Az iszlám
Az iszlám
A világ második legelterjedtebb vallása. Befolyása Marokkótól Indonéziáig, Jugoszláviától Tanzániáig több kontinensre kiterjed. Szülőföldje az Arab-félsziget, a mai Szaúd-Arábia. Itt, a Vörös-tenger partjához közeli kereskedővárosban, Mekkában született i. sz. 570 körül a Próféta, az iszlám vallás alapítója, Mohamed. Születése idején a félsziget nomád beduin törzsei „pogányok” voltak; sok istent, megszemélyesített természeti erőket, fétiseket, bálványokat imádtak. Az erős vagyoni differenciálódás, a törzsi-nemzetiségi keretek fellazulása és külső (főként zsidó és keresztény) vallási és kulturális hatás kedvező feltételeket teremtett új vallási mozgalmak kibontakozásához.
A hagyomány szerint Mohamed prófétaként való fellépése valamikor 610 körül történt. Az általa előadott, kezdetben még kiforratlan tanítás lényege az egyetlen istenben, ar-Rahmanban (a Könyörületes), ill. később Allahban való hit. Mohamed sokat merített a zsidó és keresztény vallásból és saját tevékenységét az Egyisten hitén megtisztításában és helyreállításában jelölte meg. Élesen elutasította az ősi vallási hagyományt, a nemzetiségi társadalmat, s az első időben hevesen kikelt a gazdaság ellen. A próféta helyzete hagyományellenessége és radikális szociális felfogása miatt hamarosan tarthatatlanná vált Mekkában, ezért kevés hívével együtt átköltözött a szomszédos városba, Medinába. Az esemény hagyományosan elfogadott időpontja – 622. július 16. – a muszlim időszámítás kezdete, egyben az iszlám önálló vallásként való megszületésének napja. Mekkával ellentétben az új vallás Medinában és a félsziget nomád törzsei között gyors sikereket ért el; a 620-as évek második felében gyorsan növekedett Mohamed követőinek száma, amikor pedig 630-ban diadalmasan visszatért Mekkába, immár az egész félszigetre kiterjedő, vallási alapon szervezett birodalom urának tekinthette magát. Ez az újkeletű uralom nem volt hosszú életű, mivel a Próféta 632-ben, hite világméretű kiterjedésének küszöbén meghalt.
Az iszlám hitfelfogásának részletes kidolgozására a medinai periódusban került sor. Felfogása szerint az igaz hiten lévők egyetlen nagy családot, közösséget alkotnak (umma), amelyben – Isten előtt – minden muszlim egyenlő. Allah, aki prófétája útján törvényt ad híveinek, az egyetlen isten, a Világmindenség ura és teremtője, a világfolyamat irányítója. Az ő ítélőszéke elé kerülnek az elhaltak, hogy hitüknek és tetteiknek megfelelően a pokol kínjaira vagy a hét mennyország gyönyörére találtassanak méltónak. A világ végén Allah megváltót (Mahdi) küld, és elkövetkezik az utolsó ítélet.
Mohamed tanítása szerint Allah örök, mindenható, láthatatlan. Ő a fény és az értelem; az égben lakik, trónusán ülve kezében sorstáblát és írónádat tart. Ő alkotta az első embert, Ádámot, s a teremtés pillanatában létrehozta valamennyi ember lelkét. E lelkek trónusa körül várják, hogy földi testbe költözzenek. Mohamed tanításában az emberiség őstörténete a bibliai őstörténettel azonos, így a bibliai hagyományt követi a próféta tanítása Ábrahám, Mózes, József történetének feldolgozásában. A zsidó és a keresztény hagyományra támaszkodik Mohamed a próféták szerepének meghatározásakor is. Allah 313 prófétát küldött, hogy tolmácsolják szavát az embereknek. Ezek sorában van Ábrahám, Izsák, Mózes és Jézus is, de az ő tolmácsolásukban, a zsidók és a keresztények hitében Allah üzenetének eredeti értelme elhomályosult. Maga Mohamed, az utolsó próféta, a Próféták Pecsétje az, akinek szavában isten akarata teljességre jut.
Az iszlám tanítása szerint az igaz hivőnek öt alapelvet kell elfogadnia, ötféle kötelezettséget kell teljesítenie. Ezek sorában a legfontosabb az egyistenhit, annak a hitnek és hitvallásnak az elfogadása és képviselete, mely szerint „egy az isten és Mohamed az ő Prófétája”. Hasonlóképpen a muszlim kötelezettségei közé tartozik a napi ötszöri, Mekka felé leborulva elmondott ima, amelynek végrehajtási módjait később aprólékosan szabályozták. Ugyancsak alapvető előírás, hogy a híveknek évente – később életük folyamán egyszer – el kell zarándokolniuk a szent helyekre, Mekkába és Medinába. Mohamed megőrizte a mekkai kaaba-kő pogány időkből származó tiszteletét, a szentélye körül lezajló évenkénti szertartások az iszlám legnagyobb kultikus eseményei. A hívőknek adakozniuk is kell a szegények javára: az előírás szerint jövedelmük meghatározott hányadát a közösség rendelkezésére kell bocsátaniuk. Végül a próféta böjtöt is előírt híveinek: Ramadan havában a muszlim napkeltétől napnyugtáig nem ehet-ihat s az élet minden területén önmérsékletet kell gyakorolnia.
Az iszlám tiltja Isten és az ember képi ábrázolását, a szeszes italok fogyasztását. A sémi kultúrák tradíciójának megfelelően vannak étkezési tiltások is; ilyen pl. a sertéshús fogyasztásának tilalma. Mohamed vallása kizárólagos igénnyel lép fel, mint egyedüli igaz hit; ennek megfelelően fontosnak tekinti a hit terjesztésének feladatát. Ezt a célt szolgálja a Szent Háború tanítása, a hit fegyveres terjesztésének prófétai útmutatása. A többistenhívőkkel szemben az iszlám türelmetlenséget hirdet, a zsidókkal és a keresztényekkel, az egyistenhívőkkel szemben viszont türelmet ajánl. Sem Mohamed, sem a későbbi hittudósok nem tesznek különbséget vallási és politikai közösség között; a hit elvei az élet minden területén, így a politikai és államéletben, a jogban, a gazdaságban és a kultúrában egyaránt irányadóak.
Mohamed életében csak élőszóban tanított. Tanainak feljegyzéseiből állították össze a 650-es évekig az iszlám szent könyvét, a Koránt, amely Allah (Mohamed általi) kinyilatkoztatásait tartalmazza. A 114 szúrából, fejezetből álló gyűjtemény az iszlám mitológiája és etikája, a próféta élettörténete és beszédeinek foglalata, kegyes olvasmány és az írás-olvasás elsajátításának elemi eszköze. Szövege körül hamarosan értelmező-magyarázó irodalom alakult ki, s ebből fejlődött ki a muszlim vallásjog és teológia tudománya. A Korán azonban nem az egyedüli hitforrás; a próféta életére és tevékenységére vonatkozó Hagyomány (szunna) gyűjtése már a 650-es években megkezdődött. Ezen túl a muszlim hittudósok hitelvek forrásának tekintik a vallási dolgokban való közmegegyezést, egyetértést, valamint az analógia elve szerint levezetett tételeket is. Az első évtizedektől kezdve eltérő nézetek alakultak ki egyes vallási előírások értelmezésében; ennek megfelelően a későbbi iszlám négy nagy és számos kisebb rituális irányzata alakult ki, s fokozza e tarkaságot a népi iszlám sok helyi, egy-egy országra, tájegységre, kultúrára alapozó változatának létezése.
E jelenségek aligha kérdőjelezik meg az iszlám mint vallás egységét. De a mozgalomban már a 7. sz.-ban szakadások is történtek, amelyek fő oka nem hitelvi kérdés, hanem a Próféta utódlásának probléma volt. Azokból, akik a szűkebb családból kívántak utódokat (kalifákat) az iszlám élére, lettek a síiták (ma az összes muszlimok 8-10%-a), az uralkodó irányzat pedig az a szunnita iszlám lett, amely csupán a kalifák Mekka törzséből való származásához ragaszkodott.
Mohamed halála után néhány évvel megindult a muszlim arabok hódító háborúja. Hatalmuk alá került Szíria, Irak, Irán, Közép-Ázsia és Észak-Afrika, majd az új hit megvetette a lábát Európában is. Fél évezreden át virágzott az arab kalifátus, amely létrehozta a maga gazdag tudományát, művészetét és kultúráját. Később a törökök vették át a vezető szerepet az iszlám világában, közben pedig Mohamed vallása elterjedt Indiában és Indonéziában is. Az utóbbi évszázadban vált lendületessé az iszlám terjedése Fekete-Afrikában, s ma kevés olyan térség van a világon, ahol nem él kisebb-nagyobb muszlim közösség. A 800 millió muszlim között ma már a nem arab etnikumú népek vannak döntő többségben: ennek titka bizonnyal e vallás nemzetek feletti jellegében kereshető, aminek, az sem mond ellent, hogy közben sokfelé az iszlám tölti be a nemzeti ideológia szerepét is.
