SZAPÁRY VAGY SZÁPÁRY? (Második és befejező közlemény.)
SZAPÁRY VAGY SZÁPÁRY?
(Második és befejező közlemény.)
(Második és befejező közlemény.)
II.
Ezen értekezés első részében* olvashatók valának a Szapáry család multjára vonatkozó levéltári adatok a XVI. és XVII. századból a család neve változatainak kimutatására; minthogy pedig a család nevét annak veszprémmegyei ősi birtokától Szapár helységtől vette: szükséges eme helység multját is földeríteni. De ez nem történhetik oly nagy levéltári halmaz segélyével; mert Veszprém vára és városa összesen tíz török ostromot állott ki, melyek pusztításai sok kárt okoztak a veszprémi levéltárakban is.* Azonban a magyar irodalom mégis nyújt annyi adatot és érvet, hogy általuk remélhetőleg czélunk eléréséhez juthatunk.
* Ezen értekezés első része megjelent a «Turul» f. é. 31–35. lapjain.
* Veszprém vára háromszor állott török uralom alatt: 1552–57-ig, ismét 1564–66-ig, végre 1563–98-ig, később pedig a város még 1600, 1655, 1663 és 1664-ben volt pusztító török harczok színhelye.
Szapár helység multjának megvilágítása még azért is szükséges; mert általa bizonyossá lesz az, hogy a Szapáry család tagjai mindenkor törzsökös magyarok valának.
Szapár helység a Bakony-erdő északkeleti végében, a Vértes-erdő kezdetének közelében, 1200 holdnyi területen fekszik; lakosai még az avarok pusztulásakor, a magyarok bejövetele előtt telepedtek meg azon vidéken. Nem csak Szapár területén, hanem az egész környéken is tótok laktak a török uralom előtti időben, kik túlnyomólag állattenyésztéssel és a vele járó kézművekkel foglalkozának, mire a Bakony erdősége legjobb alkalmul kinálkozott.
Habár a magyar népetymologia az ottani helységek neveit átalakítani törekedett, mégis világosan kitünik azok tót eredete és érteménye.*
* A magyar népetymologia ide vonatkozó rendszeréről a III. czikkben szólunk.
Szapártól északra feküsznek: Csatár (csadár, magyarúl kormozó, közelében van az újabb telepítvényű Koromló puszta); mellette Csátka (csádka, kormocska); tovább innen Ács-Teszér (tótul teszár, magyarul ács); Súr (stúr, skorpió); Dolosd (dlozsda, tartozóság).
82Szapártól keletre: Csernye (csernya, cserzés); Mecsér (mecsár, kardkészítő); Eszény (jeszény, kőrisfa); Aka, Veleg, Balinka, Bodajk (Aká, Veliká, Malinká, Vodájka).
Szapártól délre: Jásd (jázda, lovasság); Tés (tésk, szűkület); Inota (hinutya, elveszés).
Szapártól nyugatra egész tündérrege képződhetnék a helynevekből: Nána (Anna-asszony), Dudar (dúdar, dudás), Esztergár (sztrigár, boszorkányozó tündér, közelében Tündér major), Zircz (zsirecz, makkoló), Borzavár (Borisavar, Borcsa főzése), Porva (poprava, vesztőhely); Csesznek (csesznák, fokhagyma, közelében Hajmás-puszta), Oszlop (sztlop, sárosaiasan szlúp, támasz), Csetény (scsetení, kerülős).
Ezek tehát hajdanában mindnyájan tót helységek valának; de a török uralom után új telepítések által némelyek elnémetesedtek, ujabban már többen közőlök el is magyarosodtak.
Szapár helység határában a mohácsi vész előtti időben vár is állott, melynek romjai a 311 öl magasságú Sánczhegyen még most is láthatók. Hogy e vár nem lehetett nagyon jelentéktelen erőd, kitűnik Veszprém-Szala megyék összefüggő vár-rendszerének áttekintéséből, mely következő fejlődést mutat.
Ha a Balaton nyugati végétől Győrig, innét ismét Fehérvárig, innét végre a Balaton irányában a kiinduló pontig összekötő vonalakat képzelünk, egy nagy várháromszög áll elő a következő erődökkel:
Győrtől délnyugati irányban állottak: Pápa, Somlyó, Káptalanfalva, Kajánföld, Sümeg, Tátika, Rezi, Pogányvár és Szalavár a Balaton végénél.
Győrtől délkeleti irányban: Szentmárton, Csesznek, Szapár, Csikling, Köveshegy, Fehérvár.
A Balaton irányában délnyugatról északkeletre: Szalavár, Keszthely, Ederics, Szigliget, Badacson, Falad, Vérkut, Aszófő, Örs, Csikvár, Fehérvár.
Ezen nagy vár-háromszögben a Balatonnal párhuzamban még két várvonal képződött nyugatról kelet felé haladva.
A megyék középvonalán: Sümeg, Csobáncz, Hegyesd, Nagy-Vásony, Billegő, Veszprém, Rátót, Palota, Fehérvárhoz.
A Bakony középvonalán: Somlyó, Döbrente, Ujvár, Szapár, Csókakő, a Vérteserdő váraihoz.
Ezekből láthatjuk, hogy mind a győr-fehérvári, mind a bakonyi várvonal Szapár várán ment keresztül, és így Szapár vára Fehérvár, Veszprém, Pápa, Győr és Tata erős várak központját képezte; tehát nem lehetett nagyon jelentéktelen erőd strategiai szempontból sem, legalább a lőpor feltalálása előtt.
De az is kitünik ezen áttekintésből, hogy a vár tulajdonosa, a Szapáry család, nem lakott együtt a helység tót lakóival, hanem a vár képezte a tulajdonos családi lakhelyét, hol magyar környezettel, magyar társalgással, a megyei gyűléseken magyar politikával élt a magyar haza javára.
Még a lőpor és ágyú feltalálása után is jó szolgálatokat tehetett a szapári vár legalább a bakonyi rablók fékentartására; de midőn a török hatalom Székes-Fehérvárott is megfészkelte magát, és így a közeli Bakony birtokába jutott, Szapár vára már tarthatlanná vált.
Székes-Fehérvár elesése (1543) után a török rablók legdúsabb zsákmányt találtak Szapár és környéke állattenyésztésében. Fegyveres török katonák barangolták be a Bakony legközelebbi részeit és többnyire ellenállás nélkül hajtották el a szarvasmarhákat, kecskéket és juhokat Fehérvárra és később a Palota és Veszprém várainál tanyázó török táborok élelmezésére is.
Szapár vára magyar és területének tót lakossága ily körülmények közt szétoszlott és menekült ahová tudott. A házakban megmaradniok sem volt tanácsos; mert a török rablók kínzással is kényszerítették a lakókat barmaik előadására. Inkább tehát az erdőség rengetegeiben bujkáltak a szegény tótok barmaikkal együtt, míg azokat a törökök lassanként el nem kapkodták tőlük: utóbb már csak kecskék és juhok tenyésztésére szorítkoztak, míg ezek is el nem raboltattak tőlük; végre a nép csak a sertéstenyésztés által tartotta fön magát, mert a török, mint a zsidó, nem eszik disznóhúst.
Fehérvár elesése után Szapáry György, mint 15–16 éves egyetlen fiörökös, Győrmegye szélére, Asszonyfalvára menekült, hol Csesznek és Szentmárton várainak ótalma alatt várta be az események fejlődését.
Kilencz év mulva (1552) Veszprém vára is török kézre kerülvén, elenyészett a remény Szapárra visszatérhetni: Szapáry György tehát, mint nagykorú nemesember, nőül vette Asszonyfalvay Annát, és vele megmaradt továbbra is Asszonyfán. Ez időben már szülői is elhaltak, Szapár vára és helysége elpusztult; az egész ősi birtokból elhagyott puszta (desertum praedium) lett a török uralom alatt.
Veszprém ötévi török járom után 1557-ben rövid időre felszabadúlt ugyan, midőn a káptalan is visszatért; de már 1564-ben ismét török hatalom alá került. Ezen állapota sem tartott sokáig: Salm Eckhart pozsonyi főispán 1566. június 24-én Veszprémet, július 6-án pedig Tatát visszafoglalta, megelőzvén Szulejman ide érkezését, ki nem sokára Szigetvár bevételénél meghalt.
Most Veszprém egy negyedszázadon át királyi kormányzás alatt maradt ugyan; de ez Szapár sorsán semmitsem könnyített; mert a törökök nem Veszprém, hanem Fehérvár felől zaklatták és pusztíták Szapárt és környékét. Ily 83körülmények közt Szapár továbbra is elhagyott puszta maradt.
Ezen idő alatt Szapáry György fia Szapáry István Asszonyfán fölnevekedvén, mint nagykorú nemesember nőül vette Fábián Pál leányát Annát (1575 körül) és vele győrmegyei Bácsa helységben telepedett le, az Asszonyfa közelében fekvő Néma, Barba, Écs pusztákon levő anyai birtokok kezelését sógorára Asszonyfalvay Istvánra hagyván. Ekkor fölvette a «bácsai» (Stephanus Czapary de Batcha) előnevet, ezzel mintegy tanusítván, hogy az elhagyott és elpusztult Szapár birtokra azon időben nem is volt érdemes valami súlyt helyezni.
Tizenkét év mulva (1592) szülőinek elhalálozása miatt családjával visszatért Asszonyfa közelébe Alsok helységbe, mely Szentmártonnak akkori neve vagy pusztája volt. Itt ismét az «alsoki» (Stephanus Zapary de Alsok) előnevet vette föl, még mindig nem tartván érdemesnek az elpusztult Szapár nevét használni praedicatumul.
Végre megjött a legnagyobb török förgeteg Szinán nagyvezérrel, mely már 1593. szeptember végén Veszprémet és Palotát, a következett (1594) évben pedig júliusban Tatát és Szentmártont, szeptemberben Győrt, októberben Pápát juttatá török uralom alá. Ezen borzasztó emberi förgeteg, ha még talált valamit a Bakonyban dúlt török pusztítások után, mind elsöpörte; újra elpusztítá Szapárt is, szétverte tót lakóit, elhajtá barmait, felgyújtá viskóit; elpusztítá Asszonyfát, Alsokot és a többi győrmegyei falvakat egész a Rába folyóig, mely azután a határvonalat képezte a hódoltsági és a szabad Magyarország között.
Szapáry István így mindenéből kipusztulván, Győr elesése után a megyénél sem találhatván jövedelmező foglalkozást, kénytelen lett családjával együtt Trencsénmegyébe átköltözni, hol Telekessy István őt Lednicze várában fogházfelügyelővé tette, Dochnányon pedig nemesi házzal ajándékozta meg.
Itt 1602. február hónapban statutio tartatván, ennek jegyzőkönyvében ő «szapari Czapary István» néven említtetik.* Ez az első eset, hogy történelmi okmányban Szapár puszta neve előfordul, és szintén első eset, hogy a család azt előnévül használja.
* A ledniczei statutio ide vonatkozó része olvasható a Történelmi Tár 1887. évi folyamának 256–257. lapjain.
Hogy Szapáry István sem a «bácsai», sem az «alsoki» előneveket már nem használta többé, hanem a veszprémmegyei elhagyott puszta nevét kezdé előnévül fölvenni, ennek két fontos oka volt: először is Bácsán nejének, Alsokon anyjának voltak birtokai, tehát röstelte azokat előnévül használni; másodszor Szapár puszta atyai birtoka volt, és 1602-ben igen jó hírek érkeztek annak vidékéről.
Már 1598-ban Győr, Tata, Veszprém és Palota fölszabadultak a török uralom alól; 1600-ban a törökök a januári nagy hidegben a folyók befagyását felhasználván, támadásokat intézetek Palota, Veszprém és Pápa ellen, de mind a három vártól csúful visszaverettek; 1601-ben pedig Székes-Fehérvár is visszakerült tőlük, habár csak másfél évi szabadságra; de ezen hírek 1602. február hónapban (a ledniczei statutio idején) oly vérmes reményekkel tölthették el Szapáry István kebelét, hogy örömmel veheté föl ősi birtokának nevét praedicatumul.
Azonban a «szapári» előnév fölvétele még nem jelenté azt, hogy a család Szapárra ment lakni; mert Fehérvár a ledniczei statutio után félév mulva (1602. szept. 1.) ismét török uralom alá került, és vele Szapár és környéke tót lakóinak szenvedései újra kezdődtek.
Végre 1606-ban megköttetvén a bécsi és zsitvatoroki béke, Szapáry István visszatérhetett Győrbe, és itt nemsokára megyei tisztséget is nyert. Már 1611-ben követül küldetett a kassai országgyűlésre, 1613-ban pedig kir. adófelügyelővé (dicator regius) nevezetetett ki; egy év múlva megyei táblabiróvá lett, megtartva az adófelügyelői hivatalt is, melyről később (1618) mondott le; 1620-ban megújíttatá elveszett nemeslevelét a Szapáry család számára, és végre öt év múlva meghalt Győrött. Tehát ő sohasem lakott Szapáron; tótul ugyan beszélt, legalább Trencsénmegyében, de azért magyarul társalgó és magyarul érző nemesember volt.
Még inkább magyar nyelvű és szellemű volt fia Szapáry András, ki mindjárt atyja halála után Győrmegye tisztviselőjévé lett; már 1630 körül szolgabiró volt és ezen minőségben szerezte meg 1631-ben Bana elhagyott pusztát Komárommegyében Szilágyi Pálnak János és Mihálynak László fiától. Ez által tekintélye annyira emelkedett, hogy 1632-ben Győrmegye őt a szombathelyi részországgyűlésre követül küldötte, a következett évben alispánnak is kijelölte, de ekkor Dallos János alispán ellenében kisebbségben maradt. Két év mulva (1635) Valticher Márkkal együtt Bábolna komárommegyei pusztára nyert kir. adománylevelet Bőny Péter és Sey János kihalási czímén, melyre nádori parancs erejével az iktatás is megtörtént. Ennek következménye az lett, hogy ő a következő (1636) évben a győrmegyei fölkelő-nemesség kapitányaul megválasztatott, egy év mulva pedig (1637. május 8.) alispánná lett, mely tisztségében épen hat évig (1643. május 8-ig) működött, és 1643-ban mint már a mult évben kinevezett tanácsos a pozsonyi kir. kamarához ment át. Ezen hivatalában eszközölte ki azt, hogy fia Szapáry Péter 1650-ben kir. adománylevelet 84nyert a fehérmegyei Ercsi, Rácz-Szentpéter és Besenyő birtokokra, melyek Dombay Pál kihalási czímén jutottak királyi adományozás alá.
De még Szapáry Péter sem lakott Szapáron és a család sem tudott tótul, hanem mindnyájan magyar nyelvűek és szelleműek voltak. Ez kiviláglik az 1660-iki osztálylevélből is, mely a győri káptalan előtt magyar nyelven állíttatott ki, melyben ez is áll: «Ötödször Szapár nevű praedium praecise fiuágnak maradott».
Ezen okmányban az ősi birtok világosan Szapár (nem Szápár) néven említtetik és röviden pusztának neveztetik, mely rövidség és közömbösség azt is tanusítja, hogy az még mindig elhagyott puszta volt, mely nem lehet a család székhelye.
Szapáry Péter ezen osztálylevél után török fogságból kiszabadulván, nemsokára Mosonymegye alispánjává lett, hol megszerzé Csún horvát helységet; de azért ő családjával együtt magyar maradt, és még 1683-ban is Szapáry Péternek írta magát.*
* Szapáry Péter alispán magyar levele és névaláírása olvasható a Tört. Tár 1886. folyamának 126. lapján.
Midőn 1686-ban Buda, 1687-ben Palota és 1688-ban Fehérvár is a török uralom alól végkép felszabadult, csak ekkor jött el Szapár és környékének szabadulási órája is.
Látjuk ezekből, hogy a török uralom egész ideje alatt (1543–1688) Szapár folytonosan elhagyott puszta (desertum praedium) volt, és ezen egész másfélszáz év alatt a Szapáry család nem lakott Szapáron; tehát se el nem tótosodott, se el nem törökösödött, hanem folytonosan magyar jó hazafiakból állott.
De még a török uralom (1688) után sem sietett a Szapáry család Szapár benépesítésével és székhelyének oda áthelyezésével.
Szapáry Péter 1687-ben Vasmegyében a terjedelmes muraszombati uradalmat megszerezvén, mint alországbiró és 1690-től fogva mint báró, mindenesetre többrebecsülte az ottani szép kastélyt a szapári várromnál és összedőlt viskóknál. De új nagy uradalmának gondjai sem engedték, hogy a távolabb eső Szapár pusztára különös figyelmet fordítson; kilencz év mulva (1699) pedig meghalt.
Fiai Szapáry II. Miklós és II. Péter 1722-ben III. Károly király által grófságra emeltettek.
Csak 1758. után kezdé a grófi család ősi birtokát benépesíteni; de ez oly lassan haladt, hogy még II. József császár korában is alig volt Szapár pusztának 300 léleknél több népessége.
II. József császár, ki a német nyelvet Magyarországban is hivatalos nyelvvé tette, a vallásalapból új plebániákat alapított. A veszprémi püspökség cseszneki alesperességében egyszerre hét helyen állíttatott fel plebánia 1788-ban, de kezdetben csak helybeli káplánságokkal (capellania localis). A hét lelkészség közől hat (Aka, Ács-Teszér, Borzavár, Jásd, Lókut és Porva) német, Szapár pedig tót istenitisztelettel szerveztetett; egyetlenegy magyar plebánia sem állíttatott fel akkor azon vidéken.
Szapár lelkészei felváltva németek és tótok voltak: a mult század végén Gera Paskal, ki később Ercsibe helyeztetett át, a jelen század első tizedében Szlovák Porfir, utána Dérer József, kinek idejében a franczia háborúk után gr. Szapáry József vette át a patronatust a vallásalaptól 1815-ben, a pusztai községet pedig 1820-ban 477 r. kath. lélekszámmal faluvá (pagus) emelte, és behozta a tót istenitisztelet mellé a magyar predikácziókat is.
Az első patronus-gróf 1822-ben meghalván és kiskorú fiörökösöket hagyván maga után, testvére gróf Szapáry Pál árvamegyei főispán vette át Szapár falu földesúri és patronatusi kormányzását, ki Dérer József halála után 1824-ben plebánossá tette Philipko Józsefet; egy év mulva pedig család hátrahagyása nélkül meghalt.
Utána a nagykoruvá lett örökös, gróf Szapáry József lett Szapár földesurává és patronusává. Ezen gróf idejében jártam én Szapáron, midőn a plebánossal is néhány szót váltván, kérdezém tőle, hogy tulajdonkép melyik a falunak valódi neve. Erre így válaszolt:
«Ezen falu neve magyarul Szapár, németül Szápár, tótul Czapár, de sokan úgy is mondják Czáfár.»
A falu magyarosodása tehát már 1842-ben nagyon előrehaladott stádiumban volt, hacsak az 1848 után bekövetkezett germanizálás visszaesést nem okozott. A grófi család 1855-ben Szapár falút eladta Stinner Ferencz és Sámuel uraknak; de ezáltal Szapár magyarosodása nem szenvedett változást.
Midőn a 77 éves és már aranymisés plebános Philipko József 1868-ban meghalt, Szkladányi József lett szapári plebánossá, ki Somogyi János iskolamesterrel annyira előmozdítá a magyarosodás ügyét, hogy a lakosság beleegyezésével megszüntette a tót prédikácziókat és kizárólag magyar istenitiszteletet rendezett; a falu nevét is a József császár ideje óta szokásos «Szápár» helyett a korábbi «Szapár» névre változtatta vissza. Ranolder János püspök helybenhagyta Szkladányi intézkedéseit, és a schematismusban is a Szapár nevet állítá vissza a plebánia megnevezésére a «lingua hungarica» kizárólagos jelzése mellett.
Ennyit Szapár multjáról.
85III.
Értekezésem első czikkében a Szapáry család, másodikában pedig Szapár helység multjának ismertetését bevégezvén, most áttérhetünk a nyelvészeti és kritikai érvek előadására.
Minden nyelvjárásban, a beszédnél is, irásnál is, mutatkoznak bizonyos sajátságok, melyek a szakértő előtt a beszélő vagy író nyelvvidékét is felismerhetővé teszik. Jeruzsálemben a zsidók határozottan kiálták Péter apostolra: Te is Galileából való vagy, mert a szólásod is elárul téged. – A siciliai vecsernyén a francziák közől sokan olszoknak vallák magukat, hogy a gyilkosoktól megszabadulhassanak; de midőn a «cicerone» szót sem bírták olaszosan kiejteni, azonnal elárulták franczia származásukat. Ilyen sajátságok mutatkoznak a horvát és tót nyelvben is. A délszláv ember az e hangzó kiejtése által elárulja herczegovinai, szerémségi vagy szerbiai anyanyelvét. A magyarországi szlávoknál a többi közt az a hangzó kiejtése adja meg a beszélő nyelvjárásnak felismerésére a kulcsot.
Magyarországban a szlávok a legrégibb időktől fogva mindig németes a (á) hanggal ejtették ki a magyar a hangot is; minthogy pedig a magyar nyelvben nincs rövid á, tehát a németek és szlávok a magyar rövid a hangot is nyujtva á-nak ejtették és ékezve á-nak írták. Csak újabb időben kezdették a magyar szlávok belátni, hogy a hamis kiejtése és téves ékezése a magyaros hangzású a hangnak csak zavarja a magyar és szláv nyelv tanulását és válaszfalat von a népek barátságos együttélése közé.
A régi német-szláv nyelvjárás mellett van tehát magyar-szláv nyelvjárás is Magyarországon, melynek fejlődése a következőkből kitünik.
A magyarországi szlávok a mult századokban a csehek nyelvészeti mozgalmait követték; mert a csehek már 1533. óta nyelvészeti irodalmat alapítottak. Így tartott ez II. József császár koráig, midőn Bernolák Antal róm. kath. pap latin nyelven írt munkáival kezdette a tót nyelvet művelni: 1787-ben a tót orthographiát, 1790-ben a tót grammatikát bocsátá közre; azután tót szótárt készített latin, német cseh és magyar értelmezéssel, mely nagy munkáját 1810-ben végzé be; de utána betegeskedni kezdett és így azt ki nem nyomathatá.
Halála (1812) után a cseh nyelvészek a tót nyelvre is kiterjeszték figyelmüket, és Prágában egy német nyelven szerkesztett «Slovanka» czímű nyelvészeti folyóiratot indítottak meg, mely sok kérdést tisztázott a cseh és tót nyelvben.
De ezen folyóiratról nem szerzett magának tudomást Brestyansky András sóskuti plebános, ki Bernolák «Grammatica Slavica» czímű tót nyelvtanát a latinból német nyelvre átfordítván, 1817-ben kiadá; ezzel a tót nyelv ügyét Magyarországban még rosszabbá tette. Már nagy hiba volt Bernoláktól is, hogy a pozsonyi nyomdában latin, illetőleg magyar betűket találván, mégis a tót példákat német betűkkel nyomatta; még nagyobb hiba volt Brestyanskytól, hogy most már a tót nyelvtan teljes szövege német nyelven jelent meg.
