a pajzsok valójában festékes fazekak voltak! S hogy jobban elhigyjük neki, még azt is megcselekedte, hogy három valóságos XVII. századi ilyen csuprocskát ráerősíttetett egy köríves pajzsra s azt lefényképeztette. Ott van a fénykép a munkácskában is a 63. Iapon. És íme, a fazekak silhouette-jei tökéletesen úgy néznek ki, mint a kerekaljú pajzsok. Ergo – a művész-czímer három festőfazék! Hivatkozik is a gosslári szobafestőkre, a kik ő előtte kijelentették, hogy ősi traditio szerint a három pajzs tulajdonkép három festékes-bögre. Már pedig ez, Clericus szerint többet ér, mint a «heraldikusok tudákos származtatásai».
Ezek után Aquila Jánosról, a ki pedig volt olyan művész a XIV. században, mint a XIX-ikben a Clericus gosslári szobafestői, ne merje többé senki sem mondani, hogy német volt! Barbár magyarnak kellett lennie, mert különben nem festett volna czímerébe háromszögű pajzsocskákat, a mikből ugyan Clericus úr se tudott volna bögréket kombinálni.
Talán többet foglalkoztunk e könyvvel, mint illett volna, de hogy nem mellőztük teljesen, a mint megérdemelné, annak az az oka, hogy tapasztalatlanabb heraldikusainknak, a kik magyar könyvek hijján, szentírás gyanánt olvassák a német czímertani produktumokat, egy kis próbát akartunk nyujtani a német alaposságból.
S ez alkalomból nem mulaszthatjuk el egy ugyanilyen alaposságú munkának egyik ránk vonatkozó pontját hasonló tanulság okáért felemlíteni.
Az 1887-ben megjelent s a német heraldikusok által igen nagyra becsült «Wappenalbum der Gräflichen Familien. Herausgegeben von M. Gritzner und A. M. Hildebrandt» (Gritzner munkatársa volt a Siebmachernek is) II. kötete L. lapján az Eszterházyakról szólván, ezt írja: «A kardos griff már a legrégibb időkben eredeti törzsczímere volt az Eszterházyaknak (derer von Estoras)* és azt II. András, Magyarország királya egy Estorasi Mátyásnak adott kiváltság-levélben, kelt Budán 1225-ben, megerősítette s a három rózsával s a hozzáadott koronával megbővítette».
1 Ez árulja el a kitünő forrást, a Tropheum Domus Estorasianć-t.
S ezt egy nagyhírű német czímerész le merte nyomatni az Úrnak 1887-ik évében !
