A párizsi kongresszus, 1856
A párizsi kongresszus, 1856
A cári Oroszország a bécsi kongresszus óta vitathatatlanul a kontinentális Európa vezető hatalmassága volt. A dinasztikus terjeszkedés, amely a rendszer lényegéből fakadt, ezekben az években jelentős területekkel növelte a cárizmus birtokállományát. A hódítás azonban Közép-Ázsiára és a Távol-Keletre korlátozódott, Európában csupán bizonyos pozíciónyereséget könyvelhetett el. Oroszország végső soron nem tudta vezető szerepét a számára legfontosabb európai probléma, a keleti kérdés megoldására kihasználni. Az 1848–49-es forradalmakban s az azt követő években foganatosított orosz fellépések azonban nyilvánvalóvá tették a cári külpolitikai vezetés számára Európa gyengeségét, és azt, hogy a további orosz lépések nem ütköznének hathatós ellenállásba. 1849 nyarán a magyar forradalommal szembeni orosz intervenció mentette meg a Habsburg monarchiát az összeomlástól, 1850. nov.-ben pedig az orosz diplomácia beavatkozása kényszerítette Poroszországot a német államok egyesítését dezavuáló olmützi szerződés aláírására. A lekötelezett Ausztria és a megfegyelmezett Poroszország szomszédságában veszélytelennek tűnt minden közel-keleti vállalkozás.
I. Miklós orosz cár már 1844-ben Európa beteg emberének nevezte Törökországot, 1852-ben pedig – a kedvezőnek ítélt körülmények közepette – kifejezett ajánlatot tett felosztására. Angliáé lett volna Egyiptom és Kréta, Oroszország megkapta volna Konstantinápolyt, a Balkánon pedig orosz protektorátus alatt álló kis államok rendezkedtek volna be. Az angol diplomácia azonban inkább érdekeiben állónak tekintette a török integritást, mint az esetleges osztozkodást, és elutasítóan válaszolt. A cári külpolitika ekkor, a nyugati hatalmak passzivitásával számolva, az orosz-török viszony kiélezésébe kezdett, s miután a török kormány nem teljesítette az indokolatlan kéréseket, 1853. máj.-ban megszakította a diplomáciai kapcsolatokat. Ugyanekkor az orosz csapatok megszállták a török protektorátus alatt álló Moldvát és Havasalföldet. Mindez előjátéka volt a Konstantinápoly ellen irányuló hadjáratnak. Kiderült azonban, hogy a nyugati hatalmak várható passzivitásával kapcsolatos feltételezések megalapozatlanok. III. Napóleon francia császár biztosította az angol kormányt, hogy kész együttműködni vele Törökország megvédésében. A török kormány a két nyugati nagyhatalom tanácsára ultimátumban tiltakozott a dunai fejedelemségek megszállása ellen, majd 1853. okt. 4-én hadat üzent Oroszországnak. Az angol–francia és török meghatalmazottak 1854. márc. 12-én aláírták a konstantinápolyi szövetségi szerződést, amelyben a nyugati hatalmak kötelezettséget vállaltak Törökország területi integritásának megvédésére. 1854. márc. 28-án Anglia és Franciaország hadat üzent Oroszországnak.
A 3 hatalom ellen hadiállapotba került Oroszország hagyományos szövetségeseitől, Ausztriától és Poroszországtól sem kapott segítséget. A két hatalom 1854. ápr. 20-án szövetségi szerződést írt alá, amelynek kifejezetten oroszellenes éle volt. Ausztria 1854. jún. 14-én szerződéses kötelezettséget vállalt Törökországgal szemben, hogy minden eszközzel, szükség esetén fegyverrel is kényszeríti Oroszországot, hogy az kiürítse a dunai fejedelemségeket. Az osztrák nyomásnak engedve az oroszok 1854. aug. 8-án elhagyták Moldvát és Havasalföldet, ahová aug. 22-én osztrák csapatok vonultak be. A Törökország elleni hadműveleti tevékenység ettől kezdve csupán a Kaukázus környékére korlátozódhatott. A háborút kezdeményező Oroszország elszigetelődött, és az ellenséges hatalmak gyűrűjébe került.
Az osztrák fegyveres semlegesség hátrányos helyzetbe hozta Oroszországot, de az osztrák pozíció a nyugati hatalmak szempontjából sem volt egyértelműen kedvező. Ez a fegyveres semlegesség ugyanis eleve lehetetlenné tette az Oroszország elleni „nagy hadjárat” megindítását, amire egyébként a nyugati hatalmakban sem volt meg az igazi hajlandóság. A hadüzenetek és a katonai felvonulások után így nem hadműveletek, hanem diplomáciai tárgyalások következtek. Az osztrák fővárosban 1854. aug.-ban nagyköveti szinten konferencia kezdődött. A szövetségesek megbízottai átnyújtották az orosz meghatalmazottnak a „bécsi négy pontot”, amelyben a dunai fejedelemségek nemzetközi felügyeletét, a törökországi keresztények kollektív védelmét, a dunai hajózás nemzetközi ellenőrzését és az 1841-es tengerszoros-egyezmény revízióját javasolták. Miután I. Miklós elutasítóan válaszolt, 1854. szept.-ben angol és francia csapatok szálltak partra a Krím félszigeten.
A megkezdett és alapjában véve jelentéktelen erőkkel folytatott hadműveletek mellett továbbra sem lehetett nélkülözni a diplomáciai hadviselés eszközeit. Ausztriára fokozott nyomás nehezedett, hogy valljon színt és lépjen fel Oroszország ellen. Buol-Schauenstein külügyminiszter követelésére Ferenc József végül beadta derekát: Ausztria az 1854. dec. 2-án aláírt bécsi szövetségi szerződéssel csatlakozott a koalícióhoz, s kilátásba helyezte az Oroszország elleni beavatkozást. Határozatlan ígéretét azonban nem tudta beváltani. Amikor a frankfurti diétán az osztrák küldött előhozakodott a Német Szövetség államai haderejének mozgósításával, elutasításba ütközött. A nagypolitikában akkor még alig ismert porosz küldött, Bismarck gróf befolyása megakadályozta a keleti kérdés germanizálását. Ausztria a bizonytalan Németországgal a hátában nem léphetett be a keleti háborúba. A tehetetlen angol és francia diplomáciát a Szárd Királyság felajánlkozása vezette ki a zsákutcából. Cavour piemonti miniszterelnök az olasz egyesítéshez szükséges külső támogatás megszerzése érdekében kilátásba helyezte a fegyveres közreműködést. Anglia és Franciaország örömmel kapott az ajánlaton. Az 1855. jan. 26-án aláírt katonai egyezmény értelmében a Szárd Királyság 15000 katona kiállítását vállalta.
A 15 000-es olasz hadsereg megjelenése érezhetően megnövelte a krími expedíció ütőerejét: az orosz védekezés Szevasztopol várába szorult vissza. I. Miklós 1855. márc. 2-án meghalt, s ezzel a háború befejezésének személyi akadálya elhárult. Az új cár, II. Sándor, porosz tanácsra hajlott bizonyos engedményekre, de a bécsi négy pontot egészében véve ő sem volt hajlandó elfogadni. A katonai és diplomáciai helyzet azonban tovább romlott Oroszország számára. 1855. szept. 8-án elesett Szevasztopol, 1855. nov. 21-én pedig Svédország szövetségre lépett a nyugati hatalmakkal Oroszország ellen. A legsúlyosabb azonban az volt, hogy 1855. dec. 28-án Ausztria is ultimátumot nyújtott át Oroszországnak: ha nem fogadja el a bécsi négy pontot, Ausztria hadüzenetével is számolnia kell. A szövetségesek ugyancsak jelezték, hogy ragaszkodnak a bécsi négy ponthoz, ezenfelül a Fekete-tenger semlegesítését és Besszarábia átengedését is követelték. Szevasztopol megmutatta, hogy az orosz hadsereg nem egyenrangú ellenfele a nyugati haderőnek. A birodalom hatalmas tartalékainak mozgósítására pedig a cári rendszer keretei között nem volt lehetőség. II. Sándor úgy döntött, hogy aláveti magát a bécsi négy pontnak, s elfogadja a szövetségesek békeajánlatát. Az ellenségeskedések 1856. jan. 10-én véget értek.
A békeszerződés kidolgozására hivatott nemzetközi kongresszus 1856. febr. 25-én nyílt meg Párizsban. A kongresszuson Anglia, Ausztria, Franciaország, Poroszország, Oroszország, a Szárd Királyság és Törökország meghatalmazottai vettek részt. Oroszország a krími háborúban katonai vereséget szenvedett ugyan, a vereség azonban nem volt olyan mértékű, ami szigorú békefeltételeket indokolt volna. Angol és osztrák részről mindamellett jelentkeztek ilyen törekvések. A Palmerston vezetése alatt álló angol kormány, amelyet Clarendon külügyminiszter képviselt a kongresszuson, Oroszország kaukázusontúli területeinek (Örményországnak és Grúziának) független állami státust indítványozott, Besszarábiát pedig egészében Törökországhoz szándékozott csatolni. A Buol-Schauenstein vezetése alatt álló osztrák küldöttség támogatta e javaslatokat. Oroszországnak azonban már a kongresszus előtt sikerült kitörnie a diplomáciai elszigeteltségből, s megnyerni az angol és az osztrák törekvésektől tartó Franciaország támogatását. Az orosz küldöttséget vezető Orlov és a francia küldöttség élén álló Walevski külügyminiszter együttesen elgáncsolta az angol és az osztrák terveket.
A békeszerződést a 7 hatalom megbízottjai 1856. márc. 30-án írták alá. A szerződés értelmében helyreállt a háború előtti területi status quo. Oroszország visszaadta Törökországnak Kars erődjét, ill. az orosz csapatok által megszállt többi kaukázusontúli területet, a szövetségesek pedig kiürítették a Krím félszigeten megszállt területeket, köztük Szevasztopol erődjét. A háború előtti állapothoz képest mégis annyi változás történt, hogy Besszarábia déli részét Moldvához csatolták. A 6 hatalom kötelezettséget vállalt Törökország függetlenségének és területi integritásának garantálására. Törökország ennek fejében kötelezettséget vállalt a határai között élő keresztények sorsának megjavítására. A dunai hajózás a Nemzetközi Duna-bizottság felügyelete alá került. Moldva és Havasalföld török szuverenitás alatt megtartotta addigi privilégiumait. Oroszország kötelezettséget vállalt, hogy az Aaland-szigeteken nem létesít erődítményeket. Végül – és ez érintette a legérzékenyebben Oroszországot – a Fekete-tengert és partvidékét semlegesítették, és megtiltották számára hadiflotta, valamint part menti erődítmények létrehozását. Az intézkedés valamennyi fekete-tengeri államra vonatkozott.
A párizsi szerződés alapokmányát különféle megállapodások egészítették ki. Az aláírók elismerték az 1841-es tengerszoros-egyezmény érvényét, s megerősítették, hogy idegen nemzet hadihajói béke idején nem futhatnak be a Boszporuszba és a Dardanellákba. Oroszország és Törökország megállapodott, hogy 6-6 kisméretű hadigőzösnél többet nem tart a Fekete-tengeren. Anglia, Ausztria és Franciaország 1856. ápr. 15-én szerződést írt alá, amelyben garantálta Törökország függetlenségét és területi integritását, s kinyilvánította, hogy a párizsi szerződés bármilyen megsértését casus bellinek tekinti.
Oroszország nem szenvedett katasztrofális vereséget, és a párizsi béke nem eredményezett lényeges változtatást Európa politikai térképén. A krími háború és a párizsi béke mégis fordulópont lett: Oroszország európai hegemóniájának vége szakadt, s a változásokra érett Európában a bécsi kongresszus által teremtett viszonyokat nem lehetett már sokáig fenntartani. A párizsi szerződés cikkelyei sem bizonyultak tartósnak. Gorcsakov orosz kancellár 1870. okt. 31-én egyoldalúan felmondta a szerződésnek a Fekete-tenger semlegesítésére vonatkozó cikkelyeit, és ezt a felmondást az 1871. márc. 13-i londoni szerződés nemzetközi jogi érvényre emelte, az 1878. márc. 3-i San Stefanó-i békeszerződés értelmében pedig Besszarábia déli része visszakerült Oroszországhoz.