A tót nyelvészeti bajokon a magyar Akademia az által kivánt segíteni, hogy 1848-ban kiadá Jancsovics István tót szótárát a hozzácsatolt magyar és tót kis nyelvtannal együtt. Jancsovics ezen munkájával a régi német-szláv nyelvjárás ellenében a magyar-szláv nyelvjárást törekedett megalapítani. Ő a betűk kiejtését lehetőleg magyarosan adta elő; a tót nyelvtanban így szól: «A tót a úgy ejtetik mint a magyar a, a tót á mint a magyar á.» A magyar nyelvtanban ezt mondja: «Madarskuo a vislovuje sa ako slovenskuo a, madarskuo á ako slovensko á.»
Azonban Jancsovics tót és magyar nyelvtana a pusztába kiáltó szava lett az 1848-iki események zajában: nem csak a fegyverek zöreje, hanem a felvidéken Stúr Lajos és Hattala Márton ellenműködései és tót irodalmi föllépései is elhallgattaták a magyar-szláv nyelvjárás pártolóit a beállott germanisatio idejében.
Legújabban Glósz Miksától jelent meg egy iskolai tót nyelvtan magyar nyelven, mely szintén a tót a magyaros kiejtését ajánlja; de minthogy egész szerkezete alig különbözik Bernolák száz éves nyelvtanától, nem sok sikerrel kecsegtet az sem.* Csak Margitai József horvát nyelvtanának első részében (N.-Kanizsa, 1885.) találtam komoly törekvést a ragozások egyszerűsítésére és a tanulás könnyítésére.
* A tót nyelvészeti irodalom száz évi haladása után sem jutott el a ragozások egyszerűsítéséhez és a szóképzéstan kidolgozásához; a syntaxis és prosodia sem haladott Bernolák óta.
Az előadottakból kiviláglik, hogy a német-szláv nyelvjárás behatásait is figyelembe kell venni a Szapár helység és Szapáry család nevének történelmi vizsgálatánál és írásmódja s kiejtése megállapításánál.
Hogy a Bakony északkeleti végében fekvő Szapár helység lakói szlávok voltak, az előadott történelmi adatokon kivül kitünik abból is, hogy nem csak a helység régi neve Czapár volt és így tót eredetű, hanem a környéken levő helységek nevei is mind szláv érteményűek, mi a magyar népetymologia behatása és átalakítása után is még mindig jól felismerhető.
A magyar népies szónyomozás nem vizsgálván a szók nyelvészeti eredetét és érteményét, csak a kiejtett szók hangozását veszi alapul és ezt idomítja át az idegen szókban a magyar nyelv szelleméhez csupán a természeti nyelvérzék segélyével.
86A magyar hangrend főszabálya lévén, hogy ne tűrje a magashangú tőnél a mélyhangú képzőt vagy ragot, ezt a népetymologia az idegen szókra is alkalmazni törekszik; így a tót ár és na képzőket a magashangú tőknél ér és ne alakokra változtatja át: Teszár helyett lesz Teszér, Mecsár helyett Mecsér, Csernya helyett Csernye, Csesznak helyett Csesznek.
Ha az idegen szó a betűvel végződik és ez a magyar a vagy ja birtokraghoz hasonlít, azt a nép a szó végérűl elhagyja; Jázda lesz Jásd, Velika Veleg, Vodájka Bodajk. Ellenben, ha az a nem hasonlít a magyar birtokraghoz, meghagyatik: Aka, Balinka, Nána.
A magyar nyelv nem akarván a mássalhangzók torlódását sem tűrni, a népetymologia az idegen szók kiejtésének ilyféle nehézségeit magánhangzók bezárása, mássalhangzók átcserélése vagy kihagyása által könnyíti: Sztlop (sárosiasan Szlúp) lesz Oszlop, Csádka Csátka, Csadár Csatár, Scseteni Csetény, Stúr Súr, Tésk Tés, Sztrigár Esztergár, Borisavar Borzavár, Zsirecz Zircz (ez különben már a német népetymologia szerint alakult át), Poprava Porva stb.
Ha tehát minden tekintetben világos, hogy Szapár helység és környékének lakói hajdan tótok valának és részben még most is tótul beszélnek, úgy Szapár mostani nevének megállapításánál a szláv nyelvből kell kiindulnunk.
Van a szláv nyelvnek egy fontos euphonikus szabálya, mely oly régi mint maga a szláv nyelv: «Két hosszú szótag ne álljon egymás mellett ugyanazon szóban; ily esetben a hosszú szótő mellett első sorban a képző vagy rag, másodsorban az előképző (praepositio) rövidíttetik meg.»
Ezen szabály a tót nyelv természetében fekszik ugyan, tehát megvolt kezdettől fogva; de a szláv nyelvészek csak újabb időben jöttek rá.
Bernolák ezen szabályt csak sejtette, de meg nem határozta. Ő a prosodiában azt mondja, hogy a foglalkozást jelentő ár képző átalában hosszú: czapár (kecskés), sztolár (asztalos); de kivétetnek: císar (császár), dúdar (dudás), knyíhar (könyvkötő), lékar (gyógyító), lekvar (gyógyfőzet), pékar (sütő) stb. – Ő épen ezen kivételt tehette volna átalános szabálylyá a fönebbi meghatározással; mert ezen kivételekben a szótő hosszú, és ezért rövid az ár képző.
Utána a cseh nyelvészek már jobban beláttak a szláv nyelv szellemébe és a «Slovanka» 1815-iki második füzetében a szerkesztő (J. Dobrowsky, der kön. böhm. Gesellschaft der Wissenschaften und der slowakischen in Ungarn Mitglied) a «Dehnung und Schärfung der Vocale» czím alatt iparkodik átalános szabályokat alkotni; de a végén így szól: «Wobei noch zu bemerken ist, dass der Sprachgebrauch in Böhmen von der in Mähren und unter den Slowaken üblichen Aussprache hierin nicht selten abweicht.»*
* «Slovanka» 1815. II. 53. l.
A magyarországi tót nyelvészek közt Jancsovics István ismerte föl legjobban az említett euphonikus átalános szabályt, és azt a tót nyelv egyik szépségeül kiemelte, kétszer is hivatkozván rá az 1848-iki tót szótárához csatolt nyelvtanban.
Először az előszóban mondja: «Mily kellemesen hangzóvá válik (a tót nyelv) már az által is, hogy egy szóban két hosszú szótag benne egymásra nem következik, és hogy szavait, igéit, igehatározóit kisebbíti négy s ötödíziglen is, miáltal igen sokat nyer gyöngédségben s az olasz nyelv olvadóságát közelíti meg.» A nyelvtanban: «Minthogy a szlávoknál átalános szabály, miszerint egy szóban két hosszú szótag egymás mellett nem állhat, azért sok hosszú magánhangzó megrövidíttetik, p. o. krásni (nem krászní), dávam (nem dávám).» Rövid ugyan ezen határozat, de a példákból kitünik, hogy nem a szótő, hanem a képző vagy rag rövidíttetik meg.*
* Jancsovics, Magyar-szláv szótár, 1848. XV. és XVIII. lapon.
A magyar nyelv nem követi ugyan ezen szabályt, de szintén követi az euphonia elvét különösen az éknyerő, ékvesztő, hangugrató és hangcserélő szókban: Endrey Endrédy, Kő Kövy, Körömy Körmösdy, Brassó Brassay, Jenő Jeney. De még sok más esetben is főszabály: «Interroga aurem tuam».
Ezen nyelvészeti szabályokból kiindulva, a Czápár irásmód a tót nyelvben meg nem állhat; mert a czap (bak) már eredetileg rövid, az ár képző hosszú.
Minthogy pedig a tót rövid a a magyar rövid a-nak felel meg, a magyar ember sem ejtheti a Czapár-t Czápár-nak.
Szinte hallom az ellenvetést, hogy itt nem Czapár, hanem Szapár forog kérdésben.
Csakhogy ezt is a tót nyelvből kell megfejteni!
Midőn Győrmegye 1582. évi jegyzője a Zapary nevet irta, vagy a német, vagy a szláv nyelvből indult ki. Kéziratát megvizsgálván, úgy találtam, hogy betűi nagyon németesek, és így lehetséges az is, hogy ő a Zapary nevet németesen Czapári-nak olvasta, mit az is valószínűvé tesz, hogy mind a győri, mind a bécsi és pozsonyi levéltárakban azon időben ötven éven át túlnyomólag a Czapáry írásmód használtatott a Szapáry család megnevezésére.
De minthogy a csehek és tótok szintén a német betűket használták irásaik- és nyomtatványaikban, mégis hihetőbb az, hogy az 1582-iki jegyző a szláv nyelvből indult ki, még pedig a Zapolia János király nevének mintájára.
87Ha ezen analogiát veszszük alapul, úgy a za szótag csak praepositio és a páry a szótő, mely a magyarban a gyászpadot (szent Mihály lovát) jelenti.*
* Slovanka 1815. II. 62. l. «m für p in máry, die Todtenbahre, ehedem páry.»
A Zapolia névben a za praepositio többes accusativussal (polia) áll; a Zapary névben is a za többes számban használt nőnemű név accusativusához csatlakozott: tehát az analogia teljes.
Erre azon ellenvetés tehető, hogy a Zapolia nevet mind a szlávok, mind a magyarok «Zápolya» kiejtéssel olvassák; tehát a Zapary név «Zápáry» kiejtéssel olvasandó.
De ez semmikép sem állhat.
A Zápolya névben nem jön a nyujtás által két hosszú szótag egymás mellé, ellenben a Zápáry kiejtést a tót nyelv euphonikus elve tiltja; de még Zápary kiejtés sem lehetséges, mert a «páry» tót szóban az á ékezése lényeges kellék azt érteményhez; végre is a kétszeres ékezés esetén a rövidítés nem a szótőn, hanem a képzőn vagy ragon eszközlendő: tehát semmi esetben sem állhat Zápáry, hanem csak Zapáry.
Hogy miért alakult át a Czapáry írásmód Zapáryra és ez ismét Szapáry-ra, már nem lényeges kérdés. Az erre a legegyszerübb felelet, hogy a család nem kedvelte a tót nevet, hanem azt magyarosítani törekedett; mert maga a család mindenkor magyar volt, habár ősi birtokának lakói tótok voltak is. A régi orthographia z betűje sz hanggal is birván, az 1582-iki Zapáryból 1613-ban lett Szapáry.
Ezek szerint a nyelvészeti kritika alapján az ősi birtok helyesen csak Szapár, a család pedig Szapáry.
Ez a nyelvészeti kritika eredménye.
Mit szól hozzá a történelmi kritika?
A történelmi kritika a jelen kérdésben először is eltéréseket keres és ezek okát iparkodik megfejteni; de ha az eltérések igen nyomósak és már nagy mennyiségben mutatkoznak, ekkor a kritika az ily eltéréseknek jogosultságot, esetleg paritást is tulajdoníthat: de ezt csak nagy óvatossággal és sokoldalú megvizsgálás után szabad tenni; még ekkor sem helyeselhető, hogy egy család kétféle nevet használjon.
Először is tehát: mi kifogás tehető a Czapár vagy Szapár helynév ellen? Talán furcsának látszik, hogy emberi foglalkozás neve adassék egy helységnek?
Erre megfelelnek Magyarország hasonló helynevei.
A «czapár» tót szó magyarul «bakos», a «kozár» tót szó magyarul «kecskés». E két szó a tót nyelvben egymást helyettesítheti is, valamint a magyar «kanász» szó a kan és ártány sertések tenyésztőjére egyaránt illik. Találunk hazánkban, Bakos, Bakod, Baksa, Baksi, Kecskés, Kecskéd, Kecskemét nevű helységeket, talán ide sorozható a Bakony-erdő neve is; de van még Kozár horvát falú Baranyában, Kozárd tót falu Nógrádban, Győrmegyében Bácsa, mely tótul számadó juhászt jelent. Tehát semmi szokatlanság sincs a Czapár helynévben. Hogy a tót a «czap» szót mindig röviden, az ár képzőt a rövid tőszóhoz mindig hosszan ejti, már a nyelvészeti kritikában kifejtettük; ezt tanusítja az élőnyelv, a nyelvtan és a szótár egyaránt.
Értekezésem első czikkében 1586-tól 1634-ig a «Czapáry» családnévvel bőven találkoztunk, és így azon időben a «Czapár» helynév használtatott az ősi birtokra.
Minthogy azonban a család neve már 1582-ben Zapáry alakban mutatkozott, sőt 1589, 1593-ban az többször ismétlődött, a 17-ik században pedig az élő kiejtés alapján a középkori z az újkori sz-re változott át: már 1613-ban a dicator regius kinevezése Szapáry-nak szólt; még 1602-ben alakult át «Czapár» puszta neve is Szapár-ra (a ledniczei statutio tanúsága szerint).
Így találjuk ezen helynevet az 1660-iki osztálylevélben is írva, és valószínűleg így írták azt a puszta lakói is az egész török uralom alatt; mert a török nem a latin, sem a német, hanem a magyar nyelvet tette hivatalos nyelvvé hazánk hódoltsági részeiben.
Mikor és mikép jött létre a Szápár és Szápáry írásmód kétszeri ékezéssel?
Az első kivételes írásmód a család 1620-ban megújított nemeslevélben mutatkozott, melyben (értesülésem szerint) a családnév Szaapary (az első szótag kettős aa-val).
Hogy a magyarok a magánhangzók nyújtását még 1620-ban a hangzók kettőzésével jelölhették, elismerem, ámbár ekkor már az ékezés is kezdett divatba jönni. Ha a levéltárak és az irodalomtörténet adatait összevetjük, nem mondhatunk biztos évszámot a hangzók kettőzése és vonás általi ékezése határpontjának megjelölésére. A «Magyar Könyvszemle» is folyvást újabb adatokkal deríti fel ezen határkérdést különösen photo-typographiai mellékleteivel.*
* A «M. Könyvszemle» phototypiai mellékletei ezek: 1880. évfolyam 136–156. lapjain levő fejtegetéssel 1519-ből a Jordánszky-codexben még z áll sz helyett is, a hangzók nyújtása pedig kettőzés által történik (aa =á, ee = é). – 1887: 222. l. Gálszécsi István énekeskönyve 1536. Hasonló orthographiája az előbbihez. – 1878: 277. l. 1559. Az Vrnac Vaczoraiarol. Itt már van sz és ékezés. Talán a régibb nyomtatvány új lenyomata az évszám meghagyásával, de újabb correcturával. – Ugyanazon évfolyam 265. lapján: Calendarium 1591. z áll sz helyett, hangzónyújtás nincs. – 1887: 100–110. l. Szótár 1580 körül: Itt it z=sz és hangzónyújtás nincs. – U. o. 88. l. Foktövi J. prédikácziója 1614-ből ugyanolyan orthographia. – 1882: 335. l. Pázmány P. levele 1629-ből már közel áll a mostani helyesíráshoz.
A csehek a magánhangzók nyújtására vonatkozó 88ékezést már a XVI. század elején, különösen 1533-ben kezdették rendesen alkalmazni.* A magyarok azok példáján indultak, midőn a 16-ik század végén szórványosan, a 17-iknek közepén már rendesen ékezték a magánhangzókat ezek kettőzése helyett.
* «Slovanka» 1815. II. 47. l. «Der Böhme unterscheidet seit 300 Jahren die gedehnten Vocale á, é, j (sonst auch ij), ý von den geschärften a, e i, y. Das gedehnte ó ging in ů (sonst auch uo), das gedehnte ú, wie es noch in älteren gedruckten Büchern vorkommt, in den Doppellauter au über.»
Így a «Szaapary» írásmód belső jellege nem eshetik kritika alá; de annál több kifogás emelhető külsőleg ellene.
Már maga az idézett írásalak olvasása is meglepő; mert azt Szápary-nak kell olvasni, mi nem csak a nyelvészeti kritikával, hanem a család traditióival is ellenkeznék.
Erős bizonyítékot képez az első a kettőzése ellen Szapáry Istvánnak épen azon (1620.) évről kelt névaláirása «Szapary» alakban, melyben nincs hangzókettőzés. Tehát a család a nemeslevelet nem a Szaapary, hanam a Szapáry névre kérte, a kettőzött a-t soha sem is használta, később pedig, midőn a hangzók ékezése átalán elterjedt, az éket a második szótag a betűjére tette. Szapáry Péter aláirásaiban már a «Szapáry» alak átalánossá lett.
A XVI. század latin okmányaiban még nincs hangzóékezés, de már nincs hangzókettőzés sem a Szapáry névben; mert a latin prosodia szabályai szerint is a «Szapary» név amphibrachys ( ) verslábat képez.
Az utolsó y mindig rövid; ekkor a hangsúly az utóelőtti szótagra esik, ha ez hosszú; ha pedig ez rövid, az első szótagra jut. Ámde itt mind a három szótag rövid vagyis tribrachys ( ) lenne, mely esetben a hangsúly «Szápary» kiejtést adna dactylussal ( ): világos tehát, hogy az átalános szabályt kell követni, a hangsúlyt az utóelőtti szótagra helyezvén, általa a tribrachysból amphibrachyst alakítani. Például a következő adonikus versezetben a «Szapary» név ékezés nélkül is helyesen olvasható:
Petre Szapary,
Grandia Turcis
Damna fecisti;
Illico rursum
Multra tulisti:
Grandia Turcis
Damna fecisti;
Illico rursum
Multra tulisti:
Laurea dona
Obtinuisti.
Parve Szapary.
Sequere priscum;
Patria tecum!
Obtinuisti.
Parve Szapary.
Sequere priscum;
Patria tecum!
A diploma írójának tévedéséből és a latin szövegben az ékezés elhagyásából mint negativ észrevételből positivum argumentum is lesz arra, hogy a «Szapary» névben csakugyan kell az egyik a-t ékezni: a diplomában az ékezés az írnok tévedéséből az első a-ra esett; a latin prosodia kimutatja, hogy az ékezésnek a második a-ra kell esnie.
Azt mondják a költők, hogy Budavár 1686-iki ostromát nem lehet hexameterekben megírni; mert Petneházy neve bele nem tehető, ki sem hagyható: bizony igen sok nehézséget adna a Szápáry név is mint antibacchius ( ) a hexameterben, adonikusban pedig teljesen használhatlan lenne.
Mikor és mikép kezdődött a Szápáry írásalak?
Az én gyűjteményemben 1633. és 1634-ben kétszer jön elő Czápáry és kétszer Szápáry; de ezen kivételek után ismét csak a Szapary írásmód használtatik a latin iratokban. Azonban miután a család 1631. és 1635-ben Komárommegye, 1650-ben pedig Fehérmegye területén szerzett birtokokat, ezen két megyében már kizárólag a «Szapáry» írásmód jött divatba, a család is ezt használta; az 1660-iki osztálylevélben már nem csak a családnév Szapáry, hanem a helynév is Szapár.
Azt mondják, hogy a vasvári káptalan által kiállított 1687-iki oklevélben Szápáry áll. Ámde ezen okmány valószínűleg két vagy több példányban is kiállíttatott; talán csak a muraszombati levéltárban levőben áll a név két á-val. Ezt onnan is következtetem, mert a szombathelyi püspökség 1885-iki schematismusában épen a vasvári káptalan 1687-iki okmánya alapján rectificáltatott a muraszombati és martyánczi patronusok Szápáry neve Szapáry-ra.
Az 1687. év egyszersmind a grófi család okmányaira beható német-szláv nyelvjárás kezdetét is jelzi. Hogy a győri gyűjteményemben kétszer Czápáry és kétszer Szápáry név még korábban (1633) fordul elő, ezt is a német-szláv behatás okozta; mert a török uralom alatt sokan menekültek a tótok közől is Győrbe, a kik azután a német-szlávos kiejtéssel a megyei jegyzőket és irnokokat tévedésbe ejthették.
Most még, hogy értekezésem nagyobb meggyőző erővel birjon, legyen szabad egy teljesen megállapított és nyolczszáz évről szóló, számtalan okmánynyal igazolt történelmi és nyelvészeti analogiával fejeznem be fejtegetéseimet.
Győr város történelme már eléggé földerítve áll előttünk, tudjuk azt is, hogy magyar neve az avarok gyűrű-sánczától veszi eredetét. Az okmányok egész a tatárjárásig (1242-ig) Geur, Gewr, Geurium írásalakkal nevezik. Ez azon időben correct írásmód volt; mert a magyar nyelvben a g betű mind a kemény (g), mind a lágy (gy) hang jelölésére egyenlően iratott, az ő magánhangzó pedig eu vagy ew összetétel által jelöltetett. A tatárjárás után a győri püspökmegye területén sok német és horvát egyén telepedvén le, ezek már a gy hang jelölésére a megközelítő hangú j betűt használták: így jött divatba a «Jeurium» (Győrium) írásalak. A horvátok nem tudván a magyar ő hangot kiejteni, 89mert nyelvükben még most is hiányzik az ő és ű hang és betű, Győr nevét «Jorium» vagy «Jurium»-nak írták. A horvátok még most is Júr-nak mondják Győrt. Ezeket hallván és olvasván a győri püspökség német nyelvű papjai, minthogy a szlávok a hosszú ú helyett au-t írtak, a Jór, Júr és Jeur írásalakokban a magyar nyelv régi orthographiáját nem ismervén már, így okoskodtak: ha lehet jór, júr és jeur, a német-szláv írásmódnak még jobban megfelelhet a Jaur. És elkezdették Győr nevét Jaurium-nak, utóbb Jaurinumnak is írni.
Íme a német-szláv behatás mennyire eltorzítá egy magyar város nevét is!
A XV. századtól kezdve a latin okmányokban kizárólag «Jaurium» vagy «Jaurinum» áll; de azért Győr még sem Jaur, és a Győry család még sem Jaury.
***
Az előadottak után befejezem értekezésemet:
Minthogy a Szapáry család veszprémmegyei ősi birtokának neve a török uralom előtt «Czapár», a török uralom alatt pedig «Szapár» volt, és csak a török uralom után, a német-szláv nyelvjárás behatása folytán változott át «Szápár» írásalakra, de kiejtése még most is négyféle: Szapár, Szápár, Czapár és Czáfár;
miután a Szapáry család magyar népességű birtokain, Győr, Komárom, Fehér és Szala megyék területén, a család neve folytonosan és túlnyomólag «Szapáry» volt, és csak Veszprém- és Vasmegye területén levő német-szláv népességű birtokain torzíttatott el «Szápáry» kiejtésre és írásalakra;
miután a szláv nyelvészet alapján csak a «Czapár» és «Zapáry» írásalak helyes, és ezek után a magyar nyelvérzéknek megfelelően a «Szapár» és «Szapáry» írásalak magyaros;
miután végre a történelmi fejlődés is a «Szapár» és «Szapáry» írásalakot mutatja valódi erdményül:
Azon véleményre kell jutnunk, hogy a grófi család neve a történelmi és nyelvészeti kritika által egyaránt helyesnek talált Szapáry alakban irandó.*
* A társaságunk által kiküldött bizottság, a grófi család felhivására átnézvén a családi iratokat, a Szápáry írásmód mellett nyilatkozott; ennek ellenében a t. czikkíró úr a Szapáry alakot tartja helyesebbnek. A kérdés mindenesetre elég érdekes arra, hogy mindkét oldalról megvilágíttassék; s ez okból, a nélkül, hogy ez a bizottság véleményét megdöntené, készséggel adtunk helyet a jelen dolgozatnak, mely mint egyéni nézet kifejezője kétségtelenül jogosult. Szerk.
Dr. SZOMBATHY IGNÁCZ.
