Schmeizel Márton, czímertani iró.

Teljes szövegű keresés

73Schmeizel Márton, czímertani iró.
I. A. D. T. O. M. Dissertationem de natura et indole Artis Heraldicae Rectore magnificentissimo serenissimo Principe ac domino domino Guilielmo Henrico etc. etc. submittet M.Martinus Schmeizel Corona Transilvanus saxo respondente Hermanno Nicol. Koch Verdensi. Ad D. XIV. Junii A. R. S. MDCCXXI. Jenae.
II. Martin Schmeizel's Philos. prof. pub. wie auch der hochfürstlichen akademischen Bibliothec zu Jena inspectoris Einleitung zur Wappen-Lehr etc. etc. Jena bey Johann Bernhard Hartung 1723.
III. Ugyanezen munkának második kiadása: Jena bey Johann Adam Melchior 1734.
A fennt jelzett munkák irója Schmeizel Márton Erdélyországban Brassóban született s húsz éves koráig Erdélyben is élt. Az 1747. évben halála előtt nem sokkal egyik munkájának előszavában maga írja: «Épen 66-ik éve hogy én Brassóban tiszteletre méltó szülőktől származtam és 46-ik hogy hazám határairól eltávoztam s az ismert körülmények közt élek. Valóban sok szép idő! És mégis sohasem feledtem el, hogy hazámnak mivel tartozom. És ez a gondolkozás módom Isten segítségével életem végéig fog tartani. Mindenki előtt tudva van, hogy én főként történelmi és politikai tudományokkal foglalkozom, tehát feltettem magamban, hogy hazámnak is ezekben a tárgyakban legyek hasznára, t. i. egyházi és politikai történeteinek megismertetésében stb.» (Idézi Gottlieb az Erdély nummismatikája előszavában).
Benkő Transilvaniájában azt írja, hogy csakugyan 1679-ben született s atyja Schmeizel Mihály Isten igéjének hirdetője volt Brassóban. Márton a classikai tudományokat hazájában tanulta és végezte be s aztán bővebb ismeretek szerzése végett a tudományoknak idegen hajlékait köszöntötte. Húsz éves korában u. m. 1799-ben búcsút mondott hazájának s aztán oda többé soha vissza nem tért. De a tudományokban annyira kitűntette magát, hogy a hálai egyetemen, hol mint tanuló kezdte pályáját, rendes tanárrá lett s utóbb kitünő erényei elismeréseül a porosz uralkodó által udvari tanácsossá neveztetett ki. Tanítványai nagyon szerették s legtöbb volt köztük a magyarországi és erdélyi magyar ifjú s aztán németek, angolok és francziák.* Tantárgyai voltak: Magyar- és Erdélyország története; amaz országok iróinak ismertetése.
* Lásd Heraldikája előszavát.
Sok szép munkát írt össze, melyek nagy részint nyomtatásban is megjelentek, de részben kiadatlan maradtak.
Benkő Transilvaniájában (Horányi után) 24 kiadott művének czímét közli és öt kiadatlan munkának. A Benkő által közlött sovány adatokból még csak annyit tudunk meg, hogy Schmeizel Márton 1747-ben csakugyan Hálában halt meg.
E czikkecskének megirásánál Koncz József könyvtárnok úr szívességéből Benkő Transilvaniájának a marosvásárhelyi ev. ref. kollégium könyvtárában levő példányát használtam. A II. kötet első táblájának belső oldalára pedig e sorok vannak írva: «Lásd Benkő Transilvaniáját illetőleg Kemény József levelét Mike Sándorhoz: Új magyar Múzeum.1856. 334–336. (illetőleg 341. lapig) lapokon, hogy Benkő plagisált, a Transilvania a Schmeizel munkája.»
Ugyanazon könyvtárból az Új M. Múzeum 1856. évi folyamát is kikértem, a gróf Kemény József érdekes levelét is végig olvastam és csakugyan ez a vád ott czölönkösködik a levél végén. Az erről szóló sorok elején tisztán egyszerűen állítva, később mégis oda szelídítve, hogy a ki a Schmeizel kéz-iratát és a Benkő Transilvaniáját olvassa, a plagizálást merőben nem tagadhatja. Jelenleg nincs időm a két munka összehasonlítására, mert hisz Schmeizel kézirata valószínűleg az Erdélyi Múzeum levéltárába került s így most Kolozsvárt van,* de így első pillantásra is úgy vélem, hogy ez a vád is a néhai nagy tudományú grófnak egyik beteges bogara, mire nézve csak egy pár észrevételem van. 1-ször. Ha a dologban volna valami, alig hihető, hogy szász atyánkfiai hallgatva tűrnék Benkő hírnevét és egy század óta meg nem szűnő magasztaltatását ép leginkább a Transilvaniáért. 2-szor. A kik olvasták Benkő műveit, meg kellett 74győződniök, hogy azok latinsága sajátságos, meglehetősen telve magyarismussal, ezt pedig nehéz feltenni egy szász születésű, porosz professorról: s ha Benkő számtalan munkáiban mindenütt a Transilvánia magyaros latinságával találkozunk, bajosan hisszük el a nemes gróf által praetendált plagiumot, akár mennyire vékonyítja ez állítását.
* Arra sem emlékszem, ha valjon valaki más (példáúl gr. Mikó Imre, Benkő József életirója) nem czáfolta-e meg Kemény József vádját?
Ennyi az a mit ez úttal Schmeizel Mártonról a nagyhírű erdélyi tudósról elmondhatok,* s most lássuk heraldikáról szóló munkáit.
* Valószínű, hogy szász atyánkfiai eddig kimerítő életrajzát is megírták tudós hazánkfiának, de sem kézi könyvtárom, sem különösen a Verein für Landeskunde évfolyamai nem állván ezúttal rendelkezésemre, e tárgyról bővebben nem szólhatok. (Trausch Schriftsteller-Lexiconában nem igen mond többet, mint Benkő Transilvaniajában.)
Az öreg tudósnak első heraldikai munkája egy disputatiója, melyet Jenában tartott 1721-ben; a mű nyomtatásban is megjelent, a minthogy czímét fennebb közöltem is, «de Natura et indole Artis heraldicae». A negyedrét 66 lapot számláló műben van előszó, melyben korát dicséri, hogy minden tudományt tüzetesen tárgyal. Az első fejezetben a Heraldika névről szól, a másodikban annak meghatározásáról (definitio), a harmadikban osztályozásáról, a negyedikben az alapelvekről, az ötödikben eredetéről és elterjedéséről, a hatodikban hasznáról, a hetedikben az írókról és a czímerészkedésről, nyolczadikban a tanítása módszeréről; s az egész művét 12 következtetéssel zárja be, melyek azonban nem csak a czímerészetre, hanem minden tanra vonatkoznak, pl. 1. A ki a történelmet, az élet mesterét tanítja, arról feltesszük, hogy nem csak a történt dolgokat tudja meztelen ridegen elbeszélni, de a dolgok lényeges összefüggését is érti. 2. Ismerd meg az Istent, ismerd meg magadat, s ismerd meg a világot, e hármat kivánja sz. Ágoston mint a bölcsesség alapját. 3. Ha bölcsek akarunk lenni, inkább sokat tanuljunk, mint sokfélét, stb.
Mind a mellett azonban, hogy mint ő maga mondja, ez értekezésében sok hiba van, a tudós világ kedvezőleg fogadta a szellemes kis munkát, s erősen biztatták rendszeres munka irására; s ő két év mulva ki is adta «Einleitung zur Wappen-Lehre. Jena 1723.» czímű munkáját, melyben nyilvánítja, hogy minden habozás nélkül a francziák nyomdokán jár. A munkát az illető szakkörökben, ha lehet úgy szólni, lelkesedéssel fogadták. És különösen ajánlják ma is egyszerűsége, átlátszó könnyű magyarázatai s mind a mellett részletezésekbe is beható tudományos rendszeressége. Csak egy példát említek: czímermeghatározása még máig is megmaradt a tankönyvekben; ő ugyanis így definiálja: «Czímer a mai tulajdonságai szerint ismertető jel, mely paizsból és sisakból áll, benne és rajta mindenféle megkülönböztethető modorú és színű alakok láthatók, és a mely (t. i. ismertető jel) a hatóság által örökölhetőleg adatik annak, a ki vitézsége vagy más jó szolgálatai által közérdemeket szerzett.»
Munkája 1734-ben második kiadást ért, s ámbár panaszkodik, hogy a németek nem kedvelik a czímertant, de írja, hogy tanítványi között vannak francziák, olaszok, angolok és magyarok; s a német egyetemeken egész az újabb időkig tankönyvül használták, habár terminologiája legalább részben elavult s naturalistikusabb irányt vett; pl. ő még gespaltennek nevezte a metszett paizst – míg ma a németek a hasított paizst mondják gespaltennek. Munkájában, mely 8-adrét alakú, XXXVII. táblán több mint 700 czímeralakot és képet közöl egyszerű magyarázatokkal és oly bő tárgyi jegyzetekkel, a mint azt az újabb írók nem teszik.
Mindezek után kérdhetné az olvasó, hogy végre is annyi német heraldikus közt miért éppen Schmeizel az a szerencsés, hogy a Turul hasábjain egy pár pillanatra megjelen előttünk. Ennek fő oka az, hogy a czímerészettel szakszerűen s fényes eredményeket mutatva foglalkozott és hogy hazánkfia s jó rokonunk volt, ki hazáját azzal szerette, hogy képét mint biztató talismánt mindig maga előtt tartotta, meg nem szűnt emlegetni, s magának tudományos működése, becsületes nemes jelleme, rokonszenves modora és loyalitása által oly hírt-nevet szerzett, melyre bármely ország s bármely nemzet méltán büszke lehetne.
DEÁK FARKAS.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT