MIKÉNT ESZKÖZÖLJÜK AZ OKLEVELEK KIADÁSÁT?* (Első közlemény.)
94MIKÉNT ESZKÖZÖLJÜK AZ OKLEVELEK KIADÁSÁT?*
(Első közlemény.)
(Első közlemény.)
* A t. czikkiró úr óhaja szerint változatlanúl közöljük a jelen dolgozatot, melynek befejezését – folyóiratunk csekély terjedelme és a közlendők nagy halmaza miatt – kénytelenek vagyunk jövő füzetünkre halasztani. Előre jelezhetjük, hogy az általa védett oklevélközlési elvekkel egyet nem értünk, s hogy alkalmunk lesz a dolgozat befejezte után e folyóirat álláspontját az oklevélkiadás kérdésében kifejteni.
Szerk.
Történelmi emlékeim második kötetét a Turul múlt évi 4-ik füzetében megbirálás alá vette ismert tudósunk, Majláth Béla, a N. Múzeum könyvtárának őre, ki mint néhai Horvát István a nagy diplomaticus hivatalbeli utóda a birálói tollat hévvel forgatja.
Ezen birálat oklevél-gyűjteményemben különféle fogyatkozásokat fedez fel s végre azt mondja, hogy «publicatióink terén határozott visszaesést képez». Ezen két szót «határozott visszaesés» jónak látta az érdemes biráló vastagon aláhúzni, pedig ily kemény elitélés akkor is eléggé szembe ötlik, ha nincs dőlt betűkkel kinyomatva, – nekem legalább úgy tetszik. S miért lett oklevél-gyűjteményem ily kemény szavakkal lesújtva. Azért, mert ú. m. okleveleim szövegének közlésében nem vettem figyelembe azon elveket, melyek a Századok 1879. évi folyamában (223–238. és 320–335. ll.) két névtelenűl megjelent czikkben ki lettek fejtve.
Birálaton, ha még oly keményen hangzik is az, minden nyomtatásban megjelent munkának át kell esnie, – tehát oklevél-gyűjteményem sem kerülhette el ezen sorsot, s e miatt felszólalni nem volna helyén, ha nem foglaltatnának a birálatban alaptalan állítások s nem vettetnének fel elvi kérdések, melyeknek megvitatása diplomatikánk érdekében szükségesnek látszik, annyival inkább, mivel az oklevelek közzétételénél követendő elvekre nézve nálunk egészen ellentétes álláspontok észlelhetők, az eszmék tisztázása tehát kivánatos.
Lássuk először is, hogy mik foglaltatnak a Századok idézett czikkeiben?
Az elsőben (223–238. ll.) a névtelen czikkíró ismerteti a Nagy Imre által szerkesztett s a M. T. Akadémia által kiadott Anjoukori okmánytár I. kötetét, valamint a Nagy Imre, Nagy Iván és Véghelyi Dezső által szerkesztett gr. Zichy okmánytár IV. kötetét, azokat a bennök foglalt történelmi adatok bősége és jelentősége szerint méltatva, – a másodikban (320–335. ll.) ugyanazon névtelen czikkíró megrója a nevezett két okmánytár szerkesztése körül észlelt mulasztásokat és hiányokat, nevezetesen hogy az előszóban a szerkesztők nem terjeszkedtek ki az okmánytáraikban előjövő érdekes kérdések fejtegetésére, hogy az oklevelek szövegében néhol olvasási és másolati hibák rejlenek, hogy a rövidítések és siglák nincsenek mindenütt feloldva, hogy az oklevelek pontozása (interpunctió) helyenként hiányos, hogy a szerkesztők nem követve a külföldön érvényre jutott közlési modort, betűhíven közlik az oklevelek szövegét, hogy az Anjoukori okmánytár okleveleinek keltei több helyütt hibásan lettek feloldva, a Zichy-okmánytárban pedig az okmányok kelteinek napjai ki nem irattak stb. Ezen felfedett fogyatkozások ellenében czikkíró több figyelemre és követésre méltó dolgot ajánl az oklevélkiadók figyelmébe, hogy t. i. oldják fel teljesen az oklevelek szövegében előforduló rövidítéseket és siglákat; hogy ne kövessék az oklevelek eredeti és gyakran értelem-rontó pontozását, hanem éljenek az értelemnek megfelelő pontozással; hogy a könnyebb áttekinthetés czéljából ne hagyják meg az oklevelek szövegében előforduló nagy kezdőbetűket kivétel nélkül, hanem csupán az önálló mondatok, valamint a hely- és személynevek bekezdéseinél; hogy az oklevelek szövegében válaszszák el egymástól a külön tartozó szavakat s kössék össze az együvé tartozókat stb. Végre, a szavak helyesirására nézve ajánlja a névtelen czikkiró, hogy az oklevél-kiadók a mostani modor helyett, mely a szavak betűhív visszaadásához ragaszkodik, a külföld példájára, a szabatos latin helyesirás szabályai szerint változtassák át az oklevelek szavait, kivéve a hely- és személyneveket, valamint a latin szövegben előjövő idegen s különösen a magyar szavakat stb.
Mily eredménye lett a névtelen czikkíró ezen felszólalásának? követték-e föntebbi tanácsait oklevél-kiadóink?
Nézzük először is a m. történelmi társulat által kiadott Hazai Oklevéltárat, mely közvetlenűl ama névtelen czikkek megjelenése után látott napvilágot. Szerkesztették Nagy Imre, Deák Farkas és Nagy Gyula s közöltek benne okleveleket Fejérpataky László, Géresy Kálmán, Károlyi Árpád, Szabó Károly, Véghelyi Dezső s m. Ezen oklevéltárban az oklevelek egészen betűhíven vannak közölve, oly annyira, hogy a névtelen czikkíró sem a kezdőbetűkre, sem a helyesirásra vonatkozó ajánlásai figyelembe nem vétettek.
Előttünk fekszenek továbbá az1879. év óta megjelent többi hazai oklevéltárak, ú. m. az esztergomi főegyháznak Knauz Nándor által szerkesztett Emlékei, az Ipolyi Arnold, Nagy 95Imre és Véghelyi Dezső által szerkesztett Hazai Okmánytár VII. kötete, a M. T. Akadémia által kiadott s Nagy Imre által szerkesztett Anjoukori okmánytárnak II., III., IV. és V. kötetei, a Zala vármegyei okmánytár I. kötete és a Károlyi és Sztáray grófi családok okmánytárai.
Az elsőkben. ú. m. a Hazai okmánytár VII. kötetében s az esztergomi főegyház Monumentáiban még a teljes betűhív modort látjuk érvényesítve, a többiekben azonban a szerkesztők már a legnagyobb rendszertelenség terére léptek. A szerkesztési modor, melyet követtek, illetőleg a helyesirási tekintetben követett eljárás nem felel meg teljesen sem a betűhív, sem pedig a humanisták által igényelt modornak, hanem mindkettőnek zagyvalékát tünteti fel. Az egyik nagy engedményt gondol a humanistáknak tehetni, ha az oklevelek szövegében az u betűt v betűvel s ezt viszont u betűvel cseréli fel; a másik pedig már a tökéletesség netovábbját véli elértnek, ha ezenfelűl a t betűt i betű előtt néhol, a humanisták kivánalma szerint t betűvel írja, máshol azonban, hol a kiejtésben c-nek hangzik, meghagyja az eredeti szövegben létező c betűt; az ae betű helyett pedig általánosan meghagyják az eredeti szöveg e betűjét.
Ezen kicsinyes szőrszálhasogatásokban, melyek így összezavarva semmi tudományos értékkel nem bírnak, ismerjük fel azon színvonalat, melyen újabb oklevél-kiadásaink nagyobbrészt állanak s mely, habár a külföldön használatban volna is, tudományosnak épen nem nevezhető.
Kitűnik ezen rendszertelenségből, hogy oklevél-kiadóink nagyobb és kiváló része még folyton idegenkedik az oklevelek közzétételénél a humanisták modorának elfogadásától s csak habozva hagyja el lépésről-lépésre az eddig követett és jónak talált betűhív modort.
És ez a dolog természetében rejlik.
Birunk nagyszabású kútfőgyűjteménynyel, melynek kiadása a humanisták modorában lett eszközölve s mely e mellett a legnagyobb mértékben megbízhatlan – értem Fejér Gy. Codex diplomaticus-át, – mivel ennek összeállítói a diplomatikai hűségre semmi súlyt nem fektetve, a szöveget nem csupán helyesírási, de irályi és kritikai tekintetben is úgy tekintették, melyen belátásuk szerint javíthatnak és változtathatnak. Mikor tehát 25 évvel ezelőtt diplomaticusaink kis, de lelkes csoportja – melyhez Nagy Imre, Pesty Frigyes, Ráth Károly, Véghelyi Dezső s mások tartozának, – feladatúl tűzte ki magának a nagy számmal kiadatlanúl heverő okleveles kincsek kiadását, az iránt mindnyájan megegyezének, hogy a Fejér Gy. Codex diplomaticus-ában érvényre jutott modor – mely rossznak bizonyúlt, – elvetendő s helyében a szigorú betűhív modor követendő.
Nos, a történetiróinknak nem volt okuk megbánni, hogy a nevezett kiadók fáradozásai folytán azóta megjelent kútfőgyűjtemények hosszú sora ily modorban lett kiadva – mert az ezekben nyújtott kútfői készlet a hibátlan olvasás és tökéletesen hű közlés következtében oly biztos anyagot szolgáltat a történelemnek, hogy annak irányában a bizalmatlanság előre ki van zárva.
Mert mi legyen czélja a történelmi kútfők, tehát az oklevelek kiadásának? Nem egyéb, mint hogy ez oly híven legyen az eredetiek után eszközölve, hogy a történetíró teljes bizalommal fordulhasson ahhoz s meg lehessen győződve, hogy a benne foglalt adatok magokban az eredeti kútfőkben valóságosan és épp oly alakban megvannak.
Az ilyetén hű kiadáshoz első fő kellék, mint ezt a Századok idézett névtelen czikkírója helyesen kiemeli, a helyes és hibátlan olvasás, – hozzá tehetjük másik két fő kellék gyanánt, hogy a hibátlanúl és helyesen elolvasott eredeti szöveg épp oly hibátlanúl és híven másoltassék le, a pontos másolat pedig épp oly pontosan és híven tétessék közzé.
A pontos és hű kiadás eszközlésére pedig legalkalmasabbnak mutatkozik a betűhív modor, mert ez nyújt legtöbb biztosítékot arra nézve, hogy a kiadó az eredeti szövegben mit sem változtatott. És éppen, ha a történetbúvár az illető kútfőket nem csupán saját tanulmányainak elősegítése, hanem közzétételük által a meglévő történelmi kútfői készlet meggazdagítása czéljából gyűjti, tehát ha kútfő-kiadással foglalkozik – kell bírnia elég önmegtagadással, hogy az eredeti szöveget ne tekintse oly anyagnak, melyet belátása szerint idomíthat, hanem olyannak, a melyet, mint magának a történelemnek ős-eredeti szövegét híven, minden mez nélkül visszaadni kötelessége s melynek bármily csekély részét önkényesen megváltoztatni, kijavítani, megtoldani, vagy kihagyni, avagy más hasonértelmű szavakkal felcserélni nem szabad. Mert azzal, a mit a kútfő eredeti szövegén önkényesen megváltoztat, a történetirást hamisítja meg, a mit a kútfő szövegéhez toldólag hozzátesz, az lehet minden egyéb, csak nem kútfő; a mit belőle kihágy, attól a történetirást fosztja meg, a hasonértelmű szavak felcserélése által pedig könnyen oly árnyalat csúszik az értelembe, mely az eredeti kútfő szerkesztőjének szándékával nem egyezik.
Azt nem akarom állítani, hogy a humanisták modora, vagyis a szabatos latin helyesirás alkalmazása mellett hű és pontos kiadás nem volna lehetséges. Ámde ezen kiadási modor magában rejti a pontatlanság veszélyének csiráját.
Tudjuk, hogy a régi latin oklevelek nem 96csupán a helyesirási tekintetben, hanem irályuknál és mondatszerkezeteiknél fogva is gyarló fogalmazványok. Ha tehát a szöveget a szabatos latin helyesirás szabályai szerint átalakítjuk; az irály és mondatszerkezet gyarlósága még jobban fog szembe tünni s ezen körülménye nem csekély kisértésbe fogja a kiadót hozni, hogy javítói szerepét az irály és mondatszerkezeti hiányok kiigazítására is terjeszsze ki – ezen esetben pedig oda jutnánk, a hova Fejér Gy. Codex diplomaticus-ának másolói jutottak, kik még a szokatlan s előttük érthetetlennek feltünő személy- és helyneveken is változtattak s létre hoztak oly kútfőgyűjteményt, mely megbízhatóság és pontosság tekintetében semmi kezességet nem nyújt. Ez volna az igazi visszaesés, melyet minden áron el kell kerülnünk.
Miért kelljen tehát ezen veszélyesnek igérkező közlési modort oklevél-kiadásainknál elfogadnunk? Azért – felelik a túlsó oldalról – mert ez a külföldön általánosan alkalmazásba vétetett s mert ezen közlési modor, habár fáradságosabb a szerkesztőkre, de háladatosabb a feldolgozókra nézve.
Azt irányadóul nem fogadhatjuk el, hogy a külföldön e tekintetben mi a szokás – mert azon túl vagyunk, hogy utánozzunk mindent, a mi külföldi, csak azért, mert külföldi. Ezen vitás kérdésben eligazodhatunk a külföld példájának figyelembe vétele nélkül is, ha elfogulatlanúl és tárgyilagosan s egymás véleményének meghallgatása mellett megválasztjuk azt a modort, mely a legczélszerűbbnek bizonyúl.
A második érv sem meggyőző.
A XVI. és XVII. századbeli, magyar nyelven irott okleveleknél inkább megállhat ezen érv, mivel azoknak helyesirása tudvalevőleg az elolvasást fölötte nehezíti, ennélfogva az olvasó érdeke megkivánja, hogy a szöveg az eredeti kiejtés megjelölése mellett, a mostani helyesirás szerint alakíttassék át.
De a XIII. és XIV. századbeli latin oklevelekkel nem így van. Az akkori helyesirás nem torzítja el annyira a szavakat, hogy azokat az olvasó legott megérteni képes nem volna. A ki latinul tud, az könnyen rá fog jönni, hogy pl. calumpmia: calumnia-t, assumpmentes: assummentes-t, hostenduntur: ostendunturt, sollempmia: sollemnia-t, nichil: nihil-t stb. jelent. A történészek, mint szakférfiak a latin nyelv ismeretét nem nélkülözhetik s a diplomatikának, mint segédtudománynak alapelveit is kell annyira ismerniök, hogy a betűhíven közölt latin oklevél szövegét nehézség nélkül megérthetik. Legfölebb azon laicusokra nézve, kiket, ha ae betű helyett e-,t t betű helyett c-t, avagy v betű helyett u-t látnak, összes latin nyelvismeretük cserben hagy – szolgálhatna könnyebbségűl, ha a régi helyesirás átalakíttatnék a szabatos latin helyesirás szabályai szerint, de ezek közől vajmi kevesen vesznek kezökbe okmánytárat s ha vesznek is, a haszon, mi ezáltal történelmünk ügyét éri, sokkal kisebb, mint a kár, mely reá háramlik, ha e miatt oklevél-kiadásaink hátráltatást szenvednek.
Mert kétségtelen, hogy a szöveg ily átalakítása az oklevél másolójának amúgy is fáradságos munkáját megnehezíti, ilykép nem csupán a rövidítések feloldásával s a rossz, olykor alig olvasható, hanyag irás kibetűzésével kelletvén megküzdenie, de ezenfelűl a megfejtett szöveget még a szabatos latin helyesirás szabályai szerint át is alakítnia. Azon idő alatt pedig, míg ezzel vesződik, más oklevél lemásolásával is elkészülhetett volna, s hogy ezt nem tehette, az történelmünkre nézve veszteséget nem képez. Oklevélkiadásoknál az idő nem pénz ugyan, de a történelem nyeresége.
Nem mindenütt vannak a lemásolandó s kiadandó oklevelek oly biztosságban elhelyezve, mint az országos levéltárban, a N. Múzeumban vagy más tudományos intézetek kéziratgyűjteményeiben, melyekben bármikor feltalálhatók az oklevelek. Vannak levéltárak, melyeknek okleveles kincseihez ma még hozzáférhetünk, de ha a kedvező alkalmat elmulasztjuk, azokat senki többé fel nem fogja találni, mert vagy a rossz gondozás miatt egyenkint elpusztulnak, vagy jó pénzért külföldre vándorolnak s történelmünkre nézve minden esetre elvesznek. Ismertem levéltárat, még pedig családomhoz közel állót, melynek összes oklevelei, becses hártyák, függő pecsétekkel, mielőtt megmentethettek volna, egyenkint a tűzpadra vándoroltak.
Mindaddig tehát, míg kiadatlan oklevelek halmaza vár még a hazában mindenfelé másolóra és kiadóra, az oklevél kiadás épp oly fontos történelmünkre nézve, mint a feldolgozó történetirás – mert míg összes okleveles kincsünk át nem tekinthető, tökéletes és teljes történetirásról, olyanról, mely a nemzeti élet minden mozzanatairól a századok során át számot tudjon adni, nálunk szó nem lehet. S minthogy ez időben a kiadatlan oklevelek száma hazánkban még mindig nagyobb, mint sokan hiszik, történelmünknek úgy vélem, nagyobb szolgálatot tennénk, ha mindnyájan, oklevél-kiadók és birálók, diplomatikusok és történészek, a kik okleveleket olvasni tudunk, vállvetve hozzá látnánk ezen még ismeretlen kútfői anyag közzétételéhez, mintsem ha túlságos követelések támasztása által az oklevél-kiadások megnehezítéséhez járulunk. Szolgáljon e tekintetben a m. történelmi társulat által kiadott Hazai Oklevéltár egyetlen kötete serkentésűl arra, hogy diplomatikusaink és történészeink egyesülten azon egyetlen kötethez további számos kötetet sorakoztassanak, becses tárházat emelvén azokban a történelmi kútfők és adatok számára.
97Íme, elősoroltam azon okokat, melyek az oklevelek közzétételénél a betűhív modorhoz való ragaszkodást teszik kivánatossá. Mindazáltal azon esetben, ha diplomatikusaink többsége a két közlési modor közűl a humanistákét találná helyesbnek és elfogadandónak, részemről az egyöntetűség czéljából nem fogok egymagam kivételt képezni. Ehhez azonban szükséges, hogy diplomatikusaink s különösen oklevél-kiadóink – a kiket az ügy első sorban érdekel, erre nézve közös megállapodásra jussanak s a M. T. Akadémiának történelmi bizottsága volna leginkább hivatva arra, hogy az oklevelek kiadása körűl követendő eljárásra nézve megállapodásra jusson, mely minden irányban erkölcsileg kötelező erővel bírjon, hogy végre oklevél-kiadók és birálók közt szent legyen a békesség.
De bármelyike is a közlési modoroknak jut ily úton érvényre, a következetesség elve megkivánja, hogy minden további ingadozások és megszorítások mellőzve legyenek, hogy t. i. ha a betűhív modort tartjuk midenben szorosan az eredeti szöveg helyesirásához, ellenben ha a humanisták modora fogadtatik el, akkor alakítsuk át a szöveget teljesen a latin szabatos helyesirásnak szabályai szerint és ne hagyja meg az e betűt ae helyett, sem a c betűt t helyett, ott, a hol ez kiejtve c-nek hangzik stb., mert ily kivételek által a rendszertelenség továbbra is fentartatnék oklevél-kiadásaink terén s ezek magukban véve kicsinyes szőrszálhasogatások, melyek tudományos értékkel nem bírnak.
A többit, a mit a Századok névtelen czikkirója a helyesirási modoron kívül, a nagy kezdőbetűk használatának megszorítására, az értelemnek megfelelő pontozásra, a rövidítések és siglák teljes feloldására, az össze nem tartozó szavak különválasztására, az előszó, úgy szintén a név- és tárgyjegyzék szerkesztésére, az «így» vagy «sic» szócska használatára nézve ajánl, elfogadhatjuk mint helyeset és követésre méltót. Az sem szeved kétséget, hogy az oklevelek kelteinek feloldása és kiírása, valamint az okmánytáraknak latin tartalomjegyzékkel való ellátása hozzájárúl az illető gyűjteményes kiadás becsének emeléséhez, csakhogy ezáltal az oklevél-kiadó teendői ismét tetemesen szaporodnak, az oklevelek kelteinek meghatározásánál pedig nélkülözhetlen föltétel, hogy a feloldás helyesen eszközöltessék, mert ha hibás a kiszámítás, mint a birálatok okmánytáraink nem egyikének keltezéseiről kimutatták, akkor czélszerűbb, ha nincsenek a keltek napjai kiírva – mert így legalább a történetiró nem vezettetik tévútra, ha a kiírt napkelteket, mint helyeseket, használatba veszi.
KUBINYI FERENCZ.
