A DOLHAY CSALÁD EREDETE, LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE. (1366–1708.) (Második közlemény, egy pecsétrajzzal.)
A DOLHAY CSALÁD EREDETE, LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE.
(1366–1708.)
(Második közlemény, egy pecsétrajzzal.)
(1366–1708.)
(Második közlemény, egy pecsétrajzzal.)
Mielőtt Dolhay I. János fiaihoz visszatérnénk, nem lesz érdektelen megemlékezni a lithván nagyfejedelmektől származó podoliai herczegekről,* kik közül Vaszil* és Tódor éppen ezen időtájban telepedtek meg Magyarországon s Dolhay I. János fiai, úgylátszik, általok kezdettek emelkedni.
Szalay, «Magyarország» története. – Schlötzer, «Geschichte von Littauen». – Lelewel Joachim, «Geschichte Polens», – és Basilovits János «Brevis notitia fundationis Theodori Koriatovics» czímű művek nyomán.
Ezen Vaszil herczeget Schötzer nem említi, más íróknál sem találtam nevét feljegyezve, de világosan megnevezi Zsigmond királynak egy levele, melyet még idézni fogunk, s mely kelt Bácson, 1398. febr. 2.
Gedimin a «bátor» lithván fejedelem átlépve rengeteg erdőséggel borított kicsiny országa határát, véres harczok árán óriás birodalmat alapít a XIV. század elején, meghódítja a szmolenszki fejedelemséget, az úgynevezett Fehér-Oroszországot, elfoglalja Kiewet, s hatalmát északkeletre Moszkváig, délnyugotra pedig egészen Veres-Oroszországig, vagyis Galiczia és Lodomériáig terjeszti ki, – végre a német lovagrend ellen viselt hadjáratában 1328-ban Friedberg ostrománál elesik. – Egyik leányát Kázmér a «nagy» lengyel király veszi nőül, fiai közűl Javnút lesz a nagyherczeg, Olgerd a «nagy» a Berezináig terjedő tartományt kapja, Kjeisztutnak a «hősnek» Grodno, Ljubartnak Volhynia, Koriáthnak pedig Novogrod jut osztályrészül.
Olgerd 1329–30 között elűzi és megöli Javnút nagyherczeget, 1331-ben pedig kiveri a tatár-mongol hadakat Podoliából, s diadalmas fegyvereit a Fekete-tengerig viszi.
Kjeisztút Galicziát és Lodomériát foglalja el a lengyelektől, de a segélyre hívott Lajos magyar király 1351-ben visszahódítja a két tartományt s Kázmér királynak engedi át, Kázmér azonban kénytelen Lodomériát a lithvánoknak visszaadni, de azok ezzel be nem érve, 1353-ban Ljubart vezérlete alatt Galicziát újból megrohanják és elfoglalják; ennek hírére Lajos király átkel a Kárpátokon s egyesűlve a lengyel hadakkal, százezer főre szaporodott seregével a harcz színhelyét átteszi Podoliába s ott a Dnjeszter és Búgh folyók között 1354-ben a lithvánokat tönkre veri s nemcsak Lodomériából, de Volhynia és Podoliából is kiveri. Kjeistut, idők múltán, 1376-ban ismét Lengyelországra tör, de a segélyre siető Lajos király seregével nem mer megütközni s 1377-ben békét kér, – utóbb Jagjell által elfogatva, 1382-ben börtönben végzi életét.
Jagjell, Olgerd nagyherczeg fia, 1386-ban felveszi a keresztséget, Lajos király leányát Hedviget, nőül veszi s II. Vladiszláv néven lengyel király lesz, szépatyja II. Lajos magyar királynak, más ágon pedig Izabellának, Zapolyay* János magyar király nejének és ősatyja Annának Báthory István lengyel király feleségének.
És nem Zápolya, a hogy még ma is sokan nevezik.
Koriáthról, azon kívül, hogy osztályrészűl Novogrodot kapta, más egyéb feljegyzést nem találunk az idézett írók műveiben, fiairól Sándorról, Konstantinról, Györgyről és Tódorról azonban olvassuk,* hogy 1331-ben nagybátyjoknak 123Olgerd nagyherczegnek segélyére voltak a tatár-mongol hadakat Podoliából kiűzni s a szerencsés hadjárat után ezen tartomány kormányzói lettek,* közülök Györgyöt a moldvaiak meghívják a vajdai székre, de csakhamar Szucsavában méreg által vesz el, Tódor atyja elhaltával a novogrodi herczegséget veszi át, Sándor Kázmér királytól Olesko várát és tartományát kapja s így Konstantin egyedűl marad Podolia herczege. Az 1339-iki krakkói országgyűlés Konstantint lengyel trónutódnak jelöli ki, de ismét elejti, mert a keleti egyház szertartásait elhagyni s a római katholikus hitre térni nem volt hajlandó; pár hét alatt el is halálozott, mire Tódor oda hagyva Novogrodot, átveszi Podolia kormányát, a várakat megerősíti, nagybátyja Olgerd nagyherczeg parancsait megveti s az évi adót megtagadja. Olgerd erre haddal megy ellene s Tódor 1339. végén segélyért Magyarországba siet, távolléte alatt Olgerd elfoglalja Podoliát s Gasztold lithván főurat nevezi ki helytartónak.
Basilovits idézett művében lengyel-lithván évkönyvek után.
Dr. Réthy László is így írja idézett munkájában.
Olvassuk továbbá,* hogy Koriathovics Tódort Kjeisztút fia, Vitold lithván nagyherczeg 1395-ben elfogta és Vilnában börtönbe vetette, mert az évi adót megtagadta. Basilovits s az általa idézett Strikovszky lithván író ezen utóbbi Koriathovics Tódort a két elbeszélt esemény között lefolyt hosszú idő, 56 év miatt az előbbeni Koriathovics Tódor unokájának, vagy kisunokájának tartják, de nézetünk szerint ez nem valószínű, hanem az utóbbi fia az előbbinek, de az idősebb nem Koriathovics Tódor, hanem maga Koriáth, a kit, – a keresztségben talán Tódor nevet kapván, – az évkönyvírók Koriáth Tódornak nevezhettek, s ebből támadhatott a zavar. Az 1331–39 közötti eseményeknek bizonyosan Koriáth a hőse, fiainak tettei pedig 1370 és 1395 közé helyezendők, mert Koriáthnak fiai 1331-ben a tatárok elleni hadjáratban nem vehettek részt, minthogy akkor még meg sem születtek. Tudjuk, hogy Olger fia Jagjell, a későbbi II. Vladiszláv lengyel király 1346-ban,* Kjeisztút fia, Vitold nagyherczeg, pedig 1349-ben született,* lehetetlen tehát, hogy Gedimin nagyfejedelem legifjabb fiának Koriáthnak, – (de még ha nem a legifjabb volna is) – fiai, unokatestvéreik születése előtt 18, illetve 15 évvel, már mind a négyen fegyverfogható férfiak lettek, s így legalább is 1310 és 1315 között születtek volna, még nagyatyjoknak Gediminnek 1314-ben megkezdett uralkodása előtt, amiből még az is következnék, hogy Koriathovics Tódor herczeg, midőn 1414-ben elhalálozott, 99 éves korában hagyott volna hátra kiskorú árvákat. Györgyről tudjuk, hogy 1374-ben volt rövid ideig moldvai vajda, tehát nem hívhatták meg a moldvaiak még 1339 előtt; különben is György aligha volt egész Moldva vajdája, mert azon időben Bogdán vajda utódai ültek a fejedelmi széken; valószínű, hogy az elűzött Záz vajda fiainak hívei által meghívatván, s bizonyosan Lajos király által is támogattatván, kis ideig csak mint ellenvajda szerepelt. Koriathovics Sándor Olesko várát és vidékét bizonyosan Vladiszláv királytól kapta, az 1339-iki krakkói országgyűlés, ha az évszám nem téves, s az esemény nem II. Vladiszláv fiának születése előtt történt, bizonyosan egy más Konstantin nevű lithván herczeget jelölt ki trónutódnak.
Basilovitsnál.
Jagjell 1386-ban, koronáztatásakor 40 évesnek iratik. Lovcsányi Gyula «Adalékok a magyar-lengyel érintkezés történetéhez» czímű értekezésében (Századok XX. 593.) Jagjell koronázását 1384-re teszi, bizonyosan elnézésből.
Vitold halálakor 1430-ban 80 éves múlt, tévesen írja Lovcsányi idézett művében Vitoldról, hogy Jagjell testvére volt.
Koriáth tehát 1339-ben testvére Olgerd nagyherczeg haragja elől Magyarországba menekűlt s Károly királytól a munkácsi uradalmat kapta adományba, Istvánffy és Túróczy László tanúsága szerint megerősítette a munkácsi várat, a Csernek hegyre Bazil-rendű zárdát alapított, neje pedig, Dominika, apáczákat telepített Munkácsra. A csernekhegyi kolostor alapító-levele határozottan álmű ugyan, annak ismerte fel már Corvin János herczeg, és annak tartotta Batthyány Ignácz* is, ez azonban nem zárja ki, hogy a zárdát, – habár nem is 1360-ban, – csakugyan a podoliai fejedelmek alapították.
Leges Ecclesiasticć Regni Hungarić.
Meddig maradt Koriáth Magyarországon, nem tudjuk; lehet hogy Lajos király az 1354. évi hadjárat alkalmával helyezte vissza Podolia birtokába, s Munkács ismét királyi birtok lett, 124okleveleinek tanúsága szerint 1363-tól Erzsébet királyné birta.
Koriáth fiai utóbb szintén függetlenségre törekedtek Podoliában, de Tódort Vitold nagyherczeg legyőzte és börtönbe vetette, Vaszil pedig valószínűleg még 1395-ben unokaöcscséhez* Zsigmond magyar királyhoz menekűlt, a kinek közbenjárására Tódor herczeg is visszanyerte szabadságát, s nagy számú kíséretével 1396- vagy 1397-ben Magyarországba telepűlt, a munkácsi uradalmat* és a máramarosi jövedelmeket* kapván adományba.
Zsigmond kir. levele. Kassa, 1404. febr. 5. Illustris principis domini Theodori ducis Podolie avunculi nostri carissimi et fidelis.
A Koriathovicsok 1393-ban még nem birták Munkácsot, mert ekkor a Makarjayak beiktatásánál János munkácsi várnagy egyik tisztje mondott ellent; ha a herczegek már birták volna Munkácsot, akkor vagy ők, vagy nevükben valamelyik tisztjök jelentette volna be az ellentmondást. Hogy pedig 1397-ben már birtokukban volt Munkács, kitűnik Zsigmond király idézett 1398-iki leveléből.
Mik voltak ezen máramarosi jövedelmek, határozottan ki nem mutathatjuk, de némi körülmények oda látszanak mutatni, hogy a herczegek a huszti főkapitányságot és a máramarosi főispánságot is viselték.
Vaszil herczegről több adat nem maradt reánk, nem sokáig élhetett s gyermekei sem maradtak, vagy lehet, hogy visszatért hazájába. 1402-től Tódor herczeg már csak egyedűl szerepel,* hosszasan perlekedve a Bereg megyében letelepűlt oláhok utódaival s más szomszédos birtokosokkal; néha-néha erőszakoskodik is, de híven kitart Zsigmond mellett s erélyesen üldözi Durázzó László pártjának tagjait; ragaszkodásáért Zsigmond király helytartójának nevezi ki, 1414-ben halt el, árván hagyva ismeretlen családi nevű nejét Valhát és két kiskorú leányát Anuskát és Máriát.*
Zsigmond király levele. Kassa, 1404. febr. 5.
Lelesz, Actor. nr. 11. anni 1416.
Mária két év múlva elhalt,* Anus utóbb férjhez ment Marczaly Miklós erdélyi vajda fiához Imréhez, a későbbi királyi udvarmesterhez.*
U. o., Actor. nr. 78. a. 1417.
Zalamegyei okl. II. 461.
A hosszas kitérés után most már újból felvesszük tulajdonképeni történetünk fonalát. Már láttuk, hogy Dolhay I. Jánosnak öt fia maradt: II. Szaniszló, II. János, I. Péter, I. György és Bogdán.
II. Szaniszló rokonával Bilkey Lukácscsal együtt valami nagyobb mérvű hatalmaskodást követett el, valószínűleg két nagybátyja Dolhay Sándor és István ellen, akikkel s azok fiaival Szaniszló és testvéröcscsei egy negyed századon át örökös perpatvarban állottak. E tettért Ilsvay Leusták nádor hűtlenségben marasztalta el Szaniszlót és társát Bilkey Lukácsot, ők azonban részt véve az oláhországi (havaselői) hadjáratban, érdemeik jutalmáúl Zsigmond királytól teljesen felmentő kegyelemlevelet kaptak 1395-ben;* lehet, hogy Szaniszló már ekkor Vaszil herczeg szolgálatában állott, s hogy a herczeg közbenjárásának köszönhette a kegyelemlevelet. 1398-ban Sarkad falut ajándékozza Vaszil herczeg Szaniszlónak és testvéröcscseinek, s ezen adományozáshoz Zsigmond király is beleegyezését adja, a leleszi koncent küldöttének jelenlétében pedig Kisfalusy Maxem fia, János királyi ember, még azon évben ellentmondás nélkűl végzi az ünnepélyes beiktatást.* Sarkad adományozása és a tiszta beiktatás által léptek a Dolhay testvérek a magyar nemesség és a valóságos földes urak sorába, mert eddigi birtokaikból, melyeket kenézség képen* kaptak volt, a jövedelem felét be kellett szolgáltatni a királynak. Sarkad* adományozásának azonban vészes következménye lett, rokon vér ömlött miatta. A herczegnek Zsigmond király által megerősített adománylevele azt mondja ugyan, 125hogy Vaszil herczeg Sarkadot Szaniszlónak hű szolgálatai jutalmáúl adományozta, mindazonáltal más adatokból bizonyos, hogy Szaniszló viszont Kereczkét és Kusniczát, Munkács vára régi tartozékát, melyeknek kenézségét, – mint láttuk volt, – atyja és annak testvérei még idősb Erzsébet királyné adományából birták volt, bocsájtotta vissza Vaszil herczeg birtokába; minthogy pedig Szaniszló nem részítette Sarkadból két nagybátyját, s így ezek az elveszett kereczkei és kusniczai jövedelmekért nem kárpótoltattak, – s lehet, hogy ezen felül Szaniszló és testvéröcscsei felsőbbségöket másként is éreztették rokonaikkal, – kitört közöttük a viszály, s első áldozata Sándor fia Mihály lett, ki Szaniszló öcscse, I. Péter kardja által vérzett el Szentgyörgy nap táján 1398-ban.*
Temesvár, 1395. szept. 17.
Lelesz, Statutor. Litt. H. nr. 115. és Zsigmond király többször említett 1398. évi levele. Ez a beiktatási levél tévesztette meg Lehoczkyt, a ki Beregh megye monografiájában, Sarkad leírásánál, a Dolhayakat a podolai herczegek unokatestvéreinek, műve más helyén pedig a podolai herczegektől származottaknak írja, pedig az okmány szavai eléggé világosak: «Cum fidelis noster illustris princeps dominus Vasilius dux Podolie, suo ac domini Theodori ducis, fratris sui, nominibus, quandam villam suam, Sarkad nuncupatam, alias per nostram celsitudinem ipsis donatam, Stanislao filio Joannis, Joanni, Petro, Georgio et Bogdan, fratribus suis uterinis, pro ipsius Stanislai servitiis, perpetuo contulerit» . . . . . . A fratribus suis uterinis kifejezés csakis Stanislausra vonatkozhatik, s nem a herczegre.
More keneziatu.
Más néven Oroszfalu, még más néven Fedeles, Bereg megyében.
Zsigmond király levele. Visegrád, 1398. szept. 2.
I. Péter nevét ezentúl még csak egyszer olvassuk: 1402-ben,* a midőn Zsigmond király új adománya czímén testvéreivel együtt Sarkad birtokába beiktattatik, s még ugyanazon évben, vagy a jövő év folyamán bizonyosan elhalt, mert 1404 február 5-én már nincs az élők között.* A Sajói Mán-család ezen Dolhay Pétertől származtatja magát,* állítván, hogy miután testvéri osztályban a máramarosmegyei Sajó nevű falut kapta, arról – elhagyva a Dolhay nevet – Sajóy Péternek neveztetett, s egy Mán (Emanuel) nevű fia maradt, kinek utódai a Mán nevet családi névűl véve fel, a legújabb korig éltek Máramarosban Sajón.
Leleszi konvent levele, 1402. jun. 17.
Zsigmond király levele, Kassa, 1404. febr. 5. Igaz ugyan, hogy Rozgony Simon országbiró 1410. évi itéletlevelében, mint élő említtetik, de az tollhiba lehet Sándorfia Péter helyett.
Nagy Iván. Magyarország családai, VII. 591.
Sajót azonban a Dolhayak csak 1411-ben szerezték meg,* s így a Sajóy nevet Péter fia Mán, mert Dolhay I. Péter még 1403-ban elhalálozott, csak azután vehette volna fel, s addig az 1404, 1410 és 1411-iki Dolhára és Sarkadra vonatkozó adománylevelekben s az 1411. évi Sajóról szóló beiktatási okmányban ott kellene lenni Dolhay Mán nevének is, a nagybátyjai nevei mellett, ott azonban hijában keressük, ellenben midőn a Dolhayak Sajót és a körülfekvő falvakat, melyek valamikor anyai nagyatyjok Jánosvajdafalvi János vajda birtokai voltak, visszaszerzik, illetve hadi érdemeik jutalmáúl adományba kapják, a királyi levélben a Dolhayak nevein kívűl, János vajda két fiának Andrásnak és Györgynek neve is benfoglaltatik; kétségtelen tehát, hogy az a Péter, kinek Mán nevű fiától származott unokája Pétermán György utóbb Sajón csakugyan birtokos volt, János vajda fiai egyikének, valószínűleg Györgynek volt a fia.
Zsigmond király adománya. Kassa, april 5.
I. György, Dolhay I. János negyedik fia, bátyjával együtt hatalmaskodik unokatestvéreik ellen, közösen folytatják pereiket s az adománylevelekben I. György neve is mindenütt be van jegyezve; 1412., 1417. és 1424-ben mint királyi ember működött különféle beiktatásoknál, viselte a huszti várnagyságot is,* miről Porkoláb* Györgynek neveztetett, a királynak kedves embere volt, udvarnokának czímezi.* Két idősb fia András és Miklós 1430-ban említtetnek,* utóbb neveikkel nem találkozunk, harmadik fia, János csak 1430 után született.
Lelesz, Actor nr. 31. anni 1413. Valószínű, hogy alispán is volt, mert a huszti várnagyság együtt szokott járni az egyik alispánsággal, a másik alispán a rónaszéki várnagy lévén.
A Porkoláb név a német Burggraf elrontásából ered.
Zsigmond király levele. Pozsony, 1419. febr. 10.
Lelesz, Actorum nr. 72. anni 1430.
Ezen János, Nagydolhai Vajda Mihály s több rokonaival közösen kapja 1450-ben Hunyady Jánostól a Mojszinról szóló adománylevelet, utóbb perbe keveredik unokatestvéreivel Dolhay Szaniszló fia Mihálylyal és Ambrussal, s azoknak rozsályai és polyánai részbirtokát 1459-ben elfoglalja,* később megbékélvén, 1468-ban Ambrus mellett tanúskodik a Vissóyak elleni ügyében.* Élt még 1473-ban is, amikor Drágffy Miklósnak Rozsálya és Oroszfalu (= Ruszkova) birtokába történt beiktatásának ellentmondott.* Neveztetett Ruszkovay Jánosnak is.* 1466-ban szolgabiróságot viselt.* Fia nem maradt, egyik 126leányát Fethkát Váncsfalvy György vette nőül, a másik, Anna, Radéczyné lett, a harmadikról, Margitról, hallgatnak okleveleink.
Mátyás király levele. Buda, 1459. máj. 21.
Váradi káptalan levele. 1468. okt. 5.
Leleszi konvent levele. 1473. máj. 19.
U. o.
Az alispánokat a főispán nevezte ki, a szolgabirákat azonban a megyei nemesség választotta a tehetősebb jó birtokú nemesek közül. Zsigmond 1435-iki decretuma, 2. t. cz.) Mily nagy volt a Dolhayak tekintélye, mutatja az, hogy 1466-ban a négy szolgabiró – (csak ennyi volt egy vármegyében) – közül három a Dolhay-családhoz tartozott, Dolhay János, Petrovay Mihály és Leordinay Mihály.
II. János, I. János második fia, szintén részes a bátyja, Szaniszló, által szerzett minden királyi adományban, de az unokatestvéreikkel való viszálykodásokban kevésbé vesz részt; mindazonáltal némely kihágásokért jószágvesztésre itéltetett, de testvére Szaniszló kérelmére Zsigmond királytól kegyelmet nyert 1435-ben.* Volt királyi ember is, de más tisztséget, úgy látszik, nem viselt; lakását a Vissó és Iza mentén fekvő falvak megszerzése után azok egyikébe, Leordinára, helyezte át, nevét 1437-ben olvassuk utóljára. Egyetlen fia maradt, Mihály, ki már állandóan Leordinaynak neveztetett, néha Leordinai Orda, vagy Urda Mihálynak is iratott, ő is részese Hunyady János 1450. évi Mojszinra vonatkozó adományának, 1471-ben elzálogosította dolhai, bronykai és zádnyai részbirtokát, mely ezen falvak egy negyed részéből állott, Szirmay Florisnak és Ilosvay Lászlónak.* Volt több ízben királyi ember, 1466-ban pedig Máramaros egyik szolgabirája. Nejétől Sztánától egy fia született, János, és két leánya, Mária és Kata.
Nagy-Szombat, 1435. jun. 28. Gyömrői levéltár, II. 17.
Lelesz, Actorum nr. 12. anni 1471.
János még ifjan, atyjával egyidejűleg, vagy talán valamivel elébb 1471 végén, vagy 1472 elején elhalálozván, nejét Ilosvay Karácson Margitot aprós leányokkal hagyta özvegyen;* leányai sorsáról nincs tudomásunk, vele Dolhay II. Jánosnak két nemzedéken át Leordinay nevet viselt ága elenyészett. Mihály leányai azonban férjhez mentek, Mária egy ismeretlen Tamás nevűhöz, Káta pedig Dávid leordinai paphoz, előbbinek utódai Leordinay (Leorgyán), utóbbinak Urda néven új családokat alapítottak s ma is élnek Leordinán, melynek egy részét Mihály két leánya örökségbe kapta volt.
Jászó. 000. Fasc. 1. nr. 1.
Bogdán (Adeodatus) Dolhay I. János legifjabb fia szintén részes a testvérbátyjai által szerzett minden királyi adományban, az unokatestvérek elleni erőszakoskodásokban ő tűnik ki legjobban, azok is leginkább ellene panaszkodnak. A hosszadalmas per egyik határnapról a másikra halasztva, változó szerencsével folyik, míg végre Dolhay Sándor fiai javára kezd hajolni; István vajda fia, Mihály, nem vesz részt a perlekedésben, éppen ez időtájban tünt el, s rokonai halottnak tartják. Perényi Péter országbiró el is itélte Bogdánt fej- és jószágvesztésre, de minthogy testvérbátyjaival még nem volt megosztozva, kiküldte Haraszthy Erazmus királyi embert, hogy a leleszi konvent hiteles tanúja jelenlétében a birtokokat becsülje meg és a testvérek között oszsza fel. Haraszthy Erazmus 1418 szeptember 17-én meg is kezdette működését s talált Sarkadon 11 népes és 5 elhagyott jobbágytelket, egy nemesi udvarházat, két fakápolnát, egy ekényi* szántóföldet, 10 ekényi makkos erdőt és 200 kaszás rétet,* Makarján 25 népes jobbágytelket, 2 ekényi szántóföldet, 3 ekényi makkos erdőt, 200 kaszás rétet és két fakápolnát, s az Almás patakon egy malomhelyet, Románpatakán 5 néptelen jobbágytelket épületekkel, körülbelől egy ekényi szántóföldet, makkos erdőt és rétet, Négyforráson 11 népes jobbágytelket, fél ekényi szántóföldet és egy ekényi makkos erdőt, Dolhán 23 népes jobbágytelket, két nemesi udvarházat, egy fakápolnát és vámszedési jogot, Zádnyán, mely Dolhával egy határban fekszik, 12 népes jobbágytelket, 16 ekényi szántóföldet, erdőt és rétet a hegyekkel és havasokkal együtt, Dolhán, a Zinke folyón egy alólcsapó egykerekű malmot, Zádnyán pedig a Sebespatakon szintén egy egykerekű felülcsapó malmot, mészkőbányát és halászható folyóvizeket, Borsován 12 népes jobbágytelket, egy ekényi szántóföldet és makkos erdőt, a Borsova folyón egy alólcsapó kétkerekű malom egy harmad részét és ugyanazon folyón egy más malomhelynek szintén egy harmad részét. Ezzel a beregmegyei birtokok meg lévén becsülve, a küldöttség a máramarosi jószágokat akarta összeírni, ebben azonban 127Bogdán testvérbátyja, György királyi udvarnok, fegyveres csapattal ellent állván, megakadályozta őket; sőt, ha gyorsan meg nem futamodnak, reájok bocsájtott nyilakkal lelöveti vala. Az ilyen fegyveres támadás azonban súlyos vétségnek tekintetett akkor is, s György udvarnok tarthatott a következményektől; sietett is a király elébe s elpanaszolta, hogy némelyek, de különösen Dolhay Péter és Miklós az ő testvéröcscsét Bogdánt azért, mert ez őket abban az időben, midőn Durazzói László az országba jött, mint a trónkövetelő híveit, Tódor munkácsi herczeg parancsára erélyesen üldözte volt, évek hosszú során megtámadás, kifosztás, emberölés s más kártételekkel vádolva, folytonos idézésekkel zaklatják, s már fej- és jószágvesztésre szóló itéletlevelet is eszközöltek ki ellene. Zsigmond király meg is könyörűlt hívén s megtiltja keményen az összes úgy egyházi, mint világi biráknak, hogy Dolhay Bogdánt, Dolhay Péter és Miklós panaszára megidézni, elmarasztalni és jószágait lefoglalni ne merészeljék, egyúttal semmisnek nyilvánít minden eddigi Bogdán ellen kiadott ítéletlevelet.* Daczára ezen királyi kegyelemnek, mert valószínűleg be lett igazolva, hogy Bogdán nem csak a Durazzói László által okozott zavarok idejében követett el hatalmaskodásokat, Perényi Péter országbiró újabb elmarasztaló ítéletet hozott s Bogdán jószágai megbecsülésére és lefoglalására bizottságot küldött ki.* Az ítélet azonban ezúttal sem hajtatott végre, s a hosszas pernek az országbiró előtt 1421-ben kötött azon egyesség* vetett véget, melyről már Dolhay Sándor fia II. Péternél megemlékeztünk. Megszabadúlva végre a veszélyes pertől,* birtokai csoportosítása czéljából 1427-ben elcserélte sarkadi, románpataki és zádnyai részbirtokait bátyjával, Szaniszlóval, annak rozsályai birtokáért, s lakóhelyét Petrovára tette át, hol már csendesebb életet folytatott, legalább erőszakoskodásairól semmit sem hallunk többé, megyei tisztséget nem viselt, de 1410 és 1420 között sok ízben volt királyi ember, élt még 1437-ben is; egyetlen fia maradt Mihály, de ez elhagyva a Dolhay nevet, már állandóan Petrovaynak íratott s őse lett a hasonnevű ma is élő családnak.
Egy ekényi föld = 150 hold, holdját 800 ölével számítva.
Egy kaszás rét annyi, a mennyit egy munkás egy nap levághat; akkor valószínűleg nem volt több 800 ölnél.
Zsigmond király levele. Pozsony, 1419. febr. 10.
Perényi P. országbiró levele. Székesfehérvár, 1419. márcz. 16.
Perényi P. országbiró levele. Buda, 1421. szept. 1.
Téved tehát Lehoczky, midőn idézett művében (III. 405.) azt írja, hogy Dolhay Bogdán ellen az erőszakoskodás miatt hozott itélet végre is hajtatott, hogy az osztály közte és testvérei között megejtetett, valamint abban is téved Lehóczky, hogy a küldöttséget Máramarosban a Bogdán őrsége verte vissza.
Ezek után visszatérünk II. Szaniszlóhoz, kiről már elmondottuk, hogy hűtlenségbe esett volt, de Zsigmond király által 1395-ben az itélet terhe alól felmentetett, s hogy a kegyelemlevél kiadásakor Vaszil podoliai herczeg, Munkács ura, szolgálatában állott, de milyen minőségben, erre az okmányok nem adnak felvilágosítást, valószinűleg munkácsi várnagyságot viselt. Azt is láttuk, hogy Vaszil herczegtől Zsigmond király beleegyezésével Sarkadot kapta adományba s annak birtokába ellentmondás nélkül be is lett iktatva; tudjuk milyen vészes következménye lett ezen adománynak s hogy unokatestvére Dolhay Mihály annak esett áldozatúl, nem is érezte magát Szaniszló biztosnak Sarkad birtokában, s már 1402-ben sietett új királyi adománylevelet kieszközölni,* melynek alapján még ugyanazon évben újból beiktattatta magát és testvéröcscseit.* A Durazzói László érdekében Ludányi Tamás a «vasfejű» egri püspök és Debrőy István által szervezett felkelés az északkeleti megyéket is vérbe borította, de Szaniszló megmaradt Zsigmond király hűségén s testvéreivel, valamint a rokon Ilosvay és Bilkeyekkel egyesűlten Tódor munkácsi herczeg hadai élén keményen üldözte az egri püspök és Balk máramarosi vajda hiveit, miért is aztán a háborgások lecsillapúltával a hűségre tért pártosok által erőszakoskodás miatt perbe is idéztetett; de Zsigmond király ezen pereket 1406-ban beszüntette,* s másképen is megjutalmazta Szaniszlót és öcscseit, adományba adván nekik Borsovay Fábián Borsova, Hegy és Helmecz nevű jószágait és Dolhay Sándor és István dolhai részbirtokát,* 1405-ben pedig kivette Szaniszló és öcscse, 128valamint Kisfalusy Maxem fia János, Ilosvay István, Bilkey Sándor és Illés, Balicza fia, Péter, István fia, Péter, és Zerecsen fiának, Jánosnak fia Sándor összes birtokait a megyei tisztviselők biráskodása alól.*
Zsigmond király levele. Kanizsa, 1402. máj. 26.
Leleszi konvent levele. 1402. jún. 17.
Buda, május 27. Báró Perényi cs. levéltára N.-Szőllősön.
Zsigmond király levele. Kassa, 1404. febr. 5.
Ez a kiváltságos állapot, melyre utóbb Mátyás király által még több máramarosi nemes is emeltetett, liber baronatus-nak neveztetett. Máramarosban a liber baronatust az 1650–51 évi erdélyi országgyűlés eltörölte. Aprobatć Constitutiones, Titulus 75. Articulus 1. «A minthogy Máramarosban is a Liber Baronatus találtatott és a circálás mindeneknek jószágaiban sub poena 200 fl., azonképen, ha a tisztek valamely tekintetből magok vagy más jószágában nem peragálnák, hasonlóképen büntetődjenek, a melyet a Director comperta rei veritate et de facto exigáljon rajtok. Egyébiránt mind a nemesség szokott nemesi szabadságában, mind pedig a község az ő állapotjában megtartatik.»
Borsovay Fábián és fiai nem nyugodtak bele birtokaik elvesztésébe s Szaniszló csak 1409-ben* országbirói itélet következtében juthatott hozzá, a Borsovayak azonban 1414-ben erőszakkal visszafoglalták,* s az ebből keletkezett újabb per még 1421-ben is folyamatban volt.* E közben Borsovay Jakab fia Györgytől egy jobbágytelket vett Szaniszló Borsován, s annak birtokába be is iktattatta magát 1413-ban. A Dolhay Sándor és Istvántól elkobzott s Szaniszló öcscseinek adományozott dolhai részjószág iránt s az elkövetett hatalmaskodások miatt folytatott hosszadalmas pernek, mint már láttuk, 1421-ben egyesség vetett véget. 1407-ben zálogba vette Szaniszló Verbőczi Zovardffy Dávid fia Benedek Verbőcz, Ardó, Mátyfalva és Rákos nevü ugocsamegyei falvakban lévő birtokait;* itteni tisztje lehetett Csepei Ákos György, aki tőle egy pánczélt és 10 forintot ellopott.*
Decz. 4.
Zsigmond király levele. Buda, 1414. apr. 22.
Perényi Péter országbíró levele. Buda, 1421. szept. 1.
Gyömrői levéltár, I. 23.
Rozgonyi Simon országbíró levele. Varannó, 1414. apr. 9.
Ez időtájban egyik országgyűlés elrendelte, hogy mindenki mutassa be s száz napon belől az új királyi pecséttel erősítesse meg, jószágvesztés terhe alatt adományleveleit; de Szaniszló nem igyekezett ezen végzésnek eleget tenni, aminek következtében birtokai már a koronára voltak szállandók, midőn Zsigmond király tekintetbe véve sokszor hű szolgálatait, 1410-ben visszaadományozta,* s Dolhára és Sarkadra új adományt adott; de a beiktatásnak Dolhára nézve Dolhay Sándor fia, Péter, ellentmondott.* Szaniszló újabb és újabb adománylevelek segélyével igyekezett nagybátyjai dolhai részbirtokaiba belehelyezkedni s 1411-ben ismételve új adományt* visz Dolhára, az ottan szedetni szokott vámra, Sarkadra, Románpatakára* és Kuk havasára;* a beiktatásnak Dolhay Péter most is ellentmondott,* de Szaniszló 1417-ben megint új adománylevelet eszközöl ki* s végre 1418-ban ellentmondás nélkül iktattatik be.*
Zsigmond király levele. Buda, 1410. jún. 28. Ezen királyi pecsét megújításáról semmi feljegyzést sem találtam történetiróinknál, az országos végzésnek sincs nyoma a Corpus Jurisban.
Lelesz, Statutor. Litt. D. nr. 251. anni 1411.
Zsigmond király levele. Kassa, 1411. apr. 5.
Hogy Románpatakát kitől és mikor szerezte Szaniszló, ki nem mutatható, valószínű, hogy Románpataka egy, – a sarkadi határban – Szaniszló általalapított újabb telepítvény neve volt. Ma ily nevű falu nincs Bereg megyében, de egy Románpataka nevü víz ma is ott folydogál Sarkad határának nyugoti oldalán.
Nagy kiterjedésű havas Dolhától észak keletre.
Lelesz, Statutor. Litt. D. nr. 81. anni 1411.
Zsigmond kir. levele. Konstanz. 1417. júl. 25.
1418. febr. 8. Gyömrői levéltár, I. 54.
A Dolhayak anyai nagyatyja Jánosvajdafalvi 129János vajda birtokai, mint már elmondottuk volt, János vajda halála után idegen kezekbe kerültek. Szaniszló utóbb visszaszerezte s azokra, névszerint; Rozsálya, Sajó, Szurdok, Batizaháza, Petrova, Leordina, Ruszkova, Ruszko-Polyana és Kohnya* nevü máramarosi falvakra a maga és testvéröcscsei, valamint anyai nagybátyjai Rozsályay András és György nevére adománylevelet eszközölt ki Zsigmond királytól 1411-ben;* annak alapján még ugyanazon évben ellentmondás nélkül be is iktattattak* és a király parancsa mellett* a határokat is megjáratták.* János vajda birtokainak megszerzése következtében a Dolhay-testvérek jószágai óriás kiterjedést nyertek, meghaladták a kétszázezer holdat, de minthogy az adománylevél szavai szerint János vajda birtokait csak szállásúl s csak a király tetszéséig* kapták volt, sietett Szaniszló újabb adománylevelet kieszközölni, – melyből azonban már kihagyattak azon kifejezések, hogy a nevezett birtokok csak szállásúl s csak a király tetszéséig adattak, – s magát testvéreivel együtt 1413-ban új adomány czímén be is iktattatta.* E közben 1412-ben megvette Szaniszló fiával Laczkóval együtt rokonaitól a Makarjayaktól* Makarja hétnyolczad részét 700 forinton, – egy nyolczad rész megmaradván Makarjay Balk fiának, Bercsének, – s magát 1413-ban a birtokba be is vezettette, mely alkalommal Sarkad határát is megjáratta.* Szintén ezen évben iktattattak be Szaniszló és testvérei a kisfalusi határban fekvő Ilsva-, másnéven Karaszló-mező és Négyforrás puszták birtokába, melyeket az előző 1412-dik évben* szereztek volt Ilosvay Maxem fiai János és Nán és Karácson fia Györgytől. Utóbb 1422-ben az Ilosvayak Négyforrást felégették és erőszakkal visszafoglalták.* Perlekedtek-e e végett s milyen ereménynyel, ismeretlen, de annyi bizonyos, hogy Négyforrás, valamint Karaszlómező is utóbb visszakerült az Ilosvayak birtokába. 1413-ban Komlóson is birtokos volt Szaniszló s viszályba keveredett Komlósy Ugrinnal és fiaival, aminek következtében a Komlósyak 1415-ben Négyforrást egészen elpusztították, 70 sertést elhajtottak, az ott lakó jobbágyokat elűzték s közülök kettőt elfogtak és börtönbe vetettek.* Erre nyolcz választott biró egyességet szerzett a felek között, s a feltételeknek Szaniszló a maga részéről eleget is tett, nem úgy azonban a Komlósyak;* ezek aztán a kikötött 50 márka birságban el is marasztaltattak, mire bosszújokban Szaniszló egyik rokonát Mircsét* Makarján megrohanták, keményen megverték s ökreit és a makarjai jobbágyok juhait elhajtották.* Mikép egyezkedtek ki, vagy tovább is viszálykodtak, arról nincsenek adataink, csak azt tudjuk, hogy tizenhárom év múlva Szaniszló testvérei által segitve, az egész Kövesd nevű pusztát s ezen felül a komlósi határból 1500 holdat és egy nagykiterjedésű erdőrészt elfoglalt a Komlósyaktól s új határhalmokat hányatott 1430-ban.*
Kohnya neve az adománylevélben benne van ugyan, de a beiktatásról és határjárásról kiadott bizonyítványokból hiányzik, s a Dolhayak csakugyan többszöri kisérletek után sem birtak birtokába jutni, mert Kohnya nem a János vajdáé, hanem Bogdán vajdáé volt, akinek birtokaira mások tartottak igényt.
Zsigmond kir. levele. Kassa, 1411. apr. 21.
Lelesz, Statutor. Litt D. nr. 55. anni 1411.
Zsigmond kir. levele. Visegrád, 1411. júl. 24.
Lelesz. Metalium Cottus Maramaros nr. 18. anni 1411.
Pro descensu usque ad beneplacitum nostrum.
1413. júl. 13.
Mily fokú volt ezen rokonság, nem lehet eldönteni, minthogy azonban a Makarjayak Makarját Szaniszlónak és fiának adják el, – valószínű, hogy Szaniszló neje Makarjay leány volt.
1413. júl. 15.
1412. decz. 21.
Perényi Péter országbíró levele. Ardó, 1422. jan. 28. Ezen levél igen érdekes az akkor szokásban lévő időszámításra nézve, mert adatot nyújt arra, hogy Perényi Péter az évet karácsonynyal kezdte számítani, amit levelének következő szavai világosan bizonyítanak: «Quomodo anno in presenti circa festum nativitatis domini, proxime preteritum, Georgius filius Joannis de Ilosva . . . . possessionem Négyforrás devastasset» . . . Tehát az oklevél kelte (jan. 28.) és az ezt megelőző karácsony ünnepe, deczember hó 25-ke, egy évhez számíttattak.
Perényi P. országbíró levele. Nagy-Ida, 1416. apr. 24.
Zsigmond kir. levele. Buda, 1416. jún. 11.
Ezen Mircse valószínűleg a Makarjay-család tagja volt.
Zsigmond király levele. Buda, 1417. szept. 1.
Palóczy Máté országbíró levele. Zelew, 1430. nov. 21.
Sarkad és Makarja miatt másokkal is meggyűlt a baja Szaniszlónak; 1414-ben ugyanis Dávidházi Szeles Demeter és rokonai Szaniszlónak 3 szekerét, 16 ökrét és 90 sertését elhajtottak* s Dávidházy Antal szolgabiró tolvajnyomozás alkalmával 1417-ben a makarjai jobbágyoknak nem kevés kárt okozott,* a megyei szolgabirák pedig még később is, 1423-ban, a sarkadi és makarjai jobbágyoktól törvénytelen adókat hajtottak be s négy lovat és 120 kősót is elvitettek.* A munkácsi uradalommal is sok vesződsége volt Szaniszlónak, a határok iránt sehogysem tudtak megegyezni, így történt aztán, hogy Rácz Miklós munkácsi várnagy a Szoldaköz nevü földön lévő, még Erzsébet királyné idejében emelt négy határdombot, melyek Sarkadnak Nagy-Bereg és Bereg-Újfalu felőli határát jelezték, 1424-ben erőszakkal elhányatta.* Mi 130indíthatta Szaniszlót arra, hogy 1412 táján Kércsy Miklósnak Kércs és Kenéz nevü falvait fegyvereseivel megrohanja s onnét minden ingóságot elhordasson* erre nem adnak feleletet az eddig ismert oklevelek, sem pedig arra, hogy miféle viszálya volt a Rozsályi Kún-családdal, a melynek ötvösfalvi birtokáról 1412-ben 32 sertést elhajtatott.*
Rozgonyi Simon országbíró levele. Varannó, 1414. apr. 9.
Zsigmond kir. levele. Buda, 1417. márcz. 28.
U. a. Buda, 1423. febr. 21.
U. a. Buda, 1424. nov. 19. E szerint Rácz Miklóst a munkácsi várnagyok sorába nem 1400 tájára, hanem határozottan 1424-re kell tenni, s ki kell igazítani Lehóczkynak (Bereg megye monographiája, III. 686) azon állitását, hogy Rácz Miklós Erzsébet királyné várnagya volt; Lehoczky az idézett oklevélnek csak kivonatát olvashatta Leleszen s az ejtette tévedésbe. A kivonat szóról-szóra így hangzik: «Inquisitorić pro nobilibus de Dolha, contra Nicolaum Rácz, castellanum castri Munkács et ceteros populos Bereghienses et Ujfalusienses quatuor metas super terram Zoldaköz ex parte dictarum possessionum Bereg et Ujfalu existentes tempore Elisabeth reginae ac possessionem Sarkad, alias Oroszfalu appellatam, ipsorum Dolhay abolientes et destruentes.» Ebből csakugyan az érthető, hogy a határok elhányása Erzsébet királyné idejében történt, sőt, hogy ekkor Sarkad el is pusztíttatott (Lehóczky i. h. III. 77.); ennek azonban hire sincs magában az oklevélben, melynek ide vágó helye így szól: quatuor metas super terram Zoldakwz… tempore Elisabeth regine erectas aboliri, destrui et annichilari fecissent.» Ebből világos, hogy a határhalmok, melyeket Rácz Miklós elhányatott, még Erzsébet királyné idejében emeltettek, de az elhányás 1424-ben történt. Műve más helyén azt irja Lehóczky Tivadar, hogy 1396-ban, a III. kötet 150. lapján pedig, hogy 1380-ban perlekedtek a Dolhayak Rácz Miklóssal a határdombok elhányatása miatt, végre a III. kötet 686. lapján, hogy Sarkadot a XIV. században Koriathovics herczeg birta, majd Erzsébet királyné birtokába került, kinek munkácsi várnagya Rácz Miklós Sarkadot a Dolhay-családtól elfoglalta és elpusztította; a tény azonban úgy áll, hogy elébb birta Erzsébet királyné, és utóbb a két Koriathovics, s ezek adták Sarkadot a Dolhayaknak 1398-ban, ezen év előtt tehát nem is perelhettek Sarkad végett sem Rácz Miklóssal, sem mással.
Lelesz, Vetustorum Actor. fasc. 8. nr. 26.
Zsigmond kir. levele. Visegrád, 1413. febr. 16.
1414. és 1415-ben* Máramaros megye alispánja; volt-e már elébb is, és viselte-e utóbb is ezen tisztséget, arról nincsenek adataink. A főispán 1414-ben Koriathovics Tódor herczeg volt,* kinek azon évben történt elhalálozása után Szaniszló alispán nem szolgáltatta az özvegy kezéhez az 500 forintra menő főispáni jövedelmeket s a herczegné e feletti bosszúságában munkácsi várnagyja, tisztjei és fegyvereseivel Szaniszlónak románpataki birtokát megrohantatta, elpusztíttatta s az ott lakó jobbágyokat elüzette,* s egyéb hatalmaskodásokat is követtetett el,* ezenfelül pedig még az 500 forintnyi főispáni jövedelmekért is beperelte Szaniszlót,* 1417-ben pedig újra törvénybe idézteti a már 1000 arany forintra és 600 új forintot érő 600 nyestbőrre felszaporodott kvöeteléseért.* Az erőszakoskodásokért Szaniszló se maradt adós, s még ugyanazon évben, a melyben az özvegy munkácsi herczegné románpataki birtokát elpusztíttatta, – visszaadta a kölcsönt, rárontott Kaffai Pán Endrének, Koriathovicsné tisztjének nagy-beregi házára, s annak 1680 új forint értékű károkat okozott,* 1417-ben pedig Pán Endre birtokából egy jó részt elfoglalt s az azon lévő füvet lekaszáltatta,* miket Pán Endre tisztje, Helele, azzal igyekezett megtorolni, hogy Szaniszló egyik jobbágyát, Hodort, Nagy-Beregen találván, megölte, egy másik jobbágyát pedig megverte és megsebesítette s mindkettőt kifosztotta,* Makarjáról pedig 66 sertést elhajtatott és 25-öt levágatott.*
Alispánsága idejéből felmaradt eredeti kiadványai.
Hogy Tódor herczeg csakugyan volt máramarosi főispán, igen valószinűen következtethető Zsigmond királynak Budán 1417. febr. 3. kelt levelének ezen szavaiból: dum districtus Maramarosiensis erga ducem extitisset.
Perényi P. országbíró levele. Nagy Ida, 1416. apr. 24.
Lelesz, Vetustor. Actor. fasc. 4. nr. 19.
Zsigmond kir. levele. Buda, 1417. nov. 8.
U. o. Buda, 1417. febr. 3.
U. a. Buda, 1417. apr. 11.
Zsigmond kir. levele. Buda, 1417. nov. 8.
Perényi P. országbíró levele. Szikszó, 1418. máj. 5.
Ugyanakkor ugyanott kelt egy másik levele.
Nincs nyoma, hogy Szaniszló megfizette volna az özvegy herczegné követelését, az 1000 arany és 600 új forintot, de nem is lehetett jogos a követelés, mert a főispáni jövedelmek nem illethették az özvegyet, s Szaniszló nem is a maga részére tartotta vissza, hacsak az új főispán kinevezéséig nem ő igazgatta a vármegyét.
Dolhay Sándor fiaianak magvaszakadta után, s miután István vajda fia Ruszkovával és a rozsályai részjószággal ki lett elégítve, Szaniszló megosztozott testvéröcscseivel, 1420-ban testvérei beleegyezésével átengedte Sajó egy harmad részét nagybátyjai Rozsályai András és György egyik utódának Péterfia Mánnak,* 1427-ben rozsályai birtokát cserébe adta öcscseinek Jánosnak és Bogdánnak azoknak sarkadi, románpataki és zádnyai 131részéért,* s cserélvén harmadik öcscsével Györgygyel is, egyedüli tulajdonosa lett Sarkad, Románpataka és Zádnya falvaknak, melyeknek birtokába magát 1430-ban be is vezettette.* Ezeken kivül birta egész Makarját és Batizaházát, Szurdok felét és Dolha egy negyed részét. Ugyancsak 1430-ban elégítik ki Szaniszló és öcscsei unokatestvéreiket, Szarvaszói Gerhes Sándor és Jánosvajdafalvi János vajda leányának Sztánának fiait, közös nagyatyjok János vajda birtokaiból, Sajó két harmadát, Sajó-Polyánát és Szlatinkát engedvén át.*
Gyömrői levéltár II. 1.
Lelesz, 1427. aug. 1.
Lelesz, Statutor. Litt. D. nr. 69. anni 1430.
U. o. Actorum nr. 72. anni 1430.
Szaniszló eleinte Sarkadon lakott, honnét nehányszor Sarkadynak is iratott, utóbb lakását állandóan Dolhára tette át.
Mint ősei, úgy ő is a keleti egyház szertartásait követte, utóbb a római katholikus hitre tért át és Zsigmond király engedélyével Sarkadon Szent Katalin tiszteletére egy templomot, Makarján pedig Mihály főangyalnak egy kápolnát építtetett,* unokái elfogadták a reformált hitet s hívei is maradtak mind végig.
Gyömrői levéltár, I. 59.
Szaniszló elkisérte Zsigmond királyt Konstanzba, hol, mint már láttuk, 1417 julius 25-én új adománylevelet eszközölt ki; több rendbeli hadjáratban vett részt s tüntette ki vitézségét, mit a részére kiadott levelek keltei bizonyítnak. A Durazzói párt elleni harczait és a lázadó lengyelek ellen 1410-ben Stibor vajda által vezetett hadjáratban, hol rokona Bilkey Illésfia Mihály elesett, vére hullatását dicsérettel említi Zsigmond király, maga Szaniszló is emlegeti az öcscseivel 1427-ben kötött csereszerződésről Leleszen kiállított levélben.
Nagyatyját és atyját mindig, Szaniszlót és testvéreit 1403-ig Hosszúmezeynek nevezik az oklevelek, de 1404 február 5-én már Dolhayaknak iratnak, valamint a falu is ezentúl Dolhának neveztetik. Miként történt, hogy Hosszúmező neve ilyen egyszerre változott Dolhára és soha egyetlen egyszer sem iratott Dolha alias Hosszúmezőnek, mint ilyen esetben szokásban volt, ennek más magyarázata alig lehet, mint az, hogy a közbeszédben Hosszúmezőt már régen Dolhának nevezték, mikor az oklevelek még mindég a magyar névhez ragaszkodtak, az 1404-ben Kassán kelt adománylevél irója azonban, ismeretlen lévén előtte ezen körülmény, egyszerüen beirta a Dolha nevet, Szaniszló és öcscsei pedig ettől fogva állandóan Dolhaynak iratták magokat, s az új névhez annál is inkább ragaszkodtak, mert csak ezen 1404-ki adománylevél erejénél fogva lettek Dolhának földesurai, addig csak Mária királyné adományából mint kenézséget birták volt, s mert a szomszéd Máramaros megyében, – Dolha akkor Bereg megyéhez tartozott, – létezett egy más Hosszúmező is.
Szerzett-e Szaniszló czímerlevelet, nem sikerűlt kinyomozni, de valószínű, mert láttuk, hogy Zsigmond királynak kedvelt híve volt, ki őt sokszor kegyelmekben részesítette; – Konstanzba is elkisérte, vagy legalább felkereste Szaniszló a királyt, s ott Zsigmond bőven osztogatta a festett czímereket. A Dolhayak leveleit máig megőrízte a gyömrői levéltár,* de czímerlevél nincs közöttök, Szaniszló azonban alispánsága idejében már rendes czímeres pecsétet használt, melynek nagyított ábráját* itt bemutatjuk. Czímere feltünően hasonlít a Drágffy-családnak és Sajói Dunka Fülöpnek, a kürt kivételével, hasonló alakokból összeállított czímeréhez. A pajzs színe ismeretlen, a felmaradt különböző vésetű pecsétek egyikén sincs megjelölve, ebből ezüstpajzsra gondolhatnánk, de ez nem valószinű, mert fémet fémre alkalmazni szabályellenes. Idők folytán elmosódott példányok után vésetvén 132a pecsétnyomókat, a czímeralakok többféle változáson mentek át.
Gróf Teleki Sándorné ő méltóságának e helyütt fejezem ki hálás köszönetemet a levéltár áttanúlmányozására adott kegyes engedélyéért.
Szilágyi István úr a máramarosi jogakademia igazgatója birtokában lévő 1415-ben kelt alispáni kiadvány teljes épségű magyar köriratú függő pecsétjéről. Aeneas Sylvius feljegyezte, hogy az oláhok majd mind tudtak magyarúl.
Szaniszlónak nejétől, kit a Makarjay-családból eredettnek, s Katalin nevűnek gyanitunk, öt fia született: László, Mihály, János, Ambrus és András, de atyjokat csak Mihály és Ambrus élte túl.
PETROVAY GYÖRGY.
