Reformhullámaink
Reformhullámaink
„A magyar nemzet gazdasági reformjának sikere azon múlik, hogy milyen erőteljes változásokat érnek el a társadalmi reformfolyamat kiszélesítésében...” A fenti gondolat nem 1987-es keltezésű, s nem is – mint azt némi gyanakvással gondolhatnánk – mondjuk el a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelent meg. Kinyomtathatták volna viszont a nagy múltú újság elődjében, a Frankfurter Ober-Postamtsban, 1840-ben, mivel a mondat a kor jelentős közgazdászától, Friedrich Listtől származik, aki az akkori magyar reformról írt elemzésében jutott erre a következtetésre.
Megjelent viszont 147 évvel később, 1987 elején egy cikk a neves frankfurti lapban „Visszarendeződik avagy felzárkózik-e a magyar reform?” címmel. Ugyanebben az időpontban a moszkvai Izvesztyija kommentátora azon meditált, hogy a magyar gazdaság 1985-86-os fejlődésében bekövetkezett kedvezőtlen változások mennyiben fakadnak a reform belső következetlenségeiből? De nemcsak környezetünk aggódik – ha eltérő megközelítésből is – a magyar reformfolyamat állapotai miatt. A politikai-gazdasági reformgondolat egyik legkövetkezetesebb képviselője, Nyers Rezső mondta egy interjúban: „... miként Jugoszlávia esetében a gazdaságpolitika torzulásait sem szabad összetéveszteni az önigazgatási gyakorlattal, úgy esetünkben – a jelen nehéz helyzetből való kilábalás mérlegelésénél – igen nagy veszélyforrást jelenthet, ha a gazdaságirányítás következetlenségeit, hibás lépéseit s az ebből is következő társadalmi konfliktusokat a reform számlájára írnánk.”
Több mint negyedszázada a gazdasági reform folyamatát, napjainkban pedig a reformviták harmadik nagy hullámát élve önismeretünk és önértékelésünk, nemzettudatunk formálódásának alapvető kérdése: hogyan értelmezhető az eddig megtett út? Mennyiben jelent új szocialista útkeresést – avagy csupán pragmatikus lépések sorozataként a gyakorlat hibáinak, feszítő gondjainak korrekcióját szolgálja? Az újabb kori magyar reformmodell formálódását keresve a visszatekintés határát nem 1968-nál, nem is 1957 tavaszával, hanem 1953 nyaránál kell – szabad – megszabni. Mi több: utóbbi negyven évünk időhorizontján végigtekintve a társadalmi-szociális lét és tudat változásait, a gazdasági modernizáció választott útjának gyökereit még a Széchenyi-féle „felzárkózás igény”-ben, azaz első nagy reformmozgalmunkban lelhetjük meg.
Maradva azonban a szocialista fejlődés négy évtizedénél, a kezdeteket méltán illeti a „forradalmi” jelző. A csupán címszavakban említhető s a társadalom korábbi politikai-gazdasági struktúráját szétzúzó gyors átalakulást – a földosztást-kollektivizálást, az államosítást és a nagyszabású iparosítást – a mai optikánk tükrében tisztán látható hibák-torzulások ellenére is történelmi igazságtételként, a közép-kelet-európai társadalmi-gazdasági megkésettséget leküzdeni képes össztársadalmi sikerként könyvelhetjük el. Az 1948-53 közötti időszakban a társadalmi-gazdasági-kulturális egyenlősítés talaján gyors szerkezeti átalakulás ment végbe a gazdaságban. A féloldalas, a nehézipart indokolatlanul előtérbe helyező, önellátásra berendezkedő iparosítás sajátos történelmi kényszereink által is determinált „nagy menetelésnek” tekinthető. Ez kétségtelen hibák ellenére képes volt – a földreform viharos megvívása mellett – a már-már eredeti tőkefelhalmozásnak tekinthető ipari koncentráció révén világszerte feltűnést keltő nemzetijövedelem-gyarapításra s – egy rövid időszakban – gyors életszínvonal-emelésre is. Ezeket a folyamatokat a központi tervutasításon alapuló gazdaságirányítás és -szervezés módszereivel valósították meg, hiszen ily módon vált csak lehetővé a radikális változások vezérlése (s egy ideig ellenőrzése is). Ám a túlfeszítésnek igen hamar megjött a böjtje. A magyar gazdaság ez idő tájt túlfűtött, de műszakilag-technikailag rozsdásodó mozdonyként viselkedett, s az egyre nagyobb sebességre kapcsoló első ötéves terv – megfelelő „fűtőanyagok” hiányában – törvényszerűen a kisikláshoz vezetett.
Az első lényegi pályakorrekció a párt 1953-as júliusi határozata alapján, Nagy Imre kormányprogramjában fogalmazódott meg. Ez már reformtörekvésnek tekinthető, habár még nem érintette a gazdaságirányítás és tervezés alapelveit. De számottevő változtatásokat ígért az ipari fejlődés belső arányaiban, a szolgáltatások bővítésében és a közfogyasztási cikkek gyártásában; így az életszínvonal emelésének reményét teremtette meg. Egyben toleranciát hirdetett a mezőgazdaság kollektivizálásánál és csökkentette a kötelező beszolgáltatás mértékét.
S itt kell – Leninnel szólva – utalni arra, hogy a szocialista társadalom építése során a hatalom megragadását és a konszolidációt követően a következetes és folyamatos reformpolitika lehet a haladás feltétele. Éppen ezért maga a forradalom, a szocialista átalakulás sorsa a reformokra való készségen és képességen áll vagy bukik. Ennyiben a szocializmus létformája a reform: ez oldja fel a klasszikus értelmezés szerinti „reform vagy forradalom” dilemmáját. Azzal, hogy egypártrendszer esetében a párt áll a reformtörekvések élére, hiszen ez a garanciája a hatalom megóvásának és a társadalmi-gazdasági élet megújításának. Ennyiben természetesen minden reformlépés tartalmazza a megelőző politikai-gazdasági cselekvés kritikáját is. Nyilvánvaló, hogy erre az 1953 nyarán, az Országgyűlés előtt meghirdetett – nyitottságot, demokratizálást és önvizsgálatot egyaránt igénylő – reformpolitikára Nagy Imre személyétől függetlenül sem volt kapható az akkori, értéket és mértéket vesztett politikai vezetés. A visszarendeződésnek kivédhetetlenül be kellett következnie, s a felgyülemlett gazdasági-társadalmi feszültségek az 56-os eseményekbe torkolltak.
Ám reformhullámaink dagályait és apályait végigkísérve indokolt még visszakanyarodni az 1954-56 közötti időszakhoz. Bár a gazdaságban érdemi változások nem történtek, de már 1954 nyarán napvilágot láthattak a mechanizmusvitákra utaló első közgazdasági publikációk. Megfogalmazódott a gazdasági mechanizmus reformjának kategóriája, a más szocialista országok különféle reformtörekvéseinél azóta is gyakorta alkalmazott „kiigazítás”, „tökéletesítés”, „korszerűsítés” helyett. Az eretneknek minősülő szókapcsolat azóta már polgárjogot nyert ugyan, de akkortájt a „gazdaságimechanizmus-reform” kifejezés a sztálini doktrínák legélesebb bírálatának (utóbb revizionizmusnak is) minősült, mivel átfogta a termelési viszonyoknak az adott társadalomban jelenlevő valamennyi konkrét formáját, vagyis az egész gazdaság működési rendszerét. Használatából az következett, hogy a szocialista gazdaságnak sem egy, hanem több – időről időre változó, alakuló – működési rendszere van. A tudományos és társadalmi viták során már 1955-re kikristályosodott a magyar közgazdasági reformgondolat lényege: a terv és piac kombinációján alapuló gazdaságirányítás és -szervezés. Külön érdemes hangsúlyozni, hogy a szocialista piacgazdaság gondolatát nem polgári közgazdászok „melegítették fel”, hanem olyan, idősebb kommunista szakemberek, illetve a rendszer neveltjeinek számító, marxista képzettségű fiatalok, akik a gazdasági-társadalmi gyakorlat elemzése alapján ismerték fel az áru- és pénzviszonyok jelentőségét.
Az átfogó mechanizmusreform kidolgozásához csak 1956 novembere után foghattak hozzá a szakemberek, részben már az újjáalakult párt- és gazdasági vezetés megbízásából, részben saját kezdeményezésre. 1956 végén közös javaslatot fogalmaztak meg az ipar irányításának új rendszerére, amely – egyebek között – a marxi önigazgatás társadalomszervező elvéből kiindulva a politikai funkcióktól megfosztott munkástanácsokat kívánta integrálni a vállalati vezetésbe. Az elképzelés rövidesen a kormányzat által létrehozott – Varga István vezette – közgazdasági bizottságnak is egyik munkaokmányává vált. 1957 tavaszára el is készültek a különböző reformprogramok. A bizottságba a párt- és az állami vezetés a legjobb szakembereket delegálta, de kezdettől érzékelhető volt, hogy munkájukat némi kétarcúsággal figyelik. Végül is érdemben ezeket a reformtervezeteket semmiféle kormányzati szerv vagy politikai irányadó testület nem vitatta meg; elvetették őket. A döntésben vélhetően az is közrejátszott, hogy a jelentős szovjet segítséggel gyorsan stabilizálni lehetett a gazdaságot, így a vezetés számára megszűnni látszott a reform sürgető kényszere. Az átfogó gazdasági reform gondolata jó néhány évre lekerült a napirendről. Mégis az elkövetkező időszakban megkezdődhetett a fokozatos gazdasági átalakulás.
Több területen módosult a gazdaságpolitika: alapvető célként tűzték ki, hogy a gazdasági növekedés és az életszínvonal emelkedése egymással összehangolt és arányos legyen. Változtak a gazdaságirányítás módszerei is. A gazdasági konszolidáció leglényegesebb – s egyben legkorábbi – lépése az agrárszektorban következett be: még 1956 októberében eltörölték a kötelező beszolgáltatást, helyébe a szerződéses és szabad felvásárlási árak léptek. Ezt követően – 1958-tól 62-ig – befejeződött a mezőgazdaság szocialista átalakítása. A korszakos jelentőségű folyamatot két, a szocialista országok gyakorlatától mindmáig idegen (vagy csak napjainkban felismert és szorgalmazott) vonás jellemezte. Az egyik: a szövetkezeteken belül a nagyüzem-kisüzem kombinációja, a háztáji elismerése és támogatása. A másik: az önigazgatási elv érvényesítésével a tsz-ek vezetésébe a korábban kuláklistára került módosabb gazdákat, a középparasztság képviselőit is beválasztották. Időben erősödött fel a mezőgazdaság iparosítása. A 60-as évek közepétől mezőgazdaságunk a világ leggyorsabb – a világátlag kétszeresét kitevő – növekedését érte el. Ez a gazdasági-társadalmi hatásait tekintve okkal történelmi horderejűnek tekinthető átszervezés teremtette meg az 1968-as reform legfőbb anyagi bázisát, a közvéleményben pedig a további demokratikus átalakulások iránti bizalmat.
S itt érdemes cezúrát vonni. Történelmi tapasztalat ugyanis – s ez nem mond ellent a „permanens reform” elvének -, hogy a kormányzó kommunista pártok többnyire gazdasági válság esetén, illetve a társadalmi-politikai krízis elmélyülését kivédendő folyamodnak reformokhoz: így volt ez az 50-es években, a 60-as években, s így van ez napjainkban is. Az a nosztalgiahullám, amely mostanság az irodalmi közvéleményben, illetve a tömegkommunikáció különféle csatornáin a „boldog békeévek” aranyfüstjével fújja be a 60-as éveket, azt a képzetet kelti, mintha Magyarország kivétel lenne, mintha a valóban radikális, a korábban alkalmazott módszerekkel szakító reform bevezetése nálunk a gazdasági fellendülés időszakára esett volna. Csakhogy húsz év távlatában a történelmi emlékezet már csalóka, és könnyen összemosódik a kép. Tényszerűen bizonyítható ugyanis, hogy 1952 és 1968 között a magyar gazdaság extenzív növekedési tartalékai – a többi szocialista országhoz hasonlóan – kifulladtak: csökkent a nemzeti jövedelem, növekedtek az adósságok és romlott az ellátás. Éppen ezért majd mindegyik baráti országban – a legerőteljesebben a Szovjetunióban és Csehszlovákiában -, ha különböző irányultsággal is, de újabb reformhullámok indultak be. Ez a döntés időszakában kedvezett a magyar reformtörekvéseknek. Ugyanakkor nem elhanyagolható a belső gazdasági kényszer szerepe sem: a politikai konszolidációt követő gazdasági fellendülés, majd visszaesés megrendíthette volna az éppen formálódó össznépi konszenzust. A vezetésnek tehát nemigen volt más választása, mint hogy „előre meneküljön”. Az viszont tagadhatatlan, hogy az 1968-as reformot egy szabadabban lélegző, a világra nyitottabb, jó közérzetű társadalomban vezethették be. Mindebben igen nagy szerepe volt a társadalmi élet 60-as évek elején megkezdődött demokratizálódásának, egyebek között az átfogó amnesztiának, az új útlevéltörvénynek, a pezsgő művészeti-irodalmi életnek. A 68-as reform sikerének ebben az értelemben is van mához szóló üzenete; a népgazdaság reformja nem választató el a politikai intézményrendszer korszerűsítésétől. Ezek egymásra épülő, egymást erősítő vagy – bármelyikük hiánya esetén – egymás hatását korlátozó folyamatok.
A 68-as reformról 1966 májusában hozta meg végső döntését a párt. S noha nyilvános vita a reform alapkoncepciójáról nem volt – a munkabizottságokban élesen polemizáltak egymással a szakemberek. Hogy végül is a szocialista piacgazdaság megteremtéséről határozhatott a párt központi bizottsága, abban a nemzetközi, illetve a belső gazdasági tényezőkön túl nagy szerepe lehetett annak is, hogy a szakmai érvek mérlegelésénél a politikai vezetés nagyfokú toleranciát, befogadó- és cselekvőkészséget tanúsított.
A gazdasági mechanizmus reformja vízválasztó a magyar gazdaság történetében; jelentőségében az államosításhoz, illetve a mezőgazdaság kollektivizálásához mérhető. Húsz év után megvonva a reform mérlegét, úgy tűnik: következetlenségeink ellenére sincs szégyellni valónk. Magyarországon a szocialista tervgazdálkodás új, harmadik válfaja jött létre, szemben az addig alkalmazott központi tervutasításos, illetve önigazgatási típusú gazdálkodási rendszerekkel. (Napjainkban egy negyedik megoldás, a kínai modell körvonalai is kezdenek kirajzolódni). Elméletileg ezért ma is vállalható és védhető: van magyar modell, van a szocialista építésnek jellegzetesen magyar nemzeti útja. Visszaigazolódott: részletes központi tervutasítások nélkül is működőképes a szocialista gazdaság. Bebizonyosodott, hogy a pénzügyi-közgazdasági eszközökkel szabályozott piac is képes olyan feltételeket szabni a gazdálkodóknak, amelyek összességükben alkalmasak a népgazdasági terv céljainak megvalósítására. Hasonlóképpen eltér a többi szocialista ország gyakorlatától a korábbi naturális, kötött forgalmazásról való áttérés a termelőeszköz-kereskedelemre – a piaci viszonyok kiteljesítésének ez talán a legkövetkezetesebben végigvitt eleme.
A magyar reformkoncepciónak – a kitérők és a visszalépések ellenére is – csaknem hiánytalanul megvalósult vonása a gazdaság többszektorúságának, az érdekviszonyok sokrétűségének és ütköztetésének elismerése. A legkevésbé következetesen valósult meg viszont a mechanizmusreform másik fontos törekvése, a külső és a belső piac összekapcsolása. Voltaképpen a reformkoncepció erős oldalának ellentmondásos megvalósításából fakadnak törekvéseink gyenge pontjai. Ezek közül is meghatározónak tetszik, hogy a 68-as reform máig nem tisztázta a szocialista társadalom eltérő tulajdonviszonyainak értelmezését. A piac létét-működését elismerte ugyan, de csak az árupiac mozgásterét bővítette ki, s nem lépett időben a munkaerőpiac, illetve a tőkepiac kialakításának irányában. Jellegzetesen tetten érhető ez a koncepcionális hiba abban, hogy 68-ban a beruházási döntések meghozatala és finanszírozása változatlanul központosított maradt , s csak húsz év múltán, a bankrendszer 1987-es reformjával decentralizálódott. Hasonló fékező erőnek tetszik, hogy nem módosult – nyilvánvalóan tudatos politikai megfontolások következtében – a gazdaságirányítás hagyományos intézményrendszere sem.
A reform bevezetésének ugyanis feltétele volt, hogy a gazdasági élet játékszabályainak megváltoztatása még átmenetileg sem veszélyeztetheti a politikai stabilitást. Az intézményi és szervezeti átalakítás elmaradása napjainkban is gátolja a reform társadalmivá válását. Az ily módon pragmatikusan csupán a gazdasági életet átformálni kívánó reformlépések önmagukban hordozták a visszarendeződés, az elszigetelődés veszélyét.
Az új gazdasági mechanizmus bevezetése, elsősorban a gazdálkodói önállóság ígérete rövid idő alatt ismét felpezsdítette a gazdaságot. A méltán „aranykornak” nevezett, 1973-ig tartó időszak értékeléséhez hadd hivatkozzak egy, a világ valamennyi országára kiterjedő történeti-statisztikai elemzésre. Eszerint 1950 és 1973 között a Közös Piac országai nem egészen két és félszeresére, Európa átlagosan két és háromnegyedszeresére, Magyarország viszont három és félszeresére növelte az egy főre jutó bruttó nemzeti termékét. Az egy főre jutó GDP-vel számolva hazánk – az említett időszak alatt – az EGK fejlettségi szintjének alig több mint a feléről éppen a háromnegyedére jutott. 1973-ra váltunk közepesen fejlett ipari-agrár országgá.
Amihez persze indokolt hozzátenni: az iparosítási folyamat történelmi kettős könyvelésénél a „tartozik” oldal vitathatatlanul sokat nyomó tétele, hogy az extenzív növekedés közepette a régi gyengeségek leküzdésével együtt új lemaradások is keletkeztek, ám ezzel a ténnyel csak az utóbbi évtizedben szembesült a vezetés. Sok és fontos területen szakadtunk le a kor technikájától, elég most csupán az ebből adódó termelékenység és versenyképességi hátrányokra vagy az infrastruktúra helyzetére utalni. Amiből az a következtetés is levonható, hogy a 70-es évek elejére az iparosodás az intenzív fejlődésre való áttérést tűzte ki célul, ám ez a törekvés sokáig csupán jelszó maradt. Így hát a megújuló mechanizmus közepette szabadabban gondolkodó, de kötötten cselekvő vállalatok és szövetkezetek, s a tagadhatatlan előrelépés jeleit örömmel nyugtázó vezetés nem ismerte fel időben miként fut be az elméletileg ugyan végiggondolt, ám a gyakorlatban már a kezdettől ellentmondásosan megvalósuló reform önnön csapdájába. Miként szolgáltathatnak a belső következetlenségek – kívülről és belülről egyaránt – ideologikusnak tetsző érveket először csak a megtorpanáshoz, majd a visszarendeződéshez.
Nézzünk szembe először az illúziókkal. A reform kidolgozói és elfogadói abból indultak ki, hogy a számunkra kedvező világpiaci helyzet tartósan fennmaradt, illetve, hogy a külső feltételek változása általában fokozatos lesz. Ilyen körülmények közepette reálisnak tűnt a külső és a belső piac összekapcsolása. Mindemellett azzal kalkuláltak, hogy a szocialista országok gazdaságirányítási rendszere is jelentősen fejlődik, és ezzel összhangban változik a KGST mechanizmusa is. Valójában azonban – rövid idő alatt – mindennek az ellenkezője következett be.
A szocialista országok többsége – részben a csehszlovákiai válság utóéleteként – kezdettől meglehetős gyanakvással és ellenérzéssel kezelte a magyar reformtörekvéseket, ez a reform hazai ellenfeleinek jó érveket szolgáltatott, míg a reformpártiakat idő előtti védekezésre, illetve passzivitásra késztette. Mindez súlyosan terhelte a KGST-kapcsolatokat, amit tovább élezett, hogy részben strukturális és árproblémák, részben pedig alkalmazkodási nehézségeik miatt az iparon belül elsősorban azok a nagyvállalatok kerültek nehéz helyzetbe, amelyek méreteiknél, hagyományaiknál és termelési szerkezetüknél fogva szoros szálakon kötődtek a szovjet gazdasághoz. De nem csupán az iparon belül polarizálódott a helyzet, hanem a népgazdasági ágak között is, rugalmasabban és eredményesebben tudtak alkalmazkodni a gazdasági reform és a külpiac követelményeihez a mezőgazdasági nagyüzemek, valamint az ipari szövetkezetek. S mivel a gazdasági teljesítményt – a kezdeti normák szerint – mind a vezetői, mind a munkavállalói jövedelmekben nagyobb differenciáltsággal honorálták, 1972-re mondvacsinált, de sajnálatosan jól megideologizálható „ipar kontra mezőgazdaság”, „kisüzem-nagyüzem”, illetve „munkás-paraszt” ellentét alakult ki a társadalomban, amit a politikai-gazdasági vezetés nem tudott „reformkonform” módon kezelni. Ezek voltak a reform megtorpanásának sohasem deklarált, de a különféle határozatokból, dokumentumokból pontosan kiolvasható okai. Emlékeztetőül: a normatív szabályozás köréből „kiemeltek” ötven nagy iparvállalatot – közülük öt, a szocialista exportban közvetlenül érintett nagyvállalat pénzügyi helyzetét külön is rendezték -, megnyitva ezáltal a máig járható széles utat a legkülönfélébb engedmények, támogatások, lobbizások előtt, ez az egyik oka, hogy a reform nem jutott túl a gyárkapukon, s csak a mostani igen nehéz helyzetben lehet közvetlenül érzékelni a gazdaság alacsony teljesítményének következményeit. A felső vezetés 1972-ben nem fordult ugyan szembe a reform gondolatával, a gyakorlatban azonban az addig tapasztalt előnyök és hátrányok együtteseként a reformot befejezettnek tekintették, bekövetkezett az újabb reform-apály.
A 70-es évek elejétől fejlődésünk világgazdasági feltételei radikálisan megváltoztak. Persze a világpiaci kihívásra éppen a gazdaságirányítás reformjának felgyorsításával adhattunk volna méltó választ: ez lett volna a megfelelő módszer az alkalmazkodás stratégiájához. Ám ezt a gazdaságpolitika hosszú ideig nem ismerte fel. A jelszavakban ugyan intenzív átalakulással, gyors piaci alkalmazkodással érvelő, de praktikusan csupán az extenzív bővítés eszköztárával élő gazdaságirányítás arra a feltételezésre építkezett, hogy a magyar gazdaság termelési szerkezetét pár év alatt át lehet formálni, nemzetközileg versenyképessé lehet tenni. Továbbá, hogy ehhez a gyors növekedésen át vezet az út, ami egyben lehetővé teszi az életszínvonal további látványos emelését is. Így a 70-es évek második felét kettős szemlélet határozta meg: egyfelől a háttéripar fejlesztését elhanyagoló s így a gazdaság importigényességét növelő végtermék-centrikusság, másfelől a kapcsolódó alapanyaggyártó és feldolgozó ágazatok technológiai vertikumainak megbontása. A gyors, de jövedelemgyarapodással alá nem támasztott növekedés, a termelési szerkezet megmerevedése, valamint a lakossági „túlfogyasztást zömében importból előteremtő ellátáspolitika a 70-es évek végére együttesen vezetett a tetemes mértékű eladósodáshoz, cserearányaink, világpiaci pozícióink viharos ütemű romlásához. A tervezés és a szabályozás pénzügyi hidakból, támogatásokból, preferenciákból ácsolt védőernyőt emelt a vállalatok zöme fölé, ezáltal is tompítva világ- és belső piaci alkalmazkodóképességüket.
A megkésett felismerés – a „nekünk kell alkalmazkodnunk” kényszere – az 1978. Decemberi KB-ülésen öltött határozottabb kereteket. Az akkori tervek középpontjába az ország pénzügyi egyensúlyának, helyzetének fizetőképességének megóvása és az életszínvonal megőrzése került. Az erőteljes restrikciós politika következtében 1980 és 1984 között sikerült is e törekvéseknek átmenetileg érvényt szerezni. Egyebek között sor került az iparátirányítás korszerűsítésére, valamint a trösztök, nagyvállalatok részleges decentralizálására, a monopolhelyzetek oldására, a kisvállalkozások, a magánkezdeményezés ösztönzésére. Mindezen hatások – ha önnön elhatározásainkhoz következetesek maradunk – lényegesen növelhették volna a vállalatok önállóságát. Ám épp az ellenkezője történt: részben a vontatottan haladó struktúraváltás következtében még a megelőző időszaknál is nagyobb mértéket öltött a központosított újraelosztás, elhúzódtak a szükséges visszafejlesztési döntések, miközben például 1985-ben az iparból elvont jövedelmek több mint harminc százalékát – támogatások formájában – visszaadták a gyengébben gazdálkodóknak. Előidézve a gazdaság mai skizofrén állapotát: a jobbak rovására tartják életben a rosszul gazdálkodókat, de nem olyan mértékben, hogy azok ellendülhessenek a holtpontról – így aztán egyik kör sem tud igazán alkalmazkodni a piachoz. Ezeket a folyamatokat – különösen 1983-84-ben – a szabályozás és az irányítás összehangolt korszerűsítése helyett a „kézi vezérlés” módszerei kísérték: az önállóság, a kezdeményezőkészség és a kockázatvállalás fennen hirdetett jelszavait a gyakorlatban az államilag intézményesített beavatkozások szövevényes rendszere váltotta fel.
Reformunk újabb dagályának érdemi kezdete az 1984-es áprilisi KB-határozattal datálható. A politika csupán az 1982-es mélypont után (épp egy hajszálon múlt, hogy el tudtuk kerülni a fizetésképtelenség kialakulását) – s a gazdasági-társadalmi feszültségek halmozódását látva – ébredt tudatára: e tartós világgazdasági folyamatok átrendező hatásaival szembenézve új reformprogram kidolgozására és az eddigieknél következetesebb megvalósítására van szükség. Az új koncepciót – megszületése pillanatától – gyengítette, hogy gazdaságpolitikai kontinuitást hirdetett. Holott a reform attól válhatna igazán társadalmivá, ha kritikusan és nyilvánosan elemezné az eddig megtett utat, a kitérők, a leállások, a visszafordulások okait és az újrakezdés lehetőségeit. Azaz: számot vetne a mai kedvezőtlen helyzet kialakulásában jelentős szerepet játszó gazdaságpolitikai tévedésekkel, az alkalmazkodóképtelenség valódi okaival is, és így építené fel új gazdaságpolitikai programját. A már 1984-ben is csak optimizmusra alapozott – gazdasági teljesítménnyel alá nem támasztott – dinamizálási tervekkel szemben éppen a 85-86-os esztendők kedvezőtlen folyamatai hívták fel nyomatékosan a figyelmet arra, hogy a részsikereket elérő restrikciós politika múltán – az elhalasztott radikális strukturális elmozdulások hiányában – nincs reális, kimunkált koncepció a fellendülésre. Ebben a helyzetben a 84-től napjainkig megtett reformlépések – az új vállalatvezetési formák kialakítása, a tőkeáramlás sokféle eszközének, módszerének bevezetése, a csődtörvény, és a részvénytársasági törvény elfogadása, a bankrendszer átalakítása, valamint a kidolgozás alatt lévő adó- és árreform – lényeges elemei lehetnek ugyan a megújuló gazdaságirányításnak, de önmagukban, egyenként nem elég átütő erejűek.
A 80-as évek második felére kérdésessé vált: a mainál konzisztensebb gazdasági reform képes-e feloldani a társadalomban felhalmozódott feszültségeket. Hiszen a gazdasági-társadalmi hatalmi szféra eddig kevéssé volt képes az új vagy újnak tűnő – mert tisztázás helyett csupán társadalmi tudatunk mély rétegeibe félretett – konfliktusok tényleges kezelésére. (Ilyen konfliktus például a piaci viszonyokból, a jövedelem-differenciálódásból természetszerűen fakadó társadalmi polarizálódás és újrastruktúrálódás, a feléledő „gazdaság-szegénység” problematika, avagy a tudati-morális-kulturális értékvesztés/tévesztés sokféle jele). Hiányzik a tudomány által újragondolt, árnyaltabb – a történelmi-társadalmi realitásokkal szembenézni képes – vállalkozói szocializmuskép megfogalmazása. Közben, persze, igen sok szó esik a reformról: erre az 1987-es esztendő több vitafóruma, rendezvénye, dokumentuma is látványos bizonyítékokat szolgáltat. Ám az eltérő koncepciók elemző összevetése helyett inkább csak a reformterminológia kisajátítása, a vitapartnerek nézőpontjának „címkézése” folyik: akadnak már reformdogmatikusok, reformanarchisták, és van a politika által felvállalt szervesreform is, csupán a közmegegyezésen alapuló tényleges reformprogram kialakítása várat még magára. Holott éppen a 87-es esztendő első felének vitái érlelték ki – kölcsönvéve az egyik legtöbb polémiát kiváltó gazdasági elemzés címét -, hogy „fordulatra és reformra” van szükség. Fordulatra a gazdaságpolitikában, reformra a gazdaság és a társadalmi élet minden területén.
Tény, hogy 1987 egyébként sem volt mentes az intő jelektől. Alapvetően nem változtak az előző évek kedvezőtlen folyamatai: a gazdaság az év első felében lényegében stagnált, az életszínvonal csökkent. Tovább és immár aggasztóan romlott exportképességünk, miközben kereskedelmi és költségvetési hiányunk, adósságállományunk lényegesen növekedett. Ha hitelképességünket még nem is, de tervezett ütemű és arányú visszafizető-képességünket mindez erőteljesen kérdésessé teheti partnereink szemében. Az év első felében jól érzékelhető volt az is, hogy a gazdaság primer válságjelei a korábbi évek bizonytalankodó lépéseihez képest megerősítette akaratát a cselekvésre. A nehézségekkel való nyílt szembenézés és az egyáltalán nem népszerű, de mindenképpen szükséges megszorító intézkedések meghatározásának és végrehajtásának tudata fogalmazódott meg a nyár folyamán a párt és a kormány által kidolgozott társadalmi-gazdasági konszolidációs, majd kibontakozási csomagterv elfogadásában.
Az első megközelítésben hároméves időhorizontban gondolkodó program össznépi „nadrágszín-meghúzásra” szólít fel, miközben a szelektív termékszerkezet-váltást, a piaci viszonyok erősítését s így a gazdaság jövedelemtermelő képességének javítását főként a monetáris irányítás eszköztárával kívánja kényszeríteni.
E többfokozatú program – az eddig megszokott kompromisszumok nélkül – végrehajtásának tétje nem kevesebb, mint hogy megtaláljuk-e a világpiacnak azokat a réseit, amelyekhez illeszkedve gazdaságunk átállhat egy új növekedési pályára, avagy a világgazdaság centrumától egyre távolabb kerülve – egyfajta lassú vegetációs folyamatban – még inkább a perifériára sodródunk. Valódi nemzeti sorskérdés ez, amelynél a választ s a megoldásokat keresve nem vagyunk egyedül. A világgazdaság élvonalától való fokozódó lemaradás miatt hasonló útkereséssel néz szembe a világ országainak többsége, és e dilemma kontúrjai körvonalazódnak – ha eltérő élességgel is – a szocialista országok majd mindegyikében. 1968-hoz képest tehát összehasonlíthatatlanul nehezebb világ- és belgazdasági helyzettel kell számolnunk, és az is belátható, hogy a reform következetes végigvitele korántsem hozhat gyors és érdemi életszínvonal-javulást a társadalom egysége számára. Egy fontos külső folyamat mégis kedvezően befolyásolhatja a magyar reform ügyét. Ez pedig az a méltán világtörténelmileg nevezhető társadalmi és gazdasági átalakulás, amely napjainkban a Szovjetunióban zajlik. A szovjet változások számunkra legtöbb tanulságot hordozó vonása éppen a reformfolyamat társadalmi horizontú kibontakoztatásában és a nyilvánosság – mint támogató, értékelő és ellenőrző erő – vállalásában rejlik. Ez az a politikai és morális háttér, amelyre mi is építkezhetnénk.
Mindez egyben újólag és nyomatékosan jelzi: a reformfolyamatot nem lehet részekre tördelni, nem lehet szétválasztani a gazdasági és a társadalmi-politikai intézményrendszer korszerűsítésének elemeit módszereit, időpontját. Hazánkban is a mostani stabilizációs programot kiegészítő társadalmi reformfolyamat kibontásától várható, hogy fokozatosan bekövetkezzék a kívánatos gazdasági stabilizáció és növekedés, s ha nem is konfliktusok nélkül, de a magyar gazdaság meglelje helyét az új világgazdasági rendben. (Beleértve ebbe a reformfolyamatba a pártirányítás átértékelését, a szakszervezeti érdekvédelem erősítését, a különböző népképviseleti fórumok – így a Parlament és a tanácsok – demokratizmusának szélesítését, valamint a különböző öntevékeny társadalmi csoportok intézményesített szerveződésének és érdekérvényesítésének megteremtését).
S ha már Friedrich List 147 éves gondolatával kezdtem ezt az eszmefuttatást, hadd idézzem őt még egyszer, még inkább napjainkra formálva. Valóban a széles értelemben vett társadalmi reform megvalósításán múlik a gazdaság megújításának lehetősége is. De ez az út nem járható az új társadalmi konfliktusok vállalása nélkül. Megteremteni a felülről irányított reform alulról való folyamatos ösztönzését és erősítését: ez lehet a szocialista fejlődésnek a kor követelményeihez igazodó új mozgásformája s egyben önmagát megőrizve meghaladó stratégiája is. Így válhat az egész megújulási folyamat a társadalom egészének tudatosan felismert és azonosulásra késztető programjává.
Bossányi Katalin
Az iparvállalatok és ipari szövetkezetek megoszlása a termelési érték szerint, 1986
Az iparvállalatok és ipari szövetkezetek megoszlása a létszám szerint, 1986
Az iparvállalatok és az ipari szövetkezetek bruttó termelésének szerkezete (%-ban, 1980. Évi összehasonlító áron)
A termelés növekedése az iparvállalatoknál és az ipari szövetkezeteknél (éves átlagban, %-ban, összehasonlító áron)
Az iparban foglalkoztatottak száma (1000 fő)
A gépállomány értékét jellemző fontosabb mutatók az ipari vállalatoknál és szövetkezeteknél
Az iparvállalatok gépállományának átlagos életkora (év, a gépek 73%-a alapján)
Az iparvállalatok gépállományának kor szerinti összetétele (%)
Az ipari beruházások megoszlása, folyó áron (%)
Száz ipari fizikai keresőre jutó nem fizikai foglalkozásúak, ill. felsőfokú végzettségűek
Egységnyi ipari termelésre jutó energiafelhasználás (fűtőérték alapján)
Egységnyi nemzeti jövedelemre jutó energiafelhasználás
Magyarország villamosenergia-termelése és villamosenergia importja (M kWh)
Az alap-energiahordozók termelésének szerkezete Magyarországon (%-ban, fűtőérték alapján)
Az energiahordozók forrásának szerkezete (%-ban, fűtőérték alapján)
Az 50 legnagyobb iparvállalat rangsora a termelési érték alapján 1986-ban (KSH Figyelő)
A kisvállalkozások számának alakulása (db)
A bevallást benyújtó kisvállalkozások létszámának alakulása (fő)
A bevallást benyújtó kisvállalkozásokban részt vevők nettó (adózás utáni) jövedelmének alakulása (1000 Ft)
A kisvállalkozásokban részt vevők egy főre jutó nettó (adózás utáni) jövedelmének alakulása (Ft/fő/év)
A kisvállalkozások árbevételének alakulása (1000 Ft)
A kisvállalkozások által kimutatott vagyon összege (1000 Ft)
A kisszervezetek számának alakulása
A kisszervezetek adatainak alakulása
