Kőolaj

Teljes szövegű keresés

Kőolaj
Robbanásszerű ármozgások játszódtak le a világ kőolajpiacán 1986-ban; a korábban megszokott drágulás helyett ezúttal az árcsökkenés jegyében. Milyen okok idézték ezt elő, mennyire és miben változott meg a piaci helyzet, hogy ilyen mérvű áresés történt? A válasz az olajpiac sajátosságaiban keresendő.
A kőolaj századunk nyersanyaga: a belső égésű motorok és az olajtüzelésű erőművek terjedésével, a petrolkémia fejlődésével párhuzamosan vált mindinkább nélkülözhetetlen alapanyaggá. Ezzel együtt fokozódott stratégiai jelentősége.
Mindamellett az OPEC, a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete szinte észrevétlenül alakult meg 1960-ban. Az öt alapítóhoz – Irak, Szaúd-Arábia, Kuvait, Irán, Venezuela – 1961-ben csatlakozott Katar, 1962-ben Líbia és Indonézia, 1967-ben Abu Dhabi (a későbbiekben Egyesült Arab Emírségek), 1969-ben Algéria, 1971-ben Nigéria, 1973-ban Ecuador és 1975-ben Gabon. Az OPEC-országok kormányai addig csupán „nyomást gyakoroltak” a területükön sokszor évtizedes koncessziók alapján működő nagy olajtársaságokra a nagyobb nemzeti részesedés megszerzéséért.
A 70-es évek elején a termelés saját kézbe vételével a nagy olajtársaságokat vevőkké „transzformálták”, s ez messzemenő következményeket vont maga után. Az 1973-as arab-izraeli háború teremtette lehetőség az „olajfegyver” bevetésére nem maradt kiaknázatlanul. Az árrobban(t)ás gerjesztette izgalom lázas kutatási tevékenységben csapódott le, ennek eredményeként sok új termelő (és exportáló) jelent meg a színen: az OPEC részaránya a kitermelésben az akkori kétharmadról mára egyharmadra zsugorodott. A szervezet részesedése a világexportból szintén csökkent. 1979-ben még megközelítette a 90%-ot, 1985-ben azonban már alig volt több 60%-nál. De – s ez a dolog lényege – az olajvagyon tekintetében az OPEC „súlya” ma is kétharmados. A kitermelési költségek összehasonlítása továbbra is az OPEC nagy fölényét mutatja: míg pl. 1983-ban a brit tengeri bányászok barrelenként 17 USD-ért hozták felszínre a „fekete aranyat”, Szaúd-Arábiának ugyanez csak fél USD-jába került (!).
Az OPEC tartós szerepét sugallja az is, hogy a világ ismert kőolajkészleteinek megoszlása szerint néhány arab ország 100-200 évig, míg a többi olajtermelő alig néhány évtizedig tudja folytatni a kitermelést.
Az OPEC jelentőségének mára bekövetkezett leértékelődése egyfajta öngól. A Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének – mint minden termelői csoportosulásnak – alapvető célja, hogy „jó” áron, azaz minél drágábban adja el áruját, lehetőleg többért, mint amennyiért az a szabad piacon elkelne. Ehhez azonban a kínálatot „kézben” kell tartani. Az OPEC létezésének első 12 évében ezt nem tudta elérni. A tagországokban lezajlott kisajátítások teremtették meg az alapot, hogy a világ olajexport-üzletének jelentős hányadát ellenőrizve az OPEC valódi kartellként léphessen föl. 1973-74-ben megnégyszerezték a kőolaj árát (az irányadó szaúdi olajfajta 2,75 USD-ról barrelenként 10,84 USD-ra emelkedett). Ezután mintegy ötévnyi viszonylagos árstabilitás következett. Az iráni iszlám forradalom azonban általános hiányfélelmet keltett. Ezt használta ki az OPEC arra, amit azóta a monopolista árpolitika egyik legszembeszökőbb példájaként idéznek, hogy ismét megduplázza a kőolaj árát. A szabad piaci árakat meghaladó szint fenntartásának tipikus kartellstratégiája azonban csak akkor valósítható meg, ha a kartell képes a kínálat megfelelő korlátozására is. Minél nagyobb azonban a különbség a szabad piaci és a mesterséges árak között, annál nehezebb a kínálat ellenőrzése. Noha a vásárlókat, azaz a keresletet sokkal megfontoltabbá teszi a drágaság (más szóval a kereslet gyengül), a másik oldalon viszont a termelők számára túl nagy a csábítás (a kínálat erősödik).
Az 1986-os olajáresés az OPEC kezdeményezte olajárrobbanások (1973-74, 1979-80) egyfajta visszahatása. Az említett két drágítás ugyanis tartósan kihatott az egész világ gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi rendszerére. Az első árhullám óriási lökést adott az olajkutatásnak, új lelőhelyek feltárásának és kiaknázásának. Mindemellett az 1973-74 utáni árak a szakértők szerint nem estek messze a középtávú egyensúlyi ártól. Nem így volt ez azonban 1979-80-ban: az akkori drágításnak az OPEC szempontjából legsúlyosabb következménye, hogy világszerte – s a fejlett tőkés országokban különösen sikeresen – erőteljesen törekedtek az OPEC-olajtól való függés mértékének lazítására. E második árrobbanás olyan mérvű energiatakarékossági és – racionalizálási folyamatokat erősített fel, amelyek eredményeként a fejlett ipari országok ún. energiaintenzitása csökkent (azaz az egységnyi GDP – bruttó hazai termék – előállításához szükséges energia kevesebb lett). A világ többi országában is kisebb lett a fajlagos energiaszükséglet.
A 80-as évek olajpiaci alaphelyzete: a kereslet általában, az OPEC-olajé pedig különösképpen gyengül, miközben a kínálat stagnál. Elérkezett tehát az idő, amikor a stratégia megváltoztatására lett szükség, többek között azért, mert sorozatosan fizetésimérleg-hiány keletkezett az OPEC tagországaiban. 1985-ben határozta el az OPEC a piaci részesedés megőrzését az addigi árvédelem helyett. Az új kínálatnövelő stratégia azért vonzó, mert az OPEC versenytársaihoz képest annyival olcsóbban termeli ki az olajat, hogy még a legalacsonyabb árak idején sem fizet rá, viszont térdre kényszerítheti a szervezeten kívüli termelőket. Ezen a bázison aztán majd meg lehet állapodni a termelés általános, a tényleges kereslethez igazodó visszafogásában.
A stratégia kudarcát mutatja, hogy alig egy év múltán visszatértek az árvédelemhez. A piacrészesedési stratégia idézte elő ugyanis az 1986-os árzuhanást, amelynek mértéke még az edzett szakértőket is meglepte, s feltehetőleg az OPEC-nek sem volt célja.
Attól eltekintve, hogy a rövid távú árumozgásokban mi lehet a tőzsdei és egyéb spekuláció szerepe, gyengülő piac akkor alakul ki, ha a pillanatnyi keresleti-kínálati helyzet ezt indokolja és/vagy ha jövőbeli túlkínálatra lehet számítani. A 80-as években az OPEC-en kívüli termelők nagyjából teljes kapacitáskihasználtsággal dolgoztak, míg az OPEC önmérséklete saját potenciáljának csak 50%-os kiaknázottságára vezetett. Ez azonban ismert volt a piacon, s az összkínálat végül is stagnált. Az árváltozások hajtóereje tehát a kereslet oldaláról működött. A kereslet várható alakulásának előrevetítésében viszont kulcsfontosságú a készletállomány megfelelő értékelése. Stratégiai és üzletpolitikai okokból azonban a készletekkel kapcsolatos adatok igencsak gyérek. Némi túlzással: „mindössze” azt nem tudni, hogy hol vannak, hol kellene lenniük, és mire szánják a készleteket.
A készletmozgások egyébként többször zavarba ejtették az OPEC-et az utóbbi években. A szóban forgó mennyiségek óriásiak: az átlagos készletszint növelésére vagy csökkentésére vonatkozó döntés a keresletet napi 3 millió barrellel (vagy többel is) módosíthatja, azaz komoly hatást gyakorolhat a termelésre és az árakra, hiszen – összehasonlításul – az OECD-térség napi átlagos felhasználása 45 millió barrel körüli.
Készleteket nyersolaj vagy olajtermékek formájában az olajtermelő vállalatok, a felhasználók és kormányügynökségek tartanak. A kormányzati ellenőrzés alatt álló (stratégiai) készletek mennyisége gyorsan nőtt az utóbbi években, a folyamatos kínálat esetleges megszakadása elleni biztosítékként.
További (ütköző) készleteket jelent az adott pillanatban – az exportőrtől az importőr felé – éppen úton lévő olaj. A világkészletek durván háromnegyedét az olajtársaságok raktározzák.
Meg kell említeni még a tengeri szállítás stratégiai jelentőségét. Az aktív tankhajóflotta ma egy időben kb. 1,2 milliárd barrel olajat fuvarozhat. A fő exportőrök és a fő importőrök földrajzi távolsága miatt így igen jelentős a „tranzitban” lévő olaj mennyisége. Gazdaságossági okokból azonban e flotta jóval lassabban halad, mint betervezett sebessége (esetenként 30 km/óra helyett csupán 20 km/órával): 10%-kal nagyobb átlagsebesség azonnal 120 millió barrellel növelné a kínálatot.
A kép teljességéhez hozzátartoznak a felhasználói készletek: azonban épp ezek mozgásáról áll rendelkezésre a legkevesebb adat. A felhasználói készletgazdálkodás szerepe leginkább olyan időszakban válik érzékelhetővé, amikor a piac általánosságban drágulásra számít vagy a szállítások elakadásától tart.
A „raktározási reakciókkal” kapcsolatos megítélés bizonytalanító faktor a jóslatokban. Márpedig előrejelzések szükségesek a piaci döntések, pláne a stratégia kialakításához. A bizonytalanság mellett a piaci tisztánlátást tették homályosabbá az árakkal kapcsolatos változások is.
A 70-es évek olajpiacát a szerződéses árak (hosszú távú szállítási szerződésekben előre megállapított árformulák), ill. az OPEC részéről hivatalos exportárak jellemezték; tőzsde nem volt; a szabad piacokon csekély mennyiség, pillanatnyi felesleg cserélt eseti üzletek keretében gazdát. A 80-as években a korábban eladók piacaként viselkedő olajpiac a vevők piacává alakult át. Az OPEC részarányának zsugorodása a hivatalos exportárak szerepének csökkenését is maga után vonta. Nőtt viszont a szabad piacok szerepe, egyes időszakokban a korábbi néhány %-kal szemben a forgalom kétharmada rajtuk keresztül bonyolódott. Megjelentek a tőzsdék, amelyeken a rendkívül kicsiny tényleges áruforgalom ellenére hallatlanul nagyok az ármozgások. Az OPEC-olaj iránti kereslet gyengülése ösztökélte a barterüzletek (áruért árut) terjedését. A viszontvásárlásos megállapodások azért voltak veszélyesek az OPEC törekvései szempontjából, mert – amellett, hogy szinte ellenőrizhetetlenné tették a piaci mozgásokat – az OPEC-ár alatti eladásokkal vagy az OPEC-termelési kvóta feletti mennyiségek piacra hozatalával függtek össze. A zsugorodó piacrészesedés talaján megszülettek az ún. netback-üzletek, amelyekben a feldolgozott termékek szabad piaci áraiból számolták vissza a nyersolaj eladási árát, azaz bizonyos profitot garantáltak a feldolgozóknak. Ez az árfajta tovább fokozta a piac áttekinthetetlenségét.
A termelési költség és az eladási ár viszonyával kapcsolatos megfontolások természetesen mindig jelen vannak a gazdasági tevékenységben. A lényeg, hogy a költség/ár viszony közel sem olyan egyértelmű és mechanikus, mint azt akár a termelők és a felhasználók, akár a közgazdászok feltételezik vagy szeretik. Nincs arra szabály, hogy a drágán termelők profittal értékesíthessenek, sem pedig arra, hogy az olcsón termelők saját piacrészesedésük értékét veszélyeztessék. A befektetett tőke után teoretikusan járó hozadék, de végső soron a kereslet-kínálat (és talán a központi akarat) határozza meg a profit tényleges mértékét.
Ez a kényelmetlen pontatlanság vezet az illogikus piaci eseményekhez, és teszi oly veszélyessé az olajpiacon elterjedt netback-üzleteket. Minden olyan kísérlet, amely egy bizonyos költség/ár viszonyt garantál, csak kiegyensúlyozott piacon működhet jó eséllyel, de ilyen körülmények között a szokásos árazási mechanizmusok is jól működnek. Többlet vagy hiány esetén a netback-árazás az árspirál egyik irányába hat.
A netback-üzletek elvileg rendkívül egyszerűek és ésszerűek, a gyakorlatban azonban igen komplikáltak: nyersolajszállítmányáért az eladó annyit kap, amennyi a szállítmányból előállított termékek akkori érvényes árából neki a megállapodás szerint jár. Az exportőr tehát az üzlet megkötésekor nem tudja, hogy mennyit fog ténylegesen kapni. Ráadásul a szerződések bizalmasak, az olajfajták, a szállítási módok, a feldolgozási technológiák igen különbözőek. A netback-üzletek elterjedésével a piac pillanatokon belül áttekinthetetlenné vált.
A legtöbb piaci megfigyelő a kőolaj és az olajszármazékok szabad piaci árának kényelmesen adódó összehasonlítását alkalmazza az elemzéseknél. A kőolaj szabad piaci ára, miután egy ideig példa nélküli jelentőségre tett szert, ismét viszonylagos jelentéktelenségbe süllyedt. A legutóbbi időkben csak néhány olajfajta mozog a szabad piacokon, s ezek – egy-kettő kivételével – nem „fontos” fajták. A netback-árak kialakításakor viszont a „piaci ár”-formula szerint ezeket kell figyelembe venni. (Olyan ez, mintha a magyar csirkehúsexport árkalkulációjánál – mondjuk – a dél-ausztrál naposcsibe árát vennénk alapul). Tovatűnt az az időszak, amikor a kőolajkínálat többsége a szabad piacokon talált gazdára (tehát nem hosszabb távú szerződések keretében). Visszamaradt viszont a szabad piaci árak bűvölete. Ezért igazak voltak ugyan a 10 USD/barrel alatti olajárakról szóló sajtóhírek, de nem jellemzőek, hiszen ugyanakkor az olajimport túlnyomó többsége már 15-20 USD körüli netback-árakon érkezett a vásárlókhoz.
Szemeti Katalin

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages