Gazdasági folyamatok 1996-ban

Teljes szövegű keresés

Gazdasági folyamatok 1996-ban
Milyen volt az 1996-os év gazdaságpolitikai karaktere? Felemás. Igaz, ugyanígy jellemezhető az 1995-ös esztendő is. Csakhogy míg 95 felemásságát az adta, hogy az első félévben még növekedett a gazdaság, a másodikban pedig visszaesett, addig a tavalyi évben éppen a fordítottja látható: az első félévben kemény recesszió uralta a gazdaságot, a harmadik negyedévtől viszont megindult a lassú élénkülés, amely az idei esztendő első negyedében erősödik.
Ez óriási különbség. Értelmezéséhez még azt is hozzá kell tenni: 95 márciusára vészesen felbillent az ország pénzügyi egyensúlya. Az öröklött súlyos adóssághelyzet, az Antall-Boross kormányok hibái, a Horn-kabinet kezdeti tétovaságának következményei – tetézve a Mexikó-szindróma nyomán a pénzvilágban kialakult pánikkal – összegződtek. Magyarország a szakadék szélére sodródott: napokon múlt, hogy fizetésképtelenné válik. Ezt a vészhelyzetet volt hivatott feloldani a Bokros-csomag. Az alapvetően sokkterápiás intézkedések elsődleges célja az államháztartás hiányának drasztikus lefaragása, a fizetési mérleg hiányának mérséklése, a magyar gazdaság iránti pénzügyi-befektetői bizalom visszaállítása volt. Ez részint a költségvetési kiadások fűnyíró elven történő lefaragásával, a közszféra béreinek visszafogásával, a magyar exportot támogató vámpótlék bevezetésével, a csúszó árfolyampolitikára való áttéréssel járt együtt. A fiskális és monetáris fékezés hatására viszonylag rövid idő alatt sikerült stabilizálni az ország makropénzügyi helyzetét. Eközben az export ugyan meglódult, de belföldön a kereslet visszaesett. Az infláció (bérmegállapodás híján) a vártnál gyorsabb ütemben nőtt, míg az életszínvonal drasztikusan csökkent. E két – a felszínen ellentétesnek tűnő – folyamat egyértelműen mutatta: a makrostabilizáció gyors eredményt ért el, de ennek igen magasak a társadalmi költségei.
Mindemellett a stabilizáció itthoni hívei – valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek képviselői – „kis magyar csodát” kezdtek emlegetni. Hiszen rácáfoltunk a közgazdasági elméletekre és a sokkterápiás gyakorlatra is. Eddig ugyanis nem volt arra példa, hogy a Bokros-csomaghoz hasonló makropénzügyi kiigazítás ne járt volna együtt súlyos – és több éven át tartó – recesszióval. Ehhez képest a magyar gazdaság a 95 tavaszi fékezést követően nem fagyott be. Azaz: nem volt teljes körű a visszaesés. A gazdaságban az év egészét tekintve 1–1,5 százalékos növekedés következett be, ami az év végére már stagnálássá alakult. 1996 első felében ez a tendencia folytatódott, s csupán szeptember–októbertől indult meg ismét a lassú, ám kiegyensúlyozottnak tetsző növekedés, ami – bár a KSH még nem adott ki hivatalos GDP-becslést – a gazdaságkutatók előrejelzése szerint 0,5 százalékos éves növekedést mutat. Ez azt jelenti, hogy – miközben a pénzügyi egyensúly látványosan tovább javult – valóban nem fordult át tartós recesszióba a gazdaság. Erre a gazdaságpolitikai bűvészmutatványra okkal lehetne büszke a magyar kormányzat. Hogy mégsem él – élhet – eléggé az ebből megnyerhető politikai tőkével, annak a társadalmi bizalmi tőke meggyengülése az oka. Ebben – megítélésem szerint – a kényszerű életszínvonal-megszorító lépéseknél nagyobb súllyal esik latba a kormányzati stílusból való kiábrándulás. A szocialista–liberális koalíció ugyanis nem ígért gyors javulást az életkörülményekben, s választási programjában jelezte: a neheze még előttünk van. Ám ígért tisztakezűséget és átláthatóságot a privatizációban, az összeférhetetlenségi ügyek megszüntetését, a klientúra felszámolását. Mivel ezzel adós maradt, mára jelentősen megkopott erkölcsi tőkéje.
De mi és miért is történt a gazdaságban és a társadalomban 1996-ban? S mi következik mindebből az idei esztendőre nézve?
1996 – makrogazdasági megközelítésből – jól indult, s minden várakozást felülmúlóan jól is fejeződött be. 1995 végére a GDP-hez viszonyítva az államháztartás (privatizációs bevételek nélkül számolt) deficitje 6,8 százalékra mérséklődött a bevallott 94-es 8,4 százalékhoz képest. (Valójában 12 százalékos volt a hiány, ami egyértelműen finanszírozhatatlan volt.) A fizetési mérleg hiánya 1994-ben 3,9 milliárd dollárra rúgott, 1995 végére viszont 2,5 milliárd dollárra mérséklődött. Az ország nettó adóssága – ugyancsak a GDP-ben mérve – 1994-ben 45,9 százalék volt, ezt 95 végére sikerült 38,4 százalékra visszaszorítani. A GDP-hez viszonyított konszolidált nettó államadósság 1994-ben 67,7 százalék volt – ezzel a világ legeladósodottabb országai közé sorolódtunk – míg ez az arány 1995 végére 58,3 százalékra csökkent. A devizatartalékok a 1994 végi 6,8 milliárd dollárhoz képest 1995 végére 12 milliárdra nőttek: ebben a spekulációs tőkebeáramláson túl a magas privatizációs bevételeknek volt meghatározó hatása.
A stabilizációs program nem szegte kedvét a külföldi befektetőknek: továbbra is évi 1,5-2 milliárd körüli működőtőke áramlott be az országba. S bár az infláció feltűnően megugrott – 1995 végére 28,7 százalékkal emelkedett az 1994 végi 20,6 százalékhoz képest –, s a munkanélküliségi ráta is tartósan 10 százalék körül alakult – a külföld bizalma egyértelműen kezdett helyreállni Magyarország iránt.
A pénzügyi stabilizáció látványos eredményeként a jegybank 1996 januárjától deklarálta: a forint – konvertibilis. (Ennek pozitív hatását – sok egyéb mellett – az is jelzi, hogy 96 folyamán az életszínvonal további romlása ellenére tovább nőttek a forintban tartott megtakarítások, a devizabetétek egy részét is (a kedvezőbb kamatok miatt) átváltották forintbetétre, s a korábban külföldre menekített tőke egy része legalizáltan kezdett visszaáramlani a magyar bankrendszerbe.) A pénzügyi folyamatok rendeződése láttán az IMF a korábban befagyasztott hitelmegállapodást újratárgyalta, s áthidaló kölcsönt nyújtott, amit azonban mindmáig nem hívtunk le. (Más értelmezés szerint akkor „segítettek”, amikor erre már nem volt szükségünk.) A Nemzetközi Valutaalap megállapodását gesztusértékűnek kell tekinteni: döntése zöldre állította a szemafort a nemzetközi vállalatok, a bankok, biztosítók előtt. Az IMF-megállapodás megkötése ugyanis azt jelenti a pénzvilágnak: Magyarország kikerült a mélypontról, a kockázatos befektetői kategóriából kezd a befektetőibe sorolódni. (Ezt az év végére – a tovább javuló pénzügyi egyensúly hatására – a legjelentősebb nemzetközi hitelminősítők is visszaigazolták, így hitelképesség szempontjából ismét „felsőbb osztályba léphettünk”.) Az IMF-megállapodás nyomán folytatódhattak a korábbi tárgyalások új – a szerkezetátalakítást és az államháztartási reformokat segítő – Világbank-hitelekről, tavaly márciusban pedig felvételt nyertünk az OECD-be is.
A pénzügyi stabilizáció azonban – s ez 1996 elején már egyértelműen látszott – a gazdasági növekedést lefékezte. Miközben az export (meghatározóan a multinacionális cégeknél és a vegyes vállalatoknál) az év egészét tekintve 14,6 százalékkal nőtt, a belső piacra termelő cégek a tönk szélére sodródtak. Az építési piac beszűkült, a beruházások visszaestek, a belföldi kereslet radikálisan csökkent. S bár a külföldi és a hazai szakértők mindezt a stabilizációs program – érthető – időbeli csúszásával magyarázták, s türelemre intették a kormányt, mondván, hogy az év második felétől már a reálszférában is „látszik majd a fény az alagút végén”, a kormányfő elbizonytalanodott. Közrejátszott ebben az a vita, ami Suchman Tamás privatizációs miniszter, valamint Bokros Lajos pénzügyminiszter között alakult ki a 1995 végi rekord privatizációs bevételek felhasználásáról. Bokros – a jegybankelnök tanácsára – ragaszkodott ahhoz, hogy a 380 milliárd forintnyi privatizációs bevételből a költségvetésnek járó (összesen végül 250 milliárdra rúgó) összegből minimális részt fordítsanak közvetlen gazdaságélénkítési célokra, a többletből az államadósságot csökkentsék. A kormány hezitált, végül a parlamenti többség (Bokros háttérszervezésében) ezt a javaslatot szavazta meg. S bár az idő egyértelműen a Bokros–Surányi koncepciót igazolta –, hiszen az államadósság mérséklése teszi lehetővé, hogy idén már jelentősen javuljanak a vállalkozók-vállalatok hitelfelvételi lehetőségei, s az állam is növelje közvetlen beruházási-infrastruktúra-fejlesztési tevékenységét, ami ugyancsak élénkítő hatású –, a renitens pénzügyminiszter iránt egyre csökkent a kormányfő bizalma. Ezt a bizalomvesztést tovább gerjesztette a szakszervezetek – teljesen érthető – támadása a jelentős reálbércsökkenés okán, valamint a társadalombiztosítási önkormányzatok nagyobb állami kontrollja körül kialakult kormányon kívüli és belüli polémia. Februárban „kiprovokálták” Bokros Lajos lemondását. A mór megtette kötelességét – a mór mehet.
1996 márciusától Medgyessy Pétert, a Németh-kormány miniszterelnök-helyettesét nevezték ki pénzügyminiszternek. Medgyessy – aki nagy rutinú, pragmatikus szakember – nem hirdetett új programot, de érzékeltette: a gazdaság pénzügyi stabilizálódásának primátusát fel nem adva némileg áthelyezi a gazdaságpolitika hangsúlyait. Így nagyobb teret ad a beruházások és a vállalkozások élénkítésének, valamint markáns antiinflációs politikába kezd. S bár ezek a hangsúlyeltolódások érdemi változást a gazdaságpolitika karakterében 1996 folyamán nem hoztak, de gesztusértékük volt. Azt jelezték a vállalkozóknak és a polgároknak, hogy enyhülhet a monetáris gyeplő szorítása. Holott – nem enyhült. A jegybank szigorú pénzszabályozást folytatott, s a beáramló működőtőke jó részét sterilizálta. (Átmenetileg kivonta a forgalomból, és állampapírokkal helyettesítette.) Ezt a lépést – amit sok szakértő vitat – Surányi azért választotta, mert bár a fizetési mérleg egyensúlya látványosan javult az év folyamán, de tartott attól, hogy ha a többletpénz egy az egyben rázúdul a gazdaságra, akkor az import ismét megugrik, s ez visszafordítja a kedvező folyamatokat. Álláspontját úgy is lehet értelmezni: monetáris eszközökkel némileg késleltette a reálszféra – elsősorban a belső kereletet érintő – élénkülését, mert a stabilan finanszírozható gazdasági növekedést még nagyon törékenynek tartotta. Így az év folyamán egyszerre volt jelen a pénzbőség és a pénzszűke a gazdaságban, ami viszont rontotta a gazdasági szereplők várakozásait.
Az év második felében – az augusztusi szabadságok lezárultával – meg is indult az ellennyomás a stabilizációs politika fellazítására: a főszerepet továbbra is a szakszervezetek (főként a közszféra képviselői), a látványosan eladósodott társadalombiztosítási önkormányzatok vezetői, valamint az akkor már az ipart és a privatizációt is egy emberként irányító Suchman Tamás vitte. Ezt – az ellennyomást – nem tekintem pejoratív jelzőnek. Az adott helyzetben teljesen érthető volt, hogy a kemény stabilizációs program pénzügyi eredményei ismeretében a reálszféra képviselői, illetve az érdekképviseletek enyhítésért, kedvezményekért, gyorsításért lobbyztak – hol a kormánynál, hol a parlamentnél. Mint ahogy az is érthető volt, hogy ennek a „fellazításnak” a jegybankelnök nyíltan ellenállt, míg a pénzügyminiszter – látszólag – engedékenyebbnek tűnt. A kora őszi, tél eleji viták az egyeztetések jegyében teltek. Számos kompromisszum született – például a közalkalmazottak különböző csoportjainak béremelésénél –, ám öszszességében nem tört meg a stabilizáció üteme. Ugyanis a „faltörő kos” szerepére vállalkozó Bokros Lajossal szemben Medgyessy Péter egy sokkal lágyabb, megértőbb, együttműködésre készebb arculatot mutatott fel. Miközben – ez tényszerűen igazolható – úgy engedett, hogy 1997-re az elmúlt tíz év legkiegyensúlyozottabb költségvetését állította össze. (Ez nem vonatkozik az adó- és járulékrendszer anomáliáira).
Csalódást a pénzügyminiszter 1996-os kiállása leginkább az államháztartási reformok „kezelésében” okozhatott. Bár e tekintetben is ambivalensek érzéseim. Ugyanis a pénzügyi reformok felgyorsultak: felállt az államkincstár, bevezették a közbeszerzést, átalakul a költségvetés tervezése stb. Nagyon kis változások történtek azonban a nagy elosztó rendszerek reformjában. A felsőoktatás ugyan új finanszírozási pályára állt át, de az egészségügyben érdemi reformok nem történtek – csupán lineáris pénzszűkítés – viszont kialakult a „háromlábú” (állami alap-, társadalombiztosítási és tőkefedezeti) nyugdíj koncepciója. Bár a koncepció – a szakértők szerint – még nem teljesen kiérlelt, de arra mindenképpen alkalmas, hogy a parlament elé terjesszék, s ott (szerencsés esetben nem csupán koalíciós támogatással, hiszen a döntés nem csupán választási ciklusokat ível át, hanem hosszú távon határozza meg nemzedékek időskori életfeltételeit) kompromisszumos megállapodás alakuljon ki. A nyugdíjreform 1998-cal csak elkezdődik. De nagyon fontos jelzés arra, hogy a kormány (társadalmi párbeszédre alapozva) megkezdi a szociális rendszerek érdemi átalakítását.
Ami a fiskális-monetáris szabályozást illeti, a tavalyi esztendő – az infláció kivételével – minden jelentős gazdasági mutatóban feltűnően jól alakult. Sőt! Megfigyelők szerint van, amiben túl is teljesítettük a „normát”. Ez leginkább az állami szerepvállalás összezsugorodásában, az államháztartás – GDP-hez viszonyított hiányában mutatható ki, amely 1996 végére (némiképpen a kormányzat meglepetésére is) a tervezett 4 százalék helyett 3,3 százalék lett. (Úgy, hogy közben az államháztartás nagy alrendszerei közül a társadalombiztosítás jóval kisebb hiánnyal zárt. A költségvetés – kamatkiadások nélkül – tavaly szufficites volt, azaz többlettel zárt, s ez érvényes az idei esztendőre is. Azaz az állam – tébén kívüli – deficitjét már kizárólag a jelentős kamatterhek adják. Ez tavaly is, idén is a központi költségvetés legnagyobb kiadási tétele.) A 3,3 százalékos hiány azért is elgondolkodtató, mert az Európai Közösség tavalyi átlaga 4,5 százalék volt. Igaz, a Maastrichti Egyezmény egyik „sarokszáma” az államháztartás hiányának 3 százalékra való leszorítása. Ezt mi tavaly – eminensen – csaknem teljesítettük. Ami lehet, hogy jó ajánlólevél az EU-tagsághoz, de tipikusan olyan jelenség, amire népiesen azt szokták mondani: többe kerül a leves, mint a hús. Ugyanis a többi „elvárásnak” (egy számjegyű infláció, eladósodási ráta, munkanélküliségi ráta) korántsem tudunk majd ilyen „könnyen” megfelelni.
Miközben – a gazdaság belső állapotai – nem is indokolják az ilyen mértékű rohamos további államháztartásihiány-faragást. Elsősorban azért nem, mert – s erre valamennyi gazdaságkutató rámutatott – az állam összehúzódása nem járt eddig együtt valódi reformlépésekkel, tehát inkább csak „fűnyírás” történt. A reformokhoz – akár a nyugdíjrendszer átalakítását nézzük, akár az egészségügy vagy a szociális szféra korszerűsítését – nem további pénzkivonásra van szükség, hanem a feladatok racionalizálására és jobb belső elosztásra.
De sajátosnak tetszik az állami torta zsugorodása az elvonás-újraelosztás megközelítéséből is. Tavaly (a GDP-hez viszonyítva) az államháztartásban centralizált jövedelemhányad – a 94–95-ös 52 százalékhoz képest – 47 százalékra csökkent, az újraelosztott jövedelem aránya pedig a GDP-n belüli 61 százalékról 50-51 százalékra. (Kamatok nélkül ez 41-42 százalék.) Mit mutatnak ezek a számok? Egyrészt azt, hogy az elvonás még mindig igen magas, ugyanakkor a redisztribúció is az. Ez „köszönhető” az elosztási szerkezet befagyásának: 1996-ban is – a faragás és az infláció együttes hatásaként – kevesebb jutott egészségügyre, szociális ellátásra, oktatásra, kutatásra, s több az igazgatásra, mint a megelőző években. A költségvetés kiadásai – 1990 óta – kisebb mértékben növekednek, mint az éves infláció. Az állam tehát egyre kevesebből egyre kevesebbet oszt el, egyre kevesebbeknek. Miközben – éppen a gazdasági rendszerváltás terheit mérséklendő, a modernizációt erősítendő – az állami szerepvállalásnak lennének prioritásai. (A politikai szlogenekben vannak is: idén például már több juthat oktatásra, kutatásra, beruházásra, vállalkozásélénkítésre.) Nagy kérdés, hogy ha – idővel – tényleg szociális karakterű piacgazdaság kialakítására törekszünk, akkor tovább kell-e mérsékelni az állam méreteit?
Mindezt abban az összefüggésben is érdemes felvetni, hogy Magyarországon – a KSH és a Tárki kutatásai szerint – 1989 és 1996 között az akkori 4-5-szöröshöz képest (ez felelt meg a skandináv jövedelemegyenlőtlenségi szintnek) 8,5-szeresére nőttek a jövedelemkülönbségek a társadalom legalacsonyabb és legmagasabb jövedelemtizedébe tartozók között. Ez a jövedelemegyenlőtlenség ma a francia jövedelemkülönbségeknek felel meg (az ottani szociális védőrendszer nélkül), s a legnagyobb a „visegrádi országok” között is. Márpedig az államnak éppen az újraelosztási arányok megváltoztatásával – például célzott rászorultsági elv bevezetésével – van mozgástere e gyorsan növekvő egyenlőtlenség „kisimításában” az alsó jövedelmi decilisekben. Erre int, hogy – bár a kutatók véleménye az adat pontosságáról megoszlik – tavaly az egy főre jutó havi létminimum összege alig haladta meg a 15 ezer forintot, s számítások szerint a népesség 25–30 százaléka él „léc alatt”.
Az állam – fiskális hatású – összezsugorodása mellett az államháztartási hiány egészséges csökkenését elsősorban a monetáris politika segítette elő. Az állam külső adóssága 1996 végére 13 milliárd dollár alá esett. Ehhez hozzájárult a privatizációs bevételek adósságmérséklő hatása, valamint az, hogy az MNB két alkalommal is előtörlesztett, valamint gyorsabb lejáratú, nagyobb kamatú adósságot hosszabb lejáratúra cserélt. Így több mint 600 millió dollár értékű kamatot takarított meg: ez azt jelenti, hogy ennyivel (is) több jövedelem maradt az országban, amit a gazdaság élénkítésére, az életszínvonal emelésére lehet fordítani. A külső nettó államadósság mértéke kezdi megközelíteni az éves export értékét, amire alapozva okkal jövendölheti az MNB: az ezredfordulóra kinőhető az adósság. 1996 végére az adósságszolgálati mutatók nagyot javultak: a nettó külső adósság a GDP százalékában 31,7-re csökkent, a konszolidált nettó államadósság pedig 57,8 százalékra mérséklődött. Eközben a devizatartalékok 9,7 milliárd dollár körül stabilizálódtak, a megtakarítások pedig – a romló életszínvonal ellenére – reálértéken kismértékben nőttek.
A külső egyensúlyi mutatók stabil javulását jelzi, hogy 1996 végére a folyó fizetési mérleg hiánya 1680 millió dollár volt: ez a GDP 3,8 százaléka. (Ez a hiány 1994 végén 9 százalékos volt.) A folyó fizetési mérleg hiánya alapvetően a kereskedelmi mérleg hiánya miatt következett be, ami adódik a gazdaság erős importfüggőségéből. De az idegenforgalmi bevételek javítanak az export-import szaldón, s folyamatos – tavaly is elérte a 2,5 milliárd dollárt – a működőtőke-beáramlás a gazdaságba. Ebből adódóan a külső hiánya – újabb hitelfelvétel nélkül – finanszírozható, a belső hiány pedig (ehhez változtattak az állampapír-kibocsátás stratégiáján) a lakossági megtakarításokból finanszírozható. E kettő együtt mutatja: valóban megteremtődtek 1996 végére a finanszírozható növekedés feltételei.
Nagyon figyelemre méltó tanulság, hogy miközben az export és a GDP zömét adó hazai multinacionális cégek, a vegyes vállalatok és a nagy magáncégek számára a gazdaságpolitika egésze – elsősorban a csúszó leértékelés – kiszámíthatóbbá tette a gazdasági terepet, a vállalkozások bizalma mégis csak fokozatosan állt helyre. A másik okulásra intő tavalyi fejlemény: hiába gyorsít az exportszféra, ha a belső kereslet (mesterségesen) visszafogott, ha a hazai fogyasztás csökken, akkor – nincs, vagy statisztikailag alig kimutatható a növekedés.
Tavaly az ipari termelés 3 százalékkal nőtt, az építőipar stagnált, a beruházások 4 százalékkal csökkentek, a GDP belföldi felhasználása az 1995-ös szinten maradt. Ez utóbbi akkor jelzés értékű, ha hozzátesszük: az egyéni fogyasztás 3 százalékkal mérséklődött, a reálbérek 5,4 százalékkal csökkentek, a reáljövedelmek mérséklődése – 1995-ben és1996-ban – meghaladta a 10 százalékot. Mindehhez évi átlagos 23,6 százalékos infláció társult, ami az év végére ugyan lement 18 százalékra. Ezek az adatok mind azt bizonyítják, hogy hiába „hajrázott” az exportszféra, a gazdaság egészének mozgásba hozásához a honi piacon is élénkülésre van szükség.
A gazdaságpolitika – felismerve a stabilizáció új szakaszából adódó növekvő mozgásterét – az év harmadik harmadától már ebbe az irányba mozdult el.
A gazdaság igazi élénkülését persze továbbra is az export vezérli, illetve az ehhez kapcsolódó beruházások alapozzák meg a közvetlen kivitelre dolgozó, illetve a bedolgozó-kapcsolódó hazai vállalkozási körben is. Bővülnek az (alapvetően import) gépberuházások, élénkül az ingatlan és a lakáspiac is. Emellett – a gazdaságpolitikai hangsúlyváltásnak megfelelően – növekvő az állami beruházások (elsősorban infrastruktúrális fejlesztések) aránya, s az önkormányzatok is gyorsítanak. (Részben az ÁPV Rt.-től végre megkapott források felhasználásából.) A beruházások élénkülése és a fogyasztás kismértékű növekedése azonban növeli az importot. Ezért a fizetési mérlegen belül a kereskedelmi mérleg pozíciók romlani fognak. Ez a romlás azonban – a tőkebeáramlás és a megtakarítások révén – finanszírozható. Vagyis a hiányt „modernizációs deficitként” lehet értelmezni, amivel együtt kell, együtt lehet élni.
Az 1996-os év tanúsága szerint a gazdaság lassú, de kiegyensúlyozott növekedési pályára állhat rá. (Idén jó esetben a GDP 2,5-3 százalékkal nőhet.) Ez a növekedés azonban a külső-belső egyensúly kismértékű romlásával jár együtt. Nagy kérdés, hogy valóban sikerül-e az inflációt az ígért-kívánt szintre csökkenteni. A kormányzat alternatív antiinflációs csomag kidolgozásába kezdett, ami azt vizsgálja: lehet-e évi öt százaléknál gyorsabb ütemben mérsékelni a drágulást? Megfigyelők szerint az öt százalék is több, mint szép eredmény. A mesterséges inflációleszorítás – egybeesve a választások előtti „osztogató-fosztogató” politika felerősödésével, amire azért vannak ráutaló jelek – jóval nagyobb társadalmi károkat okozna, mintha maradnak a mai, kiszámítható leértékelési és kamatpolitikánál. Az inflációs várakozásokat ez hűti a legjobban, s persze az is, ha az állam az eddiginél stabilabb adó- és járulékpolitikát folytat, illetve nem enged az indexálási törekvéseknek.
Úgy tetszik, 1996 végére, 1997 tavaszára a gazdasági stabilizáció után a konszolidáció kezdeti szakaszához értünk. Ezt jelzi a vállalkozók bizalmi indexének óvatos javulása. A fogyasztói bizalmi index azonban alig-alig változik. Úgy tetszik, a lakosság sokszoros hét szűk esztendő után már tűrőképességének határához érkezett. Nagyfokú politikai bölcsességre, tisztességre és mértéktartásra van szükség a kormányzó pártok részéről, és ésszerű önkorlátozásra az ellenzék részéről ahhoz, hogy ezt a törékeny egyensúlyt őrizni lehessen. Ezért is kell szakmai érvekkel fellépni a mára már türelmét vesztett, zaklatott, rosszkedvű országban az indokolatlan politikai-gazdasági hangulatkeltés ellen. Nagy kár lenne, ha a „minél rosszabb, annál jobb” elvét érvényesítő szélsőséges erők tovább roncsolnák a társadalmi-gazdasági bizalmat. Bízni persze leginkább abban lehet, hogy a reálszféra is erősödik, s a vállalkozók-vállalatok – legyenek hazai, vagy külföldi tulajdonban – a gazdasági-politikai stabilitásban érdekeltek.
Bossányi Katalin

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT