A HÁRSFALEVÉL A RATOLD-NEMBELIEK CZÍMERÉBEN.

Teljes szövegű keresés

A HÁRSFALEVÉL A RATOLD-NEMBELIEK CZÍMERÉBEN.
Ismeretes, hogy egyes családoknak – viseljenek bár egészen eltérő neveket – közös eredetét eléggé bizonyítja azon körülmény, hogy fővonásaiban egy és ugyanazon czímert viselik; e körülményen nem változtat az; hogy az ott előjövő alak több vagy kevesebb számban, egészben vagy csak egyes részeiben vétetett-e át, és hogy a színezés fölcseréltetett-e vagy sem. Az efelől értekező szakférfiak, kiknek pedig a törzsczímerre mulhatlanul kiterjeszkedniök kellene, ezen jelenség fontosságát – úgy látszik – még maig sem világították meg kellőképen s minden oldalról.
Az is bizonyos, hogy az eredeti alaktól való ilyen esetleges eltérés nem mindig a czímer tulajdonosának tudatlansága, illetve közönyösségének tudható be, valamint hogy a kivitellel megbízott művészt sem lehet mindig avatatlansággal gyanusítani e miatt.
Lehet, hogy ily esetek a középkorban is előfordultak, valószínűleg azonban igen szórványosan. S ez annál inkább hihető, mert a jelzett korban a felvett, örökölt vagy adományozott czímereket és azok integritását sokkal nagyobb kegyeletben tartották, semhogy rajtok profán kezek önkényesen változtathattak volna; továbbá 174mert akkoriban minden czímertulajdonos s később a heroldok, az eredeti czímereknek még legparányibb részleteit is pontosan ismerték és kellett ismerniök; s végre mert a czímerek akkortájban kiváló egyszerűségöknél fogva magok sem szolgáltattak valami nagyon tág teret az ilyen önkényes változtatásokra.
Az előző évszázadokban efféle változtatások a törzsczímeren szándékosan, azaz a czélnak megfelelően tervszerűleg eszközöltettek; pl. hogy az oldalág a törzstől, az ifjabb sarjadék az idősbtől megkülömböztethető, szóval, hogy egy és ugyanazon törzs sokszoros szétágazása annál könnyebben felismerhető legyen.*
Ezen csupán «családi mellékjegyeknek», a czímerpaizsba utólag felvett szolgálati, érdem, vagy kegyjelvényekhez semmi közük, s még kevésbbé a törzsczímernek rangemelés, örökbefogadás stb. következtében uralkodói jogon történt kibővítéséhez vagy átalakításához.
Ezen szokás különösen az angol és franczia heraldikában volt otthonos, hol még időnkben is találkozhatunk vele itt-ott. Előfordult azonban Német-, Olasz- és Spanyolországban, valamint máshol is.
Ily megkülömböztető családi mellékjegyekűl használtattak kiváltkép: a tornagallér, a keskeny pólyák, s mint már jelezve is volt, az eredeti czímeralak számának emelése vagy apasztása (egy helyen három gyűrű, csillag, oszlop stb., máshol pedig 4, 6, 2), továbbá az alak helyzetének változtatása (pl. lépkedő oroszlán helyett ugró vagy ágaskodó); a színek változtatása vagy fölcserélése; csonkítások vagy a törzsczímerhez hozzátoldott csillagok, holdak, betűk és pedig tetszés szerintiek, vagy kezdőbetűk stb. Ilyen volt Németországon a kedvelt változtatás a sisakdíszben, s gyakran kicserélték a régi (törzs) sisakdíszt egészen újjal.
Kétségtelen, hogy a két mondott mellékjegy – a pólya és tornagallér – mint ilyen, önálló jellegűnek tekinthető; és mégis, mi a kizárólagos jelleget illeti, maga a tornagallér sem képes biztos és minden tévedéstől ment útvezetőűl szolgálni, mert annak pl. az angol heraldikában egészen más jelentősége van, mint a francziánál, a mennyiben egy és ugyanazon (három vagy négy kivágású) tornagallér Olaszhonban gyakran még kegyjegyül is adományoztatott. Ezen kérdéssel egyébként főbb vonásokban Br. Sacken is foglalkozott heraldikai katekizmusában (az 1880. évi III. kiadás 126–129. lapján).
Hogy e szokás mikor tünt fel először, arról határozott tudomásom nincs. Annyi azonban bizonyos, hogy sok évszázadra vihető vissza első fellépte. Különben is ily általános határidő felállítása nem valami nagy fontosságú reánk nézve; bennünket kiváltkép azon kérdés érdekel, hogy hazánkban mikor lépett fel tényleg először?* hol, kinél és mikép jelentkezett s legfőkép pedig mi volt esetleges alkalmazásának indító oka? Ez utóbbi kérdés különösen azon oknál fogva érdekel bennünket, mert általa egy társadalmi jelentőséggel biró s rendkívül fontos más kérdés megoldására vagy legalább is annak megközelítésére lehet reményünk, e kérdés pedig, melynek minden kétséget kizáró megoldása eddigelé még senkinek sem sikerült: a signa és arma ignominiosa, a megbélyegző jegyek és czímerek kérdése.
Mellékjegyekül tekintendők tágabb értelemben a paizst körül vevő rendjel, tiszteletjegyek, s több ily más (nem értvén ide természetesen a czímertartók valamenynyi nemét, bármily alakban és helyzetben forduljanak is azok elő), mint olyanok, melyek az utódokra örökségképen átszállottak, minő példáúl a Károlyi, Radvánszky, Kende, Kállay, Soós, Vécsey s több másoknál a sárkányrend. Mint tudom, a sárkányrendet a Perényiek is viselik. Hogy azonban e rendet tényleg is viselte-e ezen jeles család valamely tagja, vagy az az aragoniai kanna-rend (Kannenorden) grifmadara helyett került tévedésből pajzsukba: az még idáig sincs felderítve. Annyi bizonyos, hogy az 1458-ban elhalt és Terebesen eltemetett Perényi Jánosnak, heraldikai szempontból is érdekes sírkövén egyebek között a mesterileg stilizált paizsot oly jelvények is környezik, melyeknek teljesen azonos mását ezen Jánosnak egy európai hírű lantos kortársa: Oswald von Wolkenstein (szül 1367, † 1445) egy miniatur képen viseli. (E kép jelenleg a hasonnevű gróf tulajdonában van.) Lehet, hogy ezen Perényi János, vagy tán a család más tagja a kanna-rend mellett a sárkány-rendnek is birtokában volt. Birta-e valóban e kettőt, vagy csak egyikét, nem tudni; annyi azonban bizonyos, hogy az említett sírkövön egész világosan kivehető «kanna a belőle kinövő három liliommal», a mórok elleni küzdelem idejében Spanyolországban 1410-ben alapított kanna-rendnek fő és jellemző részét képezi. Szolgáljon ez irányadóúl mindazoknak, kik a Perényi-féle sírkövön, valamint a Wolkenstein-féle képen is előjövő ezen jelvényekben a sárkányrend mellékjelvényeit vélték felismerhetni.
* * *
E helyen a heraldikus hársfalevél fokozatos fejlődését általában, s a mint az a Ratold-nembeliek pecsétein előjön, szándékozom a tisztelt olvasó előtt kifejteni, azaz szemléltetni azon változtatásokat, melyeknek egy minden kétséget kizáróan hitelesnek bebizonyult törzsfő utódainak czímerén és pecsétjein előjövő hársfalevél annyi évszázadok folyamán kitéve volt.
Szorosan a tárgyhoz ragaszkodva, értekezésemet a XIV. század végéről származó oly pecsétnek bemutatásával és szakszerű leírásával kezdem meg, mely idáig úgy leírás, valamint rajz tekintetében nagyon is felületesen és hibásan volt közölve; s midőn megjegyezném, hogy programmom további tárgyát az előttünk fekvő sphragistikai-heraldikai anyagon létező levelek jellegének megvilágítása fogja képezni, már eleve is ki kell jelentenem, hogy ezen figyelemreméltó pecsét, alakjainak jellegénél fogva, a mellékjegyes magyar czímerekhez sorozható.
Bevezetőűl a hársfalevélről egyet-mást el kell mondanom, minthogy a leírandó czímerek fő alakjaként előbb kizárólag a hárslevél, később a hársfa törzse és ágai, s végtére maga az egész hárs játsza a főszerepet mindvégig.
«Das Lindenblatt spielt unter allen Gewächsen im deutschen Mittelalter als Wappenbild und als Verzierung neben der Lilie die erste Rolle» mondja Dr. Bader, a zähring-badeni fejedelmi ház legrégibb pecsétjeiről tartott értekezésében. (Karlsruhe, 1849. II. 52.) S ez nem is történhetett máskép, minthogy a hárs a régi németeknek valóban kedvencz fája volt. Ott pihente ki fáradalmait árnyas gazdag lombozata alatt övéi körében a családapa, s ott játszott a gyermek, alatta tartotta nyilvános itélőszékét a császár helytartója, az őrgróf, a soltész – hogyne nőtt volna tehát szívükhöz a hárs? A hársfa kultusza egészen a mondák világában vész el, mert a német mondákban általában mindenütt már akkor is szerepel «szentfa»-ként a hárs, mikor a skandinávok még a kőrisfát tisztelték olyanul, ennek pedig már szép ideje múlt.
A hárslevelet az építészet és diszítményi rajz alapjáúl is előszeretettel alkalmazták. Ötös hárslevéllel találkozunk a «German. Múzeum» 1868. évi I-ső füzete szerint, pl. a XIII. és XIV. századbeli szövetminták gyűjteménye között, s mint az «Anzeiger für Kunde deutscher Vorzeit» 1869. évi 1. számú 3. ábrája mutatja, II. Henriknek, a szentnek ruházatát is három levelű hársfa díszíti tövestől, gyökerestől, s e mellett szívalakú hárslevelek is. A hársfától kölcsönzött eme díszítések szolgáltatták tulajdonkép az alapot azon föltevéshez is, hogy magának a szövetnek hasonlókép német iparterméknek kellett lennie.*
Ugyanazon ok késztet engem – több oldalról tett ellenvetéseknek daczára – arra, hogy a Ratold genust eredetileg német származásúnak fogadjam el.
Hárslevéllel, ágakkal, sőt egész hársfával is a középkori német czímertanban gyakran találkozunk. Jelesen mint sisakdísz a legrégiebbekhez tartozik. Mint pecsétalak Góthai János 1289-iki, Friedrich v. Callenbergnál 1313-diki pecsétjein jő elő és így másoknál is.
A hárslevél a czímertanban szívalakú és pedig éles és hegyes hajlásában vékony, rövid nyéllel, vagy a nélkül, mely néha azonban «kitört»-nek is tapasztalható.
Ha a levél hegyével lefelé ábrázoltatik, hulló helyzetűnek (fallend) neveztetik. Meg kell azonban még jegyeznem, hogy ha hiányzanék is a levél nyele, azt oda kell képzelnünk.
Úgy a nyeles, mint nyeletlen hárslevél is, ha «hulló helyzetben» van, rendkívül megnehezíti a kutatást, mert a czímertani szívalaktól megkülömböztetni nem lehet, s még kevésbbé akkor, ha még színezve sincs, kivévén azon ritka esetet, midőn annak mivolta az értelemből kitünik. Alapos szakférfiak is megjárták már sokszor vele, t. i. hogy a nyeletlent egyszerű, a nyelest «lángoló» szívnek gondolták, és így nincs mit megütközni azon, ha egy és ugyanazon czímer-alakot magok az avatott szakerők is majd hárslevélnek, majd lángoló szívnek hirdetik. Gyakran még a színezett leveleknél is ugyanily nehézségbe ütközhetik a vizsgáló, a mennyiben arra épenséggel nincs szabály, hogy a hárslevélnek zöld színűre kell festve lenni, sőt ellenkezőleg, az uralkodó zöld mellett: arany, ezüst, kék, sőt még vörös hárslevél is előjő a czímertanban.
176Egy továb baj, hogy a hárslevél alakjára nézve az u. n. Seeblatt-tal igen könnyen összetéveszthető.
Hogy mi szerepe volt a mi régi mondakörünkben a hárslevélnek, nem tudom,* valamint azt sem, vajjon volt-e és mily szerepet játszott nálunk a növények kultusza. Azonban, ha nem is áll módomban közelebbről megjelölni a hazai növénykultusz tárgyait és szerepét, a mi a hazai czímereken előjövő növényvilágot illeti, a czímer- és pecsétismei téren tett számos évi kutatásomra támaszkodva, biztosan állíthatom, hogy kivévén a liliomot,* s az itt-ott minden egyébnél gyakrabban felmerülő rózsát is, a fa és falevél csak rendkívül ritkán jelentkezik nemességünk czímereiben.
Nem akarok a II. Endre király czímeres pecsétjén előjövő pólyákat kisérő három hulló hárslevélre kiterjeszkedni, azon okból, mert eddigelé kétes még, vajjon nem három «szívet» jelképeznek-e azok? bárha azon felfogás, mely hárslevélnek tartja azokat, valószínűbb is ez utóbbinál.
Ide vonatkozólag a Győr (Jeur) nemzetségnek haránt négyelt pajzsán látható négy liliomot említem meg, mely – mint tudom – erre a legrégibb példa mi nálunk.
Magától érthető, hogy a czímerek ékítésénél (Damaszierung) felhasznált növényalakokat számba nem veszem,* és hogy e tekintetben csakis a czímertani «régi jó idők»-ből, tehát mintegy 1500-ig előfordultakról szólok ez alkalommal.
Föltétlenül ide sorozom Bors comes 1222-diki pecsétjén látható három hárslevelet is (Turul II. 1884. 101. 1.), s ugyanezen okból Majláth Bélának a Ratold- családra is vonatkozó – különben igen csábító – nézetéhez sem csatlakozhatom; bárha egyébként elismerem, hogy a középkor czímerei nagyobbára tele vannak képtelenségekkel s ennek következtében sokszor csakugyan nem vehetni hasznukat.
Az általam ismert azon kevés czímerek között, melyeken fa,* bokor vagy falevél mint önálló alak szerepel, különösen kiemelendőnek találom Ilsvai Leustach nádor függő pecsétjét, egy 1396 évi oklevelén,* mely a mi az ábrázolást és elhelyezést illeti, oly hárslevelet mutat, mely a klasszikus heraldika követelményeinek teljesen megfelel.
A «stilizált» fának tudomásom szerint legrégibb magyar példányával egy 1221-iki «Benedictus Viceiudex Aule Regie» köriratú pecséten találkozunk. (Arch. Értesítő XII. 1878. I.)
Kelte 1396. május 31. Eredetije az orsz. levéltár diplomatikai osztályában 8162. sz. alatt. E pecsétnek más, kevésbbé ép példánya a nádor egy 1393. évi oklevelén az Ibrányi-család levéltárában van, mely jelenleg letéteményként a nemz. múzeumban őriztetik.
Sajnos, hogy ép ezen pecséten, mely egyébként egészben véve teljesen jó karban van, a főalak mellett három oly mellékalakot látunk, melyeket az éles körrajz és az igénybe vett jelentékeny czímertani segédeszközöknek daczára is,úgy egyenkint, valamint összevéve is – nem valék képes teljes határozottsággal felismerni.
Ennél valóban azon ritkának mondható akadályokkal találkoztam, melyek egy különben eléggé jól fentartott pecsétlenyomatnál nem igen gyakran merülhetnek fel. Megnyugtat azonban azon tudat, hogy mások sem tettek szerencsésebb kisérletet vele.
Az Ilsvay-féle pecséten szereplő mellékalakok most érintett, azonban nem eléggé kifejtett jellege arra késztet, hogy hosszabban foglalkozzam velök és pedig azon czélból, hogy később annál pontosabb leírást nyujthassak az egészről.
Jeleztem már, hogy ezen pecsétnek főalakját egy kitünően stilizált hárslevél képezi. Ezen hárslevél fölé magaslik az emlitett mellékalakok egyike, s ez utóbbit két másik, formára egyenlőnek látszó mellékalak fogja közre. Ha tehát ezen alakokat leírni akarjuk, vagy legalább meg 177közelíteni a valót, mindenek előtt ki kell puhatolnunk úgy általános, valamint czímertani jellegüket is.
Ilsvai Leustach nádor pecsétje tudomásom szerint ekkoráig csak egy ízben volt leírva és pedig «Magyarország Családai»-ban (V. kötet 233),* melyhez az anyagot a tudós szerzőnek egy lenyomat alapján tett jegyzetei szolgáltatták.
Rajzban legújabb idéiben Br. Nyáry Albert Heraldikai Vezérfonala is közölte, azonban ez sem teljesen hibátlanul.
Leustach tudvalevőleg Péternek fia, 1387-ben főajtónálló, majd fehérmegyei főispán, s végre az ország nádorává lett. Ezen állásban volt 1396-ban is, minthogy a kérdéses és föntebb látható pecsét szintén ezen időből származik.
Bárha a «Magyarország Családai»-ban közölt pecsétmásolat egyes, kevésbbé fontos részleteiben – minők a körirat, a pecsét magassági, kerületi, s a körirat szélességi méretei, valamint az utánzás technikája is – a kezeim közt levő eredetitől el is tér: mindezek daczára továbbra is megmaradok azon határozott meggyőződésem mellett, hogy mindkettőnél egy és ugyanazon pecsét lenyomatával van dolgunk, annál is inkább mert átmérőik egészben egyenlő nagyságúak. Az eltéréseket egyedül a kivitellel megbízott rajzoló okozhatta és pedig az által, hogy a fősúlyt a czímer ábrázolására fektette, a mellékjelenségeket pedig jóhiszeműleg mellékes dolgokul tekintette a nélkül, hogy meggondolta volna, hogy a sphragistika semmi előfordulót mellékes dologúl nem tekinthet és nem szabad ennek tekintenie.
«Magyarország Családai» a hársfalevél fölé kiemelkedő tárgyat koronának vévén («koronás hárslevél»), ebből a rajzoló valóban egy teljes császári koronát* készített, s mi több, a jó ügy iránti buzgalomból tetejéről még a birodalmi almát a szokásos kereszttel sem felejté ki.
Az úgynevezett «házi» koronát értem itt, s nem a birodalmi koronát igazi alakjában, azt t. i., melylyel a császárokat koronázták valaha Aachenben.
Pedig itt koronáról valóban szó sem lehet, s arról könnyen meggyőződhetni egy pillanat alatt, s különben, is akkortájban bizonyára nem igen tűrték volna uralkodói jelvény viselését, még czímeralakként sem. Adományozásról még kevésbbé lehet szó.
Micsoda hát akkor, ha nem korona, a kérdéses tárgy?
A körvonalak után itélve, csak három oly czímertani tárgyat ismerek, melyek általánosságukban az első pillanatra hasonlítanának hozzá, s ezek: egy fa, farkastőr (Wolfsangel) és tollforgó. Ez utóbbi alak mindhármuk között azonban a legvalószínűbb.
A (stilizált) «fát» hoztam fel elsőnek. Tettem ezt azon oknál fogva, mert itt, hol a czímeralakok szabadon lebegve, nem paizsban ábrázoltatnak, a kérdéses alak sisakdíszként tekinthető; a hárslevél mint czímeralak mellett pedig a hársfa maga legilletékesebb, legkifogástalanabb sisakdíszűl szolgálhat.*
A hárslevelet betetőző és közrevevő tárgyak nem czímerpaizsban lépnek fel, hanem szabadon vannak csoportosítva és körűlfogvák egy esetleges kerettel, mely itt történetesen hatkarélyt képvisel. Ily esetben szabadságában áll a heraldikusnak a látható mellékalakok egyikét vagy másikát – ha okát adja – nem a czímerpaizshoz tartozó alakúl tekinteni, mit pedig nem volna szabad tennie, ha a hatkarély helyett valóságos paizszsal volna dolga. Minthogy azonban ezen szabad összefoglalásnál fogva a hárslevelet betetőző császári korona lehet paizsalak vagy valamely uralkodói kegy jele, vagy szolgálati jelvény: ez ingadozásból is kitünik, hogy a koronát valló nézet mennyire hamis és tarthatatlan.
Nem kell felednünk, hogy a hárs lombozatát jobbára kolomp alakjában ábrázolták rendszerint, továbbá hogy a lombot a törzstől kivétel nélkül élesen elkülöníteni volt szokásban (míg itt egy vízszintes vonalban fut össze az egész), s végtére, hogy egy szabadon álló «lebegő» fához gyökerek is járulnak, minek pedig itt – akárhogyan vizsgáljuk is a pecsétet – alig lehetne akadni nyomára.
A hársfát azonban gyakran bokoralakúnak is ábrázolták s ily alakban, különösen mint sisakdísz, sokszor legyező alakjában is előfordul. Az ilyen hársbokor nagyon hasonlít az Ilsvai- féle pecsétnek általunk még véglegesen meg nem határozott czímertárgyához, valamint szintúgy hasonlít hozzá a hársnak fölfelé összefutó alakja is, mely hasonlag nem ritka jelenség a czímertanban.
Azonban ezen combinatiók sem kielégítők; annál is kevésbbé, mert a bokorként kezelt hársfa már nem mint összefolyó tömeg (harang, golyó) jő elő, hanem részekre bontva ágakkal, galyakkal, 178levelekkel: már önmagában is feltétlenűl elárulva a fa jellegét. Ez itt pedig nem az eset.
A mi a farkastőrt (Wolfsangel) illeti, ezt csakis föltevésként említettem, mivel e czímeralaknak csakis felső része hasonlít az Ilsvai-féle kétes czímertárgyhoz; még ha eltekintünk is a «gyűrű»-től, mely amott bizonyára nem is volt jelen, és a mely a farkastőr heraldikai ábrázolásánál némelykor hiányzik is.
Csupán a tollforgó maradt még hátra. Ennél azonban a «struczforgó» ép úgy vehető számba, mint a «pávaszem». (Kinek e tekintetben nagyobb munkák, vagy ide vágó értekezések nem állanak rendelkezésére, az folyamodjék Sackenhez 98–99. 1.)
Hogy én e kettő között inkább a «pávaszem»-nél maradok, arra először is ennek régisége,* s továbbá a technikai kivitel is késztetett, a mennyiben nagyító üveg segítségével nem nehéz ráakadni magokra a tulajdonképeni pávaszemekre is, melyek különben, minden kifogástalanul stilizált pávatollforgónak még lenyomatában is felismerhetők.
A czímertanban legelőbb a páva-, utána a kakas-, s csak később, mindkettejök után merűlt fel a struczforgó.
A struczforgó különben nálunk Magyarországon is csak nagyon ritkán fordul elő sisakdíszként, s ezen kevesekhez tartozik Tamás erdélyi vajda czímere (1321–1342),* melyen a tollak nem forgó alakjában, tehát az akkori szokás és szabályok ellenére, nem stilizálva, hanem csak egyenként helyezvék el.
Arch. Ért. XII. 1878. 231, 253. l. Ez bizonyára erre a legrégibb eset lehet magyar pecséteken.
A «pávaszem»-et* kisérő további két tárgyra térek át.
Ezen kifejezést fogom továbbra is használni.
