Környezetvédelem
Környezetvédelem
A környezet tágabb értelemben az a hely, ahol mindnyájan élünk. Szűkebb értelemben, de pontosabb megfogalmazásban az egy szervezetet körülvevő összes abiotikus (élettelen) és biotikus (élő) tényezőt nevezzük környezetnek. Abiotikus tényezők éghajlati (hő, fény, csapadék. szél stb.), talaj (a talaj sajátságai), orografikus (hegyrajzi, domborzati). Biotikus tényezők növények, állatok, ember és ezek kölcsönhatásai. A környezet fogalmába tartozik az ember alkotta művi környezet, így a települési környezet és a kulturális örökség is.
A környezetvédelem a környezet védelmére tett intézkedések összessége, melynek célja egyrészt az ember természetes életfeltételeinek fenntartása a biocönikai (állandósult életközösségek) egyensúly és természeti rend fenntartása, másrészt a művi környezet és a kulturális örökség értékeinek megóvása.
Az ember ma is része a természetes élővilágnak de része az általa létrehozott kulturális és technológiai rendszereknek is: megváltoztatja a környezetét, amikor szétrombolja az ökoszisztémákat, tudatosan átalakítja azokat, vagy új ökológiai egységeket hoz létre. Ezt teszi, amióta letelepedett, földművelésbe kezdett, városokat teremtett: s az ipari forradalom óta megsokszorozódtak lehetőségei az ökoszféra átalakítására.
Környezetterhelés általában minden, a szokásostól eltérő helyzet. A természetes környezetterhelést a környezet szélsőséges abiotikus és biotikus tényezői okozzák – pl. vulkáni kitörések (abiotikus tényező) –, amelyek hatalmas mennyiségű port juttatnak ki az atmoszférába: sáskahadak (biotikus tényező), amelyek óriási területek növényzetét pusztíthatják el.
Antropogén környezetterhelésen olyan tényezők hatását értjük. amelyeket az ember okoz. Terhelési tényezők ökológiai értelemben azok a kémiai és fizikai tényezők, amelyek nem tartoznak a természetes körülményekhez és azok az abiotikus tényezők, amelyek a növényeket, állatokat, az embert és a természetes vagy az embertől befolyásolt ökoszisztémák biológiai egyensúlyát zavarhatják vagy veszélyeztethetik.
A történetem előtti időszakban nem volt környezetterhelés, mert a vadászó és gyűjtögető ember csak azt használta, amit számára a természet nyújtott, és mindezt úgy használta fel, hogy az utána ismét visszajutott a természet körforgásába. Ez a beavatkozás az energiaáramlást és az agyagcserét nem zavarta meg, a természetet tartósan nem terhelte.
Az ókorban, a görög kultúra és a római birodalom idején, az erdők kiirtásával, a szántóföldi műveléssel, az állattartással a környezet megváltozott. (Platón a Kritiaszban felpanaszolja a mezőgazdaság következtében beálló talajromlást Attikában.) Mivel azonban az aratás után a hulladékok, valamint a fekália általában ismét visszakerültek a földekre, és az egyéb anyagi igényeket (energia, ruházkodás, építési anyag stb.) a megújítható természeti erőforrásokból elégítették ki, ezért a mezőgazdaságilag hasznosított ökoszisztémák nem károsodtak jelentősen. A népesség növekedésével és a civilizáció fejlődésével kialakult nagyvárosokban (Athén, Alexandria, Róma) a szennyvíz és a szemét fertőzési gócokat okozott, ezek veszélyét azonban igyekeztek elhárítani hulladékszállítással, csatornázással (pl. Rómában a cloaca maxima).
A középkorban vidéken az ipari forradalomig nem változott az életmód, és a mezőgazdasági ökoszisztémák állandósága hosszú időn át fenntartható volt. A kisvárosokban viszont nem ismerték fel a környezetterhelés legfontosabb problémáit, és az ókor technikai-higiéniai viszonyai eltűntek, a hiányos szennyvíz- és hulladékeltávolítás többek között az ivóvíz elszennyeződéséhez vezetett. A patkányok elszaporodása következtében milliókat elpusztító pestisjárványok léptek fel.
Az ipari forradalom után az iparosodás és a népességrobbanás miatt a környezetterhelés fokozódott. Korábban is voltak a környezetben előforduló olyan anyagok, amelyek felhalmozódásuk miatt terhelést okoztak, ezekhez járultak most a természetidegen anyagok, amelyeknél nincs természetes lebontási mechanizmus. A városokban a levegőszennyezők, először a gáz formájú emissziók – mint az SO2 –, továbbá a por érték el a terhelő mértéket. Az ipari fejlődés következménye a vizek terhelése nehezen lebontható vagy lebonthatatlan mérgező anyagokkal. A kommunális szennyvizekkel a vizekbe jutó foszfor a tavak, a folyók és parti vizek káros tápanyaggazdagodási folyamatát (eutrofizálódás) okozta.
Az emberi tevékenység környezetterhelő káros hatásainak globalizálódására, vagyis egész Földünkre kiható voltára George Perkins Marsh 1874-ben publikált könyve – The Earth as Modified by Human Action (Az emberi tevékenységgel megváltozott Föld) – hívta fel először a figyelmet. A globális környezetterhelésben 1870 óta kimutatható az atmoszféra szén-dioxid-koncentrációjának emelkedése. A radionuklidok az első atombomba ledobása és a kísérleti atomrobbantások után, 1945-től terjedtek el az egész Földön. 1950 óta a grönlandi jég ólommal való szennyezettsége ugrásszerűen megnőtt, és ez is világméretű szennyeződésre utal.
Az egész világra kiterjedő iparosodás, a népesség további gyarapodása következtében 1945 után a környezetterhelés rendkívüli mértékben megnövekedett, és a városokból a vidékre és a tengerekre is kiterjedt. Mivel az antropogén környezetterhelésnek számos negatív visszahatása van az emberre, kialakult a környezettudat. Intézkedések is történtek a terhelés csökkentésére, de egyelőre kevés eredménnyel.
A környezetterhelés hatalmas mértékű megnövekedésének okaival s főként a káros hatások globalizálódásával kiterjedt szakirodalom foglalkozik.
Három fő tényezőt emelhetünk ki.
1. A növekvő népesség (1700-ban mintegy 641 millióan éltek a Földön, 1980-ban már 4435 millióan) okozta az antropogén hatás tájra való kiterjedését: a települések létesítésével számos ökoszisztémát szétromboltak, és a mezőgazdasági művelés következtében további természetes ökoszisztémák alakultak át mesterséges ökoszisztémákká. A népsűrűség és az ember gazdasági tevékenységének sűrűségmutatói régiónként változnak, de kapcsolat mutatható ki a sűrűségmutatók és a környezetterhelés között.
2. A technikai fejlődés hozzásegítette az embert a természet feletti fölényéhez, lehetővé tette a kultúra fejlődését, és a fogyasztási cikkek termelékenységének emelkedése biztosította az exponenciálisan szaporodó emberiség eltátását. Megszabadította az embert a nehéz testi munkától, és megteremtette a növekvő szabadidő lehetőségét. A technika hatására azonban a környezet is megváltozott, és az a nagyszámú emisszió is terheli, amely a technikai eszközök gyártásával és alkalmazásával szabadul fel.
3. Az ember ökológiailag hibás intézkedései közül a gazdasági (ökonómiai) szempontok abszolút elsőbbsége az ökológiai szükségességgel szemben sokszor veszélyezteti a természetes életfeltételeket. Az ökonómiai irányultság és beállítódás pl. sokkal rövidebb időhorizontú, mint az ökológiai.
A nemzetközi együttműködés jelenleg még egyáltalán nem kielégítő; sokszor lokális érdekek érvényesülnek a globális érdekek rovására. A tudósok azonban ráirányították figyelmünket azokra a sürgető, de összetett problémákra, amelyek saját túlélési lehetőségeinket is megkérdőjelezik: a Föld túlmelegedése, az atmoszféra ózonrétegének fenyegető csökkenése, a mezőgazdasági területek elsivatagosodása.
A környezetrombolást kezdetben csak az iparilag fejlett országok bajaként, a gazdag nemzetek gazdaságának mellékhatásaként könyveltük el, de napjainkban már a szegény országok talpon maradásának sarkalatos pontjaként tartjuk számon. A szegény országok nagy része az ökológiai és gazdasági hanyatlás lefelé futó spiráljának csapdájába került.
A „fejlesztés” nem más, mint valamennyiünk arra irányuló törekvéseinek összessége, amellyel szüntelenül javítani akarjuk életünket. A környezet megóvása és a fejlesztés nem összeegyeztethetetlen. Leromlott környezeti erőforrások nem szolgálhatnak fejlesztési alapul; nem tudjuk megvédeni a környezetet, ha a termelésnövekedésben nem vesszük figyelembe a környezetben okozott kárt. Mindezek a problémák nem oldhatók meg elkülönült intézményekkel és széttagolt stratégiákkal. Ok és okozat ugyanis komplex rendszerré kapcsolódik össze.
Először: a környezeti hatások összefüggnek. Az erdőirtás pl. gyorsítja a talajeróziót, a folyók s tavak eliszaposodását. A légszennyezés és a savasodás pusztítja az erdőket és tavakat. Éppen ezek az összefüggések mutatnak rá arra, hogy a különböző problémákkal egyidejűleg kell megbirkózni.
Másodszor: a gazdasági növekedés és a környezetterhelés problémái is összekapcsolódnak. Így pl. az agrárpolitika jelentősen befolyásolhatja a föld, a víz és az erdő pusztulását. Ugyanígy az energiapolitika összekapcsolódik olyan globális problémákkal, mint az üvegházhatás, a savasodás és a tüzelőfa-kitermelés miatt fellépő erdőpusztulások sok fejlődő országban. Ezek a környezeti terhelések a gazdasági fejlődést veszélyeztetik. A gazdasági és ökológiai kérdéseket minden döntéshozatali és törvényalkotási folyamatban együttesen kell figyelembe venni.
Harmadszor: a környezeti és gazdasági problémák egyéb társadalmi és gazdasági tényezőkkel is összefüggnek. így pl. a gyors népességnövekedés, ami alapvető környezeti terheléshez vezet. A környezetterhelés és az elégtelen fejlődés növelheti a társadalmi feszültséget. Ezért szükséges a társadalmi fejlesztési programok új megközelítése. Az ökoszisztémák és a környezetterhelés nem tisztelik a határokat. A vízszennyezés áthatol a megosztott folyók, tavak és óceánok vizein. A légszennyezés óriási távolságra jut el. A nagyobb szerencsétlenségek – különösen atomerőművek vagy mérgező anyagok tárolása során bekövetkező balesetek – hatásai nagy területekre terjednek ki.
A környezettel kapcsolatos irányítási gyakorlat eddig a létrejött környezeti károk utólagos kijavítására szorítkozott: újraerdősítés, a sivatagok visszahódítása, az urbanizációs környezet újrarendezése, a természetes élőhelyek és az eredeti területek helyreállítása. A környezeti károk kivédésének, ill. előrelátásának képessége meg fogja követelni azt, hogy a gazdasággal, a kereskedelemmel, az energiagazdálkodással, a mezőgazdasággal egyenrangúnak tekintsék a környezetpolitikát is.
A legtöbb országban a környezetpolitika a káros irányú növekedés tünetei ellen lép fel; az ilyen környezetpolitika a haladást szolgálja. Ez azonban nem elegendő. Olyan szemléletre van szükség, amely összehangolja a termelést, ill. a természeti erőforrások megóvását és gyarapítását, és ehhez kapcsolódóan figyelembe veszi a mindenki számára megfelelő megélhetést biztosító ellátást és az erőforrásokhoz való egyenlő hozzájutást is.
A harmonikus fejlesztés elve keretet ad a környezetpolitika és a fejlesztési stratégia egységesítéséhez. A harmonikus fejlesztés olyan változtatások folyamata, amelyben az erőforrások felhasználása, a beruházások, a technológiai fejlesztés és az intézményes változtatás mind összhangban áll egymással.
A harmonikus fejlesztés stratégiájának egyik általános tétele, hogy a döntéshozatalnál koordinálni kell a gazdasági és környezeti meggondolásokat. Végül is ezek a kölcsönhatások működnek a valóságban.
A gazdaságosság nem szükségképpen áll szemben a környezeti meggondolásokkal. A hatékonyabb energia- és anyagfelhasználás környezetvédelmi célokat szolgál, ugyanakkor a költségeket is csökkenti. Mégis, a gazdasági és környezetvédelmi célok egyeztetése sokszor nem valósul meg, az egyéni vagy csoportérdekek ugyanis nem azt diktálják. Kevésbé vagyunk tekintettel másokra, vakon hiszünk a tudomány problémamegoldó képességében, kevésbé számolunk jelen döntéseink hosszabb távú következményeivel. Ehhez a rövidlátáshoz járul még az intézményrendszerek rugalmatlansága is.
A harmonikus fejlesztés stratégiája azt célozza, hogy az emberek közötti harmónia, valamint az emberiség és a természet közötti harmónia megvalósuljon. A harmonikus fejlesztés eléréséhez szükséges
– olyan politikai rendszer, amely hatékony állampolgári részvételt biztosít a döntéshozatalban;
– olyan gazdasági rendszer, amely képes többletet és technikai ismereteket létrehozni egy önmagára támaszkodó és önmagát fenntartó bázison;
– olyan termelési rendszer, amely folytonosan új megoldásokat kutat;
– olyan nemzetközi rendszer, amely elősegíti a kereskedelem és a pénzügyek megfelelő formáit,
– olyan kormányzati rendszer, amely rugalmas, és rendelkezik az önkorrekció képességével.
A szűk látókörű politika majd minden földrészen tönkreteszi az erőforrásalapokat: talajerózió Észak-Amerikában; talajsavanyosodás Európában, erdőirtás és sivatagosodás Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában, vízpazarlás és -szennyezés majdnem mindenütt a világon.
A hazai környezetvédelem mint önálló és súlyos közprobléma 1968 után került be a társadalom (elsősorban az értelmiség) tudatába, ill. az állami és társadalmi szervek feladatai közé. A kezdeti aktivitást a politikai hatalom a 70-es évek közepén – a gazdasági reform visszafogásával párhuzamosan – lefékezte, egyrészt azért, mert nyilvánvalóvá vált a környezeti problémák elválaszthatatlansága az ipari és gazdasági struktúrától, másrészt mert 1976-ra kiépült a környezet- és természetvédelem államigazgatási szervrendszere, s ezzel a problémát megoldottnak tekintették. A 80-as évek elején a környezetminőség gyors romlása miatt spontán társadalmi környezetvédelmi mozgalmak léptek fel. A súlyosbodó helyzetre és a kérdés politizálódására újabb állami intézkedéshullám válaszolt, amely a hivatalos környezetvédelmi szervek hatalmát látszólag növelte, s amely az 1987 decemberében felállított Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumban érte el csúcspontját; emellett megélénkült a „hivatalos” társadalmi szervezetek környezetvédelmi tevékenysége is. A hazai környezetvédelem ma érzékeny politikai kérdés is.
Az Országgyűlés 1976-ban hozta meg a környezetvédelmi törvényt, a Minisztertanács pedig 1980-ban adta ki az Országos Környezetvédelmi Koncepció és Követelményrendszert.
A környezetvédelmi törvény jelentősége az, hogy egységes alapokat adott (minden jogszabályt e törvénnyel összhangban lehet csak alkalmazni, az új jogszabályoknak illeszkedniük kell e kerettörvénybe), és kimondja: „minden állampolgárnak joga van arra, hogy emberhez méltó környezetben éljen.” A törvény megfogalmazza a környezetvédelem és termelésnövekedés kompromisszumának elvét. Egységes, vétkességre tekintet nélküli kártérítést ír elő. Meghatározza a környezetvédelem fogalmi körét (föld, víz, levegő, élővilág, táj, települési környezet), amely a későbbi hatáskörfelosztás alapja. Ennek a rendszernek tehát nem része a munkavédelem, a műemlékvédelem, a védelem alatt nem álló élővilág; külön igazgatásra tartozik a radioaktívsugár-védelem. A környezetvédelmi törvény utáni jelentős jogalkotások a veszélyes hulladékokról (1981), a természetvédelemről (1982), a zaj- és rezgésvédelemről (1983), a levegőszennyezésről (1986), a földről (1987). Az újabb jogalkotás jellemzői: műszeresen mérhető követelmények, ezek meg nem tartása esetén felmentés nélküli felelősségre vonás.
Az államigazgatási engedélyezés során a környezetet érintő tevékenységekre rendszerint több szakhatóság engedélye szükséges. A beruházási javaslatokat kifejezetten környezetvédelmi szempontból is véleményeztetni kell, kötelező a hatástanulmány készítése. Magyarország azonban még nincs felkészülve a valóban korszerű, rendszerelvű komplex vizsgálatokra, amelyek során pl. egy-egy nagyberuházás előtt feltárnák a természeti környezet, a mesterséges környezet, a társadalmi-gazdasági környezet (termelés) és a politikai-művelődési környezet (fogyasztás) kölcsönhatásait. Hiányoznak még a felkészült és független szakértői testületek is. Jellemző, hogy a sok vitát kiváltott – és máig jó néhány fontos kérdést kielégítő válasz nélkül hagyó – bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer esetében az ökológiai hatások vizsgálata nem a műszaki tervek elkészítésével együtt történt, az ökológiai vizsgálatok részlegesek és összehangolatlanok voltak. Egészében véve a bős-nagymarosi létesítmény döntés-előkészítése nem felelt meg a döntés-előkészítés ilyen esetekben szokásos tudományos követelményeinek (teljességre törekvés, interdiszciplinaritás, alternatívák képzése, megalapozott információbázis használata). Az MTA elnökségének 24/1985. sz. határozatában olvasható megfogalmazás diplomatikusan tejezi ki – vélhetően a bős-nagymarosi létesítmény példáját is szem előtt tartva – a testület mértékadó véleményét, mely szerint „bátrabban kell napirendre tűzni interdiszciplináris testületi fórumokon olyan, a tudomány, a társadalom, a népgazdaság, a kultúra, a közösségi együttélés, illetve a közélet számára nagy jelentőségű időszerű kérdéseket, amelyekben nincs közeli határidőre előírt döntéskényszer, amelyek felsőbb állami szervekkel még nincsenek előre egyeztetve, tehát könnyen formálható állapotban vannak, de elemzésük halogatása nehezen helyrehozható károkat okozhat. Ezeket éppen a helyes döntés előkészítése végett még ebben a formájukban kívánatos kötetlen vitára bocsátani, vállalva a tévedés kockázatát is.”
Egy ország környezeti állapotát lényegesen befolyásolja iparának termelési és térbeli szerkezete is. Vannak kifejezetten környezetszennyezőnek tekintett ágazatok, mint pl. a kitermelőipar, a kohászat, az energetika, a vegyipar, az építőanyagipar, míg mások, mint pl. a feldolgozóipar, az infrastruktúra – némi egyszerűsítéssel – a környezetet kímélő ágazatok közé sorolhatók. Ilyen szempontból Magyarország ipari struktúrája nem tekinthető szerencsésnek: igen nagy súlyt képviselnek benne a magas alapanyag- és energiaigénnyel rendelkező ágazatok.
A környezeti szempontokat is figyelembe vevő fejlett technológiák importját a 80-as évek importkorlátozó gazdaságpolitikája erőteljesen akadályozta. Néhány sajátos környezetvédelmi beruházástól eltekintve (pl. dorogi veszélyeshulladék-égető), ahol lehetséges volt a fejlett, biztonságos technológia behozatala, a beruházási döntések során a szűken értelmezett termelési érdekek rendre erősebbnek bizonyultak a környezetvédelem szempontjainál.
A környezettel és környezetvédelemmel foglalkozó kiadványok száma (könyvek, folyóiratok, újságok stb.) világszerte nő. Ezek közül napjainkban a legismertebbek egyike a Környezet és Fejlesztés Világbizottság jelentése 1987-ben, amely Közös jövőnk címmel 1988-ban magyarul is megjelent. A jelentés magyar nemzeti cselekvési programját széles körú szakértői részvétellel a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium készíti el. A terjedelmi korlátok miatt azonban csak a hazai szempontból legjelentősebb területekkel foglalkozunk, és a világra való kitekintés szempontjából fontosnak minősíthető, hozzáférhető tényeket és információkat adjuk közre.
