A berlini kongresszus, 1878
A berlini kongresszus, 1878
A párizsi szerződésnek az 1871-es londoni konferencián végrehajtott revíziója után úgy tűnt, hogy a keleti kérdés nyugvópontra jut. Franciaország, amely korábban aktív közel-keleti politikát folytatott, az 1870–71-es háborúban elszenvedett vereség után kizárólag a német–francia határra fordította figyelmét, a keleti kérdést korábban többször mozgásba hozó Oroszország pedig megelégedett az 1871-ben elért eredményekkel, s újra a közép-ázsiai térségre összpontosított. A keleti kérdés másik két érdekeltje, Anglia és az Osztrák–Magyar Monarchia mindig is a status quo fenntartásának híve volt, s megnyugvással vette tudomásul az orosz passzivitást. Az érdekellentétek csökkenése azt is lehetővé tette, hogy a krími háború óta feszült viszonyban lévő Oroszország és Ausztria–Magyarország közeledjen egymáshoz. A két hatalom Németországgal közösen 1873 folyamán létrehozta a „három császár szövetségét”, amelyben kitejezték készségüket az európai béke fenntartására.
Időközben azonban olyan tényező jelentkezett, amelyet a hatalmi politika képviselői kihagytak számításaikból: a balkáni népek törökellenes mozgalma. 1875 nyarán törökellenes felkelés robbant ki Hercegovinában, s a megmozdulás a balkáni népek körében széles körű visszhangra talált. Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia a legszívesebben továbbra is kitartott volna a biztonságot nyújtó változatlanság mellett, a mozgalom erőssége azonban nem tette lehetővé a passzivitást. A 2 nagyhatalom ekkor újrakezdte a szokásos keleti diplomáciát: a balkáni keresztények sorsának megjavítása érdekében nyomást gyakorolt Törökországra. Gorcsakov orosz kancellár a felkelt tartományok részére autonómiát helyezett kilátásba, Andrássy osztrák–magyar külügyminiszter pedig 1875. dec.-i jegyzékében belső reformokat indítványozott. A diplomáciai offenzíva 1876. máj.-ban a 2 hatalom közös berlini memorandumával folytatódott, amelyben a reformok végrehajtásának nemzetközi ellenőrzését is kilátásba helyezték. A válság tovább mélyült azáltal, hogy Bulgáriában 1876. ápr.-ban felkelés robbant ki, amelyet a törökök véres kegyetlenséggel elnyomtak. A bulgáriai kegyetlenkedések egész Európa haladó közvéleményét megmozgatták. Angliában a liberális ellenzék vezetője, Gladstone A bolgár borzalmak címen brosúrát tett közzé, amelyben nemcsak a vérengzéseket ítélte el, hanem megtámadta a konzervatív kormány törökbarát politikáját is. A balkáni országok is úgy érezték, hogy a „bolgár borzalmakkal” betelt számukra a pohár, Szerbia és Montenegró 1876. jún.-ban hadat üzent Törökországnak.
Oroszország és Ausztria–Magyarország sem tarthatott ki immár a status quo politikája mellett. Számításaikba a háború mindkét lehetséges kimenetelét és az ezzel összefüggő változásokat is be kellett vonni. A megállapodásra a külügyminiszterek 1876. júl.-i reichstadti találkozóján került sor. Megegyeztek, hogy törők győzelem esetén megóvják Szerbiát a török foglalástól, és Bosznia-Hercegovina vonatkozásában továbbra is ragaszkodnak a berlini memorandum végrehajtásához. Szerbia győzelme esetén a fejedelemség területi növekedésére sor kerülhet, de a Balkánon nagy délszláv állam nem alakulhat meg. Azt is kikötötték, hogy Törökország veresége esetén Ausztria–Magyarország magához csatolhatja Bosznia-Hercegovinát, Oroszország pedig visszakapja Besszarábia déli részét, amit a krími háború következtében veszített el.
A megindult háborúban Szerbia és Montenegró gyors és súlyos vereséget szenvedett. A török csapatok már szept.-ben Belgrád felé közeledtek. A Monarchia kész volt tudomásul venni a kialakult helyzetet, Oroszország azonban idegeskedni kezdett. Ha nem állítja meg a győztes törököket, tekintélye a szlávok szemében jóvátehetetlen csorbát szenved. Pétervárott hosszas ingadozás után végül a fellépés mellett döntöttek, ami eredménnyel járt ugyan, de megrontotta a Monarchiához fűződő kapcsolatokat. 1876 őszén Oroszországban fontolóra vették a Törökország elleni háborút. Az adott helyzetben olyan törökellenes fellépés látszott kézenfekvőnek, amelyben nem számolnak Ausztria–Magyarország igényeivel, sőt szükség esetén a Monarchia ellen is fegyvert fognak. A Monarchia-ellenes változatot csak Németország jóváhagyása esetén lehetett megvalósítani. Az ezzel kapcsolatos berlini puhatolódzás azonban nem járt eredménnyel: Bismarck német kancellár az oroszok értésére adta, hogy nem tűrné el a Monarchia meggyengítését. Az osztrák–magyar tájékozódás hasonló eredménnyel járt: Bismarck Ausztria–Magyarországnak, miként Oroszországnak, a megegyezést tanácsolta. A két régi rivális így mégis egymásra fanyalodott. Oroszország még egyszer megpróbálkozott ugyan a válság békés megoldásával, de erőfeszítései az 1876. dec.-ben tartott konstantinápolyi nagyköveti konferencián kudarcba fulladtak. Pétervárott ekkor elhatározták a háborút, s egyúttal úgy döntöttek, hogy a háború feltételeit és eredményeit illetően megállapodásra lépnek Ausztria–Magyarországgal. Az egyezményt 1877. jan. 15-én Budapesten írták alá. Ausztria–Magyarország semlegességre kötelezte magát, Oroszország pedig megígérte, hogy a hadműveleteket nem terjeszti ki a Balkán-félsziget nyugati felére. A területi változásokat illetően bizonyos kiegészítésekkel a reichstadti megállapodás kikötéseit mondták ki érvényesnek. Miután Törökország elutasította a nagyhatalmak 1877. márc. 31-i londoni jegyzőkönyvét, II. Sándor 1877. ápr. 24-én aláírta a Törökország elleni hadüzenetről szóló kiáltványt.
Az orosz háborús döntés az addig a kulisszák mögött tevékenykedő Angliát hozta nehéz helyzetbe. A budapesti szerződés következtében nem volt lehetőség arra, hogy érvényt szerezzen a török integritás veszélyeztetését háborús oknak nyilvánító 1856. ápr. 15-i titkos szerződésnek, és lokalizált háború esetén az orosz győzelem nem lehetett kétséges. Disraeli brit miniszterelnök ezért megpróbálkozott azzal, hogy az orosz fenyegetésre hivatkozva eltántorítsa a Monarchiát a budapesti szerződésben vállalt kötelezettségeitől. Andrássy azonban attól félt, hogy Anglia kritikus helyzetben cserbenhagyná a Monarchiát, ezért csak arra mutatkozott hajlandónak, hogy az orosz hódítások megengedhető mértékét illetően lépjen megállapodásra az angol miniszterelnökkel. E diplomáciai lépések azonban nem tartóztathatták fel az események menetét. Az oroszok 1877. jún.-ban sikeresen átkeltek a Dunán, s nem sokkal később elfoglalták a Balkán-hegység uralkodó átjáróját, a Sipka-szorost. Időközben azonban a törökök erősen befészkelték magukat a nyugat-bulgáriai Plevna várába, és súlyosan veszélyeztették az orosz hadsereg jobbszárnyát. Jóllehet a török haderőnek a Sipka-szoros visszafoglalására tett erőfeszítései nem jártak sikerrel, az oroszok mindaddig nem kelhettek át a hágón, amíg fel nem számolták a plevnai török ellenállást. Ez súlyos véráldozatok árán, a szövetséges román hadsereget is bevonva, csak dec. 10-re sikerült. Plevna eleste után viszont végrehajthatóvá lett a Sipka-szoroson való átkelés, és az orosz csapatok lavinaként zúdultak le a Balkán-hegységből. 1878. jan. végére a balkáni török ellenállás teljesen megszűnt, és az oroszok előtt nyitva állott az út Konstantinápoly felé.
A nagy orosz győzelem aggodalommal töltötte el Angliát és Ausztria–Magyarországot. Oroszország jegyzéket kapott, amelyben Konstantinápoly elfoglalásának komoly következményeire figyelmeztették. A diplomáciai nyomás és Gorcsakov óvatos realizmusa eredményeként beszüntették a hadműveleteket, és 1878. jan. 31-én létrejött az orosz–török fegyverszünet. A helyzet mindamellett kritikus maradt, mert a békekötést illetően az orosz kancellár sem adott megnyugtató nyilatkozatot. Angliában fontolóra vették az Oroszország elleni háborút, és a földközi-tengeri brit hadiflotta febr. 15-én befutott a Boszporuszba. Bécsben febr. 24-én Andrássy háborús javaslatot terjesztett a közös minisztertanács elé. Háborúra azonban végül nem került sor, mert Andrássy javaslatait elvetették, s Ausztria–Magyarország passzivitása következtében Anglia sem kezdhetett hadműveleteket. Mindez a pánszláv körök pozícióit erősítette. 1878. márc. 3-án Konstantinápoly elővárosában, San Stefanóban aláírták az orosz–török békeszerződést, amelyben Oroszország kizárólag saját elképzeléseit juttatta érvényre. Törökországot alaposan megcsonkították. Oroszország a Kaukázus vidékén magához ragadta Batum és Kars környékét, Kelet-Európában pedig annektálta Besszarábia déli részét, amely az 1856-os párizsi béke óta Romániához tartozott. Románia, Szerbia és Montenegró teljes függetlenséget nyert, és területi kompenzációban, ill. területnövelésben részesült. Bosznia és Hercegovina autonómiát kapott. A Balkán keleti felén 160 000 km2 területen és közel 5 millió lakóval megalakult az autonóm Bulgária, a nagy délszláv állam. A békeszerződés azt is kilátásba helyezte, hogy Bulgária 2 esztendeig orosz megszállás alatt marad. A San Stefanó-i béke tulajdonképpen véget vetett a balkáni török uralomnak. A Porta csupán Albánia és az autonóm Bosznia-Hercegovina fölött őrizhette meg fennhatóságát, de a területi kapcsolat híján az amúgy is forrongó tartományok megtartása reménytelennek látszott.
Törökországnak az volt a szerencséje, hogy a Balkán orosz érdekek szerinti átrendezése a nagyhatalmi érdekekkel is szögesen ellenkezett. A San Stefanó-i béke Londonban is, Bécsben is határozott elutasításba ütközött. Angliában különösen Nagy-Bulgária létrehozása keltett aggodalmat, mert az erős délszláv államban orosz ugródeszkát láttak Konstantinápoly felé. Ausztria–Magyarországon attól tartottak, hogy Bulgária 2 éves orosz megszállása következtében majd a Balkán-félsziget nyugati fele is a cárizmus érdekszférájába kerül. A San Stefanó-i békét követően a 2 hatalom jegyzékben követelte Oroszországtól, hogy a békeszerződést bocsássa az 1856-os párizsi szerződést aláíró hatalmak nemzetközi kongresszusa elé. Az orosz diplomácia a végleges válasz előtt még megkísérelte, hogy külön megállapodásra lépjen Ausztria–Magyarországgal, a budapesti szerződés be nem tartása miatt neheztelő Monarchia azonban erre nem mutatott hajlandóságot. Gorcsakov végül hivatalosan közölte az érdekeltekkel, hogy Oroszország elfogadja Anglia és Ausztria–Magyarország kongresszusajánlatát.
A cári diplomácia márc. végén nyilvánította ki készségét a San Stefanó-i béke revíziójára, a nemzetközi kongresszus előkészítése azonban még hosszú időt vett igénybe. Az érdekelt nagyhatalmak a nemzetközi kongresszust nem vitafórumnak szánták, hanem olyan értekezletnek, amely szentesíti a megkötött megállapodásokat. A kongresszus előkészítésének idején így éles diplomáciai küzdelem zajlott. A kezdeményezést Anglia és Ausztria–Magyarország tartotta kezében. A 2 hatalom együttesen követelte Oroszországtól, hogy járuljon hozzá a Bulgáriával kapcsolatos területi intézkedések megváltoztatásához, Anglia ezenfelül még a kaukázusi orosz szerzemények megrövidítését is kívánta. Az orosz diplomácia sokáig ellenállt, de végül a számára nem létfontosságú kérdésekben engedett. Az 1878. máj. 30-án aláírt angol–orosz egyezmény értelmében Oroszország hozzájárult a Bulgáriával kapcsolatos követelésekhez, ennek fejében Anglia elismerte Oroszország kaukázusontúli szerzeményeit, s hozzájárult Besszarábia déli részének annektálásához. Anglia 1878. jún. 4-én Törökországgal is egyezményt kötött, s annak fejében, hogy kilátásba helyezte Törökország ázsiai területeinek megvédését, elérte, hogy Törökország átengedje neki Ciprus szigetét. Ausztria–Magyarország azt kérte Angliától, hogy az összehívandó nemzetközi kongresszuson indítványozza Bosznia-Hercegovina osztrák–magyar annektálását. Brit részről ennek nem volt akadálya, és az 1878. jún. 6-án aláírt osztrák–magyar–angol egyezmény kilátásba helyezte, hogy a 2 hatalom az összehívandó nagyhatalmi tanácskozáson közös irányvonalat fog követni.
A nagyhatalmak kongresszusa 1878. jún. 13-án ült össze Berlinben. A kongresszuson az 1856. évi párizsi szerződést aláíró hatalmak (ill. jogutódjaik) – Anglia, Ausztria–Magyarország, Franciaország. Németország, Olaszország, Oroszország és Törökország – vettek részt teljes jogú mandátummal. A hatalmak 3-3 tagú delegációval képviseltették magukat, amelyet a miniszterelnökök, ill. a külügyminiszterek vezettek. A delegációk vezetői Disraeli (Anglia), Andrássy (Ausztria–Magyarország), Waddington (Franciaország), Bismarck (Németország), Corti (Olaszország), Gorcsakov (Oroszország) és Caratheodory (Törökország) voltak. A kongresszuson részt vettek még Görögország, Irán, Románia, Szerbia és Montenegró meghatalmazottai is, de ők csupán a saját országaikat érintő tanácskozásokba kapcsolódtak be. A kongresszus elnökévé Bismarckot választották. Az egyes kérdéseket a teljes joggal rendelkező delegátusok plenáris üléseken vitatták meg, és a megbeszéléseket, valamint azok eredményeit hivatalos jegyzőkönyvbe foglalták.
A tanácskozások, noha a legfontosabb kérdéseket már korábbi megállapodások szabályozták, nem voltak mentesek vitáktól és feszültségektől. Bulgária déli határainak meghúzásában Gorcsakov és Disraeli különbözött össze, hasonlóképp éles angol–orosz vita keletkezett a cárizmus kaukázusi szerzeményeinek kérdésében. A törökök makacsul ellenálltak Bosznia-Hercegovina tervezett osztrák–magyar annektálásának, úgyhogy Disraeli közös megegyezés alapján végül is csupán a 2 tartomány megszállását javasolta. Bulgária jövőjét illetően az angol–osztrák–magyar összhang is hiányzott. Disraeli Dél-Bulgáriát autonóm tartományként akarta berendezni, Andrássy az etnikailag körülhatárolt (tehát csupán Macedóniától megfosztott Bulgária) egysége felé hajlott. Az ellentétek – különösen angol–orosz vonatkozásban – annyira kiéleződtek, hogy Gorcsakov is, Disraeli is 2 alkalommal is elutazással fenyegetődzött. Nem utolsósorban a házigazda és az elnök tisztét betöltő Bismarck kitartó közvetítésének volt köszönhető, hogy az ellentétek végül elrendeződtek, és a 7 hatalom képviselői 1878. júl. 13-án aláírták a San Stefanó-i béke helyébe lépő berlini szerződést.
A szerződés 64 cikkelye az érintett országok rendjében intézkedett a területi és egyéb változtatásokról. Bulgária tekintetében gyökeresen megváltoztatta a San Stefanó-i béke előírásait. Az autonóm Bulgária a Balkán hegyvonulatától északra fekvő területre korlátozódott, 64 000 km2 területtel és kevesebb mint 2 millió lakossal. Az autonóm Bulgária maga választhatta fejedelmét, ez azonban nem lehetett valamely európai uralkodóház tagja. A választást az európai hatalmaknak és a Portának kellett megerősítenie. Macedónia visszakerült Törökországhoz. A Balkán hegyvonulatától délre fekvő terület Kelet-Rumélia néven a Portától függő tartomány maradt, amely közigazgatási autonómiát kapott. A tartomány szervezeti szabályzatának kidolgozását európai bizottságra bízták, de a szerződés már előre megszabta, hogy a tartományt török csapatok nem szállhatják meg, és hogy a főkormányzót a Porta a hatalmak egyetértésével nevezi ki 5 évi időtartamra. Bulgária és Kelet-Rumélia orosz megszállásának időtartamát a szerződés 9 hónapra korlátozta. Szerbia és Montenegró teljes függetlenséget kapott és nem túl jelentős területnövelésben is részesült. Románia függetlenségét szintén elismerte a szerződés, de azzal a feltétellel, hogy Románia alkotmánymódosítást hajt végre, és biztosítja valamennyi vallás követőinek (vagyis a zsidók) törvény előtti egyenlőségét. A szerződés kötelezte Romániát arra, hogy Besszarábia déli részét adja vissza Oroszországnak, kompenzáció fejében viszont megkapta Törökországtól (ill. Bulgáriától) Dobrudzsa egy részét. Görögország számára határkorrekciót helyeztek kilátásba, s előírták az ennek foganatosításához szükséges közvetlen görög-török tárgyalásokat. A szerződés felhatalmazta Ausztria–Magyarországot Bosznia-Hercegovina és a Novibazári szandzsák megszállására. Oroszország megkapta Kars, Ardahan és Batum környékét, s egyben kötelezettséget vállalt, hogy biztosítja Batum szabad kikötő státusát. Az iráni–török határon Irán javára határkorrekciót hajtottak végre. Törökország kötelezettséget vállalt a keresztények vallásszabadságának biztosítására.
A berlini szerződés intézkedéseinek végrehajtása, már ahol az orosz–török háború fejleményei nem teremtettek befejezett tényeket 1878–81 folyamán ment végbe. Az osztrák–magyar haderő 1878. júl. 29-én kezdte meg Bosznia-Hercegovina megszállását, de a mohamedán lakosság ellenállása miatt Szarajevó elfoglalására csak aug. 29-én került sor. Az 1879. ápr. 2-án aláírt osztrák–magyar–török egyezmény jóváhagyta az okkupációt, de biztosította a szultán szuverén jogainak fenntartását. Az 1879. ápr. 21-én aláírt osztrák–magyar–török egyezmény értelmében a Szerbia és Montenegró közötti földsáv, a Novibazári szandzsák megszállására is sor került. Az európai bizottság 1878–79 folyamán kidolgozta Kelet-Rumélia szervezeti szabályzatát, és a Porta 1879. máj. 21-én kinevezte a főkormányzót. Az orosz megszálló csapatok 1879. aug. 1-jére befejezték Bulgária és Kelet-Rumélia kiürítését. 1881 folyamán Epirusz és Thesszália Görögországhoz került.
A berlini szerződés cikkelyei közül jó néhány igen rövid életűnek bizonyult. 1885. szept.-ben Plovdivban, Kelet-Rumélia fővárosában felkelés tört ki, és Battenberg Sándor bolgár fejedelem az egyesült Bulgária fejedelmévé nyilvánította magát. Az egyesülés nemzetközi jogi jóváhagyása orosz ellenkezés miatt nem történt meg, de végül a szultán – angol javaslatra – 1886-ban a bolgár fejedelmet nevezte ki Kelet-Rumélia kormányzójává. Oroszország 1886-ban megszüntette Batum szabad kikötő státusát. Ferenc József 1908. okt. 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését, s nyilvánosságra hozta a Novibazári szandzsák kiürítésére vonatkozó döntését. Bulgária 1908. okt. 5-én proklamálta függetlenségét. A Bulgáriát, Szerbiát, Görögországot és Montenegrót magában foglaló Balkán Szövetség 1912. okt.-ben háborút indított Törökország ellen, amelyben az utóbbi vereséget szenvedett. Törökország kiszorult a Balkán-félszigetről. A Törökország és Bulgária közötti, ill. a balkáni államok közötti határt az 1913. máj. 30-án aláírt londoni béke jelölte ki.
