Irangate

Teljes szövegű keresés

Irangate
Az obskurus libanoni lapocskát az Irán-barát Hezbollah szervezet házi újságjaként ismerték, ezért eleinte világszerte kétkedve fogadták 1986. november eleji túlságosan is szenzációs leleplezését: az esztendő májusában Teheránban járt titkos küldetésben az amerikai elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója, Robert McFarlane. A hihetetlennek ható hírről hamarosan kiderült, hogy igaz, s ezzel el is indult a politikai lavina, amely rázúdult Ronald Reagan addig oly sikeres elnökségére. Mire a világközvélemény felocsúdott, a nyugati világ császára pőrén vacogott, s csak emberei menesztésével tudta megmenteni puszta titulusát.
McFarlane és mindenre elszánt társai ugyanis nagy reményű, de végül is kisstílű fegyverüzlet ügyében keresték fel az iráni fővárost, amelynek egyébként évek óta semminemű kapcsolata nincs Washingtonnal. Utóbb kiderült: az ajándékozandó Bibliával és kulcs formájú csokoládétortával, no meg hamisított ír útlevéllel érkezett „magánemberek” a teheráni politikai ajtókat hitték megnyitni, kapcsolatot teremteni olyan erők képviselőivel, amelyekhez a rosszul tájékozott Fehér Ház majdani, Khomeini ajatollah halála utáni reményeit fűzte. Helyettük azonban csupán alacsony rangú tisztviselőkkel tárgyalhattak, szemrehányásokat kaptak a fegyverszállítási késlekedésért, s kis híján tüntető tömegek túszaivá váltak, úgy menekültek (vagy mentették ki őket) az iráni fővárosból.
Minderre persze csak fokozatosan derült fény, miként azt is „sajtókínvallatással” szedték ki a washingtoni kormányból, hogy a Fehér Ház nyakig belebonyolódott a kétes és gyakran törvénysértő üzletelésbe. Fejeknek kellett lehullaniuk a Potomac partján, mígnem Reagan elnök beismerte nemzete színe előtt, hogy több mint bűnt követettek el: hibát. Amint 1987. március végén a US News and World Report című hetilap megírta, a ravasz iráni vezetés egyszerűen lépre csalta az amerikait, maga McFarlane Kissinger „kínai nyitásához” hasonló tettről ábrándozott, s utóbb összeomolva öngyilkosságot kísérelt meg.
Ami történt, az valójában a Teheránnak 1987. tavaszi offenzívájához (és az iraki arcvonal remélt áttöréséhez) szükséges fegyverek – elsősorban tank- és légelhárító rakéták –, valamint a veszteglő amerikai gyártmányú harci eszközök alkatrészeinek beszerzése volt. Csellel, a külföldön élő, iráni származású gazdag fegyverkereskedőket – és az amerikai fantáziákat – megmozgatva. Washingtonban mindössze annyit könyvelhettek el, hogy Bejrútban – gyaníthatóan az Irán-barát erők jóvoltából, avagy kezéből – kiszabadult néhány amerikai túsz, igaz, helyettük rögvest mások estek fogságba... Még a fegyverekért kifizetett milliókból is jókora summákat kértek vissza a titokzatos teherániak a Washington kedvére való, persze soha nem bizonyított politikai ténykedésre hivatkozva. Az amerikai közvéleményt azonban ekkor már az érdekelte, mi lett a kifizetett pénzzel, amely rejtélyes svájci bankszámlákra folyt be, s onnan veszett nyoma.
Hamar az is kiderült: ezeket az összegeket a nicaraguai kontráknak szánták, akiktől az amerikai törvényhozás akkortájt megvonta az anyagi támogatást. Vagyis a kormány nem nyugodott bele kongresszusi vereségeibe, szabályt és netán törvényt is szegve megszerezte a pénz kedvenc mániájának, a szandinisták megdöntésének céljára. (Az is lelepleződött, hogy evégett megpumpoltak néhány külföldi kormányzatot is.) A reagani Fehér Házban hemzsegő antikommunista megszállottak voltaképpen titkos ügynökséget hoztak létre a nemzetbiztonsági apparátus keretében, így bújva ki a kongresszus ellenőrzése alól.
Az „öltönyös cowboyoknak” becézett csoport mindenese egy tengerészgyalogos alezredes, Oliver North volt, akiről hamar kiderült az is, hogy tervezői szerepet játszott Grenada lerohanásában, a palesztinokat szállító egyiptomi gép elrablásában és hasonló kétes „akciókban”. Főnökével, a McFarlane-utód nemzetbiztonsági tanácsadó Poindexter altengernaggyal karöltve, North (aki elkísérte Teheránba a balsorsú bibliás embereket) a titkolózás mestereként tündökölt, pedig valójában mindannyian politikai amatőrök módjára cselekedtek. Aki elhitte, hogy kétezernél is több légvédelmi rakétát lehet „becsempészni” Iránba Khomeini háta mögött, az vevő lehetne a brooklyni hídra is. Az amerikai vezető köröknek nem annyira a jogsértések fájtak, hanem a kétbalkezes politikacsinálás és annak lelepleződése ország-világ előtt.
Washingtonban egyszeriben felélednek a Watergate-ügy hagyományai: lázas kongresszusi vizsgálatok, rejtélyes arccal nyomozó különleges ügyész, a leleplezésekért vad versenyt vívó sajtó. Reagan elnök – mentendő a menthetőt, legalább a látszatot – három ex-magasrangúból összetákolja a Tower-bizottságot, amelytől kíméletlen feltáró munkát és szigorú verdiktet kér kormánya és hivatala tevékenységéről. Megkapja. A hajdani korifeusok keményen bánnak a maiakkal: az elnököt hanyagsággal vádolják, munkatársait bűnökkel és mulasztásokkal, de még az „iráni húzás” ellenzői, Shultz külügy- és Weinberger hadügyminiszterek is megkapják a magukét, amiért profi létükre hagyták vesztükbe rohanni az amatőröket.
Ronald Reagan tekintélye meginog, vezetői alkalmasságát kétségbe vonják, kárhoztatják a kudarcért, de még inkább azért, hogy felelőtlenül odadobta a gyeplőt beosztottainak. Ha egykor, Nixon esetében, az volt a washingtoni kérdés, mikortól tudott az elnök a bűnökről, Reagan kínos mentsége, hogy talán nem is tudott semmiről. Mind többen firtatják, kiheverheti-e egyáltalán az „Irangate”-et, s mi módon kerülhetné el elnöksége hátralévő idejére a „béna kacsa”, a politikailag leírt államférfi állapotát. (Majd mindenki egyetért abban, hogy legfeljebb – sőt, talán csakis – látványos kelet–nyugati, szovjet–amerikai megegyezésekkel, fegyvercsökkentési megállapodásokkal érheti ezt el.)
A kátyúból kikecmeregni próbálva, Reagan a republikánusok pragmatikus szárnyától várja a segítséget, amin a kiszoruló hithű „reaganisták” zajosan háborognak. A Fehér Ház apparátusának éléről távozni kényszerül az önhitt és hajlíthatatlan Donald Regan, s az új „miniszterelnök” a centrista Howard Baker, aki e posztért egyelőre feladja elnökjelölt próbálkozását. Új a nemzetbiztonsági tanácsadó is: Carlucci, a régi profi – s megújul az elnöki palota stábja. Jószerivel tehát hatalomváltás megy végbe Washingtonban. 1987 nyarán a kongresszusi vizsgálat folytatódik...

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT