Az Árpádház második elágazása.

Teljes szövegű keresés

49Az Árpádház második elágazása.
A magyar nemzet fájának legékesebb, legkiválóbb hajtása melyik volt? Melyik más, mint a melynek első tagja őseinket e hazába vezérlé? melyik más, mint a mely négy századig ült e nemzet fejedelmi székén? melyik más, mint a melynek utolsó aranyos ágacskája 1301 január 14-ikén tört le, s letörtével a nemzet szemei könnybe borúltak, a legjobb, leghívebb fiai a keserűségtől lelkükben megrendültek?*
Anjoukori okmt. I. k. 51. l.
Az Árpád-ház volt eme négy századon át virágzó királyi hajtás az ő hőseivel, államférfiaival, szenteivel! S mennyivel nagyobb büszkeséggel gondolhatunk e kitűnő hajtásra, ha meggondoljuk, hogy egészen a mienk volt; nem beleoltott, hanem a nemzet törzsökéből nőtt hajtás vala!
Épen azért a magyar geneológia legfontosabb, legelső föladatának tartom e királyi család ágazatainak pontos meghatározását, földerítését, hogy ismerhessük annak minden ágacskáját.
Ne higyjük, ne gondoljuk, hogy ezen a föladaton már rég túl vagyunk! Sok hiány, sok hézag vagy tévedés fordúl elő az Árpád-ház eddig ismert családfáján. Hogy csak egyet említsünk, ott van pl. az Árpád-ház összeköttetése az orosz fejedelmi családdal. Ez már Szent-László idejében kezdődött, mert a somogyvári apátság 1091-iki alapítólevelében egy orosz fejedelem Gerosclavus, azaz Jaroszló, Szent-László vejének (gener regis) neveztetik;* ámde ezen összeköttetés az Árpád-házi családfákon mindeddig nincs föltüntetve.
Fejér, Cod. Dip. I. k. 469. l.
Az ilyen apró hiányoknál sokkal jelentősebb, régtől fogva vitás kérdése az Árpádok családfájának, annak második elágazása. Az előadottak nyomán pedig a magyar genealógia egyik főfeladata e vitás kérdésnek eldöntése, s épen azért nem az egyes hiányok pótlása, hanem e második elágazás ügyének megbeszélése, vagy, ha szabad magamat azon reménynyel kecsegtetnem, eldöntése teszi eme soraimnak czélját. Lehet, hogy a bonyolódott csomót én nem oldom meg, de legalább útmutatót nyújtok másnak arra, hogy a megoldást mily úton értheti el.
Az Árpád-ház első elágazását, a mint magától Árpádtól kiindult, részletesen elbeszéli Biborban-született Konstantin császár. Az ő előadásán megnyugodhatunk, mert a Konstantinápolyban megjelent magyar főuraktól, kivált Árpád egyik unokájától bő tudomást szerezhetett a dolog állapotáról.
Egészen máskép van a dolog az Árpád-ház második elágazásával. Erre nézve egykorú, a dologgal ismerős tanú nélkül szűkölködünk.
Kézai Simon és a többi hazai krónikásaink úgy adják elő a dolgot, hogy Taksonynak két fia volt: Gecse (Gejza és Mihály; Gecse fia volt Szent-István és ezé Szent-Imre. Ez utóbbiban ezen 50oldalág mihamar kihalt. Mihálynak két fia volt: Vászoly és Szár-László. Vászoly maradék nélkül halt el, de Szár-László három fiában az Árpád-ház tovább virágzott.*
Hist. Hung. Fontes Dom. II. k. 77, 78, 148. II.
Mielőtt tovább mennénk, köteles vagyok számot adni, miért írom én Mihály egyik fiát Vászolynak? Ki ez a Vászoly? Senki más, mint a szerencsétlenségéről annyira ismeretes Vazul. Történetíróink eddigelé mindig csak a régi írásmód szerint Vazulnak írták és hívták e balsorsú Árpádfit, de nézetem szerint helytelenűl. Mert vagy azért írják azt úgy, mert a régi kéziratokban is ekkép olvasható, vagy azért, mert a Basilius görög névből idők folytán alakult Vazul névvel egynek veszik. Az első el nem fogadható, mert a régi nevek kiírásmódjának alkalmazkodnia kell ahhoz, a mint azt a nevet kiejtették, különben még mindig Toksunt, Obát, Zobolsut kellene írnunk, pedig a fenmaradt helynevek világosan bizonyítják, hogy e neveket Taksony-nak, Aba-nak, Szabolcs-nak ejtették őseink, vagy legalább, ha mindig közhasználatban maradtak volna, ezen alakra idomúltak volna.
A második föltevés még helytelenebb. Mert, hogy a magyar nép ajkán a Basilius név Vazullá változzék, ahhoz századok kellenek. Emlékezzünk csak rá, mennyi idő folyt le, míg a Henrikből Imre lett! Basiliust a Névtelen jegyző «Wacili»-nak írja, de még a XVII. században is csak «Vaszil»-nak mondták.* Anachronismus tehát azt állítani, hogy Basiliust a magyarok már Szent-István korában Vazul-nak ejtették, vagy hogy krónikásaink e szó alatt Vazul, Basiliust értették volna. Magyar szamélynév volt az, és valamint «Almus»-t ma Álmos-nak mondjuk és írjuk, épen úgy «Vasul»-t «Vászoly»-nak kell ejtenünk és írnunk. Ezen okoskodásunkat fényesen igazolja az, hogy Veszprémtől és a Balatonról nem messze egy kis falu ma is Vászoly nevet visel, azt pedig tudjuk, hogy helyneveink nagyobbrészt a régi személynevek emlékét őrizik.
Történelmi Tár 1890. évfl. 38–39. II. Hist. Hung. Fontes Dom. II. k. 35. 50. II.
Már most menjünk tovább.
A váradi és zágrábi krónikák máskép adják elő e leszármazást. Szerintök Endre, Béla és Levente* nem Szár-Lászlónak, hanem Vászolynak fiai voltak, és Szár-László fiául valami «Bomizló»-t mondanak.*
Valószínűnek tartom, hogy ezen pogány vallású, és pogány vallásban elhaló Árpádfi nem a szláv eredetű Levente, hanem a magyar «Lövéte» nevet viselte, de ennek igazolása nagyon eltérítene kitűzött tárgyamtól, s azért egyelőre ezt használom.
A váradi káptalan legrégibb statutumai: 9. l. Hist. H. Fontes D. 251. l.
Melyiknek van már most igaza?
Vizsgáljuk meg mind a két vélemény mellett vagy ellen harczoló bizonyítékokat!
Kézai és többi krónikásaink véleménye mellett nem bizonyít semmi és senki. Ők bizonykodnak ugyan maguk mellett, de ez tekintetbe nem vehető, mert önmaga mellett senki sem tanuskodhatik.
Ellene bizonyítanak az altaichi évkönyvek. Már pedig ezeket egykorú és a magyar ügyekkel ismerős férfiú írta. Ezen évkönyvek ugyanis a magyarországi zavarok okáúl ezt adják: «István, (Péter király) jó emlékezetű nagybátyja, midőn saját fia még az ő életében meghalt, őt (Pétert) fiáúl fogadta és országának örökösévé tette. Atyjafiának (frater) az országlásra méltóbb fiát, mivel ebbe belé nem egyezett, megvakíttatta és kisded fiait száműzte.»*
Pertz. Monum. Germ. SS. XX. k. 794. l.
Kézai és társai, a mint tudjuk, a megvakított Árpádfit Vászolynak mondják, a számüzetést pedig Szár-László fiaira vonatkoztatják. Ez azonban az altaichi évkönyvek fent adott előadásával össze nem egyeztethető. S mivel az egykorú tanú bizonyságát többre kell becsülnünk a később korúénál, azt kell mondanunk: krónikásaink előadásában vagy az nem igaz, hogy a megvakított Árpádfit Vászolynak hívták, vagy az, hogy a Lengyelországba menekült Endre, Béla és Levente Szár-László fiai voltak.
De továbbá az altaichi évkönyvek III. Henrik német császár 1043-iki hadjáratának leírásánál említést tesznek Szent-Istvánnak egy unokaöcscséről (fratruelis), a ki Bretiszló cseh fejedelem udvarában tartózkodott s akkor Bretiszlóval együtt a császár seregéhez csatlakozott. Elbeszélik az említett évkönyvek még azt is, hogy a német császár a hazánk észak-nyugati részén elfoglalt kilencz várost Bretiszló kérésére 51ennek a névszerint eddig ismeretlen Árpád-finak adta.*
Pertz. SS. XX. k. 798. l.
Az altaichi évkönyvek ezen elbeszélését Hermannus Contractus is megerősíti* és így annak hitelességéhez kétség nem fér.
U. o. V. k. 124. l.
Ámde krónikásaink véleményének elfogadása esetén megfejtetlen marad, ki volt ezen Árpádfi, ezen unokaöcscs? Mert szerintök Endre, Béla és Levente mindjárt Lengyelországba menekültek, majd onnan (Bélát kivéve) Oroszországba vonultak s csak 1046-ban tértek vissza.
Azonkívül II. Gecse király 1158-ban kelt s a pécsváradi apátság számára dott kiváltságlevelében egy Damaszló vagy Domoszló nevű, Szent-László király előtt élő Árpádfiról emlékezik meg kegyeletesen.* De ki volt ezen Domoszló? arról krónikásaink bölcsen hallgatnak.
Monumenta Vaticana. Ser. I. T. IV. 578. l.
E dolgokból csak azt a következtetést vonjuk, a mely a legszigorúbb logikai szabályok szerint is levonható, hogy t. i. Kézainak és társainak ismeretei az Árpádház második elágazásáról fogyatékosak valának s így tudósításuk nem zár ki minden kétséget.
Térjünk át a váradi és zágrábi krónikák véleményére.
Ez ellen bizonyítanak Kézainak és társainak fennhéjázó szavai. Mert ők is ismerik azon véleményt, hogy Endre, Béla és Levente Vászoly és nem Szár-László fiai voltak, de azt egészen fitymálva a következő megjegyzéssel akarják tönkre tenni: «Némelyek állítják, hogy ezen testvéreket Vászoly herczeg egy Tátony nemzetségbeli leánynyal törvénytelen ágyból nemzette és a Tótony-ok ezen ágyasság révén jutottak a nemességhez. Bizonyos, hogy ez hazugság és nagyon helytelenűl adják elő. Mert a nélkül is nemesek és Szittyiából származnak; mert (másutt tehát) ezek Szár-László fiai».* Ugyanezt írja a bécsi képes krónika is; de hozzá teszi, hogy, a mint beszélik, Szár-László Oroszországból nősült meg és ezen orosz nővel nemzette Endre, Béla és Levente testvéreket.*
Hist. Hung. Fontes Dom. II. k. 83–84. ll.
U. o. II. k. 159. l.
Az első pillanatban szinte meghökken az ember eme bátor szavakra és vakmerőségnek tartja azok birálat alá vételét. Ámde, ha az első meglepetésből fölocsódva és az igazság keresésétől kényszerítve, mégis csak jól fontolóra veszi a szavakat, úgy találja, hgoy Kézai és társai a kancsal mészáros módjára nem oda néznek, a hova ütnek; megczáfolják az ellentétes véleményből levont következtetést, de magát az állítást nem, megczáfolják a Tátonyok nemességre emelését, de Endre, Béla és Levente származását nem. Már pedig a következtetés megczáfolásával nincs kimutatva a fő- vagy altétel hamis volta. Például vegyük föl azt a híres, tulzó állítást: «A magyar hadsereg Várnánál nagy csatát vesztett, és azért Magyarország a törökök uralma alá kerűlt». Már most mily könnyű kimutatni, hogy a következtetés szörnyen valótlan, ám de a mondat első része, maga a főtétel igaz marad, pedig Kézaiék logikája szerint az is elesnék.
Ellene bizonyít látszólag még az, hogy épen Szent-István uralkodásának leírásakor a váradi és zágrábi krónika két chronológiai hibát követ el. Egyik az, hogy Szent-István halálától I. Endre trónra léptéig 11 év 4 ˝ hónap telt el, pedig addig csak 8 év folyt le. Másik, hogy Szent-István koronázatlanúl 8 évig uralkodott; már pedig ez többi íróink tudósításával összeegyeztethetetlen. Csakhogy ezen kettős tévedésnek olyan egyszerű oka van, hogy ezek a krónikák írójának jól értesültségét épen nem rontják le. Ugyanis Szent-István életiratai közűl több Szent-István halálát 1034. évre teszi.* Ilyen életírat forgott a krónikák írójának kezében is, s innen mindkét tévedése. Mert 1034. aug. 15-től I. Endrének királylyá választatásáig csakugyan 11 év, 4 ˝ hónap telt el. És viszont Szent-Istvánnak uralkodási éveit (41 év, 7 hónap, 14 nap) 1034-től visszafelé számítva a 993-ik esztendő jön ki, ettől pedig Szent-István megkoronáztatásáig csakugyan 8 év telt el. Ebből világos, hogy másrészről a váradi és zágrábi krónikák szerzőjének nagyon is biztos tudomása volt mind Szent-István megkoronáztatásának, mind I. Endre trónraléptének idejéről, és ha hibátlan Szent-István-legenda kerűl kezébe, eme kronológiai tévedéseket el nem követi.
Hist. Hung. Fontes. 61. l.
Ellenben mellette bizonyít először is az, 52hogy egyedűl a váradi és zágrábi krónika jegyzi fel Szent-Istvánnak uralkodási éveit: 41 év, 7 hónap, 14 nap. És pedig egészen helyesen, mert ha ezt 1038. aug. 15-ből levonjuk, kijő 997 febr. 1-e, mint Szent-István uralkodásának a kezdete; ez pedig egyéb hiteles kútforrásokkal tökéletesen egybevág.
A váradi és zágrábi krónika állítása mellett bizonyít Szent-Gellért életirata, mert ez is világosan Vászoly fiainak mondja Endre, Béla és Leventét. Már pedig ez életiratot 1073 után, de még a XI. században élő és Szent-Gellértet ismerő egykorú szerző írta,* és így bizonysága elfogadható.
Így módosítom a Szent-Gellért legenda iratásáról való nézetemet. De csakis módosítom, mert már «Szent-Gellért élete és művei» cz. munkámban is megengedhetőnek tartottam, hogy a kérdéses legendát csak 1075. körűl írták. De hogy a mű csakugyan a XI. századból való és szerzője Szent-Gellért egyik tettének szemtanúja vala, azt annál inkább bizonyosnak tartom, mert a velenczei Szent-Márk könyvtár clasis IX. cod. XXVIII. számú kéziratában egy Szent-Gellért ezen nagyobb legendájából készült kisebb legenda olvasható, s ez mindenesetre a XII. századból való.
De legjobban bizonyít a váradi és zágrábi krónika szerzője mellett a külföldi egykorú kútforrásokkal és a pécsváradi kiváltságlevéllel való teljes megegyezése. Így már értjük, hogy beszélhetnek az altaichi évkönyvek a megvakított Árpádfinak kisded fiáról, mert e szerint Vászolynak valóban három fia volt. Így megfejthetjük, ki volt az az 1042-ben a cseh fejedelemnél bujdosó és hazánk kilencz városának uralkodóúl adott Árpádfi? megfejthetjük, ki volt az a II. Gecse 1058-iki levelében emlegetett Damaslaus dux? Senki más, mint Szár-Lászlónak fia: a hibásan írt «Bomizló». Mert változtassuk e névtelen első betűjét «D»-re, s mindjárt kijön a «Domizló» név; hogy pedig ez egyenlő Damaszló-val, az csak olyan előtt lehet feltűnő, a ki nem tapasztalta a középkori helyesírás ingadozó voltát, a ki nem tudja, hogy Bogyiszló és Boleslaus mind egy név változatai, hogy Komáromot régen «Kamarum»-nak, Komárt Kamar-nak, Domokost Damokos-nak, Lodomért Ladamérnak írták és alkalmasint ejtették is. Ez Árpádfinak a cseh fejedelemnél való bujdosása megfejti azt is, miért visel «Domoszló» szláv nevet, sőt azt is, miért kapott atyja a keresztségben Vladislaus, László, tehát szintén szláv nevet.
Röviden összefoglalva tehát így áll a dolog: Kézai és társainak állítása mellett nem bizonyít semmi, ellene az egykorú külföldi írók adatai. A váradi és zágrábi krónika előadása ellen nem bizonyít semmi, mellette Szent-Gellért nagyobb életirata és a külföldi kútforrások. A következtetést maga a józan ész diktálja. Itt az ideje, hogy az Árpád-ház második elágazásának történetében fogyatékos ismeretű Kézait és társait elhagyjuk, az ő fennhéjázó, de alaptalan állításaikat elvessük, adjuk vissza az atyának a tőle eltagadott derék fiúkat, és I. Endre, I. Béla, Levente testvéreket Vászoly fiainak mondjuk, hirdessük.
De még evvel nincs vége a dolognak. Van még egy igen fontos, megoldandó kérdés az Árpád-ház második elágazásán.
Krónikáink Taksony második fiát és Gecse királyunk testvérét egyhangúlag mind Mihálynak nevezik. De ez a Mihály név Becse testvérének csak keresztény neve volt, mi volt vajjon a pogány neve? Mert olyannak lennie kellett, hisz ő maga nagyon sokáig pogány volt; s hogy a keresztény buzgóságban nem sokra vitte, jogosan következtethetjük abból, hogy egyik unokája, Levente, mindvégig pogány maradt s pogány módon halt is meg; s igen furcsa volna, hogy míg a teljesen pogány nevét tudjuk biztosan,* ellenben a félkeresztény Mihálynak csak keresztény neve volna ismeretes?!
Egy kétes hitelű író (Ademar) szerint Gecse keresztneve István volt. Pertz. SS. IV. k. 130. l.
Mi volt tehát pogány neve Gecse fejedelem testvérének?
Megfelelünk erre, ha előbb meghatározzuk azt, ki volt Szent-Istvánnak édes anyja?
Tudjuk, hogy krónikáink Gyula leányát, Saroltát nevezik Szent-István édes anyjának. De másrészről az is bizonyos, hogy a külföldi kútforrások, nevezetesen a kamenzi, a sziléziai és a heinrikowi évkönyvek azt írják, hogy Szent-István anyja Etelka, Miczisláv lengyel fejedelem nővére vala.* A külföldi írók tudósításai 53már azért is hitelesebbek hazai krónikánknál, mert sokkal régiebbek, mint a mieink. Teljesen hitelesekké teszi pedig azokat Szent-István kortársának, a lengyel fejedelmi ház családi viszonyaival ismerős Thietmar merseburgi püspöknek bizonysága. Ez írja könyvének 8. fejezetében a 3. pontban 1018. évnél a következőket: «Belesló-nak volt egy az ő országa és a magyarok határán fekvő városa; ennek őrzője volt a magyar királynak nagybátyja (avunculus regis Pannonici) Procui (Prokop?) úr. Ez, mivel nem birta nejét a fogságból kiszabadítani, az ő ellensége unokaöcscsének ajándékából ingyen kapta őt vissza. Sohasem hallottam másról, hogy annyira kímélte volna a legyőzötteket, mint ez, és ezért az említett városban valamint másutt is gyakran diadalt adott neki az Isten. Ennek Dewix nevű atyja szerfölött kegyetlen volt és hirtelen haragjában sokakat megölt: midőn pedig keresztény lett, ezen vallás megerősítése végett sokat küzdött a fellázadó alattvalók ellen és Istenért való buzgóságával régi bűnét letörölte. Midőn a főpapja feddette őt, hogy miért áldozik mind a mindenható Istennek, mind az Istenek különféle incselkedéseinek, azt mondta rá: elég hatalmas és gazdag ő ezekre. Szlávúl (lengyelül) Beleknegininek, azaz szép asszonynak nevezett neje pedig szerfölött ivott, katona módra lóháton utazott és szörnyű haragjában egy férfit megölt. Jobb lett volna, ha ez a vérrel fertőztetett kéz orsót pörgetett volna és a mérges indulatot a türelem megfékezte volna.»*
Pertz. SS. XIX. k. 581, 537, 544. ll..
Pertz. SS. IV. 862. l.
Thietmárnak itt egész terjedelmében idézett helyét történetíróink legnagyobb részt félre értették; mert a 3. mondattól kezdve végig azt részint Sz.-Istvánra, részint atyjára Gecse fejedelemre vonatkoztatták és azt hirdették, hogy a Dewix név Gecsének elferdítése. De ez tévedés.
Mert Thiethmár, midőn a 3. mondatban azt írja, hogy «az említett városban» (in civitate superius memorata) adott Isten annak, a kiről ő beszél, diadalt, világosan értésünkre adja, hogy ő ottan Procuiról, a következő mondatokban pedig Procui atyjáról és anyjáról beszél: és a Dewix név nem Gecsének, hanem Procui atyja nevének Zenemislnek vagy rövidítve Zemislnek elferdítése.*
A családi összeköttetést mutatja a következő családfa töredék:
Zonomisl v. Zemisl neje Beleknegini; I. Miczisláv Dobromirka; Etelka, I. Gecse; Pprocui; I. Boleszláv; Szent-István
A mint látjuk, Thiethmár e helyen Procui lengyel herczeget a magyar király, Szent-István nagybátyjának (avunculus) írja. Lengyel herczeg pedig csak úgy lehetett Szent-István nagybátyja, ha anyja, lengyel herczegnő, Procuinak és I. Miczislávnak nővére, Etelka volt. Ennélfogva a magyar krónikák azon tudósítását, hogy Sarolta lett volna, mesének kell tartanunk és az egykorúak abbeli tudósítását, hogy Etelka lengyel herczegnő volt Szent-István anyja, valónak kell elfogadnunk.
Igen ám, de a hildesheimi évkönyvek szerint Szent-Istvánnak volt egy másik nagybátyja is, a ki Magyarországban lakott, s a ki ellen Szent-István 1003-ban hadjáratot indított.* Igaz, hogy a hildesheimi évkönyvek ezt a Gyulát Szent-István «avunculus»-ának írják, ez pedig a classicus latinság szerint anyai nagybátyát jelent, de a középkori latinságban épen úgy jelenthet anyai, mint atyai nagybátyát, a mint a belőle származott német Onkel mind a kettőt egyaránt jelenti. És a classicusokat idéző Thiethmárról föl kell tennünk, hogy az avunculus szót ő annak classicus értelmében használta s azért az ő avunculusa csak anyai nagybátyát jelent, de a hildesheimi évkönyvek szerzőjéről ép oly joggal feltehetjük azt, hogy középkori latinságában az ő avunculusa atyai nagybátyát is jelent.
Pertz. Ss. III. k. 92. l.
Ha már most Szent-István anyai nagybátyja procui lengyel herczeg volt, akkor Gyula nem lehetett más, mint atyai nagybátyja és így Gyula nem egyéb, mint Gecse fejedelmünk testvérének Mihálynak pogány neve és az 1003-ban legyőzött Gyula teljesen egy személy Mihálylyal. Ezt a következtetést csak megerősíti az, hogy a hildesheimi évkönyvek szerint Gyulának is két fia volt, épen úgy, mint a krónikáinkban emlegetett Mihálynak.
54Merész, hallatlan állítás! Ezt elismerem. De nem alaptalan, s hozzá még az ország köztörténetére is fölötte hasznos. Midőn az összekuszált családi összeköttetések kiigazításához hozzá fogtam, még eszem ágában sem volt, s csak most, a midőn értekezésemnek végére jutottam, akkor veszem azt észre, hogy ezen igazság (vagy mondjuk vélemény) kimondásával két, hazánk történetében annyiszor emlegetett ellentmondást szüntethetek meg. Nemzetünk monarchiai szervezetével, s az Árpád-ház uralkodói jogával ellentétben állott az, hogy az ország egy részét egy, az Árpád-háztól egész különböző család bírja, de azért történetíróink a magyar krónikák tekintélyén indulva, azt valónak hirdették. De az én véleményem elfogadása által az ellenmondás megszűnik, mert az a Gyula, ki az ország egy részét bírta, az Árpád-háznak tagja és Gecse fejedelem testvére vala.
A másik ellenmondás hazánk napról-napra jobban fejlődő ethnológiája és krónikáink azon állítása közt merült föl, hogy e Gyula Erdélyben lakott, azt bírta, és annak népét hadra vezérelte. Ethnológiánk Erdélyt Szent-István korában csaknem néptelen tájéknak tünteti föl, krónikáink pedig népes, külön fejedelemségnek. Ez ellentmondás is megszűnik, mert semmi sem követeli, hogy e Gyula-Mihály lakóhelyét Erdélyben keressük, épen úgy lakhatott ő lenn Baranyában, mint a Tisza mentén.
Mindent összevéve, az Árpád-ház második elágazása a következő családfát alkotja.
Taksony; Gecse, neje Etelka.; Gyula-Mihály; Vajk-Szent-István, neje Gizella; Vászoly; Szár László.; Szent-Imre stb.; I. Endre.; I. Béla.; Levente.; Domoszló.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT