A bécsi kongresszus, 1815
A bécsi kongresszus, 1815
Az 1792. ápr. 20-án a forradalmi Franciaország által megindított s csaknem negyedszázadig tartó háborúsorozat gyökeresen megváltoztatta Európa politikai térképét és a hatalmi viszonyoknak az 1648-as vesztfáliai béke óta fennálló rendjét. Az egyes háborús periódusokat lezáró békék (Basel, 1795; Campoformio, 1897; Luneville, 1801; Amiens 1802; Pozsony, 1805; Tilsit, 1807; Schönbrunn, 1809), ill. deklarációk (a Rajnai Szövetség létrehozása, 1806; a kontinentális zárlat, 1806; I. Ferenc osztrák császár lemondása a német-római császári koronáról, 1806) nagymértékű területi változtatásokat foganatosítottak, és Európában Franciaországé lett a vezető szerep. 1812-ben, Napóleon hatalmának tetőpontján a közvetlen annexiók révén Franciaországé volt a német Rajna-balpart, Belgium, Hollandia, Illíria, Piemont és Közép-Olaszország; a császár protektorátusa alatt állott a mai Nyugat-Németország területén létrehozott Rajnai Szövetség és a Lengyelország legnagyobb részére kiterjedő Varsói Nagyhercegség; Napóleon fivérei és tábornokai uralkodtak (vagy a trón várományosai voltak) az Itáliai és a Nápolyi Királyságban, Spanyolországban és Svédországban; szövetségi szálak fűzték Franciaországhoz a Dán és Norvég Királyságot, Poroszországot és az Osztrák Császárságot. Poroszország és Ausztria a sorozatos katonai vereségek és területi veszteségek következtében annyira meggyengült, hogy egyikőjük sem számított többé elsőrangú nagyhatalomnak. (Az osztrák elgyengülés szimptómája volt, hogy I. Ferenc 1810-ben leányát, Mária Lujzát nőül adta Napóleonhoz.) Az európai francia hegemónia csak azért nem volt teljes, mert Oroszország – noha csatlakozott a kontinentális zárlathoz – megőrizte mozgásszabadságát, s mert a legnagyobb ellenfél, Anglia, változatlanul kitartott.
A kontinentális hegemóniát Napóleon Oroszország leverésével szándékozott teljessé tenni, és a sikertől azt remélte, hogy Anglia is jobb belátásra tér. Az 1812. júl. 1-jén kezdődő oroszországi hadjárat azonban, amelyhez Franciaország megnyerte Ausztria és Poroszország katonai közreműködését is, kudarccal végződött. Napóleon a megfogyatkozott Grande Armée-vel szept. 7-én nem tudott győzni a borogyinói csatában, és szept. 13-án hiába foglalta el Moszkvát, az orosz hadsereggel a hátában visszavonulásra kényszerült. Dec. 5-én már csak hadserege roncsait maga mögött hagyva távozhatott Párizsba. A francia kudarc hatására megindult az újabb, sorrendben immár a hatodik franciaellenes koalíció kialakulása. York porosz tábornok 1812. dec. 30-án aláírta a tauroggeni konvenciót, amelyben kötelezettséget vállalt, hogy a jövőben nem vesz részt az orosz csapatok elleni hadműveletekben. 1813. febr. 26-án Oroszország és Poroszország között létrejött a kaliszi egyezmény (aláírók Kutuzov, ill. Hardenberg), amelyben Oroszország 150 000, Poroszország 50 000 katona kiállítására vállalkozott, és az orosz cár kötelezte magát, hogy a hadműveleteket addig nem fejezi be, amíg Poroszország nem nyeri vissza korábbi területeit. Poroszország 1813. márc. 27-én hadat üzent Franciaországnak.
Az újabb koalíció kialakulását az átmeneti francia katonai sikerek lelassították: Napóleon az újjászervezett francia hadsereggel 1813. máj. 21-én csatát nyert a szászországi Bautzen mellett, és négyhetes fegyverszünetet is sikerült kieszközölnie. Metternich osztrák kancellár, aki attól tartott, hogy a teljes francia vereség európai orosz túlsúlyt eredményez, ebben a helyzetben közvetítőként lépett fel. A jún. 26-án lezajlott drezdai találkozón megpróbálta rávenni Napóleont: egyezzen bele a Rajnai Szövetség és a Varsói Nagyhercegség feloszlatásába. Kilátásba helyezte viszont, hogy a császár megtarthatja az 1805. dec.-i pozsonyi béke előtti hódításait. Időközben 1813. jún. 14-én Anglia és Poroszország között létrejött a reichenbachi egyezmény (aláírók: Charles Stewart, ill. Hardenberg), amely a franciák által megszállt területek függetlenségének visszaállítását tűzte ki célul. Az egyezményhez Oroszország jún. 15-én csatlakozott, majd miután Metternich közvetítő akciója sikertelennek bizonyult, jún. 27-én Ausztria is. Ausztria 1813. aug. 12-én hadat üzent Franciaországnak. Az 1813. szept. 9-én létrejött teplitzi szövetségi szerződésben Oroszország, Poroszország és Ausztria (aláírók: Nesselrode, Hardenberg és Metternich) kötelezte magát, hogy Franciaországgal csak együttesen kötnek békét, s egyenként minimálisan 150 000 katonát állítanak ki. A megállapodáshoz okt. 3-án csatlakozó Anglia 1 millió font sterling anyagi támogatást helyezett kilátásba.
Az újra meginduló hadműveletekben a szövetségesek jelentős számbeli fölénnyel rendelkeztek. Napóleon védekezésbe szorult. Jóllehet a szövetségesek számbeli fölénye egyre inkább éreztette hatását, a császár mégis döntő ütközetre szánta el magát. Erre 1813. okt. 16-18-án Lipcse melleit került sor: Napóleon „a népek csatájában” vereséget szenvedett. A hadműveletek 1814 tavaszán francia földön folytatódtak. Anglia, Ausztria, Poroszország és Oroszország az 1814. márc. 1-jén Chaumont-ban létrejött négyes szövetségi szerződéssel erősítette meg együttműködési szándékát (aláírók: Castlereagh, Metternich, Hardenberg és Nesselrode). A szerződő felek kötelezték magukat, hogy egyenként 150000 katonát állítanak ki, s nem kötnek különbékét Napóleonnal. Anglia újabb 5 millió font sterling támogatás folyósítását helyezte kilátásba. A szerződésben külön cikkelyek intézkedtek arról, hogy Franciaországot vissza kell szorítani régi határai mögé, hogy Németországnak, Itáliának, Spanyolországnak, Hollandiának és Svájcnak vissza kell nyernie függetlenségét, és hogy föderatív kapcsolatot kell létesíteni Németország szuverén államai között. A szövetséges haderők 1814. márc. 31-én bevonultak Párizsba. Napóleon ápr. 11-én maga és örökösei nevében lemondott a francia trónról. A lemondás módozatait részletesen szabályozta a még aznap Párizsban Ausztria, Poroszország és Oroszország, valamint a Napóleon meghatalmazottai által Fontainebleau-ban aláírt szerződés. Napóleon mint szuverén fejedelemséget élethossziglan megkapta Elba szigetét, hozzá 2 millió frank évjáradékot a francia államkasszából. Az excsászár a francia gárda 400 tagját magával vihette Elba szigetére, és a tulajdonában maradt az őt oda szállító korvett. Mária Lujza – a maga és Napóleon leszármazottai nevében – Párma, Piacenza és Guastalla uralkodója lett. Napóleon anyja és testvérei számára összesen 2 500 000 frank évjáradékot biztosítottak. Napóleon ápr. 20-án elbúcsúzott csapataitól.
A francia szenátus a szövetségesek márc. 31-i felhívásának megfelelően már ápr. 2-án megfosztotta trónjától Napóleont, és ápr. 6-án úgy nyilatkozott, hogy a kivégzett XVI. Lajos fivérét Provence grófját hívja meg a francia trónra. A gróf a meghívást elfogadta, s ápr. 24-én az emigrációból XVIII. Lajos néven visszatért Franciaországba. A szenátus még az uralkodó hazaérkezése előtt helytartóvá nevezte ki Artois grófját, és megbízta, hogy kezdjen fegyverszüneti tárgyalásokat a szövetségesekkel. A fegyverszüneti szerződés ápr. 23-án létrejött, majd máj. 30-án Párizsban sor került a békeszerződés aláírására. A 33 cikkelyből álló, francia nyelvű szerződés 4 azonos szövegű okmányból állt, amelyet Franciaország, ill. Anglia, Ausztria, Poroszország és Oroszország megbízottai külön-külön írtak alá. A szerződés megfosztotta Franciaországot a forradalmi és a napóleoni időszakban szerzett összes hódításaitól, de biztosította számára, hogy megtarthatja 1792. jan. 1-je előtti, tehát a háborúk megindulásakor fennállott határait. Ez az engedmény azonban csak Franciaország kontinentális területeire vonatkozott, mert a 7. és 8. cikkely értelmében Málta, Tobago, Saint Lucie, Isle de France, Rodrigue és Seychelle Angliához került. A szövetségesek, hogy bizonyságot adjanak arról, hogy a háború következményeit el akarják törölni, lemondtak arról, hogy Franciaországtól jóvátételt követeljenek. A szerződéshez csatolt kiegészítő cikkelyekben még egyszer leszögezték, hogy az 1805-ös pozsonyi, az 1809-es schönbrunni, ill. az 1795-ös bázeli és az 1807-es tilsiti békét érvénytelennek nyilvánítják. A szerződés 32. cikkelye kilátásba helyezte, hogy 2 hónapon belül a jelenlegi háborúban részt vevő valamennyi hatalom Bécsbe küldi megbízottjait, hogy az ott tartandó kongresszuson teljessé tegyék a szerződés határozatait.
A párizsi békeszerződésben előirányzott 2 hónap helyett csak jóval később, 1814. szept. közepétől kezdtek gyülekezni Bécsben az államfők, kormányfők, külügyminiszterek és nagykövetek, de mondhatni, hogy aztán teljes számban megjelentek. Az uralkodók közül a vendéglátó I. Ferenc osztrák császár mellett ott volt I. Sándor orosz cár, III. Frigyes Vilmos porosz király, a dán, a bajor és a württembergi király, a badeni és a weimari nagyherceg, ill. számos kisebb ország fejedelme. A legjelentősebb államok: Portugália, Spanyolország, Franciaország, Anglia, Poroszország, Ausztria, Bajorország, Württemberg, Hollandia, Svájc, Szardínia, a Pápai Állam, Szicília, Dánia, Svédország és Oroszország emellett kormányfőikkel, ill. külügyminisztereikkel képviseltették magukat. Közülük különösen az osztrák Metternich, az angol Castlereagh, az orosz Nesselrode, a porosz Hardenberg és a francia Talleyrand játszott meghatározó szerepet. A teljes jogú meghatalmazottak és küldöttek száma 216-ra rúgott, mert összesen 200 állam, város és különféle közösség képviseltette magát. Csupán Törökország és Napóleon egykori lovassági tábornoka, Murat Nápolyi Királysága maradt távol.
A kongresszus struktúrájával és ügyrendjével kapcsolatban a legkülönbözőbb elgondolások merültek fel a négyek tanácsával kezdve a hatok, a kilencek, a tizenhatok tanácsán át egészen a mandátummal rendelkezők összességének plenáris üléséig. Az előzetes megbeszélések egészen dec. elejéig elhúzódtak. Végül olyan megállapodás született, hogy a legfontosabb kérdések megtárgyalása és eldöntése az 5 nagyhatalom – Ausztria, Anglia, Franciaország, Poroszország és Oroszország – megbízottaiból alakított bizottság elé kerül, míg a kevésbé jelentős ügyek megtárgyalásába bevonják Portugália, Spanyolország és Svédország képviselőit is. A kongresszus egésze soha nem ült össze, és az – Friedrich Gentz, a kongresszus titkárának megjegyzése szerint – tulajdonképpen csak a tárgyalások eredményeként elfogadott zárójegyzőkönyvben kelt életre. Testet öltött viszont ez az összejövetel a vég nélküli szórakoztató rendezvényekben, és az utókor nem indok nélkül nevezte el „táncoló kongresszusnak”.
Az új európai rend bizonyos elveiben egyetértés állt fenn a napóleoni Franciaország fölött győztes nagyhatalmak között. Az új épületet a nemzeti szempontok teljes mellőzésével a dinasztikus törvényesség, a legitimitás elvi fundamentumára akarták ráhúzni. A dinasztiák restaurálását és az uralkodóházak eredeti területi birtokainak szavatolását kívánták: visszakanyarodást minden tekintetben a francia forradalom előtti állapotokhoz. A legitimitás teóriájából csak ott és annyiban kívántak engedni, ahol azt a klasszikus diplomáciában polgárjogot nyert gyakorlati szempont, az európai egyensúly elve szükségessé tette.
A tárgyalások során azonban kiderült, hogy az általános elvekben mutatkozó egyetértés nem küszöböli ki a hatalmi érdekekben mutatkozó nézeteltéréseket. Oroszország rögtön a kezdetkor megbontotta a nagyhatalmak koncertjét. A cári diplomácia azon az állásponton volt, hogy a rendezés nem mehet végbe Oroszország nagyarányú területi gyarapodása nélkül. I. Sándor és Nesselrode igényt jelentett be egész Lengyelországra, ami annyit jelentett, hogy a korábbi többrendbeli osztozkodás alkalmával Poroszországnak, ill. Ausztriának jutott lengyel részt is be akarja kebelezni. Mindezért Poroszországot Szászország, Ausztriát pedig a kisebb német fejedelemségek rovására kívánta kárpótolni. Ez utóbbi szögesen ellenkezett a legitimitás elvével, aminek éppen Oroszország volt a legfőbb védnöke, de az orosz diplomácia úgy értelmezte a legitimitást, hogy az nem vonatkozik azokra a dinasztiákra, amelyek a Napóleon melletti kitartásukkal méltatlanná váltak a dinasztikus törvényességre. A legitimizmus elvét az orosz diplomácia a Franciaországgal kapcsolatos kérdések rendezésénél kívánta maradéktalanul érvényesíteni. Ez egyszerre jelentette az eredeti francia határok szavatolását és a szomszéd államok túlzott megerősödésének megakadályozását. Orosz vélemény szerint ugyanis egyedül a nagyhatalmi rangon tartott Franciaország ellensúlyozhatta a tengereken és a gyarmatokon vetélytárs nélkül maradt Angliát. A francia nagyhatalmi rang megtartásának egyik eszköze a német széttagoltság konzerválása volt, ami ráadásul biztató távtatokat nyitott a cárizmus közép-európai beavatkozása számára.
Az európai újjárendezés orosz programjára az angol diplomácia reagált a legnagyobb élénkséggel. Pedig a tervezet a brit érdekövezet számos területét még csak nem is érintette. A tengeri közlekedés szempontjából kulcsfontosságú területeken – Máltában, Helgolandban, Ceylonban és Fokföldön – az angol fennhatóságot már a kongresszus összejövetele előtt nemzetközi megállapodások szavatolták. Angliában azonban tudták, hogy a brit tengeri főhatalom sok tekintetben a kontinentális viszonyok függvénye. Minden olyan rendezés, amely nem eredményezi Franciaország kellő korlátozását, ugyanakkor Oroszország hatalmát túlzott mértékben megnöveli, veszélyezteti a brit tengeri és gyarmati pozíciókat. Castlereagh az orosz tervezettel a nagy koalíciós miniszter, Pitt programját szegezte szembe: az eredeti határai mögé visszaszorított Franciaországot olyan nagyhatalmakkal és megerősített államokkal kell körülvenni, amelyek képesek megakadályozni a francia hódító törekvések feléledését. Castlereagh Oroszország lengyel annexiós terveivel szemben is határozott vétót nyilvánított.
Az angol elgondolások támogatásra találtak Ausztriában és Poroszországban. Metternich a Grande Armée oroszországi katasztrófája óta mélységesen aggódott a cárizmus hatalmi súlyának megnövekedése miatt. A lengyelországi orosz tervezet pedig kifejezetten osztrák területi érdekeket érintett. III. Frigyes Vilmos és Hardenberg is nehezen tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a már porosz tulajdonnak tekintett lengyel területek Oroszország birtokába kerüljenek. Az angol diplomácia erőfeszítései eredményre vezettek: Castlereagh, Metternich és Hardenberg együttesen fordultak I. Sándorhoz, hogy mérsékelje lengyelországi igényeit. A válasz goromba visszautasítás volt, aminek hatására, és a szászországi kompenzációban reménykedve III. Frigyes ismét I. Sándor oldalára állt. A diplomáciai vállalkozás kudarca viszont alkalmat adott Talleyrand-nak, hogy felajánlja együttműködését Ausztriának és Angliának, és ezzel kiemelje Franciaországot a párizsi béke óta fennálló elszigeteltségből. Metternich és Castlereagh az ajánlatot elfogadta, s ennek eredményeként 1815. jan. 3-án aláírták a bécsi titkos szerződést. A szerződő felek kötelezték magukat, hogy minden eszközzel akadályozni fogják az orosz és a porosz területi aspirációk megvalósulását, és szükség esetén a háborútól sem riadnak vissza. Erre az esetre egyenként 150 000 katona kiállítását helyezték kilátásba, és kötelezettséget vállaltak, hogy a békét csak együttesen kötik meg. A szerződéshez Bajorország, Hannover, Hollandia és Hessen–Darmstadt is csatlakozott.
A bécsi titkos szerződés által kilátásba helyezett szakítás mindamellett nem következett be, mert Napóleon franciaországi visszatérése új helyzetet teremtett. Az excsászár 1815. márc. 1-jén a dél-franciaországi Juanban lépett partra, és márc. 20-án – valóságos diadalmenet után – már a Tuilleriákban volt. A Franciaország-szerte megnyilvánuló szimpátia azonban nem ringatta nyugalomba az újra hatalomra került diktátort. Tudta, hogy trónjának sorsa a francia határ mentén lábhoz tett fegyverekkel álló szövetséges seregektől függ. Volt ellenfeleit békés szándékainak kinyilvánításával próbálta mindenekelőtt megnyugtatni. De azt az eszközt sem vetette meg, amelyet a véletlen szerencse adott kezébe. A bécsi titkos szerződés egyik példányát ugyanis a Párizsból sebtiben távozó XVIII. Lajos íróasztalán találta. Az okmányt gyorsan megküldte I. Sándornak annak bizonyságául, hogy a trónját neki köszönhető Bourbon-dinasztia és a nagyhatalmi rangját általa visszanyerő Habsburg-ház nem érdemlik meg támogatását. A császár azt remélte, hogy a leleplezés elháríthatatlan akadálya lesz az újabb franciaellenes koalíció kialakulásának.
Reményei azonban nem váltak valóra. A francia veszély hírére helyreállt a felbomlott nagyhatalmi koalíció egysége. A Franciaország elleni újabb háborút – Metternich javaslatára – még aznap elhatározták, amikor Napóleon hazatértének híre Bécsbe érkezett. Márc. 13-án a párizsi békét aláíró 8 hatalom – köztük a restauráció Franciaországa – deklarációt adott ki, amelyben Bonapartét mint a „világbéke feldúlóját” törvényen kívül helyezték. I. Sándor gőgösen jelentette ki: sem békét, sem fegyverszünetet, sem megbékülést ezzel az emberrel. Márc. 25-én Ausztria (Metternich), Anglia (Castlereagh), Poroszország (Hardenberg) és Oroszország (Nesselrode) aláírta a négyes szövetségi szerződést, amelyben egyenként 150 000 katona kiállítására kötelezték magukat. A szerződéshez Nápoly, Svédország és Törökország kivételével valamennyi európai állam csatlakozott.
A háború újrakezdése 2 fontos területen, Itáliában és Németországban önmagában is hozzásegített a helyzet tisztázásához. A nagyhatalmak részéről nem volt akadálya annak, hogy a Bourbonok és a Habsburgok visszaszerezzék itáliai pozícióikat, de ehhez előbb el kellett távolítani a Nápolyban uralkodó Murat tábornokot. A nápolyi király Napóleon franciaországi visszatérésének hírére kétségbeesett lépésre szánta el magát: proklamálta egész Itália függetlenségét és hadat üzent Ausztriának. Az erők nem voltak egyenlőek, és Murat már máj. folyamán döntő vereséget szenvedett. A Habsburgok visszatérhettek Közép-Itáliába, a Bourbonok pedig Nápolyba. A francia fenyegetés Németországban is meggyorsította az elrendezést. A chaumont-i szerződés kilátásba helyezte ugyan Németország föderatív alapon történő megszervezését, de a 2 német nagyhatalom hajlott arra, hogy minél több kis német államot bekebelezzen. Most, hogy a nagyhatalmaknak újra katonákra volt szükségük, a kisebb államok feltételeket szabhattak, s hatékonyabban ragaszkodhattak ahhoz, hogy szuverenitásukat garantálják. 1815. jún. 8-án 39 állam képviselője aláírta a Német Szövetség alapító okmányát. Ennek értelmében államszövetség létesült az aláíró országok között, amelynek az volt a tartalma, hogy a szövetség tagjai a szövetség valamelyik állama ellen irányuló támadást saját maguk ellen irányuló támadásnak nyilvánítottak, és kölcsönös fegyveres segítségnyújtásra kötelezték magukat. A szövetség ügyeinek irányítására Szövetségi Gyűlést hoztak létre, amely Frankfurtban osztrák elnökség alatt ülésezett, és amelyben valamennyi tagállam lakói számával arányos szavazati joggal rendelkezett. A külhatalmak a Szövetségi Gyűlésnél diplomáciai képviselettel rendelkeztek, maga a szövetség azonban csak tagállamain keresztül képviseltette magát külföldön. A Német Szövetség a német államok szövetsége volt, de Holstein birtoklása révén Dánia, Luxemburg birtoklása révén a Németalföldi Királyság, Hannover tulajdona révén pedig Anglia is helyet kapott benne, ugyanakkor nem tartoztak a szövetséghez Ausztria lengyel, magyar és olasz területei, valamint Poroszország lengyel szerzeményei.
Az általános rendezés sem váratott tovább magára. A következő napon, 1815. jún. 9-én sor került a kongresszus zárójegyzőkönyvének aláírására. Az ünnepi aktusnál 7 nagyhatalom képviseltette magát. A 4 „nagy”: Oroszország, Anglia, Ausztria és Poroszország; a 2 szövetséges: Svédország és Portugália; valamint a továbbra is tárgyaló félnek tekintett Bourbon-Franciaország. A sorból azonban, noha a „hetek” között lett volna a helye, hiányzott a spanyol meghatalmazott. A Pireneusi-félsziget elégedetlen nagyhatalma csak jóval később, 1817. jún. 7-én adta meg hozzájárulását. A kongresszuson részt vevő országok később ugyancsak valamennyien csatlakoztak a zárójegyzőkönyvhöz.
Az „Acte finale” 121 cikkelyt tartalmazott, érvényessége Törökország kivételével valamennyi európai államra kiterjedt. A zárójegyzőkönyv egésze a hatalmi egyensúly jegyében fogant. Hogy a mérleg nyelve középen állt meg, ez leginkább a 2 kritikus területen, a francia és az orosz határ mentén látszott. Az ellentétes irányú angol, ill. orosz törekvés egyenlege a francia határ mentén létrehozott ütközőállamok láncolata lett. Északon a Belgiummal megerősített Hollandia, keleten a rajnai tartományokat annektáló Poroszország, délen pedig a Genuával kiegészült Szárd Királyság kapta a feladatot, hogy az újabb francia hódító törekvések útjába álljon. A védelmi gát Svájc 1815. nov. 20-án történt semlegesítésével vált teljessé. Az egyensúly érvényesülése az orosz határ mentén abban mutatkozott, hogy Oroszország megkapta Lengyelország legnagyobb részét (az egész volt Varsói Nagyhercegséget), de szavatolták Ausztria korábbi lengyelországi birtokait, valamint Poroszország szerzeményeinek egy részét is. Az angol–orosz egyensúlyt az is megerősítette, hogy törvényesítették Anglia korábbi gyarmati szerzeményeit – Máltát, Helgolandot, Ceylont és Fokföldet –, noha a kontinentális mérleg szempontjából ez csupán formalitásnak számított.
A hatalmi mérleg a porosz és osztrák határok meghúzásánál is mértékadónak számított. Mindkét hatalom visszakapta azokat a területekei, amelyeket a Franciaországgal 1795 óta kötött békeszerződésekkel elveszített. Poroszország Vesztfáliát a Rajna mentén és Pozent Lengyelországban, valamint Tirolt, Vorarlberget, Karintiát és Krainát az egykori Szent Birodalomban. Továbbá, mert kénytelen volt átengedni Oroszországnak a harmadik lengyel osztozkodás alkalmával szerzett területeket (Varsó és Krakkó környékét), kárpótlásul megkapta a Szász Királyság területének felét és a svéd Pomerániát. Az angol biztonsági szempontok ugyanakkor lehetővé tették számára a rajnai tartományok (Trier, Köln, Aachen és Berg) megszerzését, valamint Vesztfália területének megnövelését. Ausztria területi restaurációja sem volt maradéktalan, hiszen Hollandia (új nevén a Németalföldi Királyság) az osztrák Belgium megszerzése révén növekedett rangos hatalommá. Az angol diplomácia azonban bőséges kárpótlást nyújtott a Habsburgoknak Itáliában. Osztrák tulajdon lett Velence, Isztria és Trieszt, a közép-itáliai trónokra, Toscanába, Modenába és Pármába pedig Habsburg-leszármazottak kerültek. Emellett Ausztria magához csatolhatta Dalmáciát és Salzburgot is. A Német Szövetség alapító okmányát beépítették a kongresszus zárójegyzőkönyvébe. Végezetül említést érdemel, hogy új államként létrehozták Luxemburgot és a Krakkói Köztársaságot, Norvégiát elvették Dániától és Svédországhoz csatolták.
A kongresszuson a zárójegyzőkönyv mellett egyéb megállapodások is létrejöttek. A vezető hatalmak 1815. febr. 8-án ünnepélyes nyilatkozatban ítélték el a rabszolga-kereskedelmet. Az 1815. márc. 19-én aláírt ún. bécsi szabályzat a diplomáciai képviselők rangjáról intézkedett A szabályzat a diplomaták egységes minősítése érdekében rangokat állapított meg, s azokat osztályokba sorolta. Az első osztályba a nagykövet (ambassadeur) és a pápa követe, a nuncius került: a második osztályba a követet (envoyé) és az internunciust (helyettes nuncius) sorolták; végül a harmadik osztályt az ügyvivő (chargée d’affaire) részére tartották fenn. (Az aacheni kongresszus 1818-ban ehhez még egy negyedik osztályt kreált, amelybe a miniszterrezidenst osztottak be. Ez rangban a követ és az ügyvivő között helyezkedett el.) A diplomáciai rangok egyúttal a külországokban felállítható képviseletek minősítését is jelentették, és az illető képviseletre mindig a megfelelő rangú diplomatát akkreditálták. A diplomáciai rangokról szóló szabályzat a bécsi kongresszus leginkább időtálló alkotásának bizonyult. A szabályzat az idők során bizonyos vonatkozásaiban módosult ugyan, de alapvető intézkedéseiben mind a mai napig érvényben van.
A zárójegyzőkönyvbe foglalt területi és egyéb intézkedések életbe léptetése mindaddig kérdéses maradt, amíg Franciaországban Napóleon uralkodott. A visszatért császárnak ezért számolnia kellett a négyes szövetség által 1815. márc. 25-én kilátásba helyezett fegyveres fellépéssel. Jóllehet a katonai helyzet a franciák számára kedvezőtlen volt – minden francia katonára 4 szövetséges fegyveres jutott –, Napóleon mégis maga kezdeményezett: megtámadta a koalíciót, még mielőtt az összpontosíthatta volna erőit. A modern hadviselés általa bevezetett metódusa az adott helyzetben csak hazardírozás volt. Az északon előretörő francia hadsereg csak visszaszorítani tudta a poroszokat, megverni nem, és amikor jún. 18-án az angolok arcvonalának feszült, oldalába kapta a tegnapelőtti ellenséget. Waterloo, a kis belga község, egy tüneményes politikai és katonai pályafutás utolsó állomása lett. Napóleon számára az újabb döntő vereség után már csak a lemondás maradt, és utána a Szent Ilona-szigeti száműzetés, ahonnan egy negyedszázad múlva csak haló poraiban kerül majd vissza. Franciaországnak azonban, amely újra a koalíció ítélőszéke elé került, viselnie kellett a „száz nap” következményeit. Az 1815. nov. 20-án aláírt második párizsi békében területcsonkítással (Saarlouis, Saarbrücken és Savoya maradéka), hadisarc kirovásával (700 millió frank) és keleti megyéinek 5 évre kilátásba helyezett megszállásával büntették meg. Az ugyane napon aláírt újabb négyes szövetség (Anglia, Ausztria, Poroszország és Oroszország részvételével) fegyveres fellépést helyezett kilátásba minden olyan esetre, ha Franciaország a békét újra megbontaná.
Napóleont száműzték, Franciaországot kalodába szorították, Európa népeit az abszolutizmus börtönébe zárták. Mindennel rendelkeztek, és mindent elrendeztek a bécsi törvényszék bírái, csak egyben nem voltak biztosak: hogy sikerült-e visszaszerezniök a lelkek fölötti uralmat is. Megsejtették, hogy uralmuk csak úgy lehet ismét teljes, ha a szívekből is száműzik a szabadság és a függetlenség vágyát. A küzdelemben azonban már csak ósdi fegyverekkel rendelkeztek: a romjaiból helyreállított feudális Európát a hit oltalma alá helyezték. 1815. szept. 26-án Párizsban, a legyűrt forradalom fővárosában I. Sándor. I. Ferenc és III. Frigyes Vilmos életre hívta a Szent Szövetséget. A 3 uralkodó „az elszakíthatatlan testvériség szálaival” kötötte össze egymást, s kötelezte magát, hogy népeit abban a szellemben fogja irányítani, „amely őket lelkesíti a vallás, a béke és az igazság megvédésére”. A keresztény társuláshoz a pápa és a török szultán, valamint az angol régens kivételével valamennyi európai uralkodó csatlakozott. Amikor a koronás államfők ellátták kézjegyükkel a „Szentírás igéi szerint” készült okmányt, szentül hitték, hogy ezzel a bécsi kongresszus zárójegyzőkönyvére is ráütötték az örökkévalóság bélyegét.
A bécsi kongresszus döntései, amelyek megfeleltek a hatalmi egyensúly és a legitimitás követelményeinek, nem bizonyulhattak tartósnak, mert figyelmen kívül hagyták a 19. sz. legjelentősebb eszmei-politikai áramlatát: a nacionalizmust. Ez az áramlat nemzetközi politikai síkon a nemzeti államok kialakításának formáját öltötte, s alapjaiban kérdőjelezte meg a bécsi kongresszuson elfogadott rendezést. Az egymást követő különböző megnyilvánulások lényeges változtatásokat eredményeztek, s a foganatosított változtatások végül nemzetközi jogi szankcionálást nyertek, amelyek a bécsi zárójegyzőkönyv vonatkozó cikkelyei helyébe léptek. Belgium az 1830. aug. 25-i brüsszeli forradalom eredményeként elszakadt a Németalföldi Királyságtól, s a londoni konferencián 1831. júl. 26-án a bécsi szerződést aláíró 5 nagyhatalom elismerte Belgium függetlenségét és semlegességét. Ausztria 1859-ben a Szárd Királyság és Franciaország elleni háborúban vereséget szenvedett, s az 1859. nov. 10-én aláírt zürichi béke értelmében lemondott Lombardia birtokáról. 1859–60 folyamán Párma, Modena, Toscana, ill. Nápoly csatlakozott a Szárd Királysághoz, amelynek eredményeként létrejött az Itáliai Királyság. Anglia, ill. Franciaország ezt különböző megfontolásokból tudomásul vette, ellenszolgáltatásul a Szárd Királyság az 1860. márc. 24-én aláírt torinói szerződésben átengedte Nizzát és Savoyát Franciaországnak. Az 1866-os háborúban Ausztria vereséget szenvedett Poroszországtól, és az 1866. aug. 23-án aláírt prágai béke értelmében elismerte a Német Szövetség feloszlását, az 1866. okt. 3-án aláírt bécsi békében pedig az Olasz Királyság javára lemondott Velencéről. Az 1866. aug. 18-án kötött német szövetségi szerződés értelmében a Majna vonalától északra fekvő német államok Poroszország vezetésével Északnémet Szövetséggé alakultak. Az 1870–71-es porosz–francia háború eredményeként 1871. jan. 18-án Versailles-ban kikiáltották a Német Császárságot. Norvégia 1905-ben felbontotta a Svédországhoz fűződő uniót, és az 1905. szept. 23-án aláírt karlstadti egyezménnyel Svédország ezt tudomásul vette. A közép-kelet-európai és kelet-európai térséget érintő változások, ill. e változások nemzetközi jogi jóváhagyása az I. világháború után következett be.
