A világ ipara | Tények Könyve

A világ ipara

Az utóbbi évtizedben forradalmi változások mennek végbe a világ feldolgozóiparában, tart a szerkezetváltás folyamata. Az új technológiák rendkívül gyors ütemben terjednek, évről évre új termékek jelennek meg, és ezek hasznosítása a hagyományos iparágakban is a túlélés és a versenyképesség feltétele. Manapság egy-egy termékcsoport erkölcsi kopása olyan gyors, hogy 2-3 évenként új termékgenerációk kerülnek a piacra, míg korábban 10-15 év volt a „forgási sebesség”.

Ezzel a fejlődéssel lépést tartani rendkívüli erőfeszítéseket követel, és szükségessé teszi, hogy a nemzeti összterméken belül növekedjék a beruházások, a felhalmozási ráta részaránya. Az új technológiák bevezetése tőke- és kutatásigényes. Ezzel szemben az operatív termelési költségek csökkennek, az új eljárások lényegesen kisebb energia- és nyersanyag-felhasználást, valamint élőmunka-felhasználást tesznek lehetővé.

Míg a nyugati fejlett tőkés országok (Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Kanada) feldolgozóiparának növekedési üteme – két évtizedes expanziót követően – az 1974-es energiaválság után lelassult, sőt a 75-ös és a 81-82-es recesszió éveiben csökkent. Japán és több újonnan iparosodó fejlődő ország figyelemre méltóan magas növekedési rátákat ért el.

Az újonnan iparosodó fejlődő országok a 70-es évek elején a feldolgozóipari világexportnak még csak 5%-át adták, a 80-as évek közepén viszont már 20%-át.

A gazdaságpolitika közvetlen vagy közvetett eszközökkel, egyes gazdasági vagy ipari ágazatok előnyben részesítésével segíti a strukturális átalakulást, a hagyományos iparágakat pedig zsugorodni hagyja. Az utóbbi években nyilvánvalóvá lett, hogy a strukturális változások által fenyegetett iparágak mesterséges életben tartása – a szociális feszültségek mérséklése és a kényes döntések megkerülése érdekében – defenzív stratégia, amely már középtávon sem hoz eredményt. A hagyományos ágazatok, melyek közül az acélgyártás, a könnyűipar, az építőipar a legjelentősebbek, csak úgy tarthatók fenn, ha egyszersmind offenzív intézkedések születnek a struktúra modernizálására. Az új és élvonalbeli technikai hordozó iparágak – mint amilyen az elektronika, a híradástechnika, a biotechnológia, az új szerkezeti anyagok gyártása stb. – és a hagyományos iparágak szoros kapcsolatban vannak egymással, amennyiben az előbbiek technológiai eredményeinek az alkalmazásával lehet ismét versenyképessé tenni a hagyományos iparágakat is.

A szocialista országokban mind a termelés nemzetköziesedése, mind a műszaki eredmények hasznosítása terén lemaradás mutatkozik. A műszaki fejlesztés gátja mindenekelőtt a relatív tőkehiány és az, hogy a kutatási-fejlesztési eredmények igen lassan kerülnek be a termelésbe. A szocialista országokban jelentős erőfeszítéseket tesznek az ipari termelési szerkezet korszerűsítésére, de a külső körülmények romlása – mindenekelőtt a nyersanyagok világpiaci árának csökkenése és a konvertibilis valutabevételek lemorzsolódása – fékezi ezt a folyamatot.

A viszonylagos lemaradás azonban Nyugat-Európában is érvényes. A számítógépek és a félvezetők gyártásában a nyugat-európai cégek részesedése 10% alatt van a világpiacon; Japánban és az Egyesült Államokban az egy főre jutó szilícium-chip-fogyasztás négy-ötszöröse a nyugat-európainak. A 70-es évek végén Nyugat-Európa még a félvezetők világtermelésének mintegy 14%-át adta, 1984-re ez 8,5%-ra esett, a mikroáramkörök terén pedig alig haladta meg a 6%-ot. A félvezetők világtermeléséből 1984-ben az Egyesült Államok 63%-kal, Japán pedig 26%-kal részesedett. Nyugat-Európára viszont csupán 9% jutott.

A nemzetgazdasági súlyukat tekintve legjelentősebb ágazatok közül az acéliparban mentek végbe a legszembetűnőbb változások. Bár az acélfelhasználás a gazdasági élénkülése következtében nőtt, a piacot továbbra is meglehetősen nyomott árak jellemzik, így a profitok mindenütt, még a nagy japán termelőknél is csökkentek. A létszámleépítések folytatódnak, a Közös Piac országaiban az acélipari dolgozók száma 10 év alatt 780 000-ről 400 000-re, az Egyesült Államokban 453 000-ről 243 000-re csökkent. Az EGK 1985-ig mintegy 100 milliárd NSZK-márka értékben támogatta a tagországok acéliparának korszerűsítését, és a modernizálással párhuzamosan kb. 50 millió tonna termelőkapacitást építettek le.

Hasonló a helyzet a hajógyártásban, amely szorosan kötődik az acéliparhoz – nem egy helyen 30-50%-os a kapacitáskihasználtság, elsősorban a távol-keleti – japán és dél-koreai – konkurencia miatt.

Nagyszabású szerkezetátalakító programok révén jelentősen javult a textilipar helyzete. Megfigyelhető, hogy a fejlett ipari országok a tömegáruk termelését teljes egészében átengedték a fejlődő országoknak, megtartották azonban a minőségi termékek gyártását. Figyelemre méltó, hogy a termelési szerkezet átalakításával a nyugatnémet textilipar minden állami támogatás nélkül a világ harmadik exportőrévé lépett elő. Igaz, eközben a vállalatok száma az 1970. Évi 2400-ról 1985-re 1400-ra csökkent, a textiliparban foglalkoztatottak száma pedig 500 000-ről 235 000-re esett vissza.

Nehézségek mutatkoznak a legkorszerűbb technikát hordozó elektronikai iparban. Ez természetes ellenhatása az előző évek gyors felfutásának; a félvezetők iránti kereslet a piac telítődése miatt csökkent, az árak folyamatosan zuhannak. A korábbi években az amerikai félvezetőipar pl. évente 40-50%-kal tudta növelni eladásait, manapság viszont 3-5% között van a növekedés üteme. Ebben elsősorban a távol-keleti, főleg a japán verseny a ludas. Az árkülönbségekre jellemző, hogy a mikroáramköröket a japán termelők átlagosan 30-40%-kal olcsóbban állítják elő, mint az amerikai és a nyugat-európai gyártók.

Mintegy felére csökkent a világon a vegyipar fejlődésének üteme a 80-as évekre. Többek között jelentős átrendeződés ment végbe a textilszál-felhasználásában: a korábban közkedvelt műszálak helyét ismét a természetes szálak vették át. A környezetvédelem tekintélyének növekedése is kedvezőtlenül befolyásolja a vegyipari termékek iránti keresletet. A műanyagok felhasználásának visszaszorítására – éppen környezetkárosító hatásuk miatt – egyes országokban a 90-es évekre már törvény is születhet.

A 70-es évek végén a világ gyógyszerpiaca még mentesnek ígérkezett a hektikus ingadozásoktól. Az újabban elterjedt betegségek – köztük is az egyelőre halálos kórnak számító AIDS – jelentkezésével a nemzetközi figyelem ismét a gyógyszerkutató, gyógyszergyártó cégek felé fordult. Még a tüneteket csupán enyhítő, de végleges gyógyulást lényegében nem ígérő szerek is hatalmas nyereséget hoznak egyes nyugati cégeknek. Szakértők szerint a piac eme sajátossága a 80-as évek hátralévő részében is jellemző marad.

A kereslet fokozatosan mérséklődő növekedése jellemezte az autóipari helyzetét az utóbbi években, s hasonlóan lehet számítani a következő néhány évben is. Ma már az autógyártóknak világszerte sokkal inkább minőségi igények kielégítésére kell törekedniük, mint a mennyiségiekre, figyelembe véve a takarékos üzemanyag-felhasználás szempontjait is. A japán autóipar változatlanul ontja a kocsikat, de egyes gyáraknak már nehézségek vannak, a Nissan pl. – fennállása óta először – az 1986-87-es pénzügyi évben veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Magukhoz tértek a nagy amerikai autógyárak; a General Motors, a Ford és a Chrysler összesített profitja meghaladja a 10 milliárd dollárt. A nyugat-európai gyárak, a Fiat, a Volkswagen, a Peugeot, a Renault, valamint a Ford és a GM európai gyára 1984-ben 800 millió dolláros veszteséget szenvedtek. 1986-ban azonban már összességében nyereségesek voltak.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem