A tolcsvai Bónis-család őseiről. (Első közlemény.) Egy czímerrajzzal.

Teljes szövegű keresés

25A tolcsvai Bónis-család őseiről.
(Első közlemény.)
Egy czímerrajzzal.
Ama változások, melyek államéletünkben a mohácsi veszedelem után bekövetkeztek, a megszilárdult török uralom, a vallás és alkotmányért való küzdelmek a XVII-ik század fe1tünésével, lassanként a régi társadalmat is átalakították.
Az a fő nemesség, mely az Anjouknak köszönte lételét, Zsigmond és a Hunyadiak korában emelkedett magasra, már kivesző félben volt, mintha pusztulásával is jelezni akarta volna, hogy nemzeti életünkben új korszak kezdődik, s az új eszmékkel új embereknek kell forgalomba jönni. Ösmeretlen nevek emelkednek ki a homályból, feledésbe mentek az ősök érdemei, az új dynastia természetesen saját szempontjából itélte, választá meg az embereket s lassanként ifjú aristokratia vette körül a Habsburgok trónját.
De a törökkel folytatott véres háborúk meggyöngíték, számban megapaszták a középnemességet is, mely kiváltságos helyzeténél fogva csaknem kizárólag teljesíté a honvédelmi kötelezettséget. Nagy feladat volt ez, mert midőn a török Buda elfoglalása után megveté lábát Magyarországon, a harczok állandókká váltak.
A nemesség nem a hazát védte többé, de a szó szoros értelmében saját tűzhelyét, családját, gyermekeit. A hódoltság naponként növekedett, egyes családok, községek, egész vármegyék lettek földön futókká, s előkelő birtokos nemeseknek nem maradt egyebük az ősi kardnál.
Ez azonban hatalmas eszköz volt a hozzá értők kezében s igen gyakran magasra emelé azt, ki ügyesen forgatá.
A hadi pályán termett legtöbb babér s ez volt abban az időben a megélhetésnek legbiztosabb módja.
A kisbirtokú nemes, kit a török kizavart az ősi curiából, a jobbágy, ha már elviselhetlennek tartá két úrnak adózni s utolsó igás marháját is elrablá az ellenség, a városi polgár, ha kalandos hajlamokat táplált vagy a nagyravágyás ördöge szállotta meg: kardot kötött egyaránt s bizonyára szívesen látott vendég volt akár a végházakban, akár a mezei hadaknál.
Erdély különválása után, daczára, hogy első fejedelmei katholikusok voltak, a protestantismus terjedése nagy lendületet vett, bár mindenesetre vita tárgyát képezheti, valjon ez önálló fejedelemségnek köszönhető-e a reformatio diadala hazánkban vagy éppen a reformatio tartá fent Erdély államiságát? Egymásra való hatásuk kétségtelenül kimutatható. A protestantismus terjedése volt mindenekfelett átalakító hatással a régi társadalomra s a mit még ebből a mohácsi veszedelem meghagyott, azt egyrészről tehát a hitújítás, másrészről a változott politikai viszonyok és módosult világnézet teljesen megsemmisítették.
Nem pusztán pártok és szenvedélyek küzdöttek többé egymás ellen, de meggyőződés állott szemben a meggyőződéssel s a honfiakat két egyaránt nagyfontosságú érdek sorakoztatá ellenséges táborokba, s míg itt a török hatalom növekedése kényszeríté kétségbeesett önvédelemre az embereket, addig amott a megtámadott vallás és politikai szabadság védelmére repültek ki a kardok hüvelyükből.
E két érdek hazánk politikai viszonyainál fogva sehogy sem volt össze egyeztethető és bármennyire szerette is valaki hazáját e korban, szükségképen vagy egyik vagy másik szolgálatába kellett szegődnie. Mindenik párt kereshette jóhiszeműleg saját zászlója alatt a hon üdvét.
Igazságtalan vád tehát az, hogy a vallási villongások háttérbe szorították a hon javát, s a nemzet magasabb érdekeit, mert bajos dolog lenne eldönteni, valjon a török vagy a bécsi udvar részéről fenyegette-e nagyobb veszély nemzeti önállóságunkat?
Gondoljuk meg azt, hogy minden időben voltak hazájukat igazán szerető, önzetlen honfiak, s a jobbakat bizonyára ez alkalommal is meggyőződés vezette egyik vagy másik pártra.
A meggyőződés pedig abban a korban is csak oly tiszteletre méltó volt, mint jelenleg.
26Ne itéljünk tehát a XIX-ik század szempontjából.
Ez érdek-összeütközéseket a harczmezőn kellett megoldani, a mi a megoszlott s már különben is hanyatló nemességtől alig volt remélhető. Új, életképes elemnek kellett közbejönni, mely lelket öntve a csüggedőkbe, pezsgő vért, erős kart, merész vállalkozó szellemet hozzon magával. A társadalomnak fel kellett frissülnie, hogy megvívhassa a nehéz harczot, össze ne roskadjon a megpróbáltatás nehéz napjai alatt.
Az általános forrongás magával ragadta a népet, s úgy látszott ennek részvételétől van a siker függővé téve. Pedig vallás és alkotmányos szabadságunk forgott szóban.
Harczban edzett merész katonák szabad csapatokat alakítottak, s a kibontott zászlók alá csak úgy özönlött a tömeg. Senkinek sem jutott eszébe megakadályozni, de nem is lett volna tanácsos. A társadalom minden osztálya képviselve volt itt s mintha csak érezte volna e nép, hogy ő van hivatva megmenteni Magyarországot, büszke volt és daczos, nem respectálva a fegyveren kívül más hatalmat. A fegyver pedig az ő kezében volt.
De ez embereknek nagyrésze már tulajdonképen nem is állott földesúri hatalom alatt és személyére nézve szabad volt. Országszerte, hol a török megfészkelte magát, alakultak ily szabad csapatok, s a hadviselés életfeltételük, a harczi zaj éltető elemük vala. Garázdálkodásaikat megbocsátották, fegyelmetlenségük előtt szemet húnytak, mert ha rablók, egyszersmind hősök is voltak.
Midőn Bocskai István megszabadítá Erdélyt Básta zsarnokságától s egyszersmind a vallásszabadság védelmét írta zászlajára, a szabad csapatok nagy része örömmel csatlakozott hozzá, más részük azonban a királyi táborban harczolt. Bocskai mint tudjuk a hajdukat testületileg szervezé s ez időtől fogva Erdély lett nemzetünk szabadságának hivatott őre s a nép soraiból alakult szabadvitézek képezték legfőbb támaszát.
Bethlen Gábor és öreg Rákóczi György aránylag kevés erőfeszítéssel vívott nagy sikereit az magyarázza meg, hogy minden időben rendelkeztek nehány ezer harczra kész, elszánt katonával, kik a tárogató legelső szavára meggyújták a háború szövétnekét. A gyors cselekvés határozott legtöbb esetben.
A kor szelleme magával hozta, hogy akár a hadi akár a polgári élet terén szerzett érdemeket jutalmazni kellett, s az uralkodók nem is találhattak volna alkalmasabb eszközt elismerésük bebizonyítására, a nemesség adományozásánál. Történt légyen ez akár birtok-adományozás, akár armális levél által, erkölcsileg egyenlő értékű volt s egyaránt részesíté az illetőt minden kiváltságban.
A liber regiusokat forgatva, meglep bennünket a nemesi okleveleknek a XVII-ik század első feléből származó aránylag igen nagy száma, s nem példátlan eset ez időszakban, hogy egész század katonaság vagy várőrség nyer egyszerre armálist ugyanegy czímer alatt, fejenként vagy összesen, a vezér egyszerű ajánlatára.
Ez azonban korántsem fogja csökkenteni előttünk a dolog értékét.
Minthogy pedig a polgári életben is elég alkalom kínálkozott ez időszakban kiváltságok szerzésére, így történt, hogy egyrészről az erdélyi fejedelmek, másrészről pedig a magyar királyok, a hosszantartó háborúk folyama alatt lassanként életerős ifjú nemességet alkottak, melynek legtöbb tagja valódi érdemek által küzdötte ki magát.
Ez új nemesség azonban korántsem különzé el magát, csakhamar összeolvadt a régivel, koronként több meg több életerős elemet vett föl magába s őre lett azon birtokos közép osztálynak, mely nemzetünk újabb történetében oly nagyfontosságú szerepet játszott.
A mai gentry elnevezés nem fejezi ki hazánkban kellőleg a hozzá kötött fogalmat.
A Bónis családot is e társadalmi átalakulás hozta felszínre a XVII-ik század első felében s története valóban kitünő példa gyanánt szolgál arra nézve, hogy a magyar nemesség saját körén belül soha sem ismert különbséget, s az előjogoknak régibb vagy újabb kelete az egyéni tulajdonságok és kedvező anyagi viszonyok mellett egyáltalában nem jött tekintetbe.
Első tekintetre úgy látszik, hogy a Bónis-család idegen eredetű s valóban a név hangzása után ítélve ebben a véleményben voltam magam is.
Vizsgálódásaim azonban nem erősítettek meg 27föltevésemben, de kételyeimet sem oszlaták szét.
Genealogusaink pedig nem sokat törődtek vele. Mindössze is Nagy Iván ismeretes munkájában olvasható a Bónis családról egy rövidebb közlemény, melynek tévedéseit azonban nem számíthatjuk veterán tudósunk rovására, a menynyiben helyes adatok nem igen állottak rendelkezésére.*
* Nagy Iván Magyarország családai II. 161. lap.
Pedig a Bónis család nem egy tagja folyt be a köztörténelmet alkotó eseményekre, ott találjuk első sorban Ferenczet, a Wesselényi-féle összeesküvés, bár episodikus, de mindenesetre kimagasló alakját, ki a vérpadon méltó társa volt Zrínyi Péternek, ott Bónis Sámuelt, ennek késő unokáját, ki szabadságharczunk történetében tette nevét emlékezetessé. Ezen kívül többen még a megyei életben viseltek elsőbb rangú tisztségeket.
Jelen alkalommal azonban, csupán a Bónis család őseit szándékozom bemutatni, beszámolva származásukat illető kutatásaim eredménye felől.
***
A XVII-ik század folyamán egyszerre több Bónis család tűnik föl hazánk különböző vidékein, nemesi rangra emelkedve, s bár okiratok hiányában nem vagyunk képesek kellőleg igazolni, hogy volt-e közöttük szoros vérségi öszszeköttetés, mindamellett több okon kívül a név sajátszerű idegen hangzását tekintve is valószínűnek tartjuk ezt, jóllehet az összeköttetés csupán az ős eredetre vonatkozhatik, s a mondott időben semmi nyoma annak, hogy a Bónis nevű családok tagjai rokonságot tartottak volna.
1655 február 1-én III. Ferdinánd király Bécsben kelt czímeres levele által Bónis Istvánt, nemkülönben feleségét Kis Annát, György, András, Mihály, István, Anna és Judit nevű gyermekeivel egyetemben magyar nemességre emeli, s az armális levél Szabolcs vármegyének Petneházán tartott közgyűlésén 1657. ápril 17-én hirdettetett ki.* Nevezett István utódjai Debreczenbe, s innen Erdélybe Deésre származtak át, s a múlt században folytatott nemesség-vitató pör alapján, nádudvari előnévvel kezdtek élni, s napjainkban is kiterjedt családot képeznek.
Czímerük, miként azt velem nádudvari Bónis Károly nagy-kőrösi főgymnasiumi tanár úr a kezei között lévő eredeti armális másolata által közölni szíves volt: a hadi paizs kék mezejében hármas halmon álló arany koronából kiemelkedő egyszarvú (unicornis), melynek feje fölött a paizs felső részén, jobbról félhold, balról aranycsillag szemlélhető. A paizs feletti nyitott sisak koronájából, két bőségszarú között függélyes irányban emelkedik egy meztelen egyenes kard. Foszladék jobbról sárga és kék, balról pedig fejér és vörös. – Minthogy pedig nemes családaink sorában Nagy Iván ösmeretes munkája a nádudvari Bónis családot nem említi, érdemesnek tartjuk Bónis Károly úr hiteles közlése alapján, annak rövid leszármazását ide igtatni, annál is inkább, mert a majdan megjelenendő «Genealogiai zsebkönyv» hihetőleg hasznát veheti e hiányt pótló adalékoknak.
Bónis István, ki 1655 február 1-én czímerlevelet nyer. Kiss Anna.; György; András, Mihály, István, Anna, Judith; János Deésen lakik 1755.; II. István. Debreczenben lakik 1755. (Csallai Sára.); II. Mihály (Debreczenben.); Ferencz; II. János † 1767.; Elek † 1849.; II. Ferencz; III. István (1728.); III. János (1744); György; III. Ferencz; II. Elek; Ferencz 1799–1842.; László; IV. János; III. Elek; Róza; Károly szül. 1837.; V. János; Elek; Elek, Árpád, Zoltán, Rozalia, Emma; Kálmán 1871. Vilma 1873. Mária 1882.; Vilma, Julia, Erzse, Mária.
1672-ben Bónis Máté és Imre Apaffi Mihály erdélyi fejedelemtől czímeres levelet nyernek, s maradékaik máig élnek Biharvármegyében.*
* Czímerük: kék mezőben egy tajtékzó vadkant két fülénél fogva tartó vadász. Az armális Bónis Károly Bihar-Diószegi jegyző birtokában van. (Bónis Károly közlése.)
Szintén a XVII-ik században szerezhetett nemességet azon Bónis Márton őse, ki 1721. május 13-án III. Károlytól czímeres levelet nyert, mert családja – miként folyamodványában előadja – nemesi rangon állott ugyan a kapcsolt részekben, de armális levelük elveszett.*
* A nemesítés kiterjedt Bónis Márton nejére Papp Katalinra is. Az országos levéltár – Erdélyi kanczellária irományai közül: Bónis Károly közlése.
Mindezeknél régibb azonban a tolcsvai Bónis-család, melynek ősi fészke, első megtelepedési helye mondjuk, ha idegen származású, Zemplén vármegyének alsó része, az úgynevezett Hegyalja volt.
Itt lakott Nagy-Tolcsva mezővárosában Bónis György feleségével Beregszászi Lantos Zsófiával, már az 1606. év folyamán, s Melitszeren 28fekvő háza békés birodalmában senki sem háborgatá őt. Nem volt még ez időtájt nemes ember, de élt a maga szabadságával, s a hegyaljai városi törvények biztosítottak neki annyi jogot, hogy helyzetével meg lehetett elégedve, sorsa ellen zúgolódni nem volt oka.
De rendelkezett oly eszközzel, mely minden más felett becsületet és tekintélyt szerzett neki polgártársai előtt s ez nem volt egyéb, mint a pénz.
A Hegyalján fekvő privilegiált mezővárosok belső életét korántsem hasonlíthatjuk össze más iparűző vagy nagyobb kereskedő városaink belső életével. Egészen sajátságos viszonyok között fejlődtek ezek, statutumaik, municipiális intézvényeik feltünőleg specziális jelleget tűntetnek elő, és sok tekintetben a magyarság bélyegét viselik magukon – szemben városaink idegenszerű fejlődésével. A szőlőmívelés, bortermelés volt főfoglalkozásuk s ennek köszönhették a polgárok kiválólag vagyonosságukat.
A kedvező viszonyok, a jövedelmező keresetforrás igen sok embert édesgetett a Hegyaljára s nemes Babocsai Izsák «Tarczal városának főbb változásai»* cz. munkájában érdekesen adja elő, hogy szaporodott meg e városok eredeti lakossága: «Idők jártában annak utánna sok helyekről mind a nemes vérből született hazafiak, mind előmenetelre igyekező tudós ifjak származván be ez helybe is, dicséretes virtusokkal s magok jó viseletekkel kedvességet szerezvén s híresedvén, derék, értékes, paraszt ember lányát könnyen elnyerhették s házastársúl magoknak vehették, így azután nemesi praerogativájokkal kezdettek élni. Némelyek pedig a lakosok közűl is az ilyeneknek példájoktól indíttatván, földes uroknak consensusából királytól ő felségétől armalist hozattanak és nemes emberekké lettenek, így kezdett idővel a nemes emberek száma, mind itt Tarczalon, mind az egész Hegyalján nevekedni» (i. h.).
* Babocsai Izsák: Fata Tarczaliensia, azaz Tarczal városának főbb változásai. Rumy: Monumenta hungarica I. kötet 14. lap.
Nem lehetetlen, hogy Bónis György is a Babocsai által említett «előmenetelre igyekező tudós ifjak» közé tartozott, s így telepedett meg Tolcsva városában. De hogy honnan származott be? arról nincs biztos tudomásunk, s legföllebb is föltevésekre szorítkozhatunk.
Babocsai Izsák ugyanis fájó szívvel kesereg, hogy midőn a török a XVI-ik század végén elfoglalta Egert, ennek menekülő lakossága Kassán és környékén telepedett meg, «kik megizelítvén a tarczali szőlők borainak kedvök szerint való ízét… tékozló fiaktól, könnyű élethez szokott vásott goromba ifjaktól… megbecsűlhetlen ősi örökségöket, mézesmáli szép szőlőjüket többnyire fele áron, molyette köntösökön, ugró paripákon, csikorgó karmazsin csizmákon... megvásárolgaták» (i. h.).
Hátha Bónis Györgyöt is éppen a török zavará ki Eger városából, s ilyen módon került a Hegyaljára, s e szerint ha idegen eredetű is a család, ő már magyarországi szülött vala? E föltevést annál valószínűbbnek látom, mert midőn a Wesselényi-féle összeesküvésben gyanúsított egyének Mayláth Miklós kir. fiscus által megidéztetés czéljából összeirattak, ezek között találjuk a később lefejezett Bónis Ferenczen kívül, az egri származású Bónis Ferenczet is.*
* «Franciscus Bonis Egriensis, qui spoliationi markotanarum interfuit». Országos ltár. – Ugyan ezek között bizonyos Bónis Mátyás is előfordul; s ezekről nem tudjuk, minő viszonyban állottak a Tolcsvai Bónisokkal.
E kérdést különben ma már alig lehet eldönteni, annyi tény, hogy az idegen eredetről a családban is forgott fönn valami homályos traditió.
De ha más vidékről származott is a Hegyaljára Bónis György, bizonyos, hogy nem egyedül az oda való szőlők borainak kedve szerint való íze vonzotta őt Tolcsvára. Sokkal fontosabb volt reá nézve a bortermelés, melyből rövid idő alatt jelentékeny vagyont gyűjtött.
Mint fentebb is említettük, György úr elegendő készpénz felett rendelkezett, főleg második házassága után, midőn egy hegyaljai jómódú polgár család leányát Somodi Annát vette nőül; s ezzel aztán hozzá is látott a birtokszerzéshez, réteket, szántóföldeket vásárolt össze, vagy vett zálogba, de leginkább szőlőt szerzett úgy a tolcsvai, mint a tarczali hegyeken s valóban Babocsai Izsák szavai jutnak eszünkbe, midőn egy 1625-ben történt vásárlását olvassuk.
Az említett esztendőben ugyanis Tolcsva város 29főbírája és esküdt társai előtt Ujhelyben lakozó nemes Bónis György és felesége Anna asszony, bizonyos szőlő vételárában Dobos Pál és Vágó Annának 300 frt. készpénzt fizetve, ezenfelül 2 lovat, egy vasas szekeret, hámot és nyerget, 13 ezer darab zsindelyt, egy darabka szőlőt és szántóföldet bocsátának át, fizetvén egyúttal a tanácsnak áldomás fejében 68 frtot.*
* Eredeti oklevél az országos levéltárban lévő Mokcsay család irományai között.
E jelentékeny vásárlás azért is érdekes reánk nézve, mert megtudjuk belőle, hogy Bónis György ebben az időben már nemes ember volt és Sátoralja-Újhelyen lakott. Letelepedése a Hegyalján, házassága, vásárlásai, s nemessé tétele kitünően illustrálják Babocsai előadását, mintha épen csak Bónis Györgyre gondolt volna a tarczali nótárius, midőn idézett sorait írta.
Mikor és mily érdemek fejében nyerte a nemességet, arról a fenmaradt emlékek hallgatnak, az armális-levél nincs meg a család birtokában s a liber regiusokban Bónis nevét hasztalanul keressük.
A tolcsvai tanács által kiállított adásvevési szerződésekben – melyek szép számmal maradtak fenn – 1606-tól kezdve, midőn is nevével első ízben találkozunk, következetesen hol «providus», hol «honestus vir» néven fordul elő s egy 1622-iki szőlő vásárlásnál pedig «az mi becsületes urunk»-nak neveztetik.*
* U. o.
E kifejezések nem hagyhatnak bennünket kétségben társadalmi állása felől, s bizonyos, hogy 1622-ik esztendeig polgári renden állott.
A mi pedig a nemesség szerzésének módját illeti, jussanak eszünkbe Babocsai Izsáknak sokszor említett szavai, s valóban Bónis igen helytelenűl cselekedett volna, ha helyzetének kétségtelen előnyeit hasznára nem fordítja. A nemesség legelső feltétele volt ez időben a világban való előhaladásnak. Oly tőke, mely ügyes ember keze alatt dúsan kamatozott. György úr igen jól tudta ezt, s minthogy – élemedett ember lévén – kevés reménye volt ahhoz, hogy hadi érdemei által emelkedjék nemesi rangra, más úton módon szerzett armálist. Végezetre is, ez nem sokat változtat a dolgon s tény az, hogy az 1625. évet megelőzőleg már nemesi rangon állott, legalább e mellett tanúskodik az a körülmény, hogy emberkort ért fiai Ferencz és György 1624. ápril 5-én bizonyos közösen szerzett szőlőkön megosztozva, az erről kiállított oklevelen nevük után már czímeres pecsétet használnak.*
* Országos levéltár. Mokcsay irományok. – Semmi nyoma annak, hogy Tolcsván György úron kívül a Bónis nevet (gyermekeit természetesen ide nem értve) más ember ez időszakban viselte volna, úgylátszik azonban, hogy a határos Olasz-Liszka városában, a XVII-ik század folyamán laktak Bónisok. 1718-ban ugyanis Bónis Mihály O.-Liszka városa által bizonyság levelet állíttat ki arra nézve, hogy ő körülbelől 40 év leforgása alatt semminemű jobbágyi szolgálatot nem teljesített s miután a Rákóczi-forradalom alatt az uralkodóház iránt való hűségének elegendő jelét adta, III. Károlytól czímerlevelet kért s azt az 1720. év folyamán saját személyére nézve meg is nyerte. (Orsz. ltár. cancell. osztály. Bónis Károly közlése.) – Ha tudjuk azt, hogy Liszka és Tolcsva városok rendkívüli közelségöknél fogva csaknem egy községet képeztek, ha tekintetbe veszszük a Bónis név idegenszerű hangzását, s e mellett az események idejét (mert Bónis Mihálynak legalább is 50 évesnek kellett lennie s így 1670 körül születhetett), nem zárkózhatunk el azon föltevéstől, hogy egy és ugyanazon család tagjával van dolgunk. – E szerint midőn Bónis György nemességet szerzett – rokonaira egyáltalában nem gondolt, kik megmaradtak polgári állapotukban, sőt Bónis Mihály atyja valószínűleg jobbágyi kötelékben állott, míg gazdag rokonai nemesek voltak. Gyakori eset ez időszak történetében. – Nagy Iván ösmeretes munkájában (II. k. 163. lap) ezen Bónis Mihály czímerét közli.
A pecsétekből, tehát színjelzés nélkül összeállított czímer a következő:
E czímerben zöld mezőn két ágaskodó oroszlán szemlélhető, első lábukkal koszorút (vagy más ehhez hasonló tárgyat) tartva; a sisak koronájából hasonlóképen oroszlán emelkedik s kivont pallost villogtat. Kétségtelenül ez volt 30az adományozott czímer, a mennyiben a család mai napig is változatlanúl él vele.
Tudjuk a fentebb idézett szerződésből azt is, hogy Bónis György 1625-ben Sátoralja-Ujhelyben lakott, valószínűleg mert megosztoztatva gyermekeit, öreg napjaira külön vonult városi házába.
Tömeges szőlővásárlásai meggyőzhetnek bennünket a felől, hogy ez kereskedelmi czélokból történt s a bortermelés igen jövedelmező üzletnek bizonyult Bónis Györgyre nézve. A család, mint későbbi adatokból kiviláglik, szoros összeköttetésben állott lengyelországi nagy kereskedőkkel, kik borait tovaszállították.
Igen nagy tévedés lenne abban a hitben élni, hogy az ilynemű kereskedés a kor fogalmai szerint talán lealázó volt. A világért sem. Maguk az erdélyi fejedelmek mentek e téren jó példával elől, élénk kereskedést folytatva több rendbeli árúczikkekkel.
Öreg Bónis György a bortermelésből tetemes vagyont gyűjtött, s halála előtt a környék legtekintélyesebb nemesei közé tartozott. Pénze mindig volt, s ezt úgy forgatá, hogy míg egyfelől ezáltal vagyonát gyarapítá, másfelől kölcsönzései által befolyásos, hatalmas embereket kötelezett le maga iránt.
1628 október 29-én gróf Rákóczi György a Hegyalja leggazdagabb földesura Sárospatakon kelt adóslevele által 600 ezüst tallért vett föl tőle, oly kikötéssel, hogy mindaddig, míg vissza nem fizeti, tolcsvai szőlőiből Bónis dézsmát ne tartozzék neki adni.* Rákóczit pár év mulva erdélyi fejedelemmé választották, s bizonyára talált módot megjutalmazni Bónisnak és utódjainak jó szolgálatait, úgylátszik azonban, hogy a pénzt sohasem fizette vissza, a mi előnyösebb volt Bónisra nézve, mert ha eddig csupán személyére volt nemes ember, lassanként javait is föloldozá a földesúri hatalom alól; s midőn 1635 körül sírba szállott, valóban nagy lelki nyugalommal tekinthetett végig hosszú életén, mert egyedül saját érdeme s igyekezete által családjának jólétet, tisztes nevet, előkelő társadalmi állást hagyott.
* «Én Rákóczi György adam tuttára mindeneknek, vöttem öregbik Bónis György uramtól hat száz tallért, úgy hogy Bónis György uramnak és utánna valóknak, az jövendő szüretre tartozom megadni ugyan tallérul, kit ha meg nem adhatnék ő is szőlőiből, melyek az én jószágomban vadnak, dézsmát ne tartozzék adni az után is, valamig az megnevezett hatszáz tallért ugyan tallérul meg nem adom neki és utánna valóknak. Patak 29. Xbris Anno 1628. G. Rákóczi mp.» (p. h ) Országos levéltár. Mokcsay irományok.
Kétszer nősült. Első feleségétől Beregszászi Lantos Zsófiától András, Ferencz és György fiai származtak, második felesége Somodi Anna volt, kitől Mihály deák nevű fia született.*
* Országos levéltár. Mokcsay irományok.
Könnyebb áttekintés czéljából hadd álljon itt a következő leszármazás, mely a tolcsvai Bónis-családot a negyedik generatióig tünteti elő.
Bónis György 1606–1635. (1-ső felesége Beregszászi Lantos Sófia. 2-ik felesége Somodi Anna.); I. András † 1663.; I. Ferencz † 1630. (Gomba Zsófia.); II. György 1624–1675 (Győri Zsuzsánna. Horváth Judith.); Mihály deák I. 1645. (Debreczeni Anna); Anna (Baxy István.); III. Ferencz szül. 1627, lefejeztetett 1671 ápril 30. Pozsonyban. (Máriássy Anna.) II. András †; III. György él még 1693-ban. (Nadányi Mária.); IV. Ferencz.; II. Ferencz †; I. Zsigmond szül. 1665 körül. (Várady Mária.); Mária 1718. (Mokcsay István.); Éva; Anna (Veres Endre.); András, István, Mária, Mihály, György, Ferencz, Anna.
1886-030
Komáromy András.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT