Az Aba-származású Debrei-család.
Az Aba-származású Debrei-család.
Az Aba-nemzetség nagy családfájáról minden átmeneti viharos század letört egy-egy hatalmas ágat. A Bodonyiak, Csobánkák és Verpeléthiek után* a XV. században a Debreiekre került a sor. Épen akkortájban a hatszázados aszó törzsnek ezen ágazata sokkal merészebb hajtásnak indúlt, hogysem a vészterhes idők lesújtani készülő villámcsapásának czélpontúl ne szolgált volna. Különben is nyugat felől jött a majd fenyegető, majd elsodró áramlat, nem hiányozhatott tehát áldozatai között az Aba-nemzetség sem.
Kandra: Bene vára a Mátrában. Eger, 1890.
«Nemzete szabadságának vértanúja»: Aba király következetes vala magához kései unokájában is, legalább a Debreiekről szóló adatok tanúbizonysága szerint.
A távoli hegyek és régi századok azonos sajátságúak: a messziről néző szemlélő elül amazok őserdejüket borítják be a rejtelmesség sötét ködtakarójába, ezek pedig családfáikat teszik hasonló féltékenységgel észrevehetetlenekké. Természetes tehát, hogy a Debreiek századokon át elvesznek a messze múlt ködhomályában és csak a későbbi unokák domborodnak ki történeti alakokká és ősfészkük és monostoruk körvonalozatlan alakban sötétlik felénk.
Az Aba-nemzetség szülőfölde Hevesben a Mátra, továbbá Abauj és Zemplén ölelkező része. 184A Debrei-család első nyomait sem kereshetjük másutt, mint ezen megyékben.
A Debreiek ősfészke, úgy látszik, a Tarna mellett fekvő mátraalji Debrő, illetőleg a debrei vár volt, melynek a kezdetlen ősidőktől fogva egészen 1516-ig, mikor Drágfy János kezén látjuk,* van története; ma azonban már, miután kövei széthordattak, a felismerhetlenségig elpusztúlt a különben is inkább csak a víztartók, mint merész tornyok által védett sík-vár, s az eke is mindig ritkábban vet föl egy-egy Debrei emléket. Feküdt a mai Fel-Debrő és Tótfalu között.
Károlyi-Okmt. III. 96. l.
Hogy Debrő volt a család ősfészke, erre a váron kívűl van egy másik bizonyságunk is: a debrei monostor, mely magában véve is fontos jelenség a család történetében, minthogy erősen sejteti velünk, hogy a Debreiek hatalmasak voltak már akkor, mikor nevenkint nem ismeri őket a történetirás. Legalább én ezúttal is koczkáztatni merem azon ötletet, hogy valamely előkori monostor egész monografia azon nemzetség előkelő volta mellett, mely azt emeltetvén, benne saját nagyságának is emléket kivánt állítani. A középkorban a monostor dinaszta-családot és viszont: egy nagybirtokú család monostort tételez föl; egyikről a másikra alaposnak látszik a következtetés.
És hogy Debrő egykorúan, jelesen a XIII-ik század elején [1205–1235] monostor hely volt, abban már okleveles adatnak sem vagyunk hiányában. A váradi Regestrum két ízben is foglalkozik a debrei monostorral,* mi váltig elegendő arra, hogy annak alapítását legalább is egy századdal előbbre tegyük, vagy ezzel kapcsolatosan: az Aba-nemzetség debrei ágát már a XIII. század elején nagyobb alkotásra hivatott hatalmas családnak föltételezzük.
Vár. Reg. 40. és 223. okl.
Egyébiránt a debrei monostor s vele kapcsolatosan a család ezen virágzása mellett vannak eddig hallgatásra kárhoztatott régiségi bizonyságaim is a feldebrői al-egyház román műidoma és a mészréteg alatt szendergő falfestményeiben, melyeket részben ismert már Rómer és Ipolyi is, sajátképi felfedezőjök azonban mégis nem ők, hanem dr. Bartalos Gyula, mint a ki egész képcyklust kutatott fel a jegyzékbe vett «Kain és Ábel áldozatá»-n kívül.*
Ipolyi: Schemat. Agriensis. 1865. 143. l. Rómer: Falfestészet Magyarországon «Feldebrő» név alatt.
Ezen katakomba-szerű al-egyház a maga hármas oszlopzattal elválasztott hármas hajójával, ezeknek alacsony csúcsívezetével s mesterkéletlen oszlopfőivel nem csupán a román stil utóvirágzásának messze korszakába varázsol át bennünket, hanem igénytelen nagyszerűségében és föltámasztandó képeiben fejedelmi donátorokúl tünteti föl a monostor kegyurait is.
A Debreiek okleveles kora a nagy tatárjárás-utánnal kezdődik és jutunk néhány nemzetség mellett elhaladván, a család utóvirágzásának főalakjához: Istvánhoz.
Debrei István merész tervektől űzetve oly meredek szélre jutott, honnét már nem vala többé biztos a leereszkedés. Ő elvész, atyjafiai földönfutók lesznek; fia nem hagy hátra maga után maradékot, tehát haszontalan törekvés azon igyekezete is, hogy az elkobzott javak visszaszerzése által a Debreiek második alapítója legyen.
A Debreiekről a következő családfa állítható össze:
I. Makján.; Becse ispán 1255.; Buken.; Opuz.; III. Makján 1271.; II. Makján nádor.; Fülöp mester 1288.; Buken 1255.; Csaba.; Dömötör m. 1302.; N. (Gáspárfia Lőrinczné.); Miklós m. alországbiró. 1358.; István kincstartó, főpártos † 1403 táján.; Imre 1461.; Kereszturi Posár László.; Fülöp 1352.; István.; Kereszturi István.; János «Posár» 1352.
185I. Makján (Makyan, Mokián, Mokyan), mai kiejtéssel: Maklány, mi Nagy Géza értelmezése szerint annyit akar mondani, hogy: «dicsért».*
Turul, 1891. évf. 127. l.
Ezen névalaknak egykori keletére vall az egerszalóki határban «Makján vára» és az egri határban levő «Maklány-hegy» nevezetek.
I. Makjánról még siket hallgatásban vannak történeti kútfőink és emlékezete fenmaradását csupán fiai szereplésének köszönheti. Azt kell róla föltételeznünk, hogy jóval a tatárjárás előtt élt. Annyit azonban tudunk róla, hogy több fiaknak vala atyja, a kik közől azonban csak Becse és Buken = a «leselkedő» (II. Makján atyja) lesznek távoli ismerőseinkké,* mint hegyaljai birtokosok.
«Beche comes, filius Mokyan… de voluntate fratris sui Buken.» (Wenzel: Okm. VII. 408. l.) – 1255. Beche ispán Nagyolaszi Egyednek Sujta és Rátka peres javakat háromnegyed részben átengedi. (U. o.)
Opuz fiaival a rokoni összeköttetést megállapítani lehetetlen, mint a kik az egyességhez atyafiúi beleegyezésöket adják, különben pedig titokzatosak maradnak.
Bukennek, mai kiejtéssel Bökény- vagy Bökönynek két fiát ismerjük: a már említett II. Makjánt, ki nádor, Mosony és Somogy ispánja vala és Fülöp lovagot.*
«…ac Philippus et Mokyanus palatinus filii Buken» a többi abaujvármegyei atyafiakkal és szomszédokkal fölléptetve [Wenzel, IX. 481. l.) Érdekes ezen Makján nádornak, Sopron-, Mosony, és Somogy vármegyék főispánjának töredékes feliratú [S…ANI PALATINI] 1286-ik évi egy pólyás pecséte (Arch. Ért. XIV. k. 9. l.).]
Becse, másutt Becsa ispán (Becha filius Mokian) 1254-ben szomorú körülményeket, melyek nem lehettek nem országosak, tárva elénk, ad magáról életjelt. Béla király előtt megjelenvén, István bánnak elörökíti a maga Szabolcsvármegyében fekvő Dada nevezetű földét, melyet a tatárjárás után beállott inség következtében, midőn nem volna, miből éljen és tártsa övéit, hogy az éhség a halálba ne kergesse őket, atyjafiainak tudtával részenkint adogatott el.*
Hazai Okmt. VII. 44. l. V. ö. C. D. IV. 2. 226. és VII. 1. 302. ll.
Fönnebb meg már láttuk, hogy 1255-ben Zsuja és Rátka háromnegyed részének átengedése által elejét vette egy elmérgesedett pörnek.*
Wenzel: Okmt. VII. 408. l.
Ő még nem iratik Debrei-nek, vagy talán csak gyűjteményünk szegény ennek kimutatására.*
«…magister Demetrius, filius comitis Mokyani filii Beche», – mondatik unokájáról. [Egri kápt. mag. levélt.].
III. Makjánt úgy ünnepli a történeti hagyomány, mint annak idejében Heves-Ujvármegyének egyik legelőkelőbb férfiát. A lovagrendű «Makyanus de Debreu» ott van Heves vára mellett, Hajóhalmán, V. István alatt a tiszavidéki nemesekkel tartott kis országgyűlésen, mely csupán csak egyetlen végzésében hagyományozódott át hozzánk. Az egri püspökség jogai, miután privilegiumai tatárjáráskor elvesztek, itt valának ujonta megállapítandók. Lambert, az egri püspök élőszóval adta elő ezen jogokat és kiváltságokat, melyek valódisága mellett 25 élemedett nemes az éltető szent keresztre megesküdött.
És a nagy egyházmegyét képviselő ezen öreg urak egyike épen III. Makján vala.*
Fejér: C. D. V. 1. 155. l.
Makjánfia Dömötör mestert jó testvérnek jellemzi gyér adatunk, mint a ki 1302-ben nővérének, Gáspárfia Lőrinczének átengedi Polgáron (Szabolcsban) és a hevesujvármegyei Szekeresegyházán öröklött birtokrészét.*
Szekeresegyháza ismeretlen nyomait a horthi határ Hatvan felé néző részén kell keresnünk.
Debrői Miklós mester a törvényben jártas férfiú, 1357–8 körűl alországbiró, vagy mint magát írá: «Széchi Miklós udvarbiró vicé-je» volt.* Ezen udvari tiszte tagadhatatlanúl sok tekintetben előnyös vala neki, sőt határozott fia jövendője fölött is.
Fejér: C. D. IX. 2. 643. l. – Sztáray-Okmt. I. 296. l.
Udvarbeli elfoglaltsága daczára találkozunk vele az atyafiak tanácsában is és a kereszturi Posárok sokáig versengének egymással Zázdmonostora, Piud (? Beud) monostora és a két Bénye birtoklása fölött. Végre Fülöp nádor megosztoztatá őket.
Ezen barátságos egyesség értelmében Maklány unokája átengedte Posár Jánosnak, Fülöpnek és Istvánnak a két Bényét és a monostoros helyeket, ők meg viszont a mi alországbiránk javára a debrei völgyön levő birtokaik részes jogáról mondának le és jött át Debrő Szt-György (Fel-Debrő neve, talán a monostor védszente után nevezve), Csal, Tóthfalu (ma: Tófalu) és Német-Kaal a Debreiek kizárólagos birtokába.*
Egri Kápt. Prot. 139. l.
A Posár-atyafisággal ezúttal adósaknak kell maradnunk.
Debrei István arra is rászolgált, hogy Zsigmond mint különben kincstartóját adományokkal kitüntesse és arra is, hogy mint nápolyi László trónkövetelő egyik főpártosát minden javától megfoszsza. Debrő a maga uradalmával királyi adomány következtében a Rozgonyiakra szállt. Fia:
Debrei Imre. 1446-ban visszaadja neki Rozgonyi István Tótfalut, Kaált, Csal helységet.*
Dr. Csánki: Magyarország történelmi földrajza.
1453. V. László királytól Egyeken és Bodacson kap részbirtokot.*
Károlyi-Okmt. II. 294. l.
1454. Hevesmegye képviselője a felső megyék összejövetelén.*
Hazai Okmt. VII. 471. l.
1440. Az ónodi Zudaroktól megveszi Lőrinczit és Varsányt.*
Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története. III. 370. l.
KANDRA KABOS.
