Id. Miklós és Cserei Heléna.

Teljes szövegű keresés

Id. Miklós és Cserei Heléna.
A Wesselényiek közt, a kik a zsibói uradalmat bírták, id. báró Wesselényi Miklósnak volt legviharosabb élete és lelkülete, jellemzi Kemény Zsigmond, azt a Wesselényit, a ki mellé «az égtől őrangyalul vala rendelve egy zárdanövendék, Cserey Heléna, a szeretet, türelem és szenvedés neje», mert ha féktelen szíve – jellemzi tovább K. Zs. – nem sodorta oly örvénybe, honnan még az ő óriási erejű karjaival sem lehetett volna kimenekűlni és neve ha «Erdély évlapjain fénynyel van körül sugározva, haj! e fény Cserey Heléna könyeiből ragyogott föl és a menekülés a vad szenvedélyek örvényéből egy megsemmisitett nőélet önáldozásainak árán eszközölteték».*
Kemény Zs.: A két Wesselényi M. 5. l. Gyulai Pál kiadása: Kemény Zsigmond Tanulmányai. A két Wesselényi Miklós. 3–147. lapokon. Először megjelent Csengery Antal Magyar szónokok és státusférfiak (1851) czímű könyvében.
Cserey Helénáról írja Kemény, midőn id. Wesselényi Miklós viharos és nyugtalan szelleméről, izgató kedvteléseiről, erőszakos természetéről szól: «Csak Helena a nőhűség költői képe, az áldozó szeretet és eltitkolt aggályok martaléka járt mindig vidám és nyugodt arczczal a háborgó jelenetek közt, egy virágszál a meghalt boldogság sírjára ültetve, egy szent kereszt a tűzhányó hegy tetején, mely a vész óráiban a gondviselésre s az ég nyílt szemeire emlékeztet, oltárkép a szenvedélyek kereszt-utain, melyet a művész keze azért teremtett, hogy a mélyen-csendes vonalak isten-erejével visszadöbbentsék a vad indulatokat s ha kitörtek, könyekbe olvaszszák föl.» «Wesselényi imádta és rettegte nejét, hódolt szellemének s fölváltva követé saját természetét. A düh és megbánás 439közt, két egyenlő részre darabolta az életet. S ki tudná megmondani: szive volt-e nemesebb, vagy véralkata iszonyúabb?»*
Ugyanott 10–11. l.
Akkor pedig, midőn Wesselényit a gorbói esetért a kufsteini várba hurczolták, a Zsibón elhagyott gyönge nőben egy ótestamentomi szót találunk, «egy magas jelenetet a sioni fényképek közűl, kiket a hit elég erősekké tőn, hogy egy tervbe szőjék föl szivök vágyának, lelkök gondolatainak, fonalszálait,»* midőn lelke nehéz küzdelme volt Wesselényi megmentése, s hogy a hazatérő férj csak megelégedést találhasson.
U. o. 17. l.
Id. Wesselényi nyugtalan szelleme – jellemzi Kemény – mint a viharmadár a szélvészt, a nagy izgalmat áhította. De a kinek érczszive «meghajlott egy állat hűsége előtt.»*
U. o. 21. l.

IDŐSB BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS.*
Idősb báró Wesselényi Miklós Az Athenaeumtól.
440Kemény Zsigmond több jellemző példát mond erről az izzó, háborgó egyéniségről. Fölemelő ama fönséges jelenet, midőn az erdélyi országgyűlésen «jel kéretett» Wesselényi ellen, a mikor Túry felállt rövid szónoklatával. (Alta ruit cedrus, sylvae trepidate minores! mire «az ajtók mintegy magukban kinyíltak»).*
Ugyanott 32–35. l.

CSEREY HELÉNA.*
Cserei Heléna. A báró Wesselényi Miklós birtokában levő eredeti festmény után.
Wesselényi pecsétgyűrűjére egy czedrus volt metszve.
Miklós (id.) Zsibón 1750 deczember 11-dikén született, 7 éves volt, mikor atyja meghalt. Anyja mindent megtett nevelésére, de egyetlen fia lévén, sokat elnézett neki. Kolozsvárt Deáki Pál, pap volt (neki s a két Dániel fiúnak) nevelője. 441De Deákit hivatala igen elfoglalta «s így a kora parancsolás által kifejlődött heves vérmérséklete túl csapongott határain.» Anyja fájdalommal mondta: «előbb parancsolt, mint engedelmeskedett.» «Tanulása bár nem jól ment, mégis jártas volt a vallásban, történelemben, tactikában, politikában, honi törvényekben. Tudta a német, franczia, deák nyelveket; de csak a hazait imádta». A lovaglás szenvedélye volt, «naponta lovagolt s lovagoltatott, bámulatos is volt az ebbeli tökéletesedése».
Katonává lett 17 éves korában 1767-ben, mint hadnagy lépett be a Bethlen-huszárezredbe. Ezredese, b. Barkó, oly szigorú volt, hogy katonáit holdvilágos éjszakákon is gyakoroltatta.
A századnak a zsibói gyár adott évenként egy rendbeli ruhát.
Katonáskodása alatt nősűlt meg 1777-ben. A porosz háború idején ezrede Sziléziába ment, hova feleségét, titokban, magával vitte, a mit ezredese, Vrancsics, nem volt hajlandó elnézni. Többek közt egyszer magához hivatta Wesselényit s ezt mondta neki: «Kapitány uram, a mint hallom, bárónéját a parancsolatok ellenére mind itt tartja, már én csak azt teszem, hogy kirendelvén két káplárokat, elkergettetem a regimenttől.» Erre Wesselényi – mert az obester a parancsot nyomban kiadni akarta – fölháborodva riadt az obesterre, hogy a mint látja, most nem obesterrel, hanem vaczkában fetrengő disznóval van dolga, s kardot rántott, mire az obester segítség után kiáltozva a szomszéd szobába menekűlt. Most bement Wesselényinek másodkapitánya, az ezredes segédje, hogy lecsendesítse őket. De «áristom» lett a vége. «Ennyi boszantást megunván, mivel a háborúnak is vége lett, haza jött, mint nem katona,» 1779-ben, s az anyja halála után s katonáskodása alatt kihalt ipart újjá teremtette.
De a zsibói kastély zajos és viharos volt egyszersmind, mint gazdájok nyugtalan lelkülete. A viharos élvezetek közt első helyen álltak a nagy kocsizások s Wesselényi, fogatát 442rendszerint akkor engedte szabadjára, midőn vele veszedelmes pontokhoz ért. Remény Zsigmond ír ez izgató veszedelmekről. Wesselényi egy alkalommal épen akkor dobta a gyeplőt a lovak közé, midőn azok egyenesen a Szamosnak rohantak. «Még néhány lépés, még egy mozdulat s mindennek vége.»* De az utolsó pillanatban, az ismert jelre, rögtön megálltak a megvadúlt lovak, mintha lábaik a földbe szegződtek volna.
Kemény: I. m. 10. l.
Ismeretes a gorbói hadjárat, melyet Szilágyi Ferencz Erdélyi középkori dráma a 18-dik században czímen ír le idősb b. Wesselényi Miklós élet- és korrajzában.*
I. m. 18. s köv. lapok.

ID. WESSELÉNYI MIKLÓS KOCSIZÁSA.*
Id. Wesselényi Miklós kocsizása. A Vasárnapi Ujság 1857. évi 3. számában közlött kép után.

443KUFSTEIN.*
Kufstein. A Vasárnapi Ujság 1869. évi 30. számában közlött kép után.
Ennek a hadjáratnak a történetéhez mindössze csak annyit kivánok elmondani, a mennyit Wesselényinek erre vonatkozó eredeti fogalmazványából* merítettem. Wesselényi így adja elő a gorbói hadjárat előzményeit s rövid történetét II. József császárhoz tett jelentésében: 1. Gróf Haller János, neki csaknem szomszédja, a rendestől eltérő életmódot folytat s ez által igen sok kárt okoz. 2. Az előző 1781. évben lovásza, Stol Gáspár, valamelyik jobbágyával, erdei lakásáról, a gróf izgatására, megszökött. A szökevényeket emberei hoszszas keresés után a gróf gorbói kuriájában találták, s mikor kérték, hogy adja ki, a gróf az egyiket visszatartotta, még 444pedig azt, kire neki több szüksége van, t. i. Stol Gáspárt. 3. Midőn ő tisztelettel teljesen levelet küldött a grófhoz, ez a levélre semmit sem válaszolt, küldöttjét pedig a kapun be sem eresztette. Ilyen gyalázatos igazságtalansággal sértette meg. 4. Mivel a gróf a hozzá jövőket az őrségben tartott embereivel meg szokta támadni; ezért Wesselényi, hogy ilyes esetek ellen – mert valóban számított ilyesmire – biztosítva legyen; másrészről pedig, hogy szökevény lovászára ráronthasson, emberei közűl kiséretet vett maga mellé. 5. Midőn 1781 augusztus 16-dikán embereivel Gorbó birtok felé vette útját, a gróf künn a ménest szemlélte s hogy őt észre vette, berohant a várba, zajt ütött és az őrséget fegyverbe állíttatta. 6. Midőn pedig ő a gorbói portára ment, kérte, hogy ketten együtt bocsátkozzanak beszédbe; vagy a gróf a szökevény lovászt adja ki. E végből Gracza Györgyöt és Pap Andrást küldte a grófhoz. De ez azt felelte, hogy küldje el előbb ott maradt embereit. Sok ilyen dologgal egészen felzavarta az ő lelkét, pedig soha sem sértette meg a grófot. 7. Ellene mindenfelé vádaskodott nem csak a köznépnél, hanem a felség előtt is. 8. Felségsértést koholt, a mi pedig fej- és jószágvesztést von maga után. 9. Nem szűnik meg a gróf izgatni. És az ebből származó kárt neki tűrni kell. 10. Ezért kívánja, hogy a gróf vádaskodása miatt az ellene folyamatba tett kereseteket szüntessék meg s követeli, hogy a felségsértési vádat törvényesen elvessék. Ezek után csak azt kéri a királytól, hogy neki a törvényes védekezésre, a hazai törvényből kifolyólag, alkalom és idő adassék.
W. M.-nak latin nyelven írt sajátkezű fogalmazványa. Szgy. Kelet nélkül. (1782.)
Az idősb Wesselényi Miklós után tíz évre, 1799-ben vitték volt Kazinczy Ferenczet Kufsteinba fogságra s még mindig Cservenka, kapitány, volt a várparancsnok, mint akkor, midőn Wesselényi be volt zárva s a midőn Kazinczy kérdezősködött tőle, hogy emlékszik-e még Wesselényire, még a gondolatra is borsózott a háta; akkor is azt felelte: «Ne szóljon nekem arról az emberről!»
445Kazinczy, mint Erdélyi Leveleiből is tudjuk, megfordúlt Zsibón. A kertben ültek, a szép csorgó mellett s az öreg Wesselényiről beszélgettek, a kit Miklós 13 éves korában vesztett el. Itt igérte meg Buczy Emilnek, hogy megírja id. Wesselényi Miklós életrajzát. Patakitól bőven nyert adatot. XXIV-dik levele tartalmazza az életrajzot, melynek némely adatai egyeznek az itt közlött az erdélyi múzeum-egylet könyvtárában levő kézirattal. Ismerteti nevelését, katonai szolgálatát. Megemlíti, hogy «öt esztendő alatt, Galicziának elfoglalásakor (1772) már kapitány vala s svadronával és bizonyos számú gyalogsággal Bukovinába küldetett. Embereit fenyítékben tartotta, a szolgálatban gyakorlotta, olykor megzaklatta; de pótolta hópénzöket, a zsibói posztófabrikából nekik új köntösöket adata, maga tanítgatta legszilajabb lovaikat; hópénzét egy gyermekekkel megterhelt tiszttársának hagyta». Ugyancsak kitér arra az epizódra, mely a sziléziai táborban közte s óbestere közt lejátszódott azért, hogy Helenát, az óbester kapitányné asszonynak titulálta, a kit Wesselényi magával vitt. Érinti a gorbói hadjáratot, a fogságából való szabadulása után Amico* nevű lovának hűségét, mely rá ismert s kibékíté sorsával; a Hallerrel megújított barátságát. Aztán így folytatja: «Az 1794-diki diétán Wesselényi követe vala azon megyének, melyben Zsibó fekszik, még pedig igen fényesen, s 1806 júliusban, főispáni székébe űle be, mint annak helytartója, fizetését mindig a rabok vonták. Kevélyebb volt s gazdagabb, minthogy szolgálatja által hasznot kereshetett volna s hogy ugyanazt tegyék mások, gazdagon segélé nem gazdag tisztviselőit. Székében soha ki nem pattant, noha azt keresék némelyek. Kímélettel vala az erőtlenség iránt, a botlottakat titokban fedé meg s csak a fejeskedőket hangosan. Boszút nem forralt, nem tett, nem tűrt. Árvák buzgóbb pártfogóra nem találtak. Előttem is áldott ezért neve. A gyámokat 446szorosan számoltatá nem egyedűl a jövedelemről, hanem a gyermekeknek nevelésökért is s ezért sokkal inkább. Erdély őt nézé egyik leglelkesebb, legszerencsésebb diétai szólójának». Azután diétai ismert dolgok következnek, majd fiára tér. «Wesselényi Nagy Károlyba vezeté vármegyéje vitézeit, kiknek ő vala vezére, fia pedig kapitánya s neki segédtisztje; s a középszolnoki sereget itt a tizenhárom esztendős kapitány gyakorlá nádorunk előtt, ennek s minden jelenvalóknak álmélkodásokra.» Így végzi: «Képe a Neidt rezén, Wagnernek pastele után, híven el van találva. Erős, de nem magas alkotású, zömök testű, barna hajú és szemű szép férfi, kinek szava, tekintete, mozdulása el vala telve nemességgel, méltósággal. Ezek voltak minden cselekedeteinek bélyegei, még hibáiban is s az alacsonyság ő hozzá semmi alakjában nem fért. Barátjai úgy hiszik, hogy epigrammom igaz képét adja:
Kazinczy Amicot, Kemény Philosophot ír.
Kétled-e, hogy lelkünk jár, vándorol? Ott fene Cato
S lágy szívű Brutus, itt Wesselényi valék.
Erdély, szűntessed sírásidat: él fiam, él nőm;
S díszedet egy jobb kort újra megadja Zsibó.»
A XXV-dik Levélben elmondja, hogy Wesselényi Miklós és Farkas Sándor, gróf Kornis Mihály és Buczy, elkísérék Hadadig, hol az örömnek azon neme érte, mely után már régóta szómjúzott: «Caudella, híres hangmester a Wesselényi Farkas szolgálatjában s Ménard, ügyes énekész, mulattatának bennünket; s az első reggel óta éjfélig, s nemcsak a legújabbak dolgozásaival, hanem azt is adván, a mit Gluch, a két Bach, Pergolese s mások ihletve teremtének».*
Kazinczy Ferencz Utazásai, 222–228. l.
Midőn 1814-ben ifj. Wesselényi Miklós Patakyval utazni ment, Kazinczy Ferenczczel Bécsben akkor találkoztak s Velenczéből hazajövet meglátogatták. Erre tette látogatását Kazinczy, 1816 augusztus 30-dikától szeptember 3-dikáig, Zsibón.
4471794 január 14-dikén Közép-Szolnok vármegyének Szilágy-Csehben tartott közgyűlésén báró Wesselényi Miklós az ujonczok kiállítása előtt annak megvizsgálását kérte, vajjon nem törvényellenes-e a hadi segélyezésnek országgyűlésen kívül való kérése. A rendekre nagy hatást tett beszéde* s mint a főispán a kir. kormányzóhoz jelenté, «zendülés lett a gyűlésben». Elhatározták, hogy az elfogott ujonczokat is szabadon bocsátják, a mi meg is történt.* Ez után a gyűlés után, midőn 1795-ben az egyetlen első Miklós fia is meghalt, visszavonúlt a közdolgoktól. De az 1796-dik évben született második Miklós újból visszaadta őt hazájának. «Ez időközben hivatal nélkül levén, munkásságát jobbágyai boldogságára fordítá, a nevelés élesztésére, a zsibói oskolát oly karba helyezte, hogy mintája lehete bármely falusi iskolának.» Ebbe minden gyermek 14 éves koráig járni tartozott. Tanították őket írásra, olvasásra, énekre, vallásra, geographiára, históriára, phisicára, gazdaságra, természethistóriára, számolásra, levelek, contractusok, quietantiák írására a gyermek értelméhez és szükségéhez mérten. «Administratorsága alatt már csökkent egy keveset.»
Wesselényi-levéltárban.
Szilágyi Ferencz: Id. B. Wesselényi Miklós. Élet- és korrajz. 52. és 53. l.
1795-ben «építette ritka vadaskertjét». Ekkor irta színdarabjait: 1. Attila, a hunnusok királya; 2. Hippius és Hipparchus; «de termékeny esze alkotta hosszúságuk mián inkább olvasni, mint játszani valók». Írt verseket is. Igaza van a följegyzések készítőjének, a mikor azt mondja, hogy kár volt elhagynia a verseléssel, mert a közlött vers valóban tartalmas, színes. Íme:
DICSŐSÉG.
A te tüzed tölti a nagyobb lelkeket,
Mesterséget tanítsz, formálsz mestereket,
448Altalad tartja fel magát az erkölcs is,
Tégedet távolról követ még a bölcs is.
Midőn merőn néz a csillagok számára,
Rád gondja s nem azok csuda futására.
Oh, ha az emberek szemei látnának,
És valóságodnak mélyére hatnának,
Mely kicsinynyé lennél te mindjárt azoknak,
Szemfényvesztő tüze az indulatoknak.
Megemlékezik a följegyzés még arról, hogy «a színészet fentartásától sem fáradságát, sem vagyonát nem sajnálta s közel belé is kerűlt 20,000 frtjába».
Id. báró Wesselényi Miklós, mint prodánfalvi, csigleni, zsákfalvi, nyirsidi és karikai főbb birtokos, továbbá mint szakácsii kisebb birtokos fordúl elő a hadi terhekhez való hozzájárulásra 1797-ben összeírt személyek között.*
Szvlt.
Gróf Toldi Zsigmond, Közép-Szolnok vármegye főispánja meghalt 1806 május 6-dikán. Gróf Bánffy György gubernator, ki július 18-dikán kelt s a guberniumhoz intézett elnöki levelében kiemeli, hogy Közép-Szolnok vármegyét «egy kitünőbb tekintélylyel bíró előljáró nélkül hosszabb ideig hagyni nem lehet», Közép-Szolnok vármegye főispáni helytartójává báró Wesselényi Miklóst nevezi ki. Valóságos főispánná való kineveztetése iránt azonban sikertelenül tesz lépést vármegyéje, nem volt sikere sem a gubernium, sem az udvari kanczellária ajánlatának; főispáni helytartó minőségében hagyatott meg.
1809 október 25-dikén halt meg Zsibón. Egyik életírója, Szilágyi F. szintén kiemeli, a hű hazafi szép és jeles tettei mellett, melyekkel magát a közélet pályáján kitüntette, abbeli buzgóságát, «mit a nép oktatása és nevelése körűl kifejtett, a mennyiben a maga főjószágában a helység iskoláját jó lábra állította s gondosan ügyelt arra, hogy a gyermekek abba rendesen járjanak s így azon iskola maga czéljának lehetőleg megfeleljen».*
Szilágyi F.: Id. Wess. Miklós. 84. l.
449Gyászbeszédet mondott emlékére (1810 január 7-dikén) Incze Sámuel, a kinek alapigéje ez volt: «Emlékezzél meg én rólam én Istenem, és ne engedjed, hogy eltöröltessenek az én jótéteményeim, melyeket cselekedtem az én Istenem házával és annak rendtartóival». (Nehém. XIII. 14.) «Br. Wesselényi Miklósban a vallásosság, a tiszta élet és hazafiság, mint három darab drága kövek ragyogtak» – mondja a beszéd, – «emeljünk, arról oszlopot neki s arra irassanak a próféta idézett szavai.» A beszéd alapgondolata, hogy a jó hazafi szívének egyik kamrájában a vallást, a másikban pedig a hazát úgy helyezi el, «a vért az egyikből a másikba úgy bocsátja, hogy mindkettő ezen egy vértől eleveníttetik és az ember, minden cselekedetében csak ettől a kettőtől lelkesíttetik». Azzal végződik: «Jól cselekedtétek, hogy br. Wesselényi Miklós úrnak utolsó tisztes égtételét ily nagy sereggel megtiszteltétek, mert mostanság egy tüzesebb s buzgóbb hazafit el nem temettetek.»
Van egy másik gyászbeszéd is Szilágyi Ferencztől. E szerint «administrator volt Közép-Szolnokban s főcuratora a szilágyi tractusnak». Tizenkét gyermeke volt, kik közűl akkor csak Miklós élt. Elbúcsúztatták feleségétől, fiától, testvérei utódaitól, apja testvérétől Farkastól, G. Gyulai Józsefnétól s családjától, nénje G. Korda Györgynének s iktári gr. Bethlen Domokosné gyermekeitől, nagyanyjának, a kormányzó gróf Bánffy György leányának atyafiaitól, Cserei Farkas özvegyétől – neki napától – gyermekeitől, sógoraitól, a Wesselényi-családdal vérségi kapcsolatban levő családoktól: Dániel, Bánffy, Lónyai, Sztárai, Barkóczi, Béldi, Kemény, Bethlen, Gyulai, Teleki, Révai, Mikes, Kornis, Rhédei, Huszár s főleg Teleki Sámuel cancellártól.*
Id. füzet
Beszédeit, legalább kivonatban, szintén megőrizte a kis kéziratban levő füzet. Mily szépek ezek a beszédek, eszmékben, 450gondolatokban gazdagok, ránk nézve meg különösen becsesek azért, mert valamennyit vármegyei gyűléseinken mondotta.*
Erd. múz. kézirattár. I. A. 7. b). Kivonatok id. Wesselényi Miklós beszédeiből s jegyzetek életére.
Az a magvas beszéde, a melyet «főispáni helyettességben való beiktatásakor mondott, a hon, törvény, szabadság szerelmét lehelli». Fogadja, hogy a fejedelemhez hűséggel, a hazához szeretettel, feljebbvalói iránt engedelmességgel lesz. «Távol lesz tőle az egoismus, – őt mindenben igazság, törvény vezérli.» A ki parancsol, az teszi az engedelmeskedő félt is. A szabad voksolás a szabadságnak alapja. Az emberiség jogai elidősíthetlenek. Az igazságot mindenkinek egyaránt kell kiszolgáltatni; a köznépet becsűlni, szeretni, táplálni, ápolgatni, szegénységökön segíteni, jó rendeletekkel egészségökről, «életök terjedéséről», főképen az iskolák jó rendbehozásával, neveltetésökről gondoskodni. Az igaz honfinak nem pénzért kell hivataloskodni. Az adózó földmívelőket embertársak gyanánt kell nézni. A nemesi szabadságot szentségnek kell tekinteni. «Minden igyekezetemet arra fogom fordítani, hogy felséges fejedelmünkhöz, mint hazánk fejéhez, törvényünk, szabadságunk oltalmazójához hívségem, hazámhoz s ezen nemes vármegyéhez s ennek minden lakosaihoz szeretetem, feljebbvalóimhoz engedelmességem s nevezetesen nagy és jó főkormányzónkhoz, ki a szabadságot a törvénynyel, az udvariasságot az igaz hazafisággal megegyeztetni tudja, megbizonyítsam.»
Van egy irata, melyben arról szól, hogy főispánná neveztetett ki. De csak arról van tudomásunk, hogy a gubernium s az udvari kanczellária kedvező ajánlatot tettek s kérték a kinevezését. Ebből az alkalomból mégis készített egy köszönő feliratot, mely tehát csak fogalmazvány. «Láthatni benne – mondja a kivonatoló a szép feliratra – hogy 451csüng a hazaszereteten, mint nem válhat attól s az emberisé boldogításától egy perczig sem.» Íme a köszönő felirat a fejedelemhez a nyert «főispánságért»:
«A vakító fény semmi egyéb, mint varázstakarója a történetnek, melynek meztelenségét fedezi a vak szerencse. A hivatalok fényében gyönyörködnek a pulya lelkek a nélkül, hogy élveznék azon mennyei ihletet, mely a közönség boldogságát előmozdító kötelesség teljesítéséből árad. Nem részesűlnek e kéjben azon személyek és dolgok, kik és melyek teremtői a tündöklő fénynek; nem a halmokra gyűjtött kincsek, mesterséges pompás paloták; nem azok, kik minden nagyságot csak a fényben álmodnak s nagy embereket fabrikálnak, sőt maga a halandók zsarnok istennője, a vak szerencse sem. Ah, mi túlvilági üdv! A közönségnek használni, a hazának élni, másokat boldogítani. Midőn a fénylakok düledékei már nem esmertetnek, midőn a kincshalom feloszlottan vándorol, midőn elporlottak a hírnév emlékoszlopai: élni fognak akkor is időn és enyészeten túl az emberiség boldogsága harczosai! Boldog, kinek házikörénél szélesbet vont végzete, ki hivatalba léphet és pedig legkevésbbé az őt körűlhullámzó fényért, hanem embertársainak használható reményben, a szegények könyárjai apasztásában való gyönyörben, az ártatlanúl nyomottak mentesíthetési erejében, az igazságnak napfénytisztán való tündököltethetésében. Ajkam hálaimát rebeg a Gondviselésnek, midőn észlelem, hogy a mások boldogíthatása juttatja az embert eredeti méltóságára, hogy az a halandóságon is túl teszi s hogy az láttatja benne az Isten képét. Ah, mint tükrözhetik e kép a királyokban, kiknek igazgatásától milliók boldogsága függ. Azért buzgó háládatossággal eltelve mély homagialis alázatossággal köszönöm dicsőségesen uralkodó fejedelmünknek azon kegyelmét, hogy engem, a midőn ezen nemes vármegyének kormányát szinte két esztendeig, mint administrator, viseltem, főispánságra emelni méltóztatott s azon munkálódó kerületben, melyben 452eddig is minden törekedésem az volt, hogy dicsőségesen uralkodó fejedelmemhez hívségem, hazámhoz s ezen nemes vármegyéhez szeretetem megbizonyítván, mások boldogságát eszközöljem, állandóúl helyeztetett. Mivel háláljam meg a fejedelem jótéteményét? Feláldozom magamat, a midőn nem magamnak, hanem a közönségnek élni kívánok, a fejedelemnek, a hazának, a szabadságnak», meg van győződve, hogy a vármegye rendei segítségére lesznek.
Egy lendületes marcalis beszédében kettős örömét fejezi ki, hogy az uralkodó neve napját gyűlésileg ünnepelhetik; «de ily elragadtatásában is kénytelen felkérni a rendeket, jelentsék ki, hogy az osztrák császári czím használatát s befolyását a két magyar honban tiltják a törvények». «Örvendezünk ugyan – így szót a beszéd – ő felsége dicsőséges nagyságos nevekedésének, de a császári titulusnak befolyást hazánkra nézve felséges urunk s dicsőséges eleinknek szentséges hitekkel s királyi affidatiókkal sok rendben megerősíttetett diplomáink, törvényeink s tractatusaink sem engedhetnek, mert mi magunktól felállók és nem függők vagyunk, valamint az ő felsége által confirmált articulusból is (1791) kitetszik. Jelentsük ki azt is Tekintetes Nemes Vármegye, hogy mi ezen változással is Magyarországot Ausztriánál, sőt Erdély nagyfejedelemséget is nagyobbnak tartjuk. De bevégzem már ezen igazságos és törvényes, de talán némelyekre nézve kedvetlen propositiomat s örömkiáltással és kívánsággal végzem be beszédemet. Veszszenek el mindenek mások, a kik a Nagy Károly császár székébe ülni kívánnak, törvényes fejedelmünket pedig, II. Ferencz római császárt, az Isten erősítse meg abban a székben. Még egyszer mondom, veszszenek el a fennemlítettek, törvényes fejedelmünk pedig, II. Ferencz császár, éljen, éljen, éljen!» Még vannak érdekes helyei e beszédnek. Így: «Napoleon nabugodonozori büszkeséggel s felfuvalkodva azt képzelte magában, hogy a N. Károly császári székében császári titulussal ül, holott az csak egy szék, egy trónus, 453melyben a német-római birodalomnak feje, II. Ferencz, felséges római császár, dicsőséges fejedelmünk uralkodik». – «Én megesmerem azt magam, hogy charakterem s birtokomra nézve féreg vagyok, azonban a legnagyobb megelégedéssel s fölemelt lélekkel érzem az emberiségnek nagyságát s szent jussait, mihelyt annak oltalmára, mint szószóló előállok, minden Bonaparteknál nagyobbnak képzelem magamat.»
1806 január 28-dikán Zilahon tartott marcalis megnyitójában («túlszelleműlt» – jegyzi meg a kivonatoló) felhívja a vármegyét, hogy tanácskozzék minden tartózkodás nélkül, inti a hadi kötelességre s hogy törpűljön el mindenkinek önérdeke a közhaszon előtt. «Más nemzetek felett szép a mi dicső eleink által szerzett aranyszabadságunk. Nincsenek hazánkban tanácskozó palotáink fegyveres néppel körülvéve, a lappangó kémek sem hathatnak be hazánk szentségeibe, mitől félhetnénk hát? Óh, vetkezzük le már ama káros álorczát, tanácskozzunk minden tartózkodás nélkül, ragadjuk meg a sors kerekét férfiúi karokkal s fordítsuk azt hazánk, fejedelmünk boldogságára, emeljünk magunknak oly ozlopokat, melyek sok századok alatt hív bizonyságai legyenek nagy tetteinknek, melyek a mindeneket vasfogaival megemésztő idő irigységét kiállhassák s melyeknek lábainál a késő maradék szent borzadással s tisztelettel eltelve örvendhessen s melyekhez ha valaha valaki rossz szándokkal közelítene, azoknak nagyságos voltától visszarettenjen s gonosz szándékáról letegyen.» – «A szükség s az emberi természetben gyökerező társalkodási vágy adták lételöket a társaságoknak. Az előljárók és törvények gátul emeltettek az erősbeknek s ravaszbaknak. A társaság, a nemzet és a constitutio neveztetnek hazának. A részek a hazáért vannak s nem pedig azokért a hon, alá lehet hát rendelni a részeket a haza boldogságának. Így értették ezt eleink is. Sokfélék egy hazafinak kötelességei, sokfélék a kötelek. A honnak minden tagja lánczszemmel van összekapcsolva s ez egybekapcsolt részerők által 454áll fenn a haza. A honfiaknak most is törvények hozásával, majd javaik pazar feláldozásával vagy életöknek is úgy kell hatni a részerőkre, hogy az által a nagy egész, a haza, megingathatatlanul álljon. Fájdalom, a jövő kétes. Az idő itt, midőn honunk hajója a Scilla s Charibdis közt kényszerűlvén vitorlázni: jó evezőkre van szükség, hogy vagy az örvénybe ne merűljön vagy a kőszirteken darabokra ne szakadjon. Fölhívlak tehát, nemes vármegye, honfiaim, barátaim, társaim! midőn honunk árboczától s kormányától fosztott, tehetetlenekkel terheltetett hajóhoz hasonló: 1. a hadi kötelességre, mely törvényes kötelességünket hazánknak fekvése s némely barbarusoknak könnyen történhető rendetlen s káros becsapások elkerűlhetetlenűl szükségessé teszik; 2. arra a magunk megtagadásával együtt járó kötelességre, mely azt kívánja minden hazafitól, hogy hazája boldogságáért kész legyen vagyonából is áldozni; titeket barátim, hazafitársaim, hívlak meg a haza szolgálatjára, melytől csekély szolgálatomat én is a végig és a vérig meg nem vonom. Meghívlak és kényszerítlek a hazára, maradékaink boldogságára, álljatok elő kemény karokkal, ragadjatok evezőket, bíztassátok polgártársaitokat, senki az elsőség felett ne vetélkedjék, csak az tartsa magát elsőnek, a ki leghasznosabban, ha kell, vérzik is a hazáért. Mindazon akadályok, melyek az elméket egymástól elidegenítenék, eltávoztatnak, elháríttassanak; a gyengébbek a nagyobbaktól el ne nyomassanak; mindennek önhaszna a hazáért önként való áldozat legyen; a vetélkedések és a perpatvarok megszünjenek; legnagyobb ellenségek szíves barátokká váljanak, s ama nagy egészben, a hazában a részek egyesűlvén, annak boldogítására kezet fogjanak. Barátim, hazafitársaim, oly magam megelégedésével, oly érzéssel, melyet csak érezni, de leírni nem lehet, mely csak egyedűl viszi a halandót eredeti méltóságára, teszek le arról a szándékomról, hogy némelyeket közületek, barátim, honfitársaim egy rajtam esett sérelemért perbe idézzek, nyújtsátok karjaitokat, megegyeztetett 455erővel vigyük hazánk boldogságára czélzó elintézéseinket. Tekintetes nemes Vármegye, reménylem, hogy mindenek példámat követik, mert így, csapkodjanak bármint a hullámok, honunk hajója a Scilla és Charibdis közt is elevezvén: kívánt révpartot ér!»
Egy másik marcalis megnyitójában sajnálkozik azokon, a kik nem bírnak szabad hazát s a halandók legszerencsésebbjeinek nevezi magukat, hogy abban születtek. A szabad hazát csak az nem szeretheti, ki constitutióját vagy nem ismeri, vagy ha igen, ki egy fekete lelkű gyilkos. Gyilkos az, ki honja constitutiojának megsemmisítését elősegíti, sőt az is, ki azt elnézi. A közömbös is hongyilkos. «Megtartották törvényeinket, szabadságainkat dicső eleink, majd bölcs tanácskozásokkal, majd győzedelmes fegyverökkel számunkra. De nem sajnálták vagyonaikat, sőt becses életöket is a maradék boldogságáért dicsőségesen feláldozni tudták. Avagy alábbvalók lennénk dicső eleinknél? Nem nyughatnának még hamvaink is szerencsétlen szolgaságra jutott maradékainknak a szenvedések által kicsikart átkozódásaitól. Oltalmazzon bennünket ettől a mindeneken uralkodó s bírjon minket minden jóra! Csekély vélekedésem szerint teljesítsük felséges urunk magunk s constitutiónk fentartására czélzó parancsolatját, megvizsgálván azt pontonként, hogy így hazánk s fejedelmünkhöz való hívségünket elválhatatlanúl egyesítve, a jövendőről is gondoskodván, a jelen való veszedelmet elháríthassuk.»
«Honunkat nem érték ugyan még azon viharok, melyek a részint szomszéd, részint egy uralkodó alatt álló államok közűl némelyeket megrongáltak, másoknak sírt ástak; de édes álmunkba a nem látott fellegekből lecsaphatna a zivatar villámaival együtt s szétrombolt politikai existentiánkkal fölperzselhetné évezredes constitutiónkat is. Ébredjünk hát, mert már mi is arra a pontra jutottunk, hogy hazánk megmaradása áldozatokat kíván tőlünk. Mondjunk le minden privátizmusról, kapcsoljuk magunkat még szorosabban 456a fejedelemhez. A haza s a fejedelem boldogsága közönséges jelszóvá váljon köztünk. Édes nemzetem, sok századok lefolytak immár, mióta minden viszontagságok s a sápadt irigységnek minden ostromai között is megtartottad a szabadságon épűlt trónust, meg a szabadságot, meg polgári létedet, meg nemzeti függetlenségedet: colossus módra áll dicső eleidtől szereztetett polgári alkotmányod, a midőn már sokak porba lehullottak s töredékjeiken a despotismus trónusai épűltek. Boldog árnyai hős Eleinknek! ha szabad, pillantsatok alá a halandókra. Boldogságtok tán többűl, hogy győzünk s ha vesztünk is, szabadságunk düledékei temetőnkké változnak s hozzátok felszállunk. De mit! Király és haza boldogsága közönséges jelszókká válnak nálunk. Fog állni alkotmányunk. Elragadtál honszerelmem ábrándja. Hát hol van az ellen? Hol ama fenevad, mely annyi nagy tetteknek színhelyét, viharokkal birkózott colossust, ezredéves alkotmányt omladékká változtatni bősz lenne? Hol az a hiú, a ki előre ne látná hírneve határát, ha a szabad, nagy s századok viszontagságait nevetve győzött magyart kihívná? Sehol. De midőn koronák tüntek le s nemzetek sülyedtek el, harczkészen kell bevárni a körűlmények intését s a hon hívását. Állítsuk meg tehát Tekintetes nemes Vármegye más vármegyék dicséretes példája szerint a közönséges lustrák tartását, melyekben minden nemes embernek e mostani hadakozás módjához alkalmaztatott hadi készülettel kelletik megjelenni. Egész reménységem van, hogy a Hunyadiak, Kinizsiek vére buzog hazámfiaiban».
Majd egy újabb marcalis beszédében lustrára szólítja fel a nemességet, «mert habár nem lehet is oly felfuvalkodott s merész ellen, mely a dicső magyar colossalis s constitutionalis ezredéves s annyi viharokkal daczolt szabadságát megdönteni iránylanék: a midőn koronák enyésztek s nemzetek sülyedtek el, harczkészen kell bevárni a körűlmények intését, a haza hívását. Késedelmemnek a szőnyegre jövő tárgyra 457nézve sem félelem, sem pedig a némelyek által félreértetni szokott hivatalba lépés szülte megváltozásom, hanem a szükségtelenség volt oka. A mai nap ennek is vége. Megyénk közelebbi gyűlésén felhívtam volt a nemességet, hogy erre, magát a nemtelenektől megkülönböztetve, törvényszabta kötelességénél fogva egész készülettel jelenjék meg. E végzés nem volt sikertelen, látom.»
Igen érdekes az a marcalis beszéde, melyben indítványozza, hogy az ország gyűlése nélkűl kért hadi segély megadása előtt haladékot kérjen a vármegye.
«Engedelmességgel uralkodómhoz s fejedelmemhez, szeretettel hazámhoz, tisztelettel őstörvényeinkhez s szabadságainkhoz, szólamlok meg, tudván azt, hogy az utolsók azok, melyek által a két elsők elválaszthatatlanul egybeköttetnek. Nem az alacsony hízelkedés, nem a minden törvényhatalmat lábbal tapodó zabolátlan vakmerő indulat, hanem a főnek a tagokkal csak az egy törvény által lehető elválhatlanságának meggondolása és fejedelmemhez s hazámhoz való tiszta hívségem lelkesítik szavaim, midőn eszembe jut Frank koronaörökös nevelője, Phenelon ama tanítványa számára készített verse, melyben mondatik, hogy a monarcha «egy oly hatalommal bíró személy, kinek egész hatalma vagyon alattvalóin, de rajta is határ nélkül való hatalma vagyon a törvénynek». A törvény amaz erős kötél, mely a fejedelmet a néphez és a népet a fejedelemhez úgy lekötelezi, hogy a fejedelem nem gyakorolhatja különben hatalmát, a nép is több szabadsággal nem élhet, mint azt a törvény meghatározta – együtt szerezvén a törvényt, mindkét résznek boldogságára kell annak czélozni; így ha mind a két rész a törvényt oltalmazza, egymás jussait oltalmazzák, kölcsönös köztök a szeretet, melyből az egyezség és elválhatlanság önként következik. Ez okból a tőlünk, országgyűlésén kívül kért hadi segélyre nézve – mert hírünk és tudtunkon kívül, mint hallszik, bírók is fogadtattak – vélekedésem szerint jó lesz egy kis időhaladékot 458kérni, megvizsgálása végett annak, nincs-e az sarkalatos törvényeink ellen?, mert akkor annak teljesítésével s ennek elszenvedésével megszaggatván a legszentségesebb köteléket, melyek a fejedelmet a néppel elválhatlanúl egybekötik, mind fejedelmünkhöz, mind hazánkhoz hívségtelenek lennénk.»
Az iskolák ügye egyszer sem kerűlhette el figyelmét a nagy embernek, a ki egyik marcalis beszédében, mint a kivonatkészítő is megjegyzi, «igen jeles» beszédében, «pazar adakozást indítványoz az oskolák jókarban tartására».
Itt következik a beszéd némi rövidítéssel:
«A törvény parancsolja, a környűlállások javasolták s egy tárgy, mely mázsa nehézséggel szívemen fekszik, elkerűlhetetlenné tette, hogy a Tekintetes Nemes Rendeket a mai napra meghívjam. Nem akarom függőben tartani önöket, midőn honszerelem lelkesítette tekintetekből olvasom a várakozást: kijelentem, hogy az az ifjuság nevelése s felsőbb rendelések felolvasása után tanácskozás alá bocsátom. A nevelés termi az erényt, az erény a nemzeteket virágzókká, barátjaik előtt kedvessé, ellenségeik előtt rettenetessé teheti s a következendő maradék boldogsága felől bizonyos reményt nyújthat. Az ember művelődését a természet magára bízta, (hoszszasan értekezik az ember s az oktalan állatok közt való különbségről), kötelessége az hát neki, mert ő az, ki a teremtés munkáját önnönmagában tökéletességre viszi. Hát mikor kell kezdeni a nevelést? A csecsemőkorban. De hogy történhetik ez? E mű másnak kötelessége mindaddig, míg az ifju lelke annyira fejlődött, hogy a kezdettel képes maga bevégezni. Legfőbb kötelessége tehát az államnak a jó nevelés. Közönségesnek kell lenni a jó nevelésnek, mert az ellenkező esetben azon kívül, hogy ama nagy czél el nem éretnék, a kimívelt tehetségűek ama vadállatok között, kiknek az emberi ész arra szolgál, (hasonlítja krokodilushoz, tigrishez, csörgőkigyóhoz) hogy a vadaknál az által ártalmasabbak legyenek, vagy veszedelemmel teljes nyomorúságos életet 459élnének vagy azok közé elegyedve eredeti szépségöket elvesztenék. A jó szülők s nevelők karjai közűl épen s ártatlanúl; mint az első ember, erkölcseivel pánczélozottan az ifju kijön s belép a nagyvilágba, hol körűlhullámozza őt a sokaság, mely lelkét gyilkolja el. Ekkor lelkiismerete fellázad, de már későn, örvénybe sodortatott. De hagyján ezt, mert ki nézhetné a véget, mit a késő megbánás korán készített? Az a sohajok tengere, melyben fekélyekkel undokított teste mereng, míg lelke abból kiröppen. Fordúljunk máshová. Szemléljük a természet teremtette földet, erdőket, ligeteket, a fellegekbe úszó hegyeket, a tért, a patakokat, folyókat, tengereket – mily látvány! Nézzük az emberi ész alkotta városokat, falukat, ott tán az eredeti ártatlanságra, itt pedig finom erkölcsökre találunk? Ah, kéjteli varázslat! Eltünsz, az emberek gonoszságai e szép világot sötét tömlöczczé változtatják. Az erényt nem találjuk a csarnokokban, nem a kunyhókban. Itten a különbség csak az, hogy a falvakban meztelen a rablás, gyilkolás, midőn a városokon pallérozottsággal leplezett. Az emberek vadak lakta rengetegekbe vonúlnak, hogy vészt s halált áraszszanak felebarátokra. Nincs egy pont a természetben, melyet gyilkos kéz árasztott vér ne borított s a törvény által kiontott ne undokított volna! A biztosságért kénytelenek vagyunk a törvények teljesedésbe vételével pótolni a neveléshiányt. A legkisebb halmon bitófa s van tömlöcz elég. Óh, az emberiséget alacsonyító eszközök nem felelnek meg a czélnak. Csak a jó nevelés az az eszköz, mely az embereket jókká s boldogokká, a nemzeteket virágzókká teheti, csak ez által szereztethetik meg a külső és belső bátorság. Állítsuk hát jó rendbe iskoláinkat e kis szegletecskéjében hazánknak, Tekintetes Nemes Rendek, nevezetesen a zilahi iskolát, pazarlólag segéljük azt vagyonainkkal, ne legyünk restségünk s fösvénységünk által ennyi rosszaknak többé okai; tegyünk jó elintézéseket a tanításra nézve, nevezetesen arra vigyázzunk, hogy a szükséges tudományok 460megtanulása mellett szíveket formáljunk ifjainknak. Így aztán bizonyosak lehetünk benne, hogy a nagy Fabriciussal hazájokat előbb becsűlik a veszendő aranynál s amaz ifju hadvezér, Scipioval, a testi indúlatokat megzabolázván, csak a virtust hallgatják. Addig is, míg az iskolák rendbeszedése által a jó nevelésnek hasznát tapasztalhatjuk, intsük az egyházi tanítókat, hogy tanításokkal s a szülőkre való vigyázással a nevelés hibáját néminemű részben kipótolni igyekezzenek. Én a magam részéről – a Tekintetes Nemes Rendek segélyével – többre fogom becsűlni minden fényes foglalatosságoknál, ha e valóban jó czélt végrehajthatom.»
Fontos az a marcalis beszéde, megokolásaiért, melyben kifakad az egyházi nemeseknek adó alá irattatása ellen.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages