100NAGY IMRE. (1822–1894.)

Teljes szövegű keresés

100NAGY IMRE.
(1822–1894.)
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak nagy gyásza van. A lelkes férfiak egyike, kik 13 év előtt társaságunkat létrehozták, a páratlan buzgalmu másodelnök, ki a társaság fennállása óta osztozott elnöktársaival az elnökség bölcs vezetésében, Nagy Imre, ez év május havának 5-ik napján elköltözött az élők sorából.
Ki volt Nagy Imre a magyar közélet szereplői között, nem szükséges magyaráznunk; de legkevésbbé szorul magyarázatra az ő nevének, személyének jelentősége társaságunk tagjai előtt. Méltán gyászolja őt a magyar birói kar, melynek elsőrangu kitünőségei közé tartozott, a tudományos világ, mely büszkeséggel vallotta őt magáénak; de a veszteség után, mely elhunytával hozzátartozóit és a közéletet érte, a mi veszteségünk legnagyobb, mert társaságunk tizenkét évi fennállásának egész története telve van az ő tevékenységének emlékeivel, s jegyzőkönyveink minden lapja bizonyságot tesz arról az odaadó, szeretetteljes gondosságról, melylyel társaságunk sorsát szívén hordozta.
Alsó-szopori Nagy Imre, m. kir. kúriai biró, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1822 július 1-én a sopronmegyei Német-Kereszturon született. Középiskolai tanulmányait Sopronban, a jogi tanfolyam első évét Pozsonyban az evang. líceumban, a második évet ugyanott a jogakadémián végezte. Mint fiatal gyakorló ügyvéd, a szabadságharcz kitörésekor Perczel Mór seregébe állott vadászönkéntesnek, de már 1848. november 1-én Sopron vármegye jegyzőjévé választatott. A szabadságharcz leverése után birói pályára lépett s 1849-től 1854-ig a somogyi törvényszéknél működött; 1854-ben a somogyi törvényszék, 1861-ben a kőszegi kerületi tábla birája lett, 1869 június 16-án kir. itélőtáblai biróvá, 1875 május 1-én a legfőbb itélőszék birájává neveztetett ki.
Tudományos működésének kezdete összeesik az alkotmányos küzdelmek hajnalával, mely tizenkét évi súlyos elnyomatás után 1861-ben egy jobb kor felvirradásával kecsegtette a hazafiakat. A reménység korai volt, de a szívekben feltámadt lelkesedést többé nem lehetett elnyomni; a politikától elzárva, a kulturális mozgalmak terén tört az utat magának, társadalmi uton siettetve a nemzeti ügy diadalát. Ez a lelkesedés hozta létre 1861-ben a Győri történelmi és régészeti füzetek vállalatát, mely hosszú időn át úgyszólván egyetlen számbavehető közlönye volt a magyar történettudománynak. Két évvel később, 1863 végén, Sopron-, Vas- és Győrmegyék intelligentiája létrehozta a Dunántúli Történetkedvelők Társulatát. A lelkes kezdeményezők között volt Nagy Imre is, ki ekkor már birói működése kapcsán buzgó tanulmányozója lőn a régi okleveleknek. A kis társaság tagjai igazi magyar lelkesedéssel kezdték meg a Dunántúl családi levéltársainak felkutatását s a bennük rejlő nagybecsű történelmi anyag kiaknázását. Nagy Imre előljárt e munkában s buzgó munkatársává lőn a Győri Füzeteknek, mely az új társaság közlönyévé vált; 1865-ben Paur Iván, Ráth Károly és Véghelyi Dezső társaságában kiadta egyik legbecsesebb forrás-közlésünknek, a Hazai Okmánytárnak első kötetét.
A mozgalom, mely kezdetben a lokális történetírás szűk határai közé volt szorítva, lassanként általánossá vált s midőn a Magyar Történelmi Társulat 1867-ben megalakult, a dunántuli történetkedvelők soraiból irodalmilag képzett tudós gárdát kapott, mely Nagy Imrével az elsők között, buzgalommal és lelkesedéssel karolta fel az uj társaság tudományos érdekeit.
E buzgalom csakhamar méltánylásra talált a legfelső tudományos forum, a M. Tud. Akadémia részéről is s ez Nagy Imrét 1870 május 25-én lev. tagjává választotta. Székfoglaló értekezése: A Lajtha mint határfolyam, a Századokban jelent meg, melynek füzetei kezdettől fogva telve voltak az ő nagybecsű jog- és kulturtörténeti adatközléseivel.
További munkásságát nem szükség bővebben részleteztünk, elég ha röviden felsoroljuk annak látható eredményeit. 1871-ben kezdte meg a Zichy-család okmánytárának szerkesztését, melyből 1889-ig 101öt kötettel gyarapította codexeink sorát. A Hazai Okmánytárból 1873-ban már az 5-ik kötetet adta ki Ipolyi Arnold és Véghelyi Dezső társaságában; e becses vállalatnak még két kötete jelent meg, az Akadémia támogatása mellett, az ő kiadásukban, míg az eddigi magánvállalat 1891-ben a 8-ik kötettel hivatalos akadémiai kiadványnyá vált, az Árpádház korából napfényre kerülő újabb oklevelek közlését tűzve ki magának határozott czéljáúl. 1879-ben Deák Farkassal és Nagy Gyulával együtt szerkesztette a Hazai Oklevéltárat, melyben a M. Történelmi Társulat vidéki kirándulásain összegyűlt anyag lett közkincscsé téve. Legértékesebb kiadványa azonban az Anjoukori okmánytár, melyből 1879-től 1891-ig hat kötet jelent meg. A Magyar Történelmi emlékek e becses sorozata nélkülözhetetlen forrása a XIV. század történetének. E mellett az 1886–1890. években Véghely Dezső és Nagy Gyula társaságában szerkesztette Zala vármegye oklevéltárának első két kötetét és majdnem egyidejűleg hozzáfogott szülőföldjének, Sopron vármegyének, monografiája megirásához, melynek első két kötete, a vármegye oklevéltára 1889–1891-ben látott napvilágot. Az Akadémia által 1886 május 6-án rendes taggá választatván, munkái sorát a Pécz nemzetség örökösödési peréről írt székfoglaló értekezésével zárta be, mely 1892-ben a történettudományi értekezések sorában lett közzétéve.
Nagy Imre munkásságának súlypontját középkori okleveleink összegyűjtése és kritikailag hű és pontos kiadása képezte. De e működése kapcsán nem feledkezett meg az oklevelek belső értékéről s különösen a bennök rejlő gazdag családtörténelmi adatkincs vonta magára figyelmét. Ez hozta őt szoros összeköttetésbe a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társasággal, mely 1883-ban a történelem segédtudományai s első sorban a czímertan, a genealogia és az oklevéltan művelésére alakult. Nagy Imre lelkesedéssel vett részt a megalapítás nehéz munkájában s az ifju társaság saját jövendőjét igyekezett biztosítni az által, hogy 1883 február 25-én tartott alakuló nagygyűlésen a kiváló oklevélbúvárt választotta meg másodelnökévé. E díszes állásban, melyre 1892 deczember 10-én másodszor is megválasztatott, nemcsak a társulati ügyek bölcs vezetése által szerzett magának a társaság felvirágoztatása körül elévülhetetlen érdemeket, de sokoldalú elfoglaltsága mellett arra is ráért, hogy kisebb családtörténeti dolgozataival járuljon hozzá tudományos törekvéseink sikereihez. A Turulban megjelent értekezései: A Vezekényi nemzetség és a gróf Czirákyak, A Tomaj nemzetségbeli Losonczi család őseiről, A Kisfaludyak czímeres levele becses adatokat szolgáltatnak a régi magyar nemzetségek történetéhez; Kis-Károly király egyik oklevele czímű czikkében a magyar diplomatika egy rendkívül becses és ritka emlékét ismertette, míg legutolsó közleményei a Gyalokay és a Szecsődy családok czímeres leveleiről, a Zsigmond-kori heraldika nagyérdekű emlékeinek méltatásával gazdagítják czímertani irodalmunkat.
Társaságunk körében 1893 november 30-án láttuk utoljára, midőn az igazgató választmány ülésén elnökölt. Az ezt követő nagygyűlésen már nem vihette az elnöki tisztet; egészsége alá volt ásva, s nekünk lassanként meg kellett barátkoznunk a gondolattal, hogy nem sokáig tarthatjuk magunkénak. Halála mindazonáltal váratlanúl következett be, s a társaság ez évi május 5-én úgyszólván tanácstalanúl állott a lesújtó hírrel szemközt, mely érdemekben gazdag másodelnökének elhunytát jelentette.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság magához és az elhunyt érdemeihez méltó módon adott kifejezést a nagy veszteség felett érzett gyászának. Külön gyászjelentést adott ki, a ravatalra koszorút tett le, az elhunyt érdemeit jegyzőkönyvben örökítette meg, a gyászoló családhoz részvétnyilatkozatot intézett és testületileg vett részt a temetésen, mely május 6-án d. u. 3 órakor közéletünk jeleseinek általános részvétele mellett ment véghez. Elhatározta továbbá, hogy a boldogult felett emlékbeszédet fog mondatni, melynek megtartását maga a társaság elnöke, báró Radvánszky Béla vállalta magára.
Nagy Imre megszűnt a mienk lenni. De a páratlan lelkesedés, melyet az elhunyt másodelnöki tisztének betöltésében kifejtett, az ügybuzgalom és tudományszeretet, mely egész működését áthatotta, maradandó nevet biztosítanak számára társaságunk évkönyveiben, s emlékét követendő példakép állítják a jövő nemzedékei elé.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT