XVI. A római és magyar uralkodás közti időszak.
XVI. A római és magyar uralkodás közti időszak.
A sok római felirat önmagában kőbe vésett történelem: a nyilvános épületek homlokzatiratai, mértföldkövek, fogadalmi oltárok; szobor-talapzati bevésések, tégla- és cserépbélyegek, viaszos táblácskák megannyi lapjai és betüi az epigraphicus krónikának. Nem kétlem, hogyha a Tordán eddig előkerült ilynemű feliratok mind össze lennének gyüjtve, avagy beépitésük, széthordásuk előtt valamely szakértő által fölfejtettek és észleltettek volna: ma már gazdag anyag állana rendelkezésünkre Torda rómaiak alatti történelmének megirásához. Fájdalom, azok szétzüllődése csak hiányos töredékeket hagyott fenn, melyekkel a támadt nagy hézagok nem pótolhatók, sőt határozottan sem a kiindulási pont nem jelölhető meg, sem az meg nem állapitható, mi épült Tordán a római provincia alapitója: Trajan alatt és mi utódai idejében? Bár én azt hiszem, hogy a tordai római épitkezések legnagyobb része az alapitó idejéből való, mert ő volt, a ki e hadászatilag fontos s a tartomány birtoklására nagy jelentőségű pontot megfelelőleg rendezte be. A castrumot és castellumot – melyek nemcsak az őrizet befogadására, hanem a hid védelmére is szolgáltak – mindenesetre ő kezdette épiteni azon katonai főútvonal mellett, a melylyel ő a nagy áldozatok árán meghóditott Daciát összekötötte a birodalom székvárosával. Valószinű, hogy e castrum védelme alatt keletkezett római colonia is már az ő uralkodása idejében megalapult s a gyors fejlődés stadiumába jutott, nemcsak az ott levő nagyszámú katonaság kiszolgáltjainak odatelepülése, hanem a birodalomból ide hozott telepesek által, a kikre a nyert nagy előjogok, a só- és aranybányászat hasznai, az ipari és kereskedelmi mozgalom élénksége nagy vonzerőt gyakorolt.
Azonban Trajánnál is ismétlődött az, a mi a nagy uralkodóknál rendszerint meg szokott történni, hogy lángeszük és alkotó tehetségükkel lépést tartani nem tudó s hóditmányaikat megtartani képtelen gyenge, vagy gyáva uralkodók váltják fel.
Trajan hatalmas egyénisége, uralkodói nagy tulajdonai még egyszer felrázták lethargiájából a sülyedő Rómát; fellángolván a római önérzet és hősiesség tüze, még egyszer széthordozta három világrészben Róma ellentállhatlan hatalmának varázsát; azonban ő sem tudta az erkölcsök hanyatlását – e minden ország romlásának kútforrását – megakasztani; utána és főleg Hadrianus és az Antoniusok nyomában kis szabású, romlott erkölcsű, az érzékiség posványába sülyedt imperatorok következtek, kik az általa rakott széles alapokon nem tudtak tovább épiteni, vagy legalább azt, a mit ő alkotott, fentartani. Utódja, Hadrián már fel akarta adni az oly sok véráldozattal meghóditott, a oly nagyszerűleg szervezett Daciát, s a Dunát akarta birodalma határvonalává tenni, csakis barátainak erélye, közbelépése, a daciai virágzó római telepek megmentésének nagy eszméjével birhatták rá szerencsétlen tervének elejtésére.
Utóbb azonban Antoninus Pius, Commodus, Trebonianus Gallus alatt véres lázadások dúltak Daciában, melyek mindinkább laziták a Rómához való tartozás kötelékét, s mindinkább kérdésessé tevék e tartomány megtarthatását.
A népszabadság, műveltég és tiszta erkölcsök által nagygyá lett Rómát is lesülyeszté a zsarnokság telhetlensége, az erkölcsök romlása, s csakhamar bekövetkezett a gyors hanyatlás. A mint a germán és frank népek kezdették a terhesé vált római igát lerázni, akként kezdett Daciában is a leigázott népek fegyelme lazulni. Megindult itt is a forrongás s a sok oldalról megtámadott és igénybe vett Róma kényszerülve volt birtokai határait összébb huzni.
