A buddhizmus
A buddhizmus
A buddhizmus szülőföldje az ókori India. Létrejöttének döntő oka valószínűleg a kasztrendszer és az azt szentesítő brahmanizmus megmerevedése volt, amellyel szemben Buddha vallási reformja megváltást, üdvösséget, az örök körforgásból való kilépést és szilárd erkölcsi támaszt ígért.
A vallásalapító Gautama Sziddhártha, a Buddha (Megvilágított) a hagyomány szerint i. e. 560 és 480 között élt Észak-Indiában. A legenda szerint királyfi volt, akinek rendkívüliségét csodás születése is bizonyította. Felnőtt korában egy öreggel, egy beteggel, egy halottal és egy aszkétával találkozva jutott el a megvilágosodáshoz, a szenvedés és a mulandóság belátásához. Maga is remetévé lett, így fogalmazta meg az új vallási-filozófiai rendszer, a buddhizmus elveit. Tanításainak legősibb gyűjteménye a Tripitaka (Három kosár), az új vallás páli nyelven írt szent könyves gyűjteménye.
Az emberi tudás alapja az a felismerés, hogy az élet szenvedés, aminek oka az érzékiség, az élet utáni vágy és a tudatlanság. Ezért leküzdésének útja sem lehet egyéb, mint az érzékiségtől, a cselekvéstől való tartózkodás, a szemlélődő passzivitás, az életösztön kikapcsolása, a radikális aszkézis és a meditáció. Aki mindezek gyakorlására képessé lesz, megszabadul a lélekvándorlással járó újjászületés terhétől és eljut a nirvánába, ami a létvágy kialvása, a teljes megsemmisülés, a nemlétezés. Buddha szerint minden létező egyszerű alkotóelemek vegyüléke, az összetartozás csak időleges. A részecskék mozgását a Világtörvény, a Dharma szabja meg, s az egyes elemek maguk is a világtörvény töredékei, darabkái. A dharmák között egyaránt vannak létezők, tulajdonságok és folyamatok: dharma a föld vagy a víz, a látás vagy az alvás, a szépség, a születés, a vágy, a gondolkodás, az érzékelés, a színek és a hangok.
Metafizikáján túl a buddhizmus elsősorban erkölcsfilozófiai rendszer, olyan vallás, amelynek nincsenek istenei, és nincs mitológiája sem. Maga Buddha nem tagadja istenek létezését, de nem tulajdonít nekik nagy jelentőséget. A buddhizmus lényege erkölcsi és viselkedési elveinek, életszabályainak sora. Alapja öt szabály, amelyek a nirvána felé vezetnek: tilos bármely élőlény elpusztítása, mások tulajdonának elvétele, más asszonyának érintése, a hazugság és a részegség. Akinek ez kevés, az szerzetessé lehet: akkor szüzességet és vagyontalanságot kell fogadnia és aszketikus módon kell élnie. Az aszkézis célja a teljes passzivitás és a lét utáni vágyak kioltása.
Az új hit hamarosan népszerűvé lett Indiában, és erős missziós hajlandóságával gyorsan utat talált Kína, Tibet, Délkelet-Ázsia felé. Idővel saját mitológiát és rítust is teremtett, magába építve a befogadó vidékek vallási képzeteit és szokásait. Ennek megfelelően sok helyi változata jött létre; a legfontosabb a hinajana („a kis szekér”) és a mahajana („nagy szekér”). A hinajana fokozott aszkézist hirdet és a szerzetesség intézményét népszerűsíti. Úgy véli, hogy az üdvösség elérése csak kevesek privilégiuma. Ez az „exkluzív” felfogás csak szűk körben terjedt, s mára Srí Lanka kivételével szinte mindenütt elenyészett. A buddhizmus terjedésében a fő szerep a mahajana irányzatnak jutott. E tant a személyes istenek sokasága, a mitológia és a gazdag rituális formalizmus jellemzi. A tökéletesség útja mindenki előtt nyitva áll; a nirvánába eljutó Bóddhiszattvák e hit sajátos szentjei.
Az elmúlt két évezred során a buddhizmus gyakorlatilag kiszorult szülőföldjéről, Indiából. Ugyanakkor népszerűvé lett a Távol-Keleten, Kínában, Japánban és Mongóliában, ahol helyi vallási elemekkel keveredve él tovább. Tibetben és Mongóliában kialakult a buddhizmus erősen mágikus, mitologikus változata, a lámaizmus, amely ma talán a buddhizmus legjellegzetesebb irányzata. A buddhizmus keretében Japánban született meg a zen vallási, meditációs iskola. A különféle irányzatokhoz tartozó buddhisták száma ma – zömmel Kelet- és Délkelet-Ázsia területén – meghaladja a 6-700 milliót, világszemlélete fontos eleme a távol-keleti ember gondolkodásának, kultúrájának.
