A párizsi békekonferencia, 1919–20

Teljes szövegű keresés

A párizsi békekonferencia, 1919–20
1914. júl. 28-án a szarajevói merénylettel kapcsolatos ultimátum nem teljesítése miatt az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. A hadüzenet következtében működésbe jött a szövetségi rendszerek gépezete. Németország a Szerbiának nyújtott diplomáciai támogatás miatt 1914. aug. 1-jén hadat üzent Oroszországnak, majd aug. 3-án határprovokációk ürügyén Franciaországnak. Aug. 4-én a belga semlegesség megsértése miatt Anglia nyilvánította ki a Németországgal szembeni hadiállapotot. Aug. 5-én osztrák–magyar hadüzenet érkezett Oroszországba, aug. 12-én pedig angol és francia hadüzenet az Osztrák–Magyar Monarchiába. Az osztrák–magyar–szerb balkáni ellentét parazsából lángra lobbant a világháború máglyája.
A hadműveletek 1914. aug.-ban 3 fronton (a német–francia, az osztrák–magyar–orosz és az osztrák–magyar–szerb arcvonalon) és a tengeren indultak meg. A német hadvezetés a francia fronton akart döntést kicsikarni, de a támadást a franciák a Marne mellett megállították. A nem hadviselők megnyeréséért folytatott diplomáciai küzdelem ugyancsak kedvezőtlenül alakult a német–osztrák–magyar blokk szempontjából. Olaszország és Románia, a hármasszövetség 2 tagállama semlegességi nyilatkozatot tett, Japán pedig 1914. aug. 23-án hadat üzent Németországnak. A kudarcokat csak némiképp ellensúlyozta, hogy Törökország 1914. okt. 29-én az antanthatalmak ellen bocsátkozott háborúba.
A nyugati villámháború kudarca után a német hadvezetőség a keleti frontra összpontosított. A német és az osztrák–magyar haderők 1915. máj.-ban Galíciában és Kelet-Poroszországban áttörték az orosz frontot, s egész Orosz–Lengyelországot hatalmukba kerítették. A katonai siker értékét csökkentette, hogy Olaszország 1915 máj. 23-án az antant oldalán bocsátkozott háborúba. Az olasz hadba lépés következtében az osztrák–magyar haderő jelentős részét Tirolba és az Isonzó mellé kellett átcsoportosítani. Az év utolsó hónapjaiban viszont megint a központi hatalmak könyvelhettek el jelentős diplomáciai és katonai sikereket a maguk oldalán. Bulgária 1915. okt. 13-án háborúba lépett a központi hatalmak mellett. Szerbia harapófogóba került, s az osztrák–magyar és bolgár haderők az év végére egész területét megszállták. A balkáni sikereket az antanthaderők szaloniki partraszállása sem ellensúlyozta érdemlegesen. A katonai sikereket azonban nem sikerült politikai eredményekre változtatni: sem Oroszország, sem Szerbia nem kért fegyverszünetet.
Miután a német hadvezetés visszariadt attól, hogy a hadműveleteket Oroszország belsejébe helyezze át, újra csak a nyugati frontáttöréssel kísérletezhetett. Az 1916. febr.-ban Verdun térségében indított támadás azonban az óriási anyagi és véráldozatok ellenére sem hozott eredményt. Hasonlóképp stratégiai kudarccal végződött az 1916. máj.-ban az angol tengeri blokád áttörésére Jütlandnál kezdeményezett tengeri ütközet. Ugyanakkor a keleti fronton indított orosz offenzíva 1916. jún.-ban átszakította az osztrák–magyar frontot, s júl.-ban az angol–francia támadás a Somme folyó mellett is eredményes volt. Az orosz katonai sikereken felbuzdulva Románia 1916. aug. 27-én háborúba lépett az antant oldalán. A német és az osztrák–magyar haderők vereséget mértek ugyan Romániára, de az 1916-os esztendő katonai és diplomáciai eseményei következtében a stratégiai kezdeményezés az antanthatalmak kezébe ment át. Ez kifejezésre jutott abban is, hogy az antanthatalmak visszautasították a központi hatalmak 1916. dec. 12-i békeajánlatát. A német kormány, miután más aduja nem maradt, Anglia térdre kényszerítése céljából 1917. febr. 1-jén kinyilvánította a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Ennek következtében az Egyesült Államok, számos latin-amerikai állam kíséretében, 1917. ápr. 6-án hadat üzent Németországnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának. 1917. jún. 29-én Görögország, majd aug. 14-én Kína is háborúba lépett az antanthatalmak oldalán. A cárizmus bukása, majd az 1917. nov. 7-i forradalom viszont Oroszországnak a háborúból való kiválását vetítette előre.
A hadviselő országok már a háború első hónapjaiban megfogalmazták célkitűzéseiket.
Bethmann-Hollweg német kancellár a nyugati támadás sikerében reménykedve még 1914. szept. 9-én feljegyzést készített az elérendő célokról. A feljegyzésben Észak-Franciaország egy részének, Belgium keleti részének és Luxemburg egészének bekebelezéséről volt szó, valamint arról, hogy Németország közép-európai gazdasági szövetséget alakít, amely magában foglalja Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, Dániát, Ausztria–Magyarországot, Lengyelországot, esetleg Olaszországot, Svédországot és Norvégiát is. A tervezet a közép-afrikai gyarmatbirodalom kialakításáról is említést tett, ami értelemszerűen csak a francia és a belga érdekek rovására történhetett. Az 1915-ös év katonai sikerei után a hadicéltervek a Baltikumot, Belorussziát és Ukrajnát is német érdekkörbe vonták.
Az Osztrák–Magyar Monarchia eredetileg nem tűzött ilyen nagy célokat maga elé, hanem elsősorban a status quo megőrzésére törekedett. A katonai sikerek nyomán azonban itt is feléledt az annexiós szándék. A különböző tervek Orosz–Lengyelország bekebelezésével, valamint Szerbia megcsonkításával és függőségbe vonásával számoltak. Az osztrák és a magyar vezető körökben mutatkozó ellentétek miatt azonban nem alakult ki egyértelmű és határozott elképzelés. Bulgária az 1913-as 2. Balkán-háborúban elszenvedett veresége és területi veszteségei miatt bocsátkozott háborúba. Az 1915. szept. 6-án aláírt bolgár–német titkos szerződés kilátásba is helyezte Bulgária számára Macedónia birtokát. Törökország számára az arab népek fölötti hegemónia megőrzése számított elsődleges célkitűzésnek, de az 1882 óta angol megszállás, majd protektorátus alatt álló Egyiptom visszaszerzése is a hadicél része lett.
Az antanthatalmak közül Anglia a német tengeri és gyarmati konkurencia kiküszöbölése érdekében bocsátkozott háborúba, s legfontosabb céljának azt tartotta, hogy Németországot megfossza hadiflottájától és kizárja a gyarmati arénában folytatott versengésből. A hagyományos egyensúlypolitika elveinek megfelelően azonban nem kívánta Németország kontinentális pozícióinak meggyengítését, és még a vele szemben alkalmazandó annexiókat is elutasította. Hasonló megfontolásokból eredetileg az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben sem akart szigorúan eljárni, csupán arra törekedett, hogy a Monarchiát a háború után elszakítsa Németországtól. Törökország, amely pedig valamikor a brit közel-keleti érdekek legfontosabb letéteményese volt, nem számíthatott kíméletre. Anglia az Oszmán Birodalom arab tartományainak megszerzése révén akarta tovább növelni gyarmati birtokait. Franciaország számára az 1871-ben elveszített Elzász-Lotaringia visszaszerzése volt a legfontosabb célkitűzés. Mivel azonban a 2 tartomány újbóli francia birtoka még nem állította volna helyre a 2 hatalom között 1871-ben megbomlott erőegyensúlyt, Franciaország a Rajna-balpart megszerzésére, ill. a német ipari és katonai potenciál nagymértékű korlátozására is törekedett. A francia külpolitikai vezetés eredetileg ugyancsak nem kívánta a Monarchia túlzott meggyengítését, de Törökországgal szemben, a brithez hasonlóan, ugyancsak területi szankciókat tervezett. A cári Oroszország a világháború során meg akarta valósítani évszázados célkitűzését: birtokába akart jutni Konstantinápolynak és a tengerszorosoknak. Emellett szükségesnek tartotta a Németországhoz és az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó lengyel területek megszerzését is. Ezzel kapcsolódott össze az Oroszországon belüli ukrán egység megteremtésének gondolata, amely Galícián kívül Bukovina annektálását is jelentette. Az orosz külpolitika ezen túlmenően sem volt olyan kíméletes a Monarchiával szemben, mint 2 szövetségese: a délszláv tartományok Szerbiához történő csatolása kezdettől a célkitűzések között szerepelt.
Az antant 3 vezető hatalma között a háborús célok tekintetében nem volt teljes nézetazonosság, de számos kérdésben létrejött a konszenzus és annak szerződésben történő rögzítése. 1915. márc. 12-én a francia és az angol kormány hivatalosan közölte, hogy jóváhagyja Oroszországnak a tengerszorosok és Konstantinápoly bekebelezésére vonatkozó igényét, valamint a Törökországgal kapcsolatos egyéb annexiós terveket. 1916. máj. 16-án Anglia és Franciaország között létrejött a Törökország arab területeinek felosztásáról szóló, az aláírók után Sykes–Picot-egyezménynek nevezett megállapodás. Ennek értelmében Angliáé lett Mezopotámia, Franciaországé pedig Szíria. A 2 aláíró hatalom emellett a tengerszoros-egyezményben kilátásba helyezett területeken felül további részt juttatott Oroszországnak. 1917. jan.-ban a francia és az orosz kormány megállapodott, hogy szabad kezet biztosít egymásnak Oroszország nyugati, ill. Franciaország keleti határainak megállapításában. 1917. febr. 17-én az angol kormány bejelentette a képviselőházban, hogy Elzász-Lotaringia francia birtokát saját háborús célkitűzésének tekinti.
A szerb kormány már 1914. szept.-ben megfogalmazta azt a célját, hogy a háború eredményeként magához akarja csatolni a Monarchia délszláv területeit, de ezt az igényét csak Oroszország ismerte el. Mindhárom antanthatalom elkötelezte magát viszont Olaszország igényei mellett, s az 1915. ápr. 26-án aláírt londoni szerződésben kilátásba helyezte számára Trentinót, Dél-Tirolt, Triesztet és Dalmáciát. Azt is megígérték, hogy az ázsiai Törökország felosztása esetén is részt juttatnak neki. Ezt a szándékot az 1917. aug. 18-án aláírt Saint Jean de Maurienne-i egyezményben konkretizálták, és Olaszországnak ígérték Dél- és Délnyugat-Anatóliát. Románia 1916. aug.-ban Erdély megszerzése érdekében lépett háborúba. Ezt az antanthatalmak és Románia között 1916. aug. 17-én aláírt bukaresti szerződés helyezte kilátásba számára.
Az annexiók jegyében fogant háborús célkitűzésektől gyökeresen különbözött az 1917. nov. 7-én hatalomra került szovjet kormány békeprogramja. Az 1917. nov. 8-án tartott 2. szovjetkongresszus Lenin javaslatára elfogadta a békéről szóló dekrétumot, amely az annexiók és a hadisarc nélküli béke megkötését indítványozta. Mindez azonban nem jelentette a háború előtti status quo feltétlen fenntartását, mert a szovjet kormány hitet tett a nemzeti önrendelkezés elve mellett is, s ezt az önrendelkezést egészen az elszakadásig terjedően érvényesíteni szándékozott. A békedekrétum elveinek megfelelően a szovjet kormány 1917. nov. 28-án felhívással fordult a hadviselő országokhoz, és azonnali fegyverszünetet indítványozott. Az Amerikai Egyesült Államok 1918. jan. 8-án Wilson 14 pontja formájában szintén nyilvánosságra hozta békecéljait. Ebben a megszállt orosz területek kiürítéséről, Elzász-Lotaringia francia birtokáról, a Monarchia népeinek autonóm fejlődéséről, Olaszország nemzeti határairól és a törökországi nemzetiségek autonóm fejlődésének biztosításáról, a lengyel függetlenség helyreállításáról volt szó, valamint a diplomácia nyilvánosságáról, a tengeri hajózás szabadságáról, a gazdasági korlátozások megszüntetéséről, a fegyverkezés korlátozásáról – s végezetül a Nemzetek Szövetségének létrehozásáról.
A hadiesemények alakulása először a központi hatalmak célkitűzéseinek részleges megvalósítására adott lehetőséget. Az Oroszországban 1917. febr.-ban hatalomra jutott ideiglenes kormány még jún.-ban offenzívát indított, ami súlyos vereséggel végződött. A központi hatalmak haderői mélyen benyomultak Oroszország területére, s a helyzet orosz szempontból katonailag tarthatatlanná vált. A szovjet kormány kezdeményezésére 1917. dec. 15-én létrejött a fegyverszünet, majd dec. 22-én Breszt-Litovszkban megindultak a béketárgyalások. A békeszerződés aláírására, a szovjet kormányon belül a béke kérdésében mutatkozó ellentétek miatt csak 1918. márc. 3-án került sor. Az okmányt Breszt-Litovszkban Németország, Ausztria–Magyarország, Törökország és Bulgária, ill. Szovjet-Oroszország meghatalmazottjai írták alá. Szovjet-Oroszország kötelezte magát, hogy lemond Lengyelország azon részéről, amely Oroszországhoz tartozott, úgyszintén Észtországról, Lettországról és Finnországról. Elismeri Ukrajna állami önállóságát, amely országgal a központi hatalmak 1918. febr. 9-én ugyancsak Breszt-Litovszkban békeszerződést írtak alá. Kötelezte magát, hogy megszünteti az Aaland szigetén lévő erődítéseket, és hogy tiszteletben tartja Irán és Afganisztán függetlenségét. Kötelezte magát arra is, hogy Törökországnak visszaadja azokat a kaukázusontúli területeket, amelyeket az 1878. évi berlini békeszerződés értelmében birtokolt. A központi hatalmak kötelezettséget vállaltak arra, hogy kiürítik a megszállt orosz területeket, azzal a megszorítással, hogy az evakuációnak az általános békekötés után kell bekövetkeznie. Románia, az antant másik kelet-európai szövetségese a katonai vereség után még 1917. dec. 17-én fegyverszünet megkötésére kényszerült. 1917. máj. 7-én Németország, Ausztria–Magyarország, Bulgária és Törökország, valamint Románia meghatalmazottai aláírták a bukaresti békeszerződést. Ez Románia súlyos katonai vereségéhez viszonyítva enyhének számított. Egyetlen tényeges területi szankciót tartalmazott: vissza kellett adnia Bulgáriának Dél-Dobrudzsát, amelyet az 1913-as bukaresti békével szerzett meg. A központi hatalmak viszont hallgatólagosan tudomásul vették Besszarábiának a román haderő által 1917. dec.-ben történt megszállását.
A központi hatalmaknak a keleti fronton elért és békeszerződésekben rögzített sikere azonban nem fejezte ki a szemben álló két hatalmi tömb tényleges erőviszonyait. Németország a keleti fegyvernyugvás következtében ugyan nyugaton még egyszer magához ragadhatta a katonai kezdeményezést. A német hadvezetőség 1918. márc.-ban offenzívát indított Párizs irányába, s a támadást jún.-ig háromszor megismételte. Az erőfeszítés azonban nem hozott eredményt, egyebek mellett azért nem, mert a keleti fronton megszállási feladatokat teljesítő hadosztályokat nélkülözni kellett az offenzívához.
A nagy tavaszi támadás idején újra felmerült a megegyezéses béke gondolata. Német részről azért, mert bizonytalannak látszott a támadás sikere. A Reichstag ülésén maga a külügyi államtitkár fejezte ki kétségét a további katonai erőfeszítések célszerűségét illetően. Ausztria–Magyarország lelkesen támogatott volna minden német békekezdeményezést, sőt a háborúba belefáradt soknemzetiségű birodalom korábban már a különbékével is megpróbálkozott. A megegyezéses béke francia és angol részről azért talált mérlegelésre, mert tartottak a német támadás esetleges sikerétől, ill. attól, hogy saját, biztosan bekövetkező győzelmük nehogy pusztán az amerikai katonai intervenció következménye legyen.
Kapcsolatfelvételre és tárgyalásokra végül is – elsősorban a német vezérkar elvakult győzni akarása következtében – nem került sor, és az antant oldaláról is a győzelemig vívandó háború programja került előtérbe. Ennek egyik jele volt, hogy az antant kormányai 1918. jún.-ban hadviselő félnek ismerték el a londoni csehszlovák kormányt, ami a Németországtól elszakadni nem tudó Osztrák–Magyar Monarchia felbomlasztásával volt egyértelmű. Az antanthaderő, a friss amerikai hadosztályokkal megerősítve 1918. júl. 18-án elsöprő erejű támadást indított, és a német véderő fokozatosan felmorzsolódott. Aug. 6-án bekövetkezett a német hadsereg fekete napja, ami után maga a főparancsnok is beismerte, hogy a német fegyveres erő nem képes többé az érdemleges ellenállásra. A sorozatos katonai vereségek következtében először a szövetségesek kapituláltak. Bulgária 1918. szept. 29-én fegyverszünetet kötött, majd Törökország írta alá 1918. okt. 30-án Mudrosban a fegyverszüneti megállapodást. 1918. okt. végén Bécsben, Budapesten, Prágában és Zágrábban nemzeti tanácsok alakultak, amelyek proklamálták az osztrák, a magyar, a csehszlovák függetlenséget, ill. a Monarchiától való elszakadást. Amikor 1918. nov. 3-án Páduában sor került a kapitulációs okmány aláírására, az Osztrák–Magyar Monarchia gyakorlatilag már nem létezett. Végezetül Németország is kapitulációra kényszerült, s 1918. nov. 11-én Compiègne-ban aláírta a fegyverszüneti egyezményt.
A központi hatalmak katonai összeomlását követő fegyverszüneti megállapodások előírták a megszállt területek kiürítését, és demarkációs vonalakat állapítottak meg, amelyek a jövendő államhatárokat előlegezték. Bulgáriának ki kellett ürítenie Dél-Dobrudzsát, Macedóniát és Trákiát. A mudrosi fegyverszünet arra kötelezte Törökországot, hogy kiürítse az arab népek által lakott területeket, továbbá Irán és Örményország megszállt részét, úgyszintén Batumot és környékét. A fegyverszüneti szerződés azt is előírta, hogy a győztesek flottája behajózhat a Fekete-tengerre, és hogy a szövetséges haderő a tengerszoros környékét megszállás alá vonja. A páduai fegyverszünet értelmében Ausztriának le kellett szerelnie hadseregét, el kellett távolítania területéről a német hadsereget, ki kellett ürítenie Dél-Tirolt, s át kellett adnia a szövetségeseknek a pólai hadikikötőt. A compiègne-i fegyverszüneti szerződés értelmében Németországnak azonnal ki kellett ürítenie Franciaország és Belgium megszállt részeit, valamint 15 napon belül Elzász-Lotaringiát. A szerződés ugyancsak előírta a Rajna-balpart kiürítését, valamint azt, hogy a Rajna-jobbpart 30–40 km-es sávján semleges zónát kell létrehozni. Keleten a csapatokat az 1914. aug. 1-jei határok mögé kellett visszavonni. A fegyverszüneti megállapodás érvénytelenné nyilvánította a breszt-litovszki és a bukaresti békeszerződéseket. A szövetséges hatalmak az időközben függetlenné vált Magyarországgal is fegyverszüneti szerződést írtak alá. Az 1918. nov. 3-án Belgrádban létrejött megállapodás értelmében a magyar kormánynak 8 napon belül ki kellett ürítenie a Szamos–Beszterce–Maros–Szabadka–Baja–Pécs–Dráva vonaltól délre eső területeket. Jóllehet a győztesek diktálták a fegyverszüneti feltételeket, ők voltak azok, akik az előírásokat megszegték, s a demarkációs vonalakon túl is birtokba vették azokat a területeket. amelyekre különböző jogcímen igényt formáltak.
A végrehajtott és a foganatosítandó változtatások nemzetközi szankcionálására hivatott békekonferencia 1919. jan. 18-án ült össze Párizsban. A 19. sz. során tartott békekongresszusoktól, az 1815-ös bécsi, az 1856-os párizsi és az 1878-as berlini kongresszustól eltérően ezen csupán a győztesek meghatalmazottai vettek részt. A legyőzötteket kirekesztették a tárgyalásokból, azok csupán a döntések tudomásulvétele céljából jelenhettek meg a konferencia színe előtt. A konferencián részt vevő országok száma így is 27-et tett ki. Ott voltak a szövetséges és társult főhatalmak, nevezetesen az Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán, valamint a szövetséges és társult hatalmak, név szerint Belgium, Bolívia, Brazília, Kína, Kuba, Ecuador, Görögország, Guatemala, Haiti, Hedzsasz, Honduras, Libéria, Nicaragua, Panama, Peru, Lengyelország, Portugália, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Csehszlovákia és Uruguay. Az egyes országok delegációi 4-5 főből álltak, élükön a kormányfővel és tagjaik a külügyminiszterek, valamint nagykövetek voltak. A számos kormányfő és külügyminiszter között kiemelkedő szerepet játszott Wilson amerikai elnök, Lloyd George brit miniszterelnök, Clemenceau francia miniszterelnök, Orlando olasz miniszterelnök, Beneš csehszlovák külügyminiszter. Brătianu román miniszterelnök, Pašić jugoszláv miniszterelnök, Paderewski lengyel miniszterelnök és Venizelosz görög miniszterelnök. A delegációkat a diplomaták, szakértők és tolmácsok népes serege kísérte, és a konferencián részt vevő személyek száma együttesen több mint 10 000 főt tett ki.
A konferencia legfőbb szerve a teljes ülés volt, ez azonban – tekintettel a delegátusok nagy számára – ritkán ülésezett. Az érdemleges előkészítő munka a bizottságokban folyt. Összesen 58 bizottságot hoztak létre, ezek 1646 alkalommal üléseztek. A döntések az 5 nagyhatalom kormányfőiből és külügyminisztereiből álló „legfelsőbb tanácsban”, más néven a „tízek tanácsában” születtek. A gyakorlati munka során azonban ez a grémium is tovább szűkült, és a konferencia tulajdonképpeni döntési fórumává az amerikai elnökből, a francia, az angol és az olasz miniszterelnökből álló „négyek tanácsa” vált. A konferencia – jelszavai szerint – a tartós és igazságos béke megteremtéséért munkálkodott, s a demokráciát és a nemzeti elvet tekintette vezéreszméjének. A gyakorlatban azonban mindkét eszmét a hatalmi politikai érdekek alárendeltségében értelmezték. A legyőzöttekkel szemben mindkét elv félretolásával, gyakorta stratégiai és gazdasági megfontolásokból döntöttek, amelyeket szükség szerint etnikai vagy történeti argumentumokkal támasztottak alá.
A konferencián részt vevő hatalmak a háború során megfogalmazott – és sok esetben szerződésekkel is szankcionált – célkitűzéseiket igyekeztek érvényre juttatni, ezeket azonban az új helyzet adta lehetőségekhez képest tovább fokozták. Különösen a magát első számú győztesnek tartó Franciaországnál mutatkozott ez a mértékvesztés. A reneszánszát élő francia nacionalizmus a természetes határok jelszavát felelevenítve a Rajna-balpartot is be akarta kebelezni, s felemelte szavát a Monarchia felbomlásából visszamaradt Német-Ausztria Németországhoz történő csatlakozása ellen. Franciaország keleten arra törekedett, hogy az újjáalakuló Lengyelországot területileg minél jobban megerősítse, és hogy a Monarchia utódállamait a lehető legnagyobb mértékben megnövelje Ausztria és Magyarország rovására. Le akarta szereltetni a német hadsereget, és a német regenerálódás megakadályozása céljából a vesztest nagyarányú jóvátétellel akarta megterhelni. A brit célok a háború alatt megfogalmazottakhoz képest nem sokat változtak, s noha az angol külpolitika továbbra is fékezte a francia ambíciókat, sok területen mohó szövetségese befolyása alá került. Olaszország a háború során kötött szerződéses ígéretek beváltására törekedett, Japán pedig a Kínától megszerzett Santung-félsziget végleges birtoklására, s egyik sem volt igazi ellenlábasa a mértéktelen francia vágyaknak. Mértéktelen hódítási vágy vezérelte az antant régebbi és újabb kis szövetségeseit is: Lengyelország az 1772-es határokat akarta visszaállítani, Görögország a Bizánci Birodalmat, Szerbia a délszláv egységre törekedett, Csehország a csehek és szlovákok közös államának megteremtésére, Románia pedig Nagy-Románia létrehozására. Egyikőjüknek sem okozott gondot, hogy tervezett új államhatáraikkal mélyen belevágnak idegen etnikai testekbe. A háború jogát alkalmazni kívánó győztesek között az Egyesült Államok a méltányos és igazságos béke álláspontját képviselte, s Wilson arra készült, hogy 1918. jan.-ban megfogalmazott 14 pontját a békekonferencia egészével elfogadtatja.
A békekonferencia első heteiben Wilson amerikai elnök tartotta kézben a kezdeményezést, és az 1919. febr. 14-én tartott teljes ülésen beterjesztette a Nemzetek Szövetsége létrehozásáról szóló indítványt. A Nemzetek Szövetségének 1919. ápr. 28-án végleges szövegében elfogadott egyezségokmánya a nemzetközi béke és biztonság szavatolását, a háború elkerülését és a szerződéses kötelezettségek tiszteletben tartását tűzte ki célul, s e cél elérése érdekében hozta létre magát a Nemzetek Szövetségét. Az egyezségokmány intézkedett a szervezet telepítéséről, meghatározta az irányító szervek, a közgyűlés és a tanács hatáskörét, kijelölte azokat az eszközöket és módozatokat, amelyeknek igénybevételét a kitűzött célok elérése érdekében szükségesnek tartja. Így leszögezte, hogy mindennemű háború a szövetség valamennyi tagállama ellen irányuló háborúnak minősül, s a békebontó a tagállamok együttesét hívja ki maga ellen. Intézkedett a volt német és török gyarmatok ügyében, és azok igazgatására a szövetség egyes tagállamainak adott megbízatást. Az egyezségokmány 26 cikkelye valamennyi Párizs környéki békeszerződésbe belekerült, s azok első fejezetét alkotta.