Jőtt nemsokára a világot fenekestől felforgató népvándorlás hullámzása; a hunnok által szoritott góthok Kr. u. 200 évvel fölkerekedtek s Dacia határinál megállapodva, a dákokat Róma elleni lázadásra unszolták. Róma légióinak szaporitásával hitte a bajt elhárithatni, a már korábban Potaissában levő V. macedoniai legio mellé még más segédcsapatok hozattak.* Mindez azonban csak feltartóztatni volt képes rövid ideig a fergeteget, de kitörését meggátolni nem: a szövetséges góthok és dákok 260–268-ban Kr. u. elszakitották Daciát; Claudius ugyan visszaszerezte nagy küzdelmek árán, de utódja Aurelianus többszöri vereségek után a Kr. u. 274-ben kénytelen volt a légiók és települtek kivonásával azt végképen feladni. Ez azonban csak hosszas és véres küzdelmek után történt meg, a melyekben bizonynyal a Torda-köri castrumok őrkatonáinak is része volt, mert habár erre vonatkozó történelmi följegyzések hiányoznak is, az a roppant csonthalom ott a Leányvár szögleténél ezt megdöbbentő módon látszik gyanittatni.
Lásd Engel Comment. de exp. Traj. 258.
Ettőlfogva Dacia gazdátlan birtokká lett, a népvándorlás hullámai szabadon csapkodtak át mesgyéin, a dákok szerepe azonban már ekkor lejárt volt, a rómaiak 170 éves uralma, ugy látszik, ugy megtörte erejüket, hogy többé magukat összeszedni s államot alkotni alkalmasok nem voltak, a dák nép, sőt neve örökre kitöröltetett az országok és népek sorából. Daciában zürzavar támadt, egyik nép jött a másik után, de egyik sem tudott földén megállapodni. Előbb a góthok örökölték s körülbelül egy századig birták; de birtoklásuk nyomtalanul elenyészett, sem épitkezési maradvány, sem irott emlék nem maradt utánuk, mert a góthok – mint Thierry irja – városokat nem épitettek, hanem minden létezett várost eltöröltek a földszinéről. Természetes, hogy ily romboló nép után semmi emlék nem maradhatott. A midőn a góth birodalom kétfelé oszlott, Erdély az Athanarik alatt levő nyugati birodalomhoz soroztatott. Azonban csakhamar (361 Kr. u.) megérkezett a hun áradat, s ismét a már egyszer elzavart góthok szomszédságában ütöttek tanyát. Veszélyes szomszédság, mert Balambér nemsokára (376 Kr. u.) Moldvát szállta meg s elfoglalta Erdélyt, mig Etele Ponnoniát is meghóditván,* ugy a góthokat, mint a longobárdokat szétvervén, adófizetőjévé tette mindkét római birodalmat; de a világtól rettegett Etele halála után a góthok és gepidák kezdeményezésére 454-ben Kr. u. a többi meghóditott nép is fellázadt s az Etele fiai közt megoszlott hunn birodalmat megdöntötték.
Fasching Vet. Dacia 41. 42. lapján irja, hogy Attila a tordai római várat megszállván, romjaiból kiépitette.
A hunn uralom alól felszabadult népek egymás elleni torzsalkodása chaoticus állapotot idézett elő. Erdélyben egy ideig a gepidák ütöttek tanyát, kik közé 527 tájatt a longobárdok telepedtek le; de egyetértésök nem sokáig tartott, e két nép a hegemonia felett csakhamar egymás ellen fegyvert fogott, a longobárdok 567-ben Kr. u. Alboin királyuk vezénylete alatt a gepidákat legyőzték s királyuk, Kunimund elejtése után ugy szétszórták, hogy a történelem szinterén többé meg nem jelentek. Azonban a longobárdok sem soká élvezhették győzelmük gyümölcsét, mert már a rákövetkező évben az Etele örökségét visszakövetelő avarok által Lombardia téreire szorittattak.
Az avarok megjelenése oly hatalommal történt, hogy nemcsak Pannoniát foglalták el, hanem birodalmuk határát egész Bajorországig kiterjesztették s Rómát, sőt Byzanczot is megsarczolták. De ők sem tudtak állandó birodalmat alkotni, mert 128 évi itt lakás után a világuralomra törekvő Nagy Károly megtámadta őket egész Európa haderejével, s 6 évi küzdelem után őket legyőzvén, Pannoniából 796-ban Kr. u. kiszoritotta.
Azonban Nagy Károly világuralma sem sokáig tartott, összetartó eszme hiányában és önsúlya alatt összeomlott az is. A szép Pannonia és Erdély apró szláv, kazár, bolgár fejedelemségekre oszlott, sőt német rablólovagok is fészkelődtek be nyugati részébe. Csak az nem szakitott ki a maga számára egy darabot a szétbomlott birodalomból, a ki arra hajlammal nem birt. Azonban e szétszórtság és uratlan állapot sem maradt sokáig fenn, e szép ország megérdemelte, hogy e szégyenletes állapotából kiemeltessék, hogy ott minden jöttment ne garázdálkodhassék. Méltó urára is talált az nem sokára a magyar nemzetben.
