Köztársaságtól köztársaságig
Köztársaságtól köztársaságig
A Trianon utáni új rend nehezen vert gyökeret. Az emberek nem tudták elfogadni, hogy megszűnhetett „Biharország-megye”, hogy annak nagyobbik része Nagyváraddal együtt nem Magyarország többé, hogy Berettyóújfalu – ahonnan mindenféle megyei, sőt városi intézmény is hiányzott – lett a megye székhelye. Hajlamosak voltak az itt élők azt látni, hogy minden bajnak, gondnak az oka Trianon, a trianoni határ… – amely nem is állhat fenn sokáig, mert természetellenes, mert ellentmond minden közgazdasági törvénynek. Az ilyesfajta remények is okai, hogy sokáig váratott magára az új helyzetbe történő tudatos beilleszkedés, az új körülmények közt gyakorolható egyéni és közösségi, intézményes életvitel kereteinek megtalálása.
Nagyok voltak a háborús veszteségek, sokan sokáig hadifogságban, távol az otthontól éltek. A nagybirtokok (-bérletek) is nehezen tudtak bekapcsolódni a termelőmunkába, a közép-, a kis-és a törpebirtokosok pedig még annyira se. Nem volt vetőmag, nem voltak állatok. Az ipar nem jutott nyersanyaghoz, a kereskedelem áruhoz, akadozott a közlekedés, szállítás. Gondot okozott a korábbi zsellérségből sokasodott föld nélküli cselédség és mezőgazdasági munkásság kilátástalan helyzete mellett az ide menekültek (főleg Erdélyből és a Partiumból érkezők) sorsa is.
A századfordulóra kialakult kubikusság sem tudta, mitévő legyen, mert 1918–1924 között minden kubikmunkát igénylő építkezés megszűnt, munkanélküliekké váltak, és jelentős mértékben növelték a segélyezésre szoruló ínségesek számát.
Mindezek következtében példátlan módon leromlott a közbiztonság. Zsákán sem győztek a tolvajok, rablók ellen védekezni. A csőszök, kerülők és egyéb őrök mellé 1930-ban kénytelenek voltak községi állandó őrséget szervezni.
A lehetetlen helyzetnek is a következménye, hogy 1920-tól fogyni kezdett a település lakossága. Jó ideig ennek legfőbb oka az elvándorlás. Községünknek 1910-ben volt a legtöbb lakosa: 3726 fő. Tíz év múlva, 1920-ban, már csak 3459. A fogyás állandósult, és mind a mai napig tart.
Az egykori Rhédey-birtok Rhédey Gabriella (1861–1883), férjezett gróf Bethlen Pálné révén gróf Bethlen Pálra és gróf Bethlen Györgyre szállt. A birtok egyes részeit már korábban bérletekké alakították. Legfőbb bérlőik – ahogy már említettük – a Vajna testvérek voltak. A Bethlen grófok nem laktak Zsákán, birtokaik kezelését, a gazdálkodást jól megválogatott, szakképzett intézőikre bízták.
Zsákán is legfőbb követeléssé a földhöz jutás vagy földjuttatás kérdésének a megoldása vált. A majdnemhogy forradalmi hangulatot sikerült végül különböző intézkedésekkel, ha nem is kielégítő módon, lecsendesíteni. Az első idevonatkozó lépés az volt, hogy a háborúban megrokkant hazatértek földet kaptak a Berettyó mentén, az úgynevezett Rokkant-dűlőben.
A másik, ennél jelentősebb akció a Nagyatádi-féle (Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszterről elnevezett) földreform (voltaképpen az 1920. XXXVI. törvénycikk) végrehajtása volt, amely Zsákán a nagybérletek felszámolásával kezdődött el. Elsőnek a Vajna Imre-féle bérletet mondták fel és az így felszabadult földterületet kisbérletekként kiosztották. A földreformnak az volt az eredménye, hogy megerősített néhány középbirtokot, növelte a kisbirtokok számát (és területét), de szinte semmit sem segített a földnélkülieken, mert azok nemigen kaptak a kisbérletekből.
A harmadik, ebbe a rendbe igazodó akciónak a vitézi címhez járó földkimérést tekinthetjük. Településünkön sokan kaptak vitézi telket: Csontos Dániel, Daróczi Mihály, Erdélyi János, Gulyás András, Háló Mihály, Király Sándor, Lakatos Mihály, Lévai Géza (hadnagy), Lovász Imre, Szabolcsi András, Szűcs Endre, K. Técsi Mihály, Túsz Imre, Zsámboki Mihály. Zsákán kapott vitézi birtokot Szilárd Zoltán nyugalmazott ezredes, a vitézi szék elnöke is. A birtokokat a még a közelmúltban is a Vitéz-földeknek nevezett területen mérték ki, Szilárd Zoltán ezredes birtokát pedig az Ezredes-tanya néven ismerik mindmáig. Ezúttal is elmondhatjuk, hogy ez a földhözjuttatási akció – bár kétségtelen, hogy egészséges irányban befolyásolta a földbirtok-megoszlást, és jó hatással volt a mezőgazdaság egészére is – nem oldotta meg a törpebirtokosok, földnélküliek egzisztenciális gondjait.
Ha nehezen is, de az 1930-as évek elejére valamelyest rendeződtek a viszonyok. Zsáka továbbra is megmaradt mezőgazdasági településnek. Kialakult egy elég népes, a közéletben meghatározó szerepet játszó középbirtokosi réteg. Nemcsak kialakult, szemmel tartotta a mezőgazdaság általános fejlődését, átalakulását is. Tudatosan fordultak az újítások felé, különféle tanfolyamokra iratkoztak be, és ami a legfontosabb, eredményesen gazdálkodtak.
A helytörténet több olyan középbirtokos nevét és emlékét tartja számon, akik mintaszerű, sokban újító gazdálkodásuk mellett a zsákai közélet alkotó tagjai is voltak. Neveiket először a Nadányi Zoltán szerkesztette megyetörténet személyi adattárában sorolták föl, majd a legkiemelkedőbbekről – rövid életrajz és méltatás keretében – a Jordán Sándor által szerkesztett, 1996-ban kiadott Zsáka falukönyvében emlékeztek meg (Csordás János ezüstkalászos gazda, ifj. Duró Lajos ezüstkalászos gazda, H. Duró Sándor aranykalászos gazda, Lovász P. Imre ezüstkalászos gazda, Pántya János ezüstkalászos gazda, Tóth Sándor aranykalászos gazda, Veress György aranykalászos gazda, Sz. Veress József arany- és ezüstkalászos gazda).
A századfordulóra, a XX. század elejére már több, a polgári életmódot kiszolgáló iparág is virágzott a községben. Az 1908-ban szervezett Zsákai Iparoskörben (Tóth Sándor hentes és mészáros, valamint Brumár János asztalos alapította) a nyolcvan fő körüli tagság a sajátos érdekvédelmen kívül sokat tett az utánpótlás nevelése, szakképzése érdekében, az önművelődés terén, néhányan az egyesületből a község és különböző intézményei tekintélyes, nagy befolyással bíró munkatársaiként is ismertek.
Sajnos ezt a virágzó helyi ipart szinte teljesen tönkretették az első világháborút követő ínséges esztendők. Sokan végleg feladták mesterségüket, mások hosszabb-rövidebb ideig szüneteltették működésüket.
1935-ben jelent meg Zsákán az első pék a Gyomáról áttelepülő Diószegi Ferenc személyében. Ez már a házi kenyérsütés háttérbe szorulását jelezte. Csak a tárgyalt korszak utolsó éveiben fejlődött Zsákán annyira a tejgazdaság, hogy a tejet – főleg a juhtejet – begyűjtsék, és vaj-, illetve sajtkészítés céljára tejfeldolgozó üzembe szállítsák (1945 márciusában kezdte meg ezt a programot Müller János budapesti vállalkozó). Két év múlva, 1947 áprilisában lépett fel Majoros Herbert vaj- és sajtkészítő mester, önálló műhelyt alapítva, amelyben tíz alkalmazottal a felvásárolt tejből vajat és sajtot készített. Vállalkozását 1949 augusztusában államosították, már mint az Alföldi Sajt- és Vajtermelő Nemzeti Vállalat zsákai tejfölöző üzeme szerepel a későbbiekben. A Függelékben közölt lajstromból megállapítható, hány régi kisiparos tudta műhelyét-mesterségét 1947-ig fenntartani. Bizony kevesen tudták folytatni az ipart a két világháború között, de különösen a második világháború után, amikor a legtöbben kényszerültek felhagyni iparukkal.
A kereskedelemben jelentős szerepe volt az 1923-ban itt is megalakított Hangya Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetnek. A mezőgazdasági termelés kibontakozása magával hozta a mezőgazdasági termények, jelesül a kenyérgabona és a kukorica felvásárlásának, szakszerű raktározásának és értékesítésének igényét is. Zsákán a régtől fogva működő magán termény- és takarmánykereskedések mellett két terményfelvásárló vállalat is létrejött. A nagyobb a Futura (bizományosa: Sz. Veress József jó nevű gazda, neves közéleti személyiség), a kisebb a Hombár nevű vállalkozás. Az 1930-as évek végére mind nagyobb jelentőségre tett szert a szerdánkénti hetivásár.
Mindez a lassú, de megalapozott fejlődés szükségessé tette a közlekedőutak rendbetételét is. Az utak rendbetétele pedig lehetővé tette, 1934-ben, hogy Zsákát is be lehetett kapcsolni a Debrecen–Berettyóújfalu–Békéscsaba autóbuszjárat menetrendjébe. Közelebb került általa községünk a vasútállomásokhoz is, elsősorban Berettyóújfalu vasútállomásához, végső fokon Budapesthez. A későbbiek során ez az autóbuszjárat vált a zsákai ingázók jellemző közlekedési eszközévé.
Visszatérve a kezdeti évek történetéhez, amelyeket a szervezetlenség, a bizonytalanság és a szegénység jellemzett, azokról is szólnunk kell, akik az 1924–1926-ban megindult lassú gazdasági fejlődésből kimaradtak. A lemaradó rétegek szegénységének állandósulásába belejátszott a világgazdasági válság, sőt egy, főleg a legszegényebbeket sújtó, tífuszjárvány is, ami községünkben 1937–1939-ben tetőzött. Az elszegényedésre jó példa a zsákai református egyház helyzete. 1924-ben még volt a közösségnek annyi pénze, hogy az 1917-ben elvitt harangját pótolni tudta, de 1931-ben, amikor iskoláját fejleszteni kellett volna, pénzhiány miatt kénytelen magáról az intézményről is lemondani és átadni az államnak (1932). Ez volt a sorsa a román ortodox iskolának is, hasonló okokból. Az utóbbi állami kezelésbe vételével kialakult egységes zsákai állami elemi népiskolában megszűnt a román nyelvű tanítás, illetve a román nyelv tanítása.
A zsákai szegénység enyhítésére a meg-megújuló gyűjtéseken alapuló segélyezéseken kívül közmunkák szervezésével törekedtek. Ilyen vissza-visszatérő közmunka volt a község 1912-ben cementjárdákkal ellátott utcáinak rendben tartása (az árkok kiásása, a hidak, átereszek kitisztítása, feltöltés, illetve a felesleges anyag elhordása). Sokkal nagyobb segítséget jelentett munkát vállalni a lassan-lassan meginduló építkezéseken. Sokszor ingázással: Berettyóújfaluba, Püspökladányba, Debrecenbe.
Az első és második bécsi döntést megelőző, majd a későbbi idők katonai behívásai csökkentették a munkanélküliek számát. A napjainkban erősen vitatott értékű leventemozgalomnak köszönhetjük a Leventeotthon és Sporttelepet, tulajdonképpen Zsáka sportéletének megteremtését. Emellett néhány hagyományos népünnepély (mint amilyen a felvonulásos szüreti mulatság és pár „bilétes bál” megrendezése volt) megszervezésével, műkedvelő előadások bemutatásával megteremtették a zsákai népművelést is. A Leventeegyesület tevékenységének a meghatározói azonban nem ezek a területek voltak, hanem a hazafias nevelés leplébe burkolt katonai előképzés.
A község legnagyobb egyháza kezdettől fogva élvezte a Rhédey-család pártfogását. 1920-ban a forradalmak alatt feldúlt és megrongált bicói Rhédey-kripta felújítása, rendbetétele után alapítványt tettek a mindenkori zsákai református lelkész jövedelme kiegészítésére, amiért felügyelte a bicói kripta épségét, háborítatlanságát és évente egy alkalommal imát mondott a család halottaira emlékezve.
Az egyház lelkésze ez idő tájt Gerzsényi István, igen tevékeny, nagyon jó kapcsolatteremtő készséggel rendelkező, széles körű közéleti tevékenységet folytató ember. Szerencsés a viszonya presbitériumával is, amelyben helyet foglalt Zsáka valamennyi, a község gazdasági, társadalmi és kulturális életében számon tartott, tevékeny személyisége. Sikerült az 1920-as években a már említett harangszerzés mellett felújítani az orgonát is, és a templom külső és belső javítására is sor került. Különösen fontos volt ezekben az években a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) munkája, amelynek révén nemcsak az ifjak, hanem a felnőttek is az akkor legújabb és leghaladóbb társadalmi mozgalmakról tájékozódhattak. Egyrészt a Péter András alapítványából létesült szeghalmi református gimnázium, illetve gazdasági szakiskola tevékenységén-hatásán keresztül (Fülöp Károly, Nagy Miklós, Nagy József, Fehér Lajos, Fehér Gyula, Sinka István, illetőleg Tildy Zoltán és köre). Másrészt a népi írók mozgalmáról, a Berettyóújfaluhoz, általában Biharhoz erősen kötődő, akkor még a kisbérleteket propagáló szociológus, Kállai Gyulán, Nadányi Zoltánon, de inkább Erdélyi Józsefen, Szabó Pálon, Sinka Istvánon, Költő Nagy Imrén, valamint Féja Gézán, Kovács Imrén, Veres Péteren és másokon keresztül is.
Zsáka gazdasági, társadalmi és kulturális közéletét, állapotát az 1938. évi, a Nadányi Zoltán által szerkesztett, Biharvármegye című érdemes megyemonográfiában megjelentetett statisztikai adatokkal jellemezhetjük. Hatszázhatvan házban 4312 lakos élt. Közülük 3388 fő magyar, 901 fő román, két fő német, két fő szlovák és tizenkilenc fő „egyéb” nemzetiségű volt. Statisztikánk nem emlékezett meg külön nemzetiségként a mintegy százötven fős cigányságról, a cigányokat a magyarok közé sorolták.
A 4312 fős lakosság vallási-egyházi megoszlása a következő volt: 2333 református, 793 ortodox, 207 római katolikus, ötven izraelita, tizenhárom görög katolikus, tizenkét evangélikus és négy „egyéb vallású” élt Zsákán. A statisztikával kapcsolatban két megjegyzéssel kell élnünk. Az első az, hogy míg a nemzetiségi része 901 román lakost tart számon, addig a vallási-egyházi csak 793 ortodoxról – nyilván románról – tud. Azt kell feltételeznünk, hogy 1938-ban már több olyan román is élt Zsákán, akik nem követték az ortodox vallást. A másik észrevétel: az 1900-ban még 122, 1920-ban pedig 172 fős zsidóság létszáma 1938-ra ötvenre csökkent. A gazdasági gyarapodás esélyeit már nem látták biztosítottnak a maguk számára a faluban. A zsákai zsidóság áttelepülésének elsődleges állomása Berettyóújfalu, illetve Debrecen volt. De kétségkívül megmutatkozott ebben az elvándorlásban a változó közviszonyok hatása. A zsidóság egy része igyekezett – jókor, amíg lehetett – a nagyvárosokba, főleg Budapestre költözni, abban a reményben, hogy ott hathatósabb védelmet élvezhetnek, már a formálódó zsidótörvények árnyékában.
A lakosság főfoglalkozása továbbra is a mezőgazdaság. A 13 706 katasztrális holdas határból 7907 volt a szántó, 77 a kert, ötven a szőlő, húsz az erdő, 909 a rét, 4116 a legelő és 38 katasztrális hold a nádas, 589 holdat pedig terméketlen területként tartottak számon. A fenti statisztikából egyértelműen kitűnik, hogy a zsákai mezőgazdaságnak még 1938-ban is igen erős oldala volt az állattartás és azon belül is a juhászat.
Az itt élők többsége változatlanul a mezőgazdaságban talált munkát. 1938-ban Zsákán 2713 volt az úgynevezett őstermelők száma. Míg iparral 333-an, kereskedelemmel 65-en, közlekedéssel (szállítással) pedig 39-en foglalkoztak. Közszolgálati alkalmazottként 93 főt, házi cselédként 38 főt, nyugdíjasként 27-et tartottak nyilván.
1938-ban Zsákán egy óvoda, egy állami hatosztályos elemi népiskola és egy községi gazdasági továbbképző – köznéven: ismétlő – iskola működött. A már említett Leventeegyesülettel szoros a kapcsolat: 1927-ben Rácz János a gazdasági iskola tanára mint a Leventeegyesület jegyzője kezdte meg munkáját a településen.
Zsáka 1938-ban egyetlen üzemmel rendelkezett, a szélmalomból átépített műmalommal.
1938 után gyorsan követték egymást a községet megrázó események. Általában úgy jellemezhetjük őket, hogy a második világháború előkészítésének a jegyében történtek vagy legalább is összefüggtek vele. Fokozatosan életbe lépett itt is a hadigazdálkodás. Ami az első időkben kétségtelenül egyfajta fellendülést hozott. Általában a hadsereg fejlesztése került előtérbe. Ez itt azt is jelentette, hogy csökkent a munkanélküliek, a máról holnapra élők száma azáltal, hogy sok embert, sok zsákait hívtak be katonának, hogy részt vegyenek különböző kiképzésekben vagy állomásoztatták őket valamelyik, az országhoz a bécsi döntések értelmében visszakerült területen.
A második világháború 1941-ben a Szovjetunió megtámadásával elérte közvetlen szomszédságunkat. Mindinkább érvényesült Németország nyomása, hogy Magyarország teljes erejével vegyen részt az eseményekben. Elfogadták az úgynevezett zsidótörvényeket, amelyek végül is teljes jogfosztáshoz vezettek. Zsákán 1944 májusában zárták gettóba a zsidókat, majd Nagyváradra vitték őket, ahonnan a legtöbben Auschwitzba kerültek.
A Zsákai Honismereti Szakkör tagjai 1994–1995-ben felkutatták a Zsákáról elhurcolt zsidók történetét. Farkas József és felesége, Magyar Gizella korcsmárosok voltak, a híres-neves Dübögő kocsma tulajdonosai. Mindketten Auschwitzba kerültek, ott gyilkolták meg őket. Fiaik, Farkas és Móric, mint munkaszolgálatosok haltak meg, még 1943-ban. Lányaik, Klára és Fanni, szintén Auschwitzban pusztultak el.
Grünberger Józsefné szódavizes, három gyermekével, Évával, Istvánnal és Annával együtt maradt Auschwitzban. Hasonló tragédia érte utol a Weisz családot. Weisz Bertalan ruhaboltos feleségével Goldberger Margittal, Sámuel fiukkal (gabonakereskedő) és feleségével, valamint lányukkal, Weisz Ilona Gutlodin Sándornéval együtt lettek a vészkorszak áldozatai Auschwitzban. Khón József tollkereskedő feleségével együtt ugyanott pusztult el. Ugyanilyen sorsra jutott a Zsákán nagyon népszerű Márton család is: Márton Jakab hentes és mészáros feleségével, Weisz Paulával és lányával Gabriellával, sőt ennek lányával Szántó Katalinnal együtt, akit csak azért vittek el, mert az anyja zsidó volt.
Az auschwitzi pokolból megmenekültek néhányan, de közülük csak Márton Gabriella szülésznő és öccse, Márton Ferenc hentes és mészáros jött vissza Zsákára. Később mindketten Debrecenbe költöztek.
A zsidók elhurcolása nemcsak azért váltott ki nagy megbotránkozást, mert közöttük nem egy nagyon népszerű, köztiszteletnek örvendő személy volt, hanem az állampolgári jogok semmibevétele miatt is, ami itt, határközelben lévő, nemzetiségi területen különösen félelmet keltőnek tűnt.
1943-ban már Zsákán is minden józanul gondolkodó ember számára nyilvánvalóvá vált a háború elvesztése. Ennek látható jeleként mutatkoztak a Budapestről, Debrecenből a bombázások és a közellátási nehézségek, Észak-Erdélyből, Erdélyből, a Partiumból pedig a bizonytalan jövő elől ide (is) menekülők jelenléte. 1944 elejétől fokozódó mértékben és tempóban megkezdődött a Zsákáról menekülés is. Különösen azután, hogy 1944. április 2-án, visszavonulásuk közben a németek megszállták a községet, és megkezdték a falu módszeres kirablását. A falu egyetlen háborús veszteségét is ők okozták: visszavonulásukkor felrobbantották a Berettyó Zsákát Bakonszeggel összekötő vasbeton hídját. Különös figyelmet keltett, hogy Eszenyi László főjegyző is elmenekült.
Azok a szovjet csapatok, amelyek 1944. október 15-én elfoglalták a települést, egy kifosztott, kiürített falut találtak. Még a szovjet katonaság megérkezése előtt feldúlták a kastélyt, felnyitották és felforgatták a bicói Rhédey-kriptát. A szovjet katonák házról házra vonulva német és magyar katonákat kerestek. Eljutottak a református templomba is, ahonnan – a népi emlékezés szerint – elvitték az egyház odamenekített presbitériumi jegyzőkönyveit. Különben Zsáka harc és mindennemű pusztítás nélkül szabadult fel.
A szovjet katonák hamarosan továbbálltak, hátrahagyva a településen egy helyi, átmeneti jellegű katonai parancsnokságot. Az első és legfontosabb feladatának tekintette, hogy újraindítsa a faluban a községi életet. Összehívták a Zsákán maradt vezetőket és a „józanabb köztiszteletben álló személyeket”, arra kérve őket, hogy hozzák létre, működtessék az alapvető községi intézményeket, és indítsák újra a közigazgatást. Cserhalmi Mózes adóügyi jegyzőt főjegyzővé, Duró Jánost bíróvá választották. A szovjet katonai parancsnokság és a községi vezetőség közti együttműködést Lovász Imre, majd Tóth Istvánné, a tolmácsok biztosították.
Rendelkeztek afelől is, hogy mindkét egyház azonnal kezdje meg működését, és az iskolában is folytatódjon a tanítás. Az egyik fontos teendőként a lábon maradt termények, legfőképpen a kukorica betakarítását jelölték meg.
Közben, ha lassan is, de megkezdődött a „visszaszállingózás”, bár ennek az ideje csak 1945 elejétől jött el. 1945 áprilisában jött vissza Eszenyi László volt főjegyző is, aki azonban nem vett részt a közigazgatás munkájában.
A zsákai, lassan-lassan, sok bizonytalansággal, félelemmel és szegénységgel, kifosztottsággal küzdő kibontakozásra is nagy, meghatározó erejű hatással volt a Debrecenben 1944. december 21-én megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlés és azt követően az ideiglenes kormány megszületése. Mind a nemzetgyűlés, mind a kormány a kibontakozás, az újjáépítés alapvető feltételének tekintette a földreformot. A nagyszerű és igen régóta aktuális programnak a megvalósítása azonban nem mehetett végbe a közélet demokratizálása, a demokratikus intézmények, elsősorban a pártok megszervezése, működtetése nélkül.
Zsákán csak 1945 januárjában alakult meg a nemzeti bizottság, miután 1944 decemberében és 1945 januárjában már megszülettek a pártok: Magyar Kommunista Párt (MKP), Nemzeti Parasztpárt (NPP), Független Kisgazdapárt (FKGP), Szociáldemokrata Párt (SZDP), Polgári Demokrata Párt (PDP). A nemzeti bizottságban már ezeknek a pártoknak a vezetői, illetve küldöttei vettek részt. Az elnök Balogh Lajos (MKP), tagjai pedig Csapó Sándor (MKP), Irimi Péter (NPP), Varga József (NPP), Csordás Imre (NPP), Török Sándor (FKGP), Gáti Grünberger József (MKP), Brumár János (NPP)., Komóczi György (MKP), Baranyi Gábor (NPP), Tóth Istvánné (MKP), Balogh István (MKP), Á. Szabó Imre (FKGP) lettek.
A nemzeti bizottság összetétele azt mutatja, hogy az 1944–1945 fordulóján megalakult pártok közül a legaktívabb, a legjobb szervezésű és legjobb szervezőmunkát végző – kisebb létszáma ellenére is – a Magyar Kommunista Párt (MKP) volt. De mutatja azt a jelentős, már említett érdeklődést is, amely a népi írók mozgalmát kísérte: a nemzeti parasztpártbeliek nagy számával. Viszont, bizonyára az MKP és a NPP erőteljes szereplése következtében, a felszabadulás előtt is működő Független Kisgazdapárt nem a taglétszámának megfelelő arányban vett részt a nemzeti bizottságban: mindössze két taggal, Török Sándorral és Á. Szabó Imrével szerepelt a község vezető testületében.
A zsákai nemzeti bizottság is első és legfontosabb feladatának tekintette a földreform megvalósítását. Ennek a nagy feladatnak az előkészítésére, véghezvitelére 1945 márciusában megalakult a földigénylő bizottság harminc taggal (elnök: Sajti István, alelnök: Gaál Antal, néhányan a tagok közül: Gulyás József, Jenei Márton, Nagy Imre, Cs. Veress Károly, Hegedűs János, Dürgő József, Lovas Imre, Varga József, Gaál József, Baranyi József, G. Gaál János, Bácsi József).
A földigénylő bizottság gondos felmérés, tájékozódás, a benyújtott kérelmek körültekintő elbírásása alapján megállapította, hogy a községben a juttatásra jogosult családok három katasztrális holdat plusz családtagonként egy-egy katasztrális hold földet igényelhetnek. Magára a földosztásra hamar, már 1945 áprilisában sor került, különösebb zavaró körülmények nélkül. A földreform gróf Bethlen Pál, Karácsony Jenő, vitéz Szilárd Zoltán, báró Vay László nagybirtokosok földjeiből részesített 205 családot összesen 1234 katasztrális holdnyi szántóban, legelőben.
A földreform végrehajtása nagymértékben növelte a Nemzeti Parasztpárt népszerűségét, de nem érintette a Független Kisgazdapárt magas taglétszámát. A földreform hihetetlen sok energiát szabadított föl. Rendkívül rossz körülmények között nemcsak a földhöz juttatottak, az új gazdák, hanem mindenki más is a termelőmunkához fogott. Mindenféleképpen biztosítani akarták a következő esztendő, 1946 kenyerét. A földek megművelését nagyon sok körülmény akadályozta. Főleg az új gazdáknak, de a kifosztottság miatt másoknak sem volt például vetőmagjuk, hiányoztak a szükséges eszközök, főleg pedig a lovak, arról nem is beszélve, hogy jóformán semmiféle mezőgazdasági gép sem állt rendelkezésükre. A reménytelennek látszó helyzeten sokat javított a még 1945 legelején alakított Zsákai Gépszövetkezet: összegyűjtötte a volt uradalmi gépeket – köztük egy traktort és egy magánjáró gőzgépes cséplőgépet –, ezeket kijavítva használhatták az új gazdák.
Év végére mind az országos, mind a helyi közvélemény alkalmasnak és szükségesnek látta, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés helyett demokratikus, szabad országgyűlést válasszanak. 1945. november 4-én a községben öt párt szállt sorompóba a voksokért (FKGP, NPP, MKP, SZDP, PDP). A Független Kisgazdapárt 38,9, a Nemzeti Parasztpárt 34,1, a Magyar Kommunista Párt 24,6, a Szociáldemokrata Párt 1,2 és a Polgári Demokrata Párt ugyancsak 1,2 százalékos eredményt ért el.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés helyére lépett Nemzetgyűlés 1946. február 1-jén Magyarországot köztársasággá nyilvánította, a királyságot eltörölte, köztársasági elnökké a Zsákán jól ismert Tildy Zoltánt – volt szeghalmi református lelkészt – választotta.
Popa Nestor, zsákai görögkeleti lelkész 1919-ben (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Dr. Barcsay Károly, a csonka Bihar vármegyei cserkészek vezető tisztje, az utolsó bihari főispán (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Gróf Bethlen Pál zsákai földbirtokos
Szüret Barcsay Károly szőlőjében (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Az 1929-ben Zsákán rekedt (berettyó)újfalusi „Klein” taxit Bagossy Sándor telekkönyvvezető és Mikó József ügyvédbojtár próbálja kiszabadítani a hó fogságából (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Szántó Kálmán cséplőgép-tulajdonos és cséplőcsapata 1938 nyarán
Idős Görög Mihály juhász
Az első autóbuszjárat 1934-ben
Barcsay Károly lakásának szobája az 1920-as években (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Elemi iskolai tornavizsga 1930-ban (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Ifjú Jankó Gyula patikusjelölt 1923-ban (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Sárvári doktor, Zsáka orvosa 1927–1937 között, kétkerekű taligáján (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Somssich László diplomata, Nemeskéri Kiss Imre okleveles gazda, főintéző, Bethlen Mária és Szinyei-Merse Marianna 1942 nyarán az orosi Stefánia-tanyán
A második világháború hősi halottainak emléktáblája
