Emléknyomok az óidőkből
Emléknyomok az óidőkből
Zsáka és környéke, a neolitikum (újkőkorszak) kezdetén, mintegy hét-nyolc ezer évvel ezelőtt lépett be a történeti korokba. Nagy jelentőségű az, hogy a Dél-, Délkelet-Európából északnyugat felé tartó betelepülés és kultúra egyik legjelentősebb helye éppen a község belterülete, a Markó-, a Vár-domb és környéke volt. Ezen a területen, akárcsak régebben, még ma is egyszerű felszíni gyűjtéssel sok csonteszköz, cseréptöredék kerül elő. Vadon Miklós kéziratos egyház- és falutörténete azon adatát, hogy fia, Benjamin, a kisújszállási gimnázium tanulója, a falu belsejében, felszíni gyűjtéssel összeszedett, mintegy ötven régészeti tárgyat iskolájának, a kisújszállási gimnáziumnak (múzeumának) ajándékozta, és az ott mindmáig megtalálható, minden későbbi helyi és környékbeli helytörténeti munka átvette. Minden bizonnyal az eléggé széles körben elterjedt Vadon Benjamin-féle gyűjteménytörténetnek a hatására, elsőnek Sőregi János, a debreceni Déri Múzeum igazgatója, régész végzett itt kutatásokat, 1930–1931-ben. Több leletet tárt fel a Vár-dombon, ahol is, ahogy erről 1932-ben be is számolt, neolitikus telepet és temetőt talált. A leletanyag a legkorábban megtelepült, úgynevezett Körös kultúrához tartozik.
Sőregi kutatásait 1940–1941-ben Roska Márton újította föl. Bár Roska ásatásai sok leletanyagot hoztak felszínre, azok zömükben nem a neolitikus kultúrához kötődnek.
A hetven-nyolcvan évvel ezelőtti felszíni gyűjtéseknek, kutatásoknak-feltárásoknak az alapján a zsákai lelőhelyek hamarosan a régészeti érdeklődés előterébe kerültek. Makkay János 1955-ben a Markó- és a Vár-dombon telepásatást végzett. Az ásatásokkal azután többen is foglalkoztak. Közülük ezúttal csak Kalicz Nándort említjük. A tájrégészeti kutatások kiterjedtek Zsáka Kanálispart nevű részére is, és tovább folytatódtak a Markó-dombon és a kastélykertben.
A kastélykerti feltárás azért is érdemel nagyobb figyelmet, mert itt egy nagy kiterjedésű neolitikus telep húzódik. A Rhédey-kastély annak idején ráépült az őskori telepre, és erősen megbolygatta a területet. A ráépítettségre és telepbolygatásra jellemző, hogy a kastély közelmúltbeli felújítása során, a pincében végzett munkálatok közben kerültek elő a késő neolitikus herpályi kultúra sajátosságait hordozó leletek. A nagy kiterjedésű telep déli oldala még érintetlen, s ahogy a szakemberek fogalmaznak: „itt további régészeti feltárásokra és környezeti vizsgálatokra nyílik lehetőség”.
Nevezetes az a lelet, amely zsákai idol néven vonult be az őstörténeti irodalomba. Kalicz Nándort idézzük: a leletanyag „…egyik szép darabja a zsákai szobortöredék, amelynek arca ugyan meglehetősen stilizált – esetleg maszkot viselt –, azonban jó testarányai és finom kidolgozása miatt igen szép. Fején vagy fejdíszt jeleztek, vagy kontyba fésült hajat. A szobor jellege, bár a mell megformálását elhanyagolták, nőre utal. Ezt a női istenséget is álló helyzetben ábrázolták, a karját valószínűleg felfelé tartotta.”
Az ilyen női istenszobrocskák a termékenység szimbólumai voltak, és a termékenységi varázslatoknál használták őket. Egyeseken a maszkkal elfedett arc arra utalt, hogy az istenség – a termékenységet adó, biztosító istenség – láthatatlan, nem megismerhető.
Neolitikus leletanyag nemcsak a település központjában, a Markó- és a Vár-dombon található. A középső neolitikum, az alföldi vonaldíszes kultúra leletanyagát tartják számon a Vajna-dombon, a Karácsony-dombon; a késő neolitikus kultúrák tiszai és herpályi típusú leletanyagáról pedig az Álom-zug, a Zsoldos, a Vizes-tanya, a Temető-düllő és a Vekerdi út környéki lelőhelyek beszélnek. Különösen figyelemreméltó a Zsáka-Gombás-ér parti (a községtől délre, a Vekerdi út keleti oldalán lévő) lelőhely, amelyen a neolitikum és a korai rézkor majd minden csoportjának anyagát megtaláljuk.
Az ásatások-leletmentések eredményei azt mutatják, hogy a falu és környéke a neolitikumban benépesült s hogy maga a község területe, a település központja a neolitikumban jelentős telephely volt.
A leletanyag arra enged következtetni, hogy területünkön is végbement az úgynevezett „neolitikus forradalom”, ami azt jelentette, hogy a természetes életmódot, a gyűjtögetésből és zsákmányolásból magukat fenntartó, bőrruhákat hordó, csont-, kőeszközöket használó, etnikailag meg nem határozható népesség földművelésbe fogott, megtelepedett, kifejlesztette az anyagművességet.
Vidékünkön az első, legkorábbi földművelő és állattartó népek a déli, végső soron mediterrán eredetű Körös kultúrát, az úgynevezett alföldi vonaldíszes kerámia kultúra hatását mutatják.
A késő neolitikumban elfoglalta vidékünket az úgynevezett Tisza–Herpály–Csőszhalom nevű, gyakran festett kerámiát készítő kultúrkomplexum. Az ebbe a kultúrábaa tartozók használták először a fémet, nevezetesen a rezet, egyelőre csak ékszerek készítésére. Háziasított állatok tartásával (elsősorban szarvasmarha és sertés) és földműveléssel foglalkoztak. Megkezdték a rostos növények termesztését és felhasználását: hálót, kötelet fontak. A fonás felfedezése, a fonal „feltalálása” vezetett el a szövés felfedezéséhez. A szövést eleinte álló, úgynevezett függőleges szövőszékekkel – kezdetleges, sokszor alkalmi „szövőszékekkel” – művelték. (Esetleg két egymáshoz közeli fa azonos magasságú elágazásai közé keresztbe tett husáng-ág volt a felvető, és a két fa törzseinek alsó részein keresztbe tett és odakötözött ág, karó az alsó fonaltartó.) A továbbélő halászatban és vadászatban is új eszközök és módszerek terjedtek el, elsősorban különféle hálófajták és a rekesztő halászat vesszőfonat eszközei (tapogató kosár, rekeszek, varsák).
A középső neolitikumban használt nagyméretű, oszlopszerkezetű házak helyett a késő neolitikum idején már kiscsaládok befogadására alkalmas, döngölt, tapasztott padlójú, tapasztott paticsfalú, náddal vagy fűvel fedett nyeregtetős házakban laktak, amelyekben kemence is volt.
A korabeli „kereskedelem” kőeszközök készítéséhez szükséges anyagokat, köveket (obszidián, kovakő) hozott erre a vidékre, bőrökért, állatokért, esetleg emberekért (rabszolgákért) cserébe. A neolitikum után, valószínűleg a klímaváltozások eredményeként, rezet ismerő és használó pásztornépekhez köthető a rézből készült nagyméretű eszközök gyártása. A Krisztus előtt 2500-ig tartó rézkort felváltotta a körülbelül Krisztus előtti X. századig tartó bronzkor. Zsákán és közvetlen környékén is több bronzkori lelőhely ismert a bronzkor minden időszakából (kora, középső, késő bronzkor).
Az itt folyó ásatások nagy tanulsága az, hogy a falu és határa, mai központját is tekintve, ősidők óta lakott hely. Olyan, amelyet, ha a történelem viharai olykor-olykor el is pusztították a települést, ha időnként el is néptelenedett, ha lakosai számos etnikai váltáson mentek is át, a különböző népek a jó földrajzi adottságok következtében újra és újra megültek.
Területünk a későbbiek során is lakott terület volt. A népvándorlás különböző népei, népcsoportjai ide is eljutottak – bár éppen Zsákán eddig elég kevés olyan lelet került elő, ami ezeknek a népeknek a hagyatékát képezi.
A Krisztus utáni I. században, nagyjából a Dunántúl római megszállásával egy időben, térségünkbe a népvándorlás első hullámaként az iráni eredetű szarmaták jazig csoportjai jutottak el. A Közép-Tiszántúl, a Körösök, a Berettyó vidékét is megszállták. Birtoklásukat azonban nem tudták sokáig fenntartani. Egy század múlva, a II–III. században kénytelenek voltak helyüket átadni a roxolánoknak. A következő századokban több germán törzs is megfordult vidékünkön. Közülük a legjelentősebbek a gepidák voltak.
A gepidákat a hunok igázták le, de azután velük törzsszövetségben meghódították az egész Kárpát-medencét, és létrehozták a hun birodalmat. A gepidák Attila halála (445) után részt vettek a hun birodalom felszámolásában, és továbbélő törzseik az egykori hun birodalom romjainak egy részén gepida uralmat, gepida királyságot hoztak létre.
A gepidák huzamosabb ideig tartó uralmának a vidékünkön is a VI. század folyamán megjelenő, a türkök elől menekülő, belső-ázsiai eredetű avarok vetettek véget. A hosszú idő alatt több csoportban érkező avarok itt akkor újnak számító lovas-nomád harcmodorukkal nagy katonai sikereket értek el, amelyekre támaszkodva a VII–VIII. században fennálló birodalmukat megszervezték. Uralmuk vége felé területükre, így a tiszántúli részekre is, több kisebb-nagyobb népcsoport vándorolt be. Közülük a legfontosabbak a szlávok voltak.
Újkőkori szobortöredék
