Eurorakéták
Eurorakéták
Az „eurorakétákról” először a 70-es évek derekán hallott a világ: a NATO 1975. decemberi miniszteri tanácsülése kezdte el követelni az – atlanti kód szerint – SS–20-as szovjet középtávú nukleáris fegyverek számának csökkentését, sőt e kategória felszámolását. A dolgot akkortájt kevesen értették, hiszen hasonló hatótávolságú szovjet rakéták másfél évtizede voltak földrészünkön, s még Moszkva „monopolhelyzete” sem lehetett kifogás tárgya: az 1962-es kubai válságot követően – titkos megállapodások keretében – az Egyesült Államok fokozatosan kivonta („elavultnak” minősítve) a maga hasonló fegyvereit az európai kontinensről. Az SS–20-asok a régebbi, egy robbanófejes SS–4 és SS–5 rakétákat váltották fel, igaz, jóval korszerűbb változatban: a három robbanófejes rakéta találati pontossága jóval nagyobb, mint az előd fegyvereké.
Valószínűleg sohasem kerül sor az „eurorakéta”-vitára, ha a NATO nyugat-európai tagállamainak vezetői nem vélik úgy, hogy a kibontakozó – 1974 ősze óta „elvben” már létező – SALT–2 megállapodás nyomán az Egyesült Államok szinte „cserbenhagyja” partnereit, mert a hadászati egyensúlyt rögzítő egyezmény „semlegesíti”, s ily módon Nyugat-Európa „védtelen” maradt. Két – egyébként enyhüléspárti – vezető, Helmut Schmidt és Giscard d’Estaing kezdte szorgalmazni az amerikai vezetésnél az „ellentételt”: erre kínálták magukat az ugyancsak középtávra tervezett Pershing rakéták és az akkortájt felbukkanó robotrepülőgépek.
A 70-es évek második felében és a SALT–2 körvonalazódásával párhuzamosan minden egyes NATO-tanácskozás megpendítette az „eurorakéták” témáját, követelve a közben szaporodó SS–20-asok visszavonását. Végül, alig fél évvel a SALT–2 szerződés bécsi aláírása után, 1979 decemberében megszületett az Atlanti Szövetség ún. „kettős határozata”, amely egyrészt döntött összesen 572 középtávú rakéta (ebből 108 Pershing–2, nagy találati pontosságú és első csapás mérésére alkalmas eszköz) telepítéséről 5 NATO-országban, másrészt tárgyalásos csökkentést javasolt Moszkvának e fegyverkategóriában. Az atlanti „két színű” határozat 1983 őszére jelölte ki a telepítés kezdetét, tehát kétségkívül hagyott időt a tárgyalásokra. Maga Schmidt kancellár, akkor még pályája zenitjén, utóbb megvallotta: ő valójában nem a Perschingeket akarta (azokat mind az NSZK-ba telepítették: a robotrepülőgépek befogadására Nagy-Britannia, Olaszország, Belgium és Hollandia vállalkozott, ill. kényszerült vállalkozni), a nyugatnémet szociáldemokrata vezető csak „alkudozási tételnek” fogta fel a NATO „eurorakétáit”, s a szovjet fegyverek számát szerette volna csökkenteni.
Időközben azonban a SALT–2 szerződést megkötő Carter-kormány helyett az a Reagan-csapat rendezkedett be Washingtonban, amely minden addigi fegyverkorlátozási egyezséget kifogásolt, sőt elvetett (bár magát a SALT–2-t kénytelen volt formális elfogadás nélkül is megtartani, ha nem akarta, hogy a szovjet fél még több robbanófejet cseréljen legfenyegetőbbnek ítélt interkontinentális óriásrakétáira, az SS–18-asokra). A washingtoni kormányváltás (és előtte a választási harc) szokás szerint jó másfél évre megbénította a kelet–nyugati alkudozást, s csak 1981 novemberében állt elő Reagan elnök a maga javaslatával az „eurorakéták” teljes felszámolására – ez volt az ún. nullaváltozat.
Meghirdetésekor sok bírálat érte a „nullaváltozatot”, s ma már nyilvánvaló, hogy a washingtoni vezetést akkor inkább vezérelték politikai és propagandaszempontok, mint a Pershingekről való tárgyalásos lemondás szándéka. Az akkori légkörben és a fegyverzetkorlátozás az idő tájt érvényes formulái ismeretében csak szovjet elutasítás lehetett a válasz egy olyan javaslatra, amely majd háromszor annyi létező robbanófej leszerelését követelte akkor még nem is telepített amerikai eszközökért. Az akkori szovjet vezetés nem is látott a javaslatban mást, mint a megegyezési lehetőség kizárását, s észrevehetően számított a Nyugaton kibontakozó rakétaellenes mozgalom politikai sikerére, hogy ez megakadályozhatja a robotrepülőgépek és Pershingek megjelenését az említett országokban.
1982-ben azért megindultak Genfben az alkudozások, de csak egy kompromisszumos formula közelébe jutottak 1982 nyarán, a két delegációvezető – Nitze és Kvicinszkij – híres „erdei sétája” eredményeként. Ezt azonban Washingtonban elvetették. Ekkortájt szovjet részről ahhoz is ragaszkodtak, hogy a képletbe be kell számítani a brit és francia nukleáris fegyvereket is. A „számháború” 1983 őszéig tartott, mígnem a NATO decemberi tanácskozása eldöntötte az ekkor már megkezdett telepítés ütemtervét. Ekkor a genfi tárgyalások megszakadtak, s szinte befagyott a kelet–nyugati párbeszéd.
Reagan újraválasztását követően felújultak az alkudozások, amelyeknek igazi lendületet a moszkvai hatalomváltás adott. Gorbacsov nem sokkal főtitkárrá választása után jelezte: be lehetne fagyasztani a már földrészünkön lévő középtávú eszközök számát. Ez valójában az addigi nyugati telepítés elfogadását jelentette, s az 1985. novemberi genfi szovjet–amerikai csúcson felújulni látszott a 3 évvel korábbi „erdei séta” kompromisszumos formulája. Ezt azonban akkor még összekötötték a hadászati és az űrfegyverkezés korlátozásával. 1987 februárjában Gorbacsov „felbontotta a csomagot”, és hajlandónak mutatkozott a külön – és a nullaváltozaton alapuló – „eurorakéta”-megállapodásra. Nyugaton ekkor megpendítették az 500–1000 km hatótávolságú rakéták kérdését s az e téren tapasztalható jelentős szovjet fölényt. Ám amikor áprilisban Shultz amerikai külügyminiszter Moszkvába látogatott, újabb nagy horderejű ajánlatot kapott: a kettős nullamegoldást, tehát mindkét kategória eszközeinek teljes leszerelését Európában.
Váratlan fordulat: a Nyugatot meglepte és zavarba hozta saját javaslatainak elfogadása, és hetekig – egészen a velencei tőkés csúcsig és a másnapján tartott NATO-tanácsülésig – tartott, mígnem az Egyesült Államok nyugat-európai szövetségesei „felzárkóztak” az alkura már csak belpolitikai okokból is kész Reagan-kormányzat mögé.
Velence után újabb szovjet javaslat: a Szovjetunió kész lemondani arról a 100 SS–20-asról is, amelyet korábban ázsiai területén kívánt rendszerben tartani – amelynek ellentételeként az Egyesült Államok 100 Pershinget tarthatott volna saját területén. 1987 nyarán tehát mindenképpen megnyílt az út az „eurorakéta”-megegyezés és az ezt szentesítő újabb szovjet–amerikai csúcs felé.