A békekonferencián a Németországgal kapcsolatos kérdések megoldása állt az érdeklődés homlokterében. A résztvevők különösen a területi kérdéseknek, a hadsereg ügyének és a jóvátételnek tulajdonítottak jelentőséget. Valamennyiben a francia diplomácia lépett fel kezdeményezőként. Nézeteit azonban csak egyetlen esetben tudta maradéktalanul érvényre juttatni: abban, hogy Ausztria ne csatlakozhassék Németországhoz. Clemenceau érvelését, hogy az Anschluss által megmaradna, sőt megerősödne a német hadipotenciál, szövetségesei nem tudták megcáfolni. Annál is kevésbé, mert ebben a kérdésben Orlando is határozottan francia kollégája oldalán állt. A nyugati német határok ügyében azonban nem sikerült érvényesíteni a francia elképzeléseket. Pedig a körülményeket valamennyire reálisan mérlegelő Clemenceau a szélsőséges követeléssel, Németország feldarabolásával elő sem hozakodott. A konferencia résztvevőinek átnyújtott emlékiratában Elzász-Lotaringia visszacsatolását, a Saar-vidék annektálását és a Rajna-balpart független állammá való szervezését jelölte meg a francia igények minimumaként. A 2 francia tartomány visszacsatolása a szövetségesek hadicéljai között szerepelt. A Saar-vidékkel kapcsolatban viszont a vitapartnerei könnyen hivatkozhattak az etnikai szempontra, a terület lakosságának német többségére. A Rajna-balpart elcsatolását az Egyesült Államok is, Anglia is határozottan rosszallotta. Az angol külpolitika egyensúlyi szempontjai Németország keleti, Lengyelországgal kapcsolatos határainak megállapításánál is mérséklőleg hatottak.
A német hadsereg és flotta leszerelésének kérdésében viszonylagos egyetértés állott fenn. Párizsban és Londonban egyaránt azt vallották, hogy az esetleges revánsot a német haderő nagyfokú korlátozása akadályozhatja meg. Lloyd George a hadiflotta teljes felszámolását és a hadsereg rendfenntartó alakulatokra történő degradálását indítványozta, s ezzel lényegében Clemenceau is egyetértett. A francia miniszterelnökben élt ugyan a gyanú, hogy a kis létszámú hivatalos hadsereg, amely megőrzi tiszti állományát, könnyen modern tömeghadsereggé növekedhet, de úgy gondolta, hogy ezt a lehetőséget Németország gazdasági korlátozásával elodázhatja. A távlati német korlátozás eszközében, a nagyarányú jóvátételben azonban nem sikerült ilyen könnyen megegyezni. A franciák által előterjesztett csillagászati számokat az angolok és az amerikaiak – jól felfogott gazdasági érdekeiktől vezettetve – sorra visszautasították, a franciák viszont semmiféle engedményre nem voltak hajlandók.
A német kormány 1919. ápr. 18-án kapott meghívást arra, hogy delegációját elküldje a békekonferenciára. A német küldöttség Brockdorf-Rantzau külügyminiszter vezetésével ápr. 29-én érkezett meg Versailles-ba. A külügyminiszter az amerikai elnök 14 pontjára hivatkozva máj. 7-én hosszabb beszédben fejtette ki fenntartásait a szigorú békefeltételekkel szemben, és máj. 29-én átnyújtotta a német kormány ellenjavaslatait. Válaszul jún. 16-án megkapta az antant ultimátumát, amely minden lényeges vonatkozásban fenntartotta az eredeti tervezetet. Brockdorf-Rantzau hazatérése után, jún. 20-án benyújtotta lemondását. Ugyanezen a napon Foch marsall, a szövetséges erők főparancsnoka parancsot kapott, hogy jún. 23-án kezdje meg az előnyomulást, ha a német kormány addig nem fogadja el a békefeltételeket. A német nemzetgyűlés hosszas vita után végül felhatalmazta a kormányt a békeszerződés aláírására. Erre 1919. jún. 28-án Versailles-ban került sor. A szövetséges és társult hatalmak részéről a delegációk vezetői, német részről pedig Müller külügyminiszter és Bell közlekedésügyi miniszter látta el kézjegyével az okmányt.
A békeszerződés 15 fejezetből és 440 cikkelyből állt. A területi intézkedések egy része az elcsatolásokat rögzítette. Elzász-Lotaringiát vissza kellett adni Franciaországnak, Moresnet, Eupen és Malmédy Belgiumé lett, Schleswig-Holstein északi része Dániáé, Luxemburg pedig kivált a német vámszövetségből. Kelet-Poroszország egy része – mint Memel-vidék – további intézkedésig a szövetségesek irányítása alá került, Nyugat-Poroszország és Pomeránia egy része Lengyelország tulajdona lett, Kelet-Poroszországot korridor választotta el a birodalom többi részétől. Danzig szabad város státust kapott és a Nemzetek Szövetsége igazgatása alá került. Posent és Felső-Sziléziát Lengyelországhoz csatolták. A Saar-vidék szintén a Nemzetek Szövetsége igazgatása alá került, azzal a megszorítással, hogy a terület sorsáról 15 év múlva népszavazásnak kell döntenie. Németország gyarmatai mint népszövetségi mandátumok a győztesek kezébe mentek át. Kamerunt és Togót Anglia és Franciaország osztotta fel egymás között, Német Délnyugat-Afrika a Dél-afrikai Unióé lett, Német Kelet-Afrika pedig Anglia, kisebb részben Belgium és Portugália tulajdona lett. Új-Guinea mandátumát Ausztrália, Nyugat-Szamoa mandátumát Új-Zéland kapta meg, a csendes-óceáni szigetek, valamint a santungi koncessziós terület tulajdonosa pedig, mandatárius megbízatás nélkül, Japán lett. További területi intézkedés volt a megszállási övezetek létrehozása. A szerződés értelmében a Rajna-balpart, valamint Köln, Koblenz és Mainz 15 évre a szövetséges haderők megszállása alatt maradt, s kiürítése a német jóvátétel teljesítésének volt a függvénye. A békeszerződés ezenkívül demilitarizált zónát is létrehozott, amely a Rajna bal partját és a Rajna jobbpart 50 km-es sávját foglalta magában. E területen Németország nem létesíthetett erődítéseket s nem állomásoztathatott katonai erőket. A területi intézkedések sorozatát az Anschluss tilalma zárta: a békeszerződés leszögezte, hogy Német-Ausztria nem csatlakozhat Németországhoz.
A fegyveres erőkre vonatkozó cikkelyek előírták, hogy Németország csupán 100 000 főnyi, a belső rend fenntartását szolgáló hadsereget tarthat, megtiltották az általános hadkötelezettséget, úgyszintén nehéztüzérség létesítését és modern fegyvernemek alkalmazását, és előírták a hadianyag kiszolgáltatását. A hadiflotta 15 000 főnyi legénységet alkalmazhatott, és néhány sorhajóból és cirkálóból állhatott. Parti erődítéseket Németország csak korlátozott mértékben létesíthetett. A békeszerződés megtiltotta légiflotta létesítését, és a meglévő gépállományt ki kellett szolgáltatni. A fegyveres erőkre vonatkozó cikkelyek végrehajtását szövetségesközi ellenőrző bizottság felügyelte.
A békeszerződés arra kötelezte Németországot, hogy megtérítse a szövetségeseknek a háború során okozott károkat. A jóvátétel teljes összegét a békeszerződés nem határozta meg, hanem azt a jóvátételi bizottság hatáskörébe utalta. A jóvátételi bizottságnak 1921. máj. 1-jéig kellett döntést hoznia. A békeszerződés viszont 20 milliárd aranymárka azonnali kifizetésére kötelezte Németországot. Ezenkívül ki kellett szolgáltatnia a kereskedelmi flottát, le kellett mondania a külföldi német tulajdonról, s hozzá kellett járulnia, hogy a szövetséges államok Németországgal szemben viszonosság nélkül rendelkezzenek a legnagyobb vámkedvezménnyel.
A békeszerződés a korábbi nemzetközi joggyakorlattól eltérően büntető rendelkezéseket is tartalmazott. Kimondta, hogy II. Vilmos német császárt a nemzetközi szokások durva megsértése miatt bíróság elé kell állítani, s a német kormánynak ki kell szolgáltatnia mindazon személyeket, akik a háború törvényeinek és szokásainak megsértésében elmarasztalhatók. Végezetül a békeszerződés Németországot a háborús felelősség vétkében is elmarasztalta.
Anglia és az Egyesült Államok nem támogatta a Rajna-balpartra vonatkozó francia elképzeléseket, de késznek mutatkozott, hogy a területnek a versailles-i szerződésben megállapított státusát garantálja. Az ezzel kapcsolatos francia–angol, ill. francia–amerikai szerződést, későbbi nevén rajnai garanciális paktumot, szintén 1919. jún. 28-án írták alá. A szerződésben a 2 hatalom kijelentette, hogy a versailles-i szerződés vonatkozó cikkelyeinek Németország részéről történő bármely megsértését a világbéke megzavarásának tekinti, s kötelezettséget vállalt rá, hogy Franciaországnak azonnali segítséget nyújt.
A német kérdés mellett az orosz kérdés megoldása állt a párizsi békekonferencia homlokterében. Ez utóbbi az Oroszországtól elszakadt államok és Szovjet-Oroszország közötti határvonal, ill. az új, függetlenné vált államok egymás közötti határvonalának megállapítását jelentette. A probléma annyiban volt bonyolultabb, mint a német kérdés, hogy nem egy legyőzöttel, hanem egy volt szövetségessel kellett volna tárgyalni, ez a volt szövetséges viszont társadalmi-politikai berendezkedése miatt nem bizonyult megfelelő partnernek. A megoldásra két kézenfekvő mód kínálkozott. Az egyik: a szovjet kormány elismerése, a békekonferenciára való meghívása, és a két-, ill. többoldalú megállapodások létrehozása; a másik: háborús méretű szovjetellenes intervenció végrehajtása, és a restaurált cári (vagy polgári) kormánnyal a békeszerződés megkötése. Az antant mindkét megoldással próbálkozott, s jóllehet az intervenciót részesítette előnyben, határozottan és véglegesen egyik út mellett sem kötelezte el magát. A tárgyalások, amelyeket a franciák ellenzése közepette az angolok és az amerikaiak kezdeményeztek, az utóbbiak határozatlanságán hiúsultak meg. A nagyarányú fegyveres intervencióra, amelyet főként a franciák szorgalmaztak, egyebek mellett a megfelelő hadsereg híján nem kerülhetett sor.
A szövetséges és társult főhatalmak már 1917. márc. 30-i nyilatkozatukban elismerték Lengyelország függetlenségét, ezt az 1919. jún. 28-án aláírt szerződéssel megerősítették. Az utóbbi szerződés kilátásba helyezte, hogy Lengyelország keleti határait később fogják meghatározni. A lengyel kormány e vonatkozásban az 1772-es határok visszaállítására törekedett, ami – tekintettel az etnikai viszonyokra (ez a megoldás 8 millió ukrán és belorusz bekebelezésével lett volna egyértelmű) – a szövetségeseknél nem talált támogatást. A nagykövetek 1919. dec.-ben tartott konferenciája Curzon angol külügyminiszter javaslatára úgy döntött, hogy kettévágja a vitatott területet, s mindkét oldalra kisebbségeket juttat. A Curzon-vonal azonban sem a szovjet, sem a lengyel kormány részéről nem talált elfogadásra. Vitatott volt Vilna és környékének hovatartozása is, amelyre mind Lengyelország, mind Litvánia igényt tartott. A szövetségesek legfelsőbb tanácsa 1919. dec. 8-án a vitatott területet Litvániának ítélte, döntését azonban ideiglenes jellegűnek nyilvánította. Besszarábiát, amely 1812-től, ill. 1878-tól Oroszországhoz tartozott, Románia még 1917 decemberében elfoglalta, majd kinyilvánította annak Romániával való egyesülését. A szövetségesek hajlottak a román lépés jóváhagyására, végleges döntés azonban a párizsi békekonferencia idején nem született.
A konferencia behatóan foglalkozott a Monarchia felbomlásából visszamaradt Ausztriával és Magyarországgal kötendő békeszerződés kérdéseivel. A probléma területi vonatkozása azonban nem úgy merült fel, mint osztrák, ill. magyar kérdés, hanem mint az olasz, a szerb-horvát-szlovén, a csehszlovák, a lengyel és a román igények kielégítése. Részint azért nem, mert a legyőzöttek részt sem vettek a békekonferencián, részint azért nem, mert a területi kérdések eldöntését a háború alatt kötött szerződések, ill. fegyverszüneti megállapodások nagyjából körvonalazták. Ennek megfelelően a viták elsősorban az osztozkodó államok képviselői között folytak, amibe a nagyhatalmak saját érdekeiknek megfelelően kapcsolódtak bele, s a legyőzötteknek a békekonferencián nem akadt ügyvédjük. Csupán a mértékét vesztett területi követelésekkel szemben fordultak elő alkalmanként angol és amerikai részről rosszalló megnyilatkozások. Olaszország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság között éles vita folyt Dalmácia és Fiume hovatartozásának kérdésében, amelyben az előbbi az 1915-ös londoni szerződésre, az utóbbi a győzelem kivívásában szerzett érdemeire hivatkozott. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Románia a Bánátban meghúzandó határ kérdésében különbözött össze, s a vita során mindkét fél gazdasági és etnikai argumentumokkal élt. Lengyelország és Csehszlovákia a sziléziai Teschen hovatartozásának kérdésében került szembe egymással. A nagyhatalmak etnikai alapon nem találták megalapozottnak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság Klagenfurtra vonatkozó igényét, a csehszlovák kívánságot az észak-magyarországi iparvidék megszerzésére, Romániával szemben pedig az 1918-ban kötött különbéke miatt fenntartásokkal éltek az 1916-os bukaresti szerződés teljesítésével kapcsolatosan. E fenntartások az utódállamok területi igényeinek kielégítését csak kismértékben befolyásolták.
Az Ausztriával kötött békeszerződést Saint Germain-en-Laye-ban 1919. szept. 10-én írta alá a szövetségesek meghatalmazottja, valamint Renner osztrák kancellár. A békeszerződés értelmében a birodalmi tanácsban képviselt országok és tartományok elkerültek Ausztriától, és az új állam a korábbi Német-Ausztriára zsugorodott. Krajna és Karintia tartományok egy része, valamint Isztria és Dél-Tirol Olaszországé lett, Krajna nagyobbik része, Dalmácia, Dél-Stájerország és Karintia egy része a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak jutott, Galíciát Lengyelország, Bukovinát pedig Románia kapta meg. A békeszerződés értelmében Ausztria elismerte Csehszlovákia függetlenségét, és azt, hogy az új állam Csehországból, Morvaországból és Sziléziából alakul meg. Ezzel együtt azt is tudomásul vette, hogy mintegy 3 millió német kerül Csehszlovákia határai közé. A békeszerződés Klagenfurt és környékének hovatartozása kérdésében népszavazást írt elő, a korábban Magyarországhoz tartozó Burgenlandot pedig Ausztriához csatolta. Ausztriának át kellett adnia hadi- és kereskedelmi flottáját a győzteseknek, s kötelezettséget kellett vállalnia arra, hogy nem tart 30 000 főnél nagyobb létszámú hadsereget. Ausztriának Németországhoz hasonlóan viselnie kellett a háborús felelősséget, s jóvátételt kellett fizetnie. A békeszerződés általánosságban megtiltotta, hogy Ausztria lemondjon függetlenségéről, és konkrétan tilalmazta, hogy Németországhoz csatlakozzék.
A békekonferencián a Törökországgal kapcsolatos kérdésekben sem született megállapodás. Az Oszmán Birodalom sorsát már a háború alatti szerződések eldöntötték, de a mértéktelen nyereségvágy minden előzetes tervezést felborított. Törökországban az angol külpolitika bizonyult olyan mohónak, mint amilyennek a francia Németországban. A hódító étvágy bizonyos vonatkozásban kielégült. Franciaország – az angol követelésnek engedve – hozzájárult, hogy a kőolajban gazdag Mosul és környéke Angliának jusson; Olaszország pedig tudomásul vette, hogy Szmirna vidékét Anglia pártfogoltja, Görögország kapja meg. Franciaország a Rajna mellett, Olaszország pedig az Adria partjainál nem nélkülözhette az angol támogatást, de még ez az engedékenység sem küszöbölte ki az összes nehézséget. Anglia nemcsak az arab területeket és a részben görögök által lakott területeket akarta kivonni Törökország fennhatósága alól, hanem Konstantinápolyt és a tengerszorosokat is. Ezeket a kulcsfontosságú pozíciókat brit protektorátus alá akarta vonni, és a művelet leplezéséhez meg akarta szerezni a Nemzetek Szövetsége lobogóját. A megoldást az szentesítette volna, ha többekkel együtt az Egyesült Államok is szavatolja Konstantinápoly és a tengerszorosok új státusát. Wilson, aki az amerikai közvélemény szerint már így is túlságosan belebonyolódott az európai ügyekbe, határozottan elutasította az ilyen kötelezettségvállalást. Amikor kiderült, hogy a szultán küldöttsége is ellenzi az internacionalizálást, a török békeszerződés ügye végképp holtpontra jutott. A rendezéshez az angol diplomáciának új utat kellett keresnie. A kudarcot nem ellensúlyozta érdemlegesen, hogy a győztesek viszonylag könnyen megállapodtak a Bulgáriával kötendő béke alapvonalaiban. Magát a békeszerződést 1919. nov. 27-én írták alá Neuillyben. Bulgária nem szenvedett olyan mértékű területi veszteségeket, mint Ausztria. Északon és nyugaton Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság javára kisebb határmódosításokat hajtottak végre, Görögország javára viszont le kellett mondania Macedónia déli részéről, ami egyet jelentett azzal, hogy elvágták az Égei-tengertől. Bulgária jövendő hadseregét a békeszerződés 20 000 főre korlátozta, emellett súlyos jóvátételi összeg megfizetésére kötelezte az országot.
A párizsi békekonferencián a versailles-i, a Saint Germain-i és a neuillyi békeszerződések mellett számos ún. kisebbségvédelmi szerződés jött létre. A szövetséges és társult főhatalmak 1919. jún. 28-án Lengyelországgal, 1919. szept. 10-én Csehszlovákiával és a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal, 1919. dec. 9-én Romániával, majd már a békekonferencia berekesztése után, 1920. aug. 10-én Görögországgal kötöttek ilyen szerződést. Az aláíró országok, amelyekhez a békeszerződések következtében nagy lélekszámú kisebbségek tartoztak, kötelezték magukat, hogy lakosságuknak születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül a teljes jogegyenlőséget biztosítják. A legyőzöttek magukban a békeszerződésekben vállaltak hasonló kötelezettségeket. A kisebbségvédelmi szerződések rendelkezései nemzetközi érdekű kötelezettségeknek minősültek és a Nemzelek Szövetségének garanciája alá kerültek. A párizsi békekonferencia, jóllehet még számos kérdés, így a magyar és a török békeszerződés is aláírásra várt, 1920. jan. 21-én formálisan befejezte munkáját. A „legfelsőbb tanács” helyét Párizsban a „nagykövetek tanácsa” foglalta el.
A magyar békeszerződés tervezetét 1920. jan. 15-én még a konferencián nyújtották át az Apponyi Albert vezette magyar delegációnak. Apponyi Albert 1920. jan. 16-án a legfelsőbb tanács előtt logikus és meggyőző beszédben fejtette ki a magyar kormány fenntartásait, és a wilsoni elvekre hivatkozva a vitatott területek nagy részére népszavazás megtartását indítványozta. Érvelése azonban, jóllehet mély hatást gyakorolt a jelenlévőkre, semmilyen változtatást nem tudott kieszközölni. A békeszerződés végleges szövegét – kisebb határkiigazításokat kilátásba helyező levél kíséretében – Millerand francia miniszterelnök 1920. máj. 6-án adta át a magyar delegációnak. A szerződés aláírására 1920. jún. 4-én a Nagy-Trianon palotában került sor. Magyar részről Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter volt az aláíró. A 11 fejezetből és 364 cikkelyből álló békeszerződés részletesen szabályozta Magyarország határait és nemzetközi kötelezettségeit. A békeszerződés területi rendelkezései következtében az ország korábbi (Horvátországgal együtt számított) 324 000 km2 területe 93 000-re, lakóinak száma a korábbi 21 millióról 8 millióra csökkent. A Felvidék Kárpátaljával együtt Csehszlovákia része lett, Erdély a Parciummal együtt és a Bánát egy része Romániának jutott, Horvátország, Bácska és a Bánát egy része a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország pedig Ausztriához került. Az etnikai elveket durván megsértő rendezés következtében 1,5 millió magyar nemzetiségű lakos Romániához, 1 millió Csehszlovákiához, 0,5 millió pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került, ami annyit jelentett, hogy a magyar népesség több mint 1/3-a elszakadt az anyanemzettől. A békeszerződés korlátozta az állami szuverenitást, amennyiben megtiltotta, hogy Magyarország más országokkal államszövetségre lépjen, és fegyveres erőinek létszámát is limitálta, 35 000 főben. A békeszerződés ezenfelül jóvátételi kötelezettség teljesítését helyezte kilátásba.
A Törökország és a szövetségesek közötti békeszerződést 1920. aug. 10-én írták alá Sèvresben. Területi intézkedéseit tekintve a Párizs környéki békék között ez volt a legszigorúbb; Törökország elveszítette területének 3/4 részét. Az arab területek közül Irak és Palesztina mint népszövetségi mandátum Angliához került, Arábia brit érdekövezet lett, Szíria és Libanon igazgatására pedig Franciaország kapott megbízatást. Ezenfelül Törökországnak el kellett ismernie az Egyiptom feletti brit protektorátust. A tulajdonképpeni török területek sem kerülték el a megcsonkítást. Szmirna és környéke Görögország fennhatósága alá került, Anatólia többi részét Anglia, Franciaország és Olaszország osztotta fel egymás között befolyásolási övezetekre. A békeszerződés értelmében a tengerszorosok nemzetközi felügyelet alá kerültek. Törökország kötelezettséget vállalt, hogy elismeri Örményország függetlenségét, és szabad utat biztosít neki a tengerre. A török hadiflottát elkobozták, a török hadsereg létszámát 50 000 főben állapították meg. A török pénzügyek nemzetközi ellenőrzés alá kerültek, és a győztesek állampolgárai török területen újra kivételes jogokat élvezhettek.
A békeszerződések életbe léptetése a nemzetközi joggyakorlat szerint az aláíró országok által történő becikkelyezésnek és a ratifikációs okmányok kicserélésének volt a függvénye. A legfontosabb szerződés, a versailles-i béke becikkelyezése parlamenti, ill. rendeleti úton a német, a francia, az angol, ill. az olasz parlamentben 1919 őszén végbement, az amerikai törvényhozás viszont elutasította a becikkelyezést. Egyúttal a rajnai garanciális paktum becikkelyezését is elutasította, amely ennek következtében nem is lépett hatályba. A ratifikációs okmányok kicserélésére 1920. jan. 10-én került sor Párizsban. Az amerikai döntés következtében azonban ez a béke hatékonyságának jelentékeny részét elveszítve lépett életbe.
A békeszerződések végrehajtása során 1920–21 folyamán lezajlottak a szerződésekben előirányzott népszavazások. Az Észak-Schleswigben tartott népszavazás az északi övezetben Dánia, a déli övezetben Németország számára bizonyult kedvezőnek. Kelet-Poroszországban a szavazók túlnyomó többsége a Németországhoz való csatlakozás mellett döntött. Felső-Sziléziában a városi lakosság Németország, a falusi népesség Lengyelország mellett voksolt. A terület legnagyobb része – az értékes szénbányákkal együtt – az antant döntése értelmében végül Lengyelországhoz került. A Saar-vidék hovatartozásának kérdésében 1935. jan. 13-án zajlott le a népszavazás, aminek eredményeként a terület Németországé lett. Klagenfurt hovatartozásának kérdésében az 1920. okt.-ben tartott népszavazás Jugoszlávia rovására és Ausztria javára döntött. Sopron hovatartozásának kérdésében az 1920. dec.-ben tartott népszavazás Magyarország javára döntött.
A Németország által az egyes országoknak fizetendő jóvátétel százalékos arányát az 1920. júl. 5–16. között tartott spai konferencia határozta meg. A jóvátételi bizottság 1921. ápr. 27-én a jóvátétel összegét 132 milliárd aranymárkában állapította meg. Az 1924. ápr. 9-én elfogadott Dawes-terv újból rendezte a német jóvátétel kérdését, meghatározva az évente fizetendő összegeket. Az 1929. jún. 7-én kidolgozott Young-terv újra fix összeget, 113 milliárd aranymárkát irányzott elő, a fizetések azonban a világgazdasági válság kirobbanása miatt megszűntek. A lausanne-i szerződés 1932. júl. 7-én eltörölte a német jóvátételi fizetéseket és 3 milliárd márka befizetésével az ügyet rendezettnek nyilvánította. Hasonló módon jártak el a többi jóvátétel esetében is, és a lausanne-i egyezményekkel végül valamennyit rendezettnek nyilvánították.
A békekonferencián függőben maradt kérdések közül először Besszarábia ügye rendeződött. Az 1920 okt. 28-i párizsi szerződésben Anglia, Franciaország, Olaszország és Japán elismerte Besszarábia Románia által történt bekebelezését. Lengyelország keleti határait az 1920. ápr.–okt. folyamán lezajlott szovjet–lengyel háború után az 1921. márc. 18-án aláírt rigai béke rögzítette. A békeszerződés értelmében a határ a Curzon-vonaltól 200 km-re keletre húzódott, Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia Lengyelországhoz került. Szovjet-Oroszország 1920 folyamán békeszerződést írt alá Észtországgal, Litvániával, majd Lettországgal, s elismerte a balti államok függetlenségét. Lengyelország 1920. okt.-ben elfoglalta és bekebelezte Vilnát.
A Párizs környéki békék közül legrövidebb ideig a Törökországgal kötött sèvres-i békeszerződés volt érvényben. Kemal Atatürk forradalma és a Görögország, valamint Anglia ellen 1921–22 folyamán vívott sikeres háború után az 1923. júl. 24-én aláírt lausanne-i szerződéssel Törökország visszaszerezte szuverenitását. A többi békeszerződés egyes cikkelyei a 30-as években, Németország hatalmi súlyának növekedése következtében változtak meg. Németország 1935. márc. 16-án újra bevezette az általános hadkötelezettséget. Az 1935. jún. 18-án aláírt angol–német flottaegyezmény értelmében Németország jogot nyert rá, hogy hadiflottáját az angol hajóhad 1/3-ára növelje. A német hadsereg 1936. márc. 7-én megszállta a rajnai demilitarizált övezetet. A Wehrmacht 1938. márc. 12-én bevonult Ausztriába, s törvény született Németország és Ausztria egyesüléséről. Az 1938. szept. 29-i müncheni egyezmény Németországnak ítélte a Szudéta-vidéket. Az 1938. nov. 2-i bécsi döntés értelmében a Felvidék déli része visszakerült Magyarországhoz. A Párizs környéki békékkel kapcsolatos egyéb, átmeneti jellegűnek vagy tartósnak bizonyuló változások közvetlenül a II. világháború előtt és alatt következtek be.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages