A Rathold nemzetség czímere. (Egy tábla mellékletel és egy czímerrajzzal.)
A Rathold nemzetség czímere.
(Egy tábla mellékletel és egy czímerrajzzal.)
(Egy tábla mellékletel és egy czímerrajzzal.)
1. sz.
1238. Miklós alországbíró (Nyáry Herald. III. tábla 20.)
2. sz.
1255. I. Roland nádor. (Orsz. ltár dipl. 214.)
3. sz.
1299. II. Roland nádor. (Orsz. ltár dipl. 1880.)
4. sz.
1321. Roland nádor fiai: Dezső mester, Leustách, Roland és István (Orsz. ltár dipl. 2064.)
5. sz.
1347. Oliverius f. Mathlae de g. Ratold tárnokmester (Rajcsányi gyűjt.)
6. sz.
1358. Generatio Oliveri et Ratoldi. (Bécsi képes krónika.)
7. sz.
1361. István budai prépost. (Orsz. ltár dipl. 5076.)
8. sz.
1380. Kazai Kakas László. (Századok, 1880. 484.)
9. sz.
1392. 1394. Kaplai János országbiró. (Orsz. ltár dipl. 7731 és 7001.)
10. sz.
1392 Thary (Orsz. ltár dipl. 26571.)
11. sz.
1393. 1396. Ilsvai Leustách nádor. (Országos levéltár.)
12. sz.
1395. Pásztóhi János orzságbiró. (Nagy Iván.)
13. sz.
1395. 1396. Pásztóhi János országbiró. (Orsz. levéltár 8138.)
14. sz.
1440. Feledi Bencze fia János. (Orsz. ltár 13602.)
15. sz.
1466. Serkei Lórántfi György. (Orsz. ltár 16342.)
16. sz.
1477. Kazai Kakas György. (Orsz. ltár 28859.)
17. sz.
1491. Rátóthi Gyulafi László özvegye vagy fia István. (Orsz. ltár 19741.)
18. sz.
1512. Putnoki János. (Orsz. ltár 22333.)
19. sz.
1525. Paxy Balázs győri püspök. (Országos levéltár.)
20. sz.
1530. Feledi Eustach. (Lónyay ltár Deregnyőn.)
21. sz.
1568. Paksy Jób. (Rajcsányi gyűjt.)
22. sz.
1588. Rátóthi Gyulafi György (pecsét).
23. sz.
1614. Lórántfi Mihály.
24. sz.
1617. Lorántfi Zsuzsánna. (Ibrányi levéltár.)
25. sz.
XVII. száz. Lorántfi czímer a sárospataki várban.
26. sz.
1685. Gyulafi György.
27. sz.
XVII. száz. Paksy György.
28. sz.
1694. Paksy György.
29. sz.
Olivér tárnokmester czímer-pajzsához
30. sz.
1392. 1394. Kaplai János czímer-pajzsához.
31. sz.
1617. Lorántfi Zsuzsánna czímer-pajzsához.
32. sz.
1685. Gyulafi György czímer-pajzsához.
33. sz.
Putnoky család cízmere.
Ki figyelemmel kisérte a heraldikai és sphragistikai mozgalmakat hazánkban az utóbbi hét év alatt, be kell ösmernie, hogy azok ez idő alatt váratlanúl fontos eredményeket értek el. – Százados mulasztások helyre pótoltattak, az eddigi kritikátlan kiadványok salakjaiktól megtisztultak, használható anyaggá váltak, kihalt s élő nemességünk czímerei oly nagy számban tétettek közzé, hogy ma elégtétellel elmondhatjuk, hogy e téren, – ha nem mindent is, – de a legfontosabb s legnagyobb dolgokat befejeztük.
Ez eredmények létrehozásában az elismerés elsősorban a heraldikai és genealogiai társulat közlönyét illeti, mely a szakférfiak és szakkedvelők gyűlpontját képezve terjedelménél fogva 25gazdag kincses bányáját képezte a kutatóknak, s a benne összegyűjtött adatok ösztönűl szolgáltak a további kutatásra és munkálkodásra.
Fontos mozzanatot képez e fejlődési processusban B. Nyáry Albertnek 1886-ban megjelent «A Hraldika Vezérfonala» czímű műve. – Ki ezen terjedelmes, nagy tudományos apparatussal készült művet valódi értéke szerint akarja megbírálni, el kell ösmernie, hogy az nagy mértékben tanúlságos, hogy az temérdek fontos adtot tartalmaz különösen hazai heraldikánk s sphragistikánk történetéhez, hogy annak egyedüli hátránya az, hogy tekintetve véve nemzeti heraldikánk rohamos fejlődését és haladását az utóbbi években, megjelenése egy évtizeddel korai volt. – A ritka pontossággal szerkesztett «Nemzetségi zsebkönyv» a régibb és újabb nemességre és czímerekre vonatkozó értékes adataival; Tagányi lajstroma az országos levéltárban levő czímer-adományozásokról (kiegészítve Karagyena és Pettko által); Dr. Csánki jeles pecsét lajstroma, az országos levéltár mohácsi vész előtti pecséteiről, mindmedgannyi nélkülözhetetlen tanácsadók s egyszersmind lényegesen megkönnyítik a további kutatásokat.
Ezen becses forrásmunkákat e rövid pár év alatt is gyakran használták fel újabb kutatásoknál, főképen a «Neuer grosser Siebmacher» egyetemes nagyszabású czímerkönyv Magyarországra vonatkozó részénél, melynek szerkesztésénél fő irányelv, hogy az a magyar három-egykirályság lehetőleg teljes czímerkönyve legyen.
Azonban mindezen fényes eremdények mellett hiányzik még egy, a legfontosabb, a nemzeti heraldika épületének alapkövei: az ősczímer tipusok, a nemzetiségi czímerek ismerete. – Ezek ismerete nélkül, hiányzik az épülethez az alap s magar heraldika fejlődési története zárt könyvvé leszen.
Elérkezettnek látszik az idő, hogy e téren is komoly munkához lássunk.
Hogy a nemzetiségi czímerek csak kis részének meghatározásáról lehet szó – még pedig nem csak most, hanem jövendőben is – ezt tudjuk, valamint azt is tudjuk, hogy ezen csekély rész kikutatása, tisztázása, meghatározása, hosszas utánjárást és tanulmányt igényel, de teljesen ismerjük azon segédforrásokat is, melyek e téren rendelkezésünkre állanak, s ezek teljes kihasználásával, segédűl véve a classicus heraldika történetének és szabályainak teljes ismereteit, képesek leszünk sok oly feledésbe ment adat felujítására, melyeknek segítségbe vételével egynémely ősi czímerünket régi díszében helyreállíthatjuk s azt mint drága s egyszersmind tanúlságos emléket, az utókor számára megörökíthetjük.
Azt, hogy ezen reconstruált nemzetségi czímerek az egykorival minden kis részletig teljesen egyezők lesznek, nem állíthatjuk, de hogy a lényegesebb főtypusokra nézve nem lesz eltérés s a mellékesekre is meg lesz a hasonlóság, ez már abból is következtethető, mert csak olyan nemzetiségi czímer reconstruálását kisérthetjük meg, melynek meghatározására nézve kellő mennyiségű adattal bírunk.
A XIII. századból kevés számú jól fenntartott pecsétünk van, a XIV. századból már több, s ezek számát még nehány sírkő-czímer is szaporítja, a XV. században már minden irányban növekszik heraldikai adataink száma. Ezen korszakok kútfőiből meríthetjük adatainkat nemzetségi czímereink meghatározásához, különösen azok pajzsalakját és sisakdíszét illetőleg. – Sokkal nehezebb feladat, a tlaán így összeállított czímerek színeinek meghatározása, minthogy sem régi czímertekercseink, sem tornakönyveink, sem olyan codexeink nincsenek, melyek bennünket ez oldalról felvilágosítanának. Az ilyen ősi czímerek színeinek ismerete ránk nézve örökre elveszett, ha csak azoknak utódai napjainkig nem élnek, vagy czímerük valamely külföldi czímerkodexben külföldi czímerek között ismeretlenűl nem lappang.
Kivételt képez ez elól azon néhány nemzetség czímere, melyeket színeivel együtt a bécsi képes krónika őrzött meg számunkra, de ezen különben felette érdekes hártya kézírat hátránya az, hogy heraldikai tekintetben nem feltétlenűl megbízható.
Társulatunk közlönye egész sorozatát tette már közzé a XV. szzadbeli erdélyi cízmerleveleknek, s a becses sorozatot még mindig folytatja. Azonban ezen becses heraldikai adalékok speciális tanulmányunkat csakis annyiban segítik elő, a mennyiben ezek egyikének vagy másikának szövegében világosan fel van tüntetve, 26hogy az adományozott czímer a genus ősi czímerével egyezik, vagy csak bővíti (Nagy-Mihályiaké, Soósoké) vagy pedig ha az adományozott czímer, bár ha a szöveg nem is említi, a családra vonatkozó korábbi pecsétekkel teljesen egyezik, ez esetben jogosan feltételezhető, hogy az új czímerlevél átvevén a régi czímeralakokat, átvette egszersmind a czímer régi színét is (péld. Garay).
Fontos források azon czímeradományozó oklevelek is, eredetiben és hiteles másolatokban, melyekben valamely család czímere valamely – többnyire kihalt genus czímerével megbővíttetik. Ez oklevelek leginkább a XVI. századból származnak s a czímerszíneket illetőleg eléggé hitelesek. Hasonló czímerbővítések a későbbi korból a czímerszínekre nézve nem megbízhatók.
Forrásaink közé sorozhatók még az utóbbi években a Turulban publikált czímer-albumok, noha ezek túlnyomó része már a XVII. századból származva nem sok adatot nyújt: a kolostorok, templomok s várakban levő üvegfestmények, de az ezeken levő czímereket elébb pontosan meg kell határoznunk, hogy hiteles adatúl szolgáljanak, s ez nem mindig sikerül.
Legfontosabb forrásunk azonban a kihalt nemzetségek czímerszineinek meghatározásánál az élő heraldika szirogú szabályai, melyek gyakran biztosabban vezetnek, mint a későbbi korszakok mesterkélt művei.
Nem tagadjuk, hogy a Rathold nemzetség czímerére vonatkozó dolgozatunk csak nyert volna az által, ha abban az ismert történelmi s genealogiai adatokat is bele vonjuk. Hogy ezt nem tettük, annak oka következő: Hazánkban a heraldika és sphragistika mint tudomány oly fiatal, hogy mind addig, míg a megérdemelt, s őt illető méltánylást ki nem nyerte, önállóságát féltékenyen kell őriznie s megragadnia minden alkalmat, mely kínálkozik, hogy megmutassa, mit és mennyit képes elérni, saját erejéből.
* * *
Szerencsés heraldikai véletlennek tekinthető, hogy a Rathold nemzetség czímer fö alkatrészei – melyek e czímer meghatározásánál fejtegetésünk alapjául szolgálnak – a heraldika legjobb korából származtak.
A pajzs az egyes hárslevéllel 1238-ból, a heraldika bölcsőkorából, a sisakdísz 1347-ből, azon időszakból, midőn a sisakdíszek állandókká lesznek s átörököltetnek, a pajzs szinei (fájdalom nem az egész czímer) ugyancsak közvetlen a sisakdísz korát követő időkből származnak.
Minthogy a pajzsalak, sisakdísz, takarók, csak a XIV. század folyamán kezdenek állandókká, maradandókká lenni, természetes, hogy a XIV. század második fele az, mely érdeklődésünket leginkább leköti, s hogy egyik vagy másik nemzetségi czímer végleges meghatározásánál főképen ezen kort tartandjuk szemeink előtt.
Ezzel nem azt akarjuk jelezni, hogy a tárgyunkra vonatkozó ezen kort megelőző heraldikai s sphragistikai anyagot nem becsülnők teljes értéke szerint, de nem czélunk a heraldika történetét megírni, hanem csak adalékkal járúlni a heraldika történetéhez azon korból, midőn a fiú apjának már teljes czímerét örökli. Azért teljes értéke szerint tudjuk becsülni a kezdet s a fejlődés korát is.
Állandóság jellemzi a Rathold nemzetség czímerét kezdetétől fogva a legújabb időkig. A mint az első ismert czímerben, Miklós alországbiró 1238-ik évi pecsétén (1. ábra) a felfelé álló száraz egyes hárslevelet látjuk, ilyen egyesnek találjuk e hárslevelet folytonosan három századon keresztűl, s e főtypus a heraldika hanyatló korában is fenntartotta magát, csakis az ezen korban uralkodó naturalistikus jellegnek kellett engednie. Ez állandóság külföldön is ritka, nálunk példátlan.*
Az ábrákat l. külön mellékleten.
Az eltérés, mely I. Roland nádor 1255. évi (2. ábra) vlamint fia Mátyás comes 1281-iki* lovaspecsétén látható, nem is említve II. Roland nádor 1299. évi pecsétét (3. ábra), mely kérdéses, hogy vlaóban pajzsalak-e? csak látszólagos, mert itt a hárslevelek elhelyezésének módja olyan, hogy azokat csak mint kétszer, illetve háromszor alkalmazott egyes hársleveleket kell tekintenünk s nem mondhatjuk, hogy: Roland nádor három, Mátyás conmes két hárslevelet viselt czímerében.*
Arch. ért. XIII. 396. Fejér, Cod. dipl. V. 3. 104. Katona: Hist. critica. VI. 852.
Ezen egyes theoria mellett bizonyít az is, hogy Oliverius, ezen Mátyás fia, 1347-ben (5. ábra), valamint Desew, Leusták, Lorand és István, II. Roland nádor fiai 1321-ben (4. ábra), ismét az egyes hárslevéllel pecsételnek.
27Ezekből kifolyólag kijelenthetjük, hogy a Rathold nemzetség czímere, már a XIII. század folyamán az egyes hárslevél volt.
* * *
A XIV. századból, hét, illetve kilencz pecsét s egy festett czímerpajzs maradt reánk, melyek nekünk a Rathold nemzetség, s az azokból elágazott egyes családok czímereinek pajzsalakját híven és világosan kivehetően megőrzötték. Mindezeken kivétel nélkül az egyes, álló, kifogástalanúl stilizált hárslevelet látjuk, ellentétben a középkori heraldika, külföldön annyira kedvelt «függő» vagy «húlló» hárslevelével.*
A hárslevél a Rathold nembeliek czímerében, Turul 1886. IV. pag. 175.
E hárslevelek mindenikének vékony, rövid szára van, kettőn még letört felfelé álló rövid ágacska is látható (11. és 13. ábra). Ez eltérések szigorú jelzése ugyan teljesen felesleges, minthogy azok csakis a vésnök szeszélyéből s pillanatnyi hangulatából származnak, s a heraldikai hárslevél mindig az marad, akár vékony, akár vastag szárral, akár egyátalán szárral, vagy a nélkül ábrázoljuk is.
Feltűnő azonban e pecsétsorozatban az, hogy a Rathold nemzetség egy törzsből származó, de külön nevet viselő két ágazata, ugyanazon időben, a nemzetségi czímer typikus főalakját, az egyes hárslevelet, reá illesztett tollforgóval viseli. Így látjuk ezt Ilsvai Leustách 1393 és 1396-iki (11. ábra), s Pásztóhi János 1395-iki (köriratos) pecsétein (13. ábra).
Ilsvai Leusták pecsétje kétségtelenűl ugyanegy típariummal nyomva – nem új előttünk, már elébb közzé tette azt Nagy Iván* s közölve volt a Turulban* is. Nagy a hárslevélre illesztett tárgyat koronának (királyi vagy császári koronának) nézte, ugyanezen hibába esett Rajcsányi is, az roszágos levéltárban levő, pecséttollrajzaiban, a Turulban közlött czikk írója azonban ezen combinatiót határozottan elvetette s a hárslevélre illesztett tárgyat tollforgónak, még pedig pávatoll-forgónak határozta meg. Valamint jelezte azt is, hogy ez esetben el nem dönthető, hogy a pecsét az Ilsvaiak pajzsalakját vagy sisakdíszét ábrázolja-e, hogy az egy mellékjegygyel ellátott czímeralak-e? vagy önkéntes összevonás az Ilsvaiak pajzsalakjának s akkor még ismeretlen sisakdíszének?
Magyarország Családai. V. 235.
A Turul 1886. 175. l. Hogy e pecsét közlőit a pávatollforgó félrevezette, oka az, hogy ezen Ilsvay pecsét reánk maradt példányai legnagyobbrészt a tollforgó alsó részénél romladozottak. – Ilyen romladozott példány állott szerző rendelkezésére is fennemlített tanulmányának megírásánál, ez levén annak oka, hogy e pecsétnél a tollforgó létezését csak felvetette, de határozottan nem állíthatta. – Időközben a Turul szerkesztője egy hibátlan pecsétnek jutott birtokába s ezt mellékelte a szöveg illustratiójáúl, a nélkül, hogy a szöveg is ez értelemben kiigazíttatott volna, innen van, hogy a szöveg a rajzzal, ha nem is ellenkezik, de teljesen nem egyezik. – Ennyit tartottam szükségesnek e tekintetben – habár megkésve – a t. olvasóközönségnek tudomására hozni.
Rajcsányi kézirati gyűjteményének két pecsétmása igazolja, hogy e feltevések nem voltak alaptalanok. Ezek szerint Oliverius (Mátyás fia a Rathold nemből 1347-ben)b pajzsalakja hársfalevél (5. ábra), sisakdísze hársfalevél reá illesztett pávatoll-forgóval (29. ábra), tehát teljesen egyezik a Ilsvai pecséttel, továbbá János comes, Pászthói Domokos fia, 1395. és 1396-ból származó pecsétjének pajzsalakja hárslevél reá illesztett tollforgóval,* tehát teljesen egyező az Oliverius pecsétjének sisakdíszével.
E tollforgót, melyek eddig nem tartották annak, mások kakastollaknak tartották, az eredeti rongált pecsétnek nagyítóval való megnézése után azt nem tarthatjuk egyébnek, mint természetes, rosszúl stilizált pávatoll-forgónak. Kakastoll-forgó már csak azért sem lehet, mert a tollak végei nem hegesek, hanem kör alakban kiszélesednek.
Siebmacherben az Ilsvay czímernél a pajzsalak az egyes hárslevél, a sisakdísz hársfalevél reá illesztett pávatoll-forgóval. E czímert a nevezett gyűjtemény annyival inkább jogosítva volt így adni, mert mint czímergyűjtemény a pecsét keretébe foglalt alakot «lebegően» nem közölhette s beosztotta azt pajzsalakká és sisakdíszszé, s minthgoy a Pásztohi család ugyanazon tagja, ugyan egy évben, egyszer az egyszerű hárslevéllel, (12. ábra) máskor a hárslevélre illesztett tollforgóval (13. ábra) pecsétel, valószínű, hogy a tollforgó – bár a Rathold nemzetség egyes tagjainál kedvelt dísz volt, – nem volt e nemzetség 28címerének elmatradhatatlan kelléke. De ha Siebmacher e czímer reconstructiójánál nem követett is el szembeötlő lényeges hibát, el kell ismernünk, hogy az Ilvaiak czímerpajzsába a pávatoll forgót is be kellett volna vonnia, mert azon jelleg, a mely ezen egykorú Pásztóhi és Ilsvai czímereknél közös, t. i. hogy a hárslevél szára hajlott, azon feltevésre enged következtetnünk, hogy ezek pajzsalakok, a mennyiben ezen hárslevelek a heraldika ezen virágzó korszakában mint sisakdíszek, kizárólag vagy egyenes szárral, vagy szár nélkül ábrázoltattak. Végül megjegyezhetjük, hogy a sisakdísz-pecsétek korában mind azon czímeralakokkal, melyek foglalat nélkül vésettek pecsétekre, pajzsalakokat jeleztek, sisakdíszeket, csak sisakkal összeköttetésben használtak.
Az Ilsvaiak pajzsalakja tehát hárslevél volt reátűzött pávatoll-forgóval, s ez Siebmacherben is így javítandó ki.
Ezzel bevégeztük a Rathold nemzetség s egyes ágazatai által a XIV. században használt czímer meghatározását, mely a heraldika ezen fontos korszakában is egyes álló hárslevél volt, vékony rövid szárral. Így látjuk az a kazai Kakasok (8. ábra) 1380-iki; a Kaplaiak 1392-iki (9. ábra); a Tharyak 1393-iki (10. ábra); a Pásztóhiak 1395-iki (12. ábra); az Ilsvaiak 1393. és 1396-iki (11. ábra) pecsétein.
A XV. századból csak négy pecsét maradt ránk. Feledy Jánosé 1440-ből (14. ábra); Lorántffy Györgyé 1466-ből (15 ábra); Kakas Györgyé 1471-ből (16. ábra); Gyulaffy László özvegyeé 1491-ből (17. ábra).
Hogy mennyire conservativek volta k a Rathold ivadékok czímerük kérdésében, mutatja az, hogy az egy újabb század leforgása alatt, bár ezzel a heraldika fénykora is jetűnt, lényegében semmit sem változott. Változatlannak kell azt jeleznünk, daczára a három utóbbi pecséten mutatkozó naturalisticus iránynak, melyeken az egyes hárslevél balharánt fekvésű törzse van illesztve Hogy a Feledy pecsét az újabb ízlés daczára is a XIV. század modorához hű maradt, világos bizonysága annak, miszerint bár a heraldikai stil a műépítészeti stíl szerint fejlett és változott, de ettől egyes esetekben évtizedekkel vissza maradt. Ez állításunk illustrálására tanúlságos példákat látunk a Rathold nemzetség elágazásainak XVI. és XVII. századbeli czímereinél.
Míg Putnoky János 1512-ben (18. ábra) a fatörzsre illesztett egyes hárslevéllel pecsétel* épen miként Serkei Loránd 1466-ban, mind Kakas György 1477-ben, kiknek pecsétein a fatörzs is, a hárslevél is stilizáltak, addig Paksy Balázs püspök 1525-iki (19. ábra), Paksy Jób 1568-iki (21. ábra), Rátholi Gyulaffy György 1588-iki (22. ábra) pecsétein a hárslevél egyes ugyan, de annak szárán s különösen a fatörzsön már feltűnő a naturalistikus alakítás. Gyulaffyén egy eddig még elő nem fordult bővítést is látunk: a koronát, mely a hárslevél feltűnő hosszú, felül lehajló szárán van áthúzva, Feledy Eustach pecséte 1430-ból (20. ábra) olyan e sorozatban mint fehér holló, megtartva nemzetségi czímerének ősi jellegét egész XIV. századi tisztaságában.
Mind kettő rézsút helyzetben, mi azonban lényegtelen.
A XVII. századból a pecsétek sorát Lorántffy Mihályé nyitja meg 1614-ből (23. ábra). Ezen pecsétnél is némi mult századi reminiscenciát látunk, a mennyiben itt fatörzs s részben a hárslevél is stilizáltak. Itt látjuk utoljára, a Ratholdok ivadékainak czímerében az egyes hárslevelet. Lorántffy Zsuzsánna 1617-ből származó pecsétén (24. ábra) a fatörzsre már két hosszú szár, s ezekre egy-egy hárslevél van illesztve. Lorántffy Zsuzsánna haláláig ezen czímert használja. Teljesen hasonló ehhez Paksy György pecséte (27. ábra), ki azonban 1694-ben (28 ábra) már hármas halomból emelkedő háromleveles hársfaággal pecsétel, mint Ráthóti Gyulaffy György 1685-ben (26. ábra), kinek pecsétjét a hármas levelű hársfaág koronából nő ki.
Az elmondottakban figyelemmel kisértük a Rathold ivadékok, a kazai Kakasok, Kaplaiak, Tharyak, Pásztóhyak, Ilsvayak, Feledyek, Putnokíak, Lorántffyak, Paksyak, és Gyulaffyak czímerfejlődését a XIII. illetve XIV. s XV. századtól kihalásukig – minthogy az említett ágakból manap csak a Putnokyak élnek – s a számos heraldikai bizonyítékok alapján meggyőződhettünk, hogy mindezen ágazatok az egyes hárslevelet használták századokon keresztűl közös czímerűl s azt csak a Gyulaffyak, Patsyak s Lorántffyak s csakis a későbbi időkben 29cserélték fel a kettős- illetve hármas hárslevéllel.
A Rathold nemzetségből származó családokat tehát azok közé sorozhatjuk, melyek kihalásukig, vagy ha ez még be nem következett, napjainkig híven fentartották ősi czímerüket, – s ebből folyólag – már csak a czímeralak ritka s idegenszerű volta következtében azon merésznek látszó állítást is koczkáztatjuk, hogy mindazon ősi családok, melyek czímerükben hárslevelet viselnek, a Rathold nemzetségből származnak.*
Így soroztuk ez alkalommal először a Rathold nemzetségből eredő családok közé:
1. A kihalt pákosi Paksyakat, kiknek törzse Olivér, talán I. Roland nádor unokája volt.
2. A Ráthoti Gyulaffyakat, kik hihetőleg a Ratholdok dunántúli ágából származnak, melynek egy töredékét az Anj. Okm. I. 377. számú s IV. kt. 100. számú oklevelei mutatják.
Balduinus d. g. Rathold.; Laurencius; Gyula neje Kyngus d. g. Chak.; Johannes 1330.; Ladislaus.
3. Ide sorozhatjuk Tagányi Károly úr felfedezései szerént, a nyitravármegyei kihalt elefánti Elefánthyakat is – E szerint az Arch. Értesítőben s Fejérváry kéziratában levő elefántos czímer, nem ezen családra vonatkozik.
4. Hogy az általunk ismert Rathold nembeliek sorozatát e helyen teljessé tegyük, felemlítjük a Kazai Gyulaffyakat, kik a Kazaiak egyik XV-ik században élő, Gyula nevű ivadékától vették fel a Gyulaffy nevet, de e nevet már csak két, illetve három ízen át használták, azután kihaltak.
Következik a sisakdísz meghatározása, milyen volt az eredetileg? s mint alakult át az idők folyamában? A legrégibb eddig általunk ismert a Rathold nemzetségre vonatkozó sisakdísz az, melyet Rajcsányi mentett meg a feledéstől tollrajzai között. Ez Olivér, Mátyás fia 1347-ből származó, köriratos pecsétjén látható, mely száras hárslevelet ábrázol reá illesztett szépen stilizált pávatollforgóval (29. ábra). Ezen teljes pecsét megörökítésével Rajcsányi nagy szolgálatot tett nekünk, mert az ezen látható sisakdísz az egyetlen, mely a Rathold nemzetséget illetőleg azon korból maradt reánk, midőn még az egyes ágazatok állandó tulajdonneveket nem használtak s így jogosítva, de kényszerítve is vagyunk ezen sisakdíszt, ha nem is mint általánosan használtat, a Rathold nemzetség sisakdíszének elfogadni. S ezt annyival szívesebben tesszük, mert az így összeállított sisakdísz, a legszebb heraldikai díszek egyike.
De ha nem is ismernők ezen a XIV. század első feléből származó sisakdíszt, több alapos okaink volnának arra, hogy a Rathold nemzetség czímerének sisakdíszeűl a hárslevelet fogadjuk el.
a) A heraldika fénykorában, azon czímereknél, hol a pajzsalakot, hárslevél, ág vagy fa képezi, a sisakdísz, a pajzsalak ismétlése szokott lenni.
b) Alig negyven évvel Olivér fent ismertetett sisakdísze után, a Rathold nemzetség egy másik tagja: Kaplyai János országbíró 1392. és 1394. évből (30. ábra) származó pecsétjén a sisakdísz, szintén hárslevél (tollforgó nélkül).
c) A Lorántffyak, Gyulaffyak s a Rathold ivadékok bármelyike hűségesen megtartotta sisakdíszénél a hárslevél típust,* sőt még a Rádayaknak is, kiknek a bárói s grófi rang elnyerése alkalmával történt czímerbővítéseiknél (régi czímerüket nem ismerjük) az ősi czímertypus a felismerhetetlenségig összezavarodott, sisakdíszüknél a harmadik sisakon, habár borostyán-levelek kiséretében, feltűnik az ősi hárslevél.
E részben látszólagos eltérést a Feledyek sisakdísze mutat, mely három strucztoll, melyet Nagy Iván egy 1530. évi a Lónyay levéltárban levő pecsét után közöl. Itt az a kérdés, hogy nincs-e itt elnézésből eredő tévedés egy hárslevélre tűzött vagy hárslevél nélküli pávatoll-forgó helyett? Mert a Feledyekről, kik oly szívósan ragaszkodtak ősi pajzsalakjuk tisztaságához, még azon korban is, midőn az már a nemzetség többi ágazatai, kisebb-nagyobb részben naturalizálták – alig tételezhető fel, hogy régi sisakdíszüket oly könnyen felcserélték mással, de feltéve, hogy tévedés nem fordúl elő s a sisakdísz csakugyan két strucztoll, – ez esetben is – minthogy a strucztoll a heraldikában csak a XV. században lép fel, ezt megelőzőleg a Feledyek is a hárslevelet használták sisakdíszül a pávatoll forgóval vagy a nélkül.
A másik most is élő ágazata a Rathold nemzetségnek, az Abauj s Borsod megyében elterjedt Putnoky család. E család is több századig az egyes hárslevelet használta czímerében (18. ábra), ez is állandó maradt az ősi típushoz úgy pajzsalakjánál, mint sisakdíszénél, s noha mai czímerében a czímeralak stilusa (33. ábra) naturalistikusabb is, mint a többi kihalt ágazatainak, 30a Lorántffyak, Paksyak, Gyulaffyak czímerében, mégis ma az egyetlen élő, melynek czímerében a Rathold ősi czímer típusa felismerhető.
Hátra van még a Rathold nemzetség czímerszíneinek kifürkészése és meghatározása a czímer oly alakjában, mint az Olivér 1347-ik évi pecsétjén látható. E meghatározásnál segítségünkre lesznek:
1. A bécsi kronikában látható festett Rathold czímerpajzs.
2. A Rathold nemből származó serkei Lorántffy, rátóthi Gyulaffy, gr. Ráday és Putnoky családok festett czímerei.
3. Külföldi színes czímerpajzsok hárslevéllel, vagy hársággal.
4. A XIV. századi heraldika néhány szigorún megállapított szabálya.
Ha ez értekezésünk elején alapos okoktól indíttatva, ki nem jelentettük volna, hogy a bécsi krónikát heraldikai tekintetben nem tartjuk eléggé megbízhatónak, gyorsan megoldottnak tekinthettük volna feladatunkat, egyszerűen elfogadva az ott előforduló czímerszíneket. E krónika szerint a Rathold czímerpajzs veres, benne arany hárslevél, miként tudjuk, a sisakdísz szintén hárslevél volt pávatoll-forgóval. A sisakdísznek a középkorban, ha az a pajzsalak ismétlése volt, azzal szineire nézve is teljesen egyeznie kellett; a pávatoll-forgók szabály szerint, természetes alakjukban és szinükben festettek, többé kevésbé aranyos ragyogással, a takarók ezen korban csak kétszinűek lehettek s ezek megfeleltek a pajzs főszíneinek.
De ha nem adunk is feltétlen hitelt a bécsi krónika festett czímerpajzsának, vagy ha azt egyátalán nem is ismernők, a Rathold czímer szineit a következő alapon is meghatározhatjuk. A középkori heraldikában különösen a németeknél a hárslevél s egyáltalán a hárs-típus igen kedvelt czímer alak volt, s daczára a gyakori alkalmazásnak, e hárslevelek, ágak s fák szine vagy természetes zöld volt vagy arany, fehér hárslevelek ritkák, veresek még ritkábbak, kékek vagy feketékl úgy szólván sohasem alkalmaztattak. Hasonlóképen hárslevelek czímerpajzsai e korban vagy veresek, vagy aranyszínűek voltak, más színűek csak szórványosan fordulnak elő. A Rathold czímer szinei tehát a heraldika középkori szabályai szerint (minthogy inkább a szabályokhoz tartjuk magunkat mint a kivételekhez) következők volnának: a pajzs veres vagy arany, a hárslevél arany vagy zöld, s a pávatoll-forgó természetes szinű. E tollforgó határozza meg jelen esetben a hárslevél szineit, úgy a pajzsban mint a sisakdísznél s egyszersmind a pajzs szinét is.
Az Olivér teljes czímerének klassikus heraldikai korból való származása s e czímer korrekt stilizálása elég kezesség nekünk arra nézve, hogy kékes-zöldbe játszó pávatollforgót e czímernél zöld hárslevélre nem tűztek. E hárslevélnek tehát más színűnek kellett lennie, t. i. aranynak, s a sisakdísz a pajzsalaknak ismétlése levén, a pajzsbeli hárslevél színe is arany volt s ebből kifolyólag a pajzs: veres. – Még élénkebben megvilágítja e feltevésünket az Ilsvay és Pásztóhy czímer pajzs alakja: az arany hárslevél reá illesztett természetes színű pávatoll forgóval. Itt az arany hárslevél kizárja a pajzsra nézve az érczszineket, a kékes-zöld forgó, a kéket, zöldet és feketét, s elfogadható színnek egyedűl a veres marad.*
A Lórántffyak, Gyulaffyak, Puthnokayak, Rádayak czímerpajzsának kék színe egyáltalán semmi jelentőséggel nem bír. E szín a XVII. század naturalistikus irányával jött használatba s a hanyatlás e korszakában napjainkig, hol a pajzsnak szine feledésbe ment, ott a kéket vették használatba, miként az elfeledett czímeralakok helyett az oroszlánt vagy a kart karddal.
A teljes Rathold czímer leírása tehát következő: Veres pajzsban arany hárslevél, sisakdísz; arany hárslevél, reá tűzött természetes pávatoll-forgóval; takarók: veres-arany.
H. G. D.