Egyes heraldikusok rendkívül idegenkednek az általános megnevezés jogával élni ott, hol az egyedi meghatározás (Specialbenennung) nehézségekbe ütközik, miáltal a beható részletezést s főképen pedig az alkalmatlan indokolást rázzák le nyakukról. Még ritkábban nyer alkalmazást ama szabály, hogy egy kiismerhetlen tárgy azon, már ismert jellegű heraldikai tárgyak osztályába sorozandó, a melyekhez főbb jelenségeiben hasonlítható. Ugyanez áll a betűk, titkos jegyek (chiffre) s a többiekre is, ha normális voltuk és egyszerűségüknél fogva heraldikai jelleggel biróknak látszanak. Ha az ily jegyek lényegét valaki helyesen fogja föl s leírásukat pontosan eszközli, nincs az a szaktekintély, ki ezért az illetőt valami nagy hibába esésről vádolhassa.*
Megjegyzendő, hogy egy czímerleirás csak akkor nevezhető szabályszerűnek, ha annak alapján a kérdéses czímert hibátlanul le is lehet rajzolni. Minden más leírás tökéletlen vagyis – röviden – rosz. Nem elég egy megállapított jellegű tárgy, pl. betűnél mondani, hogy az X v. Y, mert ily egyszerű tárgyak is fordulhatnak különböző alakban elő. S ezzel ismét egygyel több a bizonyíték arra, hogy jó sphragistikus a czímertan ismerete nélkül nem képzelhető, vagyis hogy kitünő pecsétismerőnek kitünő heraldikusnak is kell lennie.
Különben egy leírandó czímernél ezen eljárási módszernek is mindig szorosan kell ragaszkodnia az ismert s alkalmazkodni a gyanított jelleghez.
A mesterséges czímertani alakokhoz tartoznak – Sacken szerint – a jegyek (Chiffre), monogrammok, házi jegyek (Hausmarke) és betűk is. E jegyek tetszés szerintiek s önkénytesek, minőket pl. a kereskedők árúmálháin láthatni. Ezek, valamint a házi jegyek is eredetileg a tulajdonos megjelölésére szolgáltak, s csak később tekintettek czímerként. Az ilynemű jegyeket alig lehet leírni, minthogy többnyire rendkívül zavart összetételű horgokból és szögletekből állanak.
Detler Biedermann, az ismert culturtörténész, a XV–XVI. századból eredezteti azokat, s mint czímertani alakokat a heraldikus keresztek utolsó osztályába sorozza.
Az építészek és képfaragók szintén használtak ilyen jegyeket, sőt gyakran czímerekül is nyerték.
A jegyek (Chiffre) s a betűk – mint említém már – mellékjegyekül is használtattak, kivált az olasz heraldikában, hol azokat nem ritkán a paizsban látható állatok tartják.
Az Ilsvai czímer pávaszemét kisérő két alakot részemről szintén ily jegyeknek gondolom, és ekkép írnám le: magas vagy passio-kereszt melynek lába tompa szögben balra törik, s a melynek bal karjáról egy bot vagy horgas rúd függ alá.* Ezen, betűhöz hasonlító alak felől 179azon nézetben vagyok, hogy az e czímerben mellékalak szerepét játsza és pedig azért, hogy megkülömböztesse a család ezen ágát a többitől, mely csak a hárslevél-czímert viselé.
A Németh de Jelva-család czímere (két lefestett példányban látható az UIlrich Freiherr von Klaynoch-féle családkönyvben 1620.) egy újabbi ily keresztalakú chiffrerrel vagy házi jegygyel ismertet meg bennünket. Több hasonló esettel eddigi kutatásaimban nem találkoztam. E czímert az Ungarische Revue 1885 október-november havi füzetében ismertettem.
Vajjon ezen jegynek van-e valami más és pedig magát az oklevél kibocsátóját illető jelentősége ezen kívül és minő? vagy pedig – mi azonban mellékjegy jellegéből nem von le semmit – csupán a kivitellel megbízott művész jegyét képviseli, meghatározni nem lehet.
Eleve meghatározván ekkép az Ilsvai-czímernek kétes alakjait, áttérek annak teljes leírására. Kettős szegélyű plastikus kerettel körűlzárt szintén kettős szegélyű hatkarélyban, melynek szögletein kívül egy-egy vékony vonalakból képzett hatágú csillagocska foglal helyet,* egy hárslevél áll, jobbra hajló rövid nyéllel, s egy balfelé irányuló letört kifutó ággal.
A Nagy Iván-féle ábrázolás szerint a hatkarély szögletein belül tojásformájú rosetták láthatók; az eredeti pecséten azonban nem lehet megkülömböztetni őket.
E hárslevél fölött egy a karély alsó széleig érő pávatollforgó (?) van. Ennek alsó része a hárslevél csúcsa felé van irányítva.
E forgót közreveszi két egymással egyenlő s a góthikus t betűhöz hasonló, magas vagy passio-keresztszerű chiffre, melynek tompa szögben balra elhajló alapja horogban végződik. Ezen alak feje, valamint a jobboldali kar jobbik széle homorú, azaz félhold forma s kissé ferde, míg a kampó formára fölnyúló baloldali karra ferde rúd látszik függesztve lenni, melynek alsó vége horgas.
A közepes nagyságú majuskulákból álló körírat, a már említett plastikus keretre következő két egyszerű körvonal között van elhelyezve, s a következő:
Azaz kiegészítve: † Sigillum Leustasi De Ilsva Regni Hungariae Palatini Ac Comitis Albensis.
A pecsét átmérője legkülsőbb szélétől: 6.5 cm.
Ez kétségtelenül egyik legérdekesebb példánya mindazon hazai pecséteknek, melyekről tudomásom van és a hazai pecsét- és czímertan terén valóban kiváló érdemeket aratna az, ki határozott tényeket sorolna elő ott, hol én csak valószínűségeket állíthaték fel. És pedig 1. hogy az Ilsvai pecsét chiffre-je családi (vagy személyi) mellékjegy, s 2. hogy a pávatollforgó, mely a fő czímeralakkal egyetemben betölti a hatkarély terét, sem paizsalak, sem pedig mellékjegy szerepét nem játsza, hanem azt a czímertulajdonos sisakdíszeként kell tekintenünk.
* * *
A Ratold-törzsből leszármazottak czímerei és pecsétjei közül, rajzban és szövegben, mint tudom, eddigelé csupán a Kazai Kakas, az Ilsvai, a Pászthóy, a Feledy Lorántfy és Ráday stb. családokat illetők közöltettek. Ezen családok közül ez időszerint csakis a grófi rangra emelt Ráday-család létezik, a többiek mind kihaltak.
Valamennyinél régibb volt a Ratold-törzsbeli Miklós alországbíró czímere 1238-ból. (Lásd Nyáry A.: «Vezérfonal III. 20. a bécsi képes krónika nyomán».) Utána következik a Roland nádoré (1255–1299), s végre az ugyancsak Rátold vérbeli István budai prépost pecsétje 1361-ből.
Tárgyam végére jutván, az előttem fekvő pecsétek, pecsétmásolatokon és czímerek alapján ezentúl csakis a Ratold genus hárslevelének fejlődésével fogok foglalkozni, s bekezdőűl az Ilsvai és Pászthóy czímer-alakokat veszem elő.
Ezek elsejét imént ismertettük, a másik a «Magyarország családai»-ban a használt forrás megjelölése nélkül közölt pecsétmásolatban már ismertetve volt.*
Eme czímerkép, ellentétben Ilsvai-félével, paizsban foglal helyet, és csak eztán veszi azt háromkarély körül. Ennél a paizs mindkét felső szögletén – szolgálati vagy érdemjegyképen – egy további kis paizsban az országos czímer egy-egy része látható; mint ez országbírák pecsétein gyakrabban látható.
Ha összehasonlítjuk ezen egy időből származó pecsétek czímerképeit, látjuk, hogy a fő czímeralakot mindkét helyen egy hárslevél képezi.*
Az Ilsvai név össze nem tévesztendő a hasonlókép ősrégi és ma is virágzó Ilosvay-családdal, melynek különben czímere is egészen más. Úgyszintén más a XVIII. század végén még létezett, czímerében griffet viselő Pászthói-család, mely más törzsből való.
180E hárslevél a Pászthóy-czímernél rövid, vastag lefelé kiszélesbülő (nem heraldikus) nyéllel bír, míg az Ilsvainál a nyél szintúgy rövid (de aránylag mégis hosszabb) és behajlott, és ezen kívül még egy balra törő csonka kiágazása is van. E külömbség a sphragistikus előtt nem minden fontosság nélküli.
Mint már ismételten kiemeltem, az Ilsvai- levél, valamint általában az egész czímer-ábrázolás is heraldikailag kitünően van stilizálva s ebből következtetem, hogy a ki ezen czímert tervezé, a helyes heraldikának szabályaiban és alkalmazásában teljesen otthonos volt.
Egy heraldikus hárslevélnek kifogástalan alakításához azonban határozottan nincs szükség a nyélnek további kiágázására, kivévén hacsak bizonyos más czél vagy értelem nem volt hozzáfűzve.
A középkori czímertan esetlegességeket nem ismert alakításaiban, s ezért meg vagyok győződve, hogy ezen, csupán az Ilsvai-féle hárslevélnél előjövő* kiágazásnak határozott jelentőséggel kellett birnia.
Kiágazás és mellékalak nélküli hárslevéllel találkozunk a Ratold-törzs pecsétjei között: Miklós alországbírónál (1238: vörös mezőben arany levél); István prépostnál (1361), Kazai Kakas Lászlónál (1380), Feledy Eustachnál (1530). Ettől csupán Roland nádor czímeres pecsétje (1255) s fiának Mátyásnak patriarka-kereszttel kisért három hársleveles lovaspecsétje (1288) tér el; valamint ismét Roland nádor kétleveles pecsétje 1299-ből. Egyébként erről más alkalommal többet; most csak annyit jegyzek meg, hogy az 1255-iki Roland-pecsét hárslevelei inkább egy heraldikai fenyőtobozhoz (Zirbelnuss) hasonlítanak, mely különben is természetes fenyőtoboz helyett szokott a heraldikában alkalmaztatni, a minő pl. Augsburg ősrégi czímeralakja is.
A hárslevél további változásait azon czímeralakok még jobban mutatják, melyek a Lorántfy-féle pecséteken s emléktárgyakon jönnek elő.
Tudtommal legrégibb ezek között L. Mihály azon pecsétje, mely az ungmegyei levéltárban egy 1610-ben* kelt oklevelen látható.
Kénytelen valék bizonyos időszakokat átugrani, mert csak így volt lehető egy megközelítőleg teljes képet alkotnom az egészről.
Itt ismét találkozunk az egynyelű magános hárslevéllel, azon külömbséggel azonban, hogy az egy vízszintes ág felett szabadon lebeg és balra hajlott helyzettel bír, s hogy inkább egy más heraldikai levélformához, az ú. n. Seeblatthoz hasonlít.
Ezen ábrázolás különben egészen rosszúl van stilizálva, a levél lebegő helyzete bizonyára csupán a kivitellel megbizott művész járatlanságának tulajdonítható.
Hét évvel később a keresztben fekvő törzs (melylyel ezentúl a Lorántfy-féle pecsétek és czímereken folyvást találkozhatni) hasonlókép ágakat nyer s további leveleket is hajt.
Lorántfy Zsuzsánnának egy gyűrűs pecsétjén, mely az Ibrányi levéltár egy 1617-iki levelén van, látjuk a teljes czímert, a paizsalaknak megfelelő sisakdíszszel;* a paizsban a (zöld?) mezön fekvő ágból két kinövő hosszú levélszárat látunk, melyeknek végeiről egy-egy hárslevél hajlik lefelé. Lorántfy Zsuzsánna ezen czímeralakot egész haláláig megtartotta volt;* sírkövén ugyanezen alakítással találkozunk, ama külömbséggel, hogy a fekvő ág törzszsé változott át s hogy szikladarabon látszik nyugodni.
A Lorántfy-czímer sisakdíszével ezen pecséten ösmerkedtem meg először.
Egy czímere Király-Helmecz egyik nyilvános épületén látható. Ezen kezdetlegesen faragott munka a «közép paizsúl» alkalmazott czímerben a fekvő faágat felül egy, alól három hullón hárslevéllel tünteti föl. A L. Zs. minden más czímerétől eltérő ezen ábrázolást azonban – részemről egészen értéknélkülinek tartom, s e véleményben megerősít a mű kezdetleges kivitele is.
Hogy ezen fejlődést véletlen okozta-e mi a XVII. század heraldikájában, sajnos, már gyakran 181előfordul – vagy pedig egy készakarva felvett megkülömböztető jelnek, családi mellékjegynek felel-e meg a Lorántfy-családban, azt ez időszerint még nem vagyok képes meghatározni.
Annyi kétségtelen, hogy a Lorántfyak vagy legalább is Zsuzsánna a maga részéről az eredeti magános hárslevéltől elfordult s tulajdonképeni illetékes czímeréűl a kettős levelet, egyetemben a fekvő ággal vagy törzszsel, tekintette.
Ezzel elértünk a Ratold-törzs egyetlen élő képviselőjéhez: a Ráday-családhoz is. Ez, mint látszik, igen régen mondhatott le nemzetsége eredeti hársleveléről. Nagy idő multán azonban visszaemlékezett mégis azon szerepre, melyet e levél nemzetsége czímerében viselt. Nagy Iván szerint Matheus Literatus de Ráda I. Ferdinand királytól 1552. ápril 4-ikén törzsczímeréhez, az «egyszarvú»-hoz, egy levélgalyas kiszáradt hársfát kapott, melyen egy szintén leveles galyat tartó galamb ül. Ezzel aztán ezen család eredeti czímeralakjának, mint törzsczímernek, jelentősége egyszer s mindenkorra elveszté viselt jellegét.
Ennyit akartam közölni a Ratold-nemből eredt családok pecsétjein és czímerein előjövő heraldikus hárslevél jellegéről, s ennyit annak a hárslevéltől egész a kiszáradt fáig terjedő fejlődéséről.
CSERGHEŐ GÉZA.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages