Egy nagyközség gyarapodó közössége
Egy nagyközség gyarapodó közössége
Mind az anyagi, mind a társadalmi és a kulturális problémák megoldásában, mind a különböző feszültségek oldásában egyre nagyobb szerepet kapott a község, jobban mondva a falu szervezete. A közigazgatás a XVI– XVIII. század folyamán az uradalom, a földesúr igényeit, követeléseit teljesítő, ellenőrző falusi bíróság intézményében testesült meg – a lehető legszorosabb együttműködésben az egyházzal.
A mind jobban önállósuló világi közigazgatás kifejezői voltak a községi pecsétek. Zsáka pecsétjéről, illetve az ebből kialakult községi címerről 1724-ből van legrégebbi ismeretünk. Az ekkor készült felirata a következő: SUKA FALUIAIE ANNO 1724. A körirat a címerpajzsban ágaskodó, balra néző oroszlánt ábrázol.
A címerképet általában a vitézség, a katonai erő és bátorság, a kitartás jelképének tartották, és úgy vélték, hogy „az itteni végbeli katonák hősiességére emlékeztet”. Való igaz, hogy nem tartozik a jobbágyfalvak szokványos címerképeihez. Az sem vitatható, hogy köze van a katonai élethez, a katona legfontosabb jellemvonásaihoz, de úgy véljük, hogy nem közvetlenül így alakult ez a címeralkotás. Sokkal kézenfekvőbb ugyanis, hogy valamelyik Rhédey, talán éppen a zsákai uradalmat megszerző Rhédey Ferenc a saját családi címeréből adta falujának az oroszlánmotívumot.
A Rhédey családnak két címere van. A korábbi vagy kiscímer a címerpajzson egy balfelé fordulva, két hátsó lábán álló, elülső jobb lábában kivont kardot tartó, fején koronát viselő oroszlánt ábrázol. A másik, a nagycímer alapmotívuma is ez a lábon álló, balra forduló oroszlán, éppen csak a család gyarapodását jelző ábrák és a családba beolvadt jeles családok címereitől nehezen észrevehető.
A falu vezetése a középkortól fogva a földesúrtól ajánlott és elismert bíróra volt bízva, aki a lakosság számának emelkedésével segítségre szorult. Rendszerint a maga mellé választatott egy-két megbízható, többek számára rokonszenves emberrel, esküdtekkel együtt gondozta a falut. Majd később, a középkor végétől kezdődően, különféle bírókkal (borbíró, hegybíró, székbíró, halászbíró) végezte a feladatát.
A XVI–XVII. század fordulójától a zsákai bíró szerepe megnőtt, amennyiben az egyház anyagi természetű ügyeit is, néhány munkatársával (köztük legfontosabb volt a kurátor) a kezében tartotta. Az ilyen csoportosulást nagyobb helyeken külön névvel is illették: konzisztóriumnak nevezték. A felvilágosodás terjedésével, az egyház és az állam bizonyos fokú szétválasztásával a konzisztóriumokból alakultak ki a presbitériumok.
A falusi közigazgatás nagy hibája volt a szakszerűtlensége. Ez a szakszerűtlenség a XVIII–XIX. század fordulójára már nagyon élesen megmutatkozott, és hátrányosan érintette az egész községet. A kormányzat a jegyzői munkakör rendszeresítésével igyekezett segíteni a helyzeten. Így volt Zsáka esetében is, ahol korábban ezt a feladatkört alkalmilag hol a rektor, hol a lányok tanítója, hol esetleg valamelyik uradalmi tiszt, kezdő intéző látta el.
A községben Kovács János volt az első jegyző, 1796-ban nevezték ki. A zsákai földesúr, gróf Rhédey Lajos 1811-ben megszervezte és öt csoportba osztotta a sárréti járás jegyzőségeit. Településünk az osztályozásban jó helyet szerzett magának, körjegyzőséggé szervezték, ez Vekerdet, Darvast formailag és jogilag is szorosabban Zsákához fűzte.
Az ezt a hivatalt vállalóknak hamarosan sok dolguk akadt. Nemcsak az adminisztrációt kellett intézniük, hanem olyan gazdasági és politikai ügyeket is elrendezniük, mint amilyen Zsákán az 1815. évi pusztító árvíz vagy 1818-ban a Pintye K. Mihály jobbágy a földesúr, illetve az igazságtalan és hatalmaskodó, kegyetlen bérlő ellen folytatott pere volt. Nem is szólva a reformkor ide is eljutó híreiről, a hírek támasztotta követelésekről, vitákról, perekről: a hamarosan elkövetkező szabadságharc és forradalom előkészületeiről. Működésük szabályait – amelyeknek kiadása a régóta óhajtott egységesítést szolgálta – Bihar megye 1815-ben utasításban fogalmazta meg.
Zsáka mint falu érte meg az 1876. évi közigazgatási reformot. Bihar vármegyébe, annak is a sárréti járásába sorolták be. Ennek biharnagybajomi székhelye helyébe hamarosan Berettyóújfalu lépett.
A kiegyezés után községünkben is sok akadálya elhárult a fejlődésnek, fejlesztésnek. 1875-ben hetivásár-engedélyt kapott a falu (a sokadalmakat szerdánként szervezhették). 1872-ben döntöttek az „orvostartásról”. Igaz, Zsáka első orvosa, dr. Reinkopf Izidor, csak 1908-ban, mint körorvos kezdhette meg működését. A körorvos működésével kapcsolatos intézkedés volt az ideiglenes járványkórház felállítása, 1909-ben pedig a körállatorvos tevékenysége révén a községi vágóhíd létesítése.
Tervezték egy korszerű, az akkori legmagasabb követelményeknek is megfelelő községháza építését, ezt a Piac téren, 1906-ban, tető alá hozták. 1906-ban az új községháza környezete, a Piac tér más vonatkozásban is az érdeklődés középpontjába került. Itt fúrták az első artézi kutat. 311 méter mélyről érkezett a jó ivóvíz. Az Árpád utcában ugyanekkor fúrt, 255 méteres másikat sokkal többen és többször említették, emlegették, mint a Piac térit. Mégpedig azért, mert húszfokos, tehát meleg, kénes-vasas hozamát főleg gyógyvízként hasznosították.
A két kútra épülve készítették el a Piac tér közelében, az Ölyvös mellett a község strandfürdőjét 1912-ben.
Az 1906. évi események felsorolásakor semmiképpen sem maradhat el annak megemlítése, hogy Pintye János szántás közben egy ágyúcsövet talált. Megtartotta, és harangot öntetett belőle az ortodox templom számára. (Pintye János és felesége, Pántya Flora ajándéka ma is megszólal a toronyban.) Id. Jankó Gyula gyógyszerész 1896-ban nyitotta meg patikáját a faluban.
1908-ban épült fel az úgynevezett harmadik iskola, épülete most is megvan. Az esztendő másik jelentős eseménye a Zsákai Iparos Olvasókör megalakulása – polgárok, iparosok kezdeményezték és viselték tisztségeit. Brumár fogott hozzá a szervezéshez, az egyesület első elnöke Tóth Sándor hentes és mészáros, a későbbi pedig Sütő Gyula cipészmester volt. 1909-ben kapott a falu Derzsi Domokos személyében körállatorvost. Ebben az évben kezdték megépíteni a Berettyószentmártontól Darvasig terjedő útszakaszt (a mai 47-es utat), végre jó minőségű és megalkotásától kezdve gondosan ápolt úttal kötötték össze Zsákát Berettyószentmártonnal, illetve Berettyóújfaluval, azaz Debrecennel, illetve Nagyváraddal. Hasonló jelentőségű, hogy 1912-ben a község minden járdáját cementjárdává építették át. Erre nagy szükség is volt, mert ahogy akkoriban mondogatták, talán éppen a zsákaiak is: Sárrétét kiszárították ugyan, de az utcákkal nem bírtak.
A polgári fejlődés klasszikus biztosítéka az iparosodás, a mesterségeket művelők számának gyarapodása. Kisipar, háziipar. Gyakorlatuk a jobbágyszolgáltatásokból, a paraszti mesterkedésekből, kézművesmunkálatokból fejlődött ki: kovács, ács-faragó, kerékgyártó, kocsikészítő mesterség, a molnárság, a bőrkikészítés és -felhasználás iparai, szíjgyártó, csizmadia. Ebbe a körbe sorolhatjuk a mészárosságot-hentességet is. Azzal a megjegyzéssel, hogy a XIX. század derekáig-végéig mindenki saját maga vagy rokoni segítséggel vágta le és dolgozta föl sertését, juhát, borjúját, sőt olykor-olykor szarvasmarháját is. Igaz, a mészárosság intézményesülésében fontos szerepet játszottak a székbíró felügyelete alatt, árendában működő régi falusi mészárszékek is.
Hasonlóképpen a halászat és különböző formái sem képeztek hajdan külön szakmát, jóllehet a zsákai urbáriumok is meghatározták, hogy mikor és mennyi hallal, csíkkal kell szolgálni. (Herman Ottó leírása szerint Bihar megyében, jelesül Nagyváradon a rendszeresen tartott úri mulatságok legkedveltebb ételfélesége a sárréti csík volt – szinte foglalkozásszerűen a legtöbbet Bajomból, Komádiból, Udvariból, Bakonszegről, Zsákáról, Homorogról szállították). A háziipar az otthoni, főleg téli és leggyakrabban női elfoglaltságokból nőtt ki. A legáltalánosabb a kenderfeldolgozás: a fonás, a szövés, a gyékény- és a nádmunka. A kosárkötést szintén ebbe a körbe sorolhatjuk. A fonás-szövésnél Zsáka és környéke juhászatával kapcsolatosan meg kell emlékeznünk a gyapjúfeldolgozásról is. Gyapjúfonal-készítéssel meglehetősen sokan foglalkoztak, ellenben gyapjúszövéssel senki. A gyapjút a gyapjúkereskedők a nagy posztómanufaktúrákba, később gyárakba szállították feldolgozásra.
Közelebbről a zsákai malmok történetét tekintjük át. Elsőnek – a XIX. század elején – a Poklos-éri vízimalom tűnik föl a dokumentumokban. A lecsapolással megszűnt, és molnárja – Lovász János – a szélmalomban dolgozott tovább. A szélmalom is régi építésű. Még az 1700-as évek végén, a Rhédeyek csináltatták, a Malom-dombon. 1895-ig üzemelt szélmalomként, akkor építettek itt be egy gőzgépet is, egy ideig váltakozva mindkét meghajtással működött. Új fejezet kezdődött történetében azzal, hogy Mezey István 1898-ban megvásárolta, és 1911-ben a szélmalom építményházát mindkét oldalán emeletes szárnyakkal bővíttette, nyersolaj meghajtású motorral szerelte fel.
Ez az építmény vált a kastély és a két templom mellett, már csak furcsa alakja miatt is, Zsáka egyik jelképévé.
Még a szélmalom virágkorában, 1856-ban épült Zsáka harmadik malma, a Dürgő Jánosé, a háza udvarán (a mai Kossuth utca 18.) Szárazmalom volt, s mint ilyen működött 1924-ig, amikor is motorral váltották fel a körbejáró állatokat. Minthogy nemcsak lisztet készített, olaj-, vagy kásamalomnak is nevezték.
A különböző iparágak közül a mészáros(hentes)mesterséggel érdemes bővebben foglalkoznunk. Az Auschwitzban elpusztult Márton Jakab (1869– 1944) volt a községben az első „tanult” mészáros (és hentes). Valóságos dinasztiát alapított. Felesége mellett fia, Márton Ferenc (1910–1988) is mint mészáros és hentes dolgozott.
Jordán Sándor a zsákai falukönyvben idézi Pozsonyi László visszaemlékezését arra vonatkozóan, hogy testvére, Vajna Jánosné Pozsonyi Margit (Mimi) vezette be a család vállalkozási gyakorlatába 1910 körül a hentesipart: „Mimi az apai háznál nemigen látogatta a konyhát, de ahogy itt Orospusztán, szétnézett a háztartás körül, rájött, hogy micsoda végtelen pocséklás folyik. Hogy a béresek kommencióját kiadhassák, évente 50–52 db disznót öltek. Csak úgy nagyjából használták fel az állatokat. 4–5 ujjnyi szalonnájuk ment az avasító kamrába, a húsokból csináltak kolbászt, disznósajtot, füstöltek sonkát is, de a hájat, tüdőt, vért a belekkel együtt a borjúnyi komondoroknak vetették oda. Nővérem elhatározta, hogy ő bizony mindent hasznosítani fog. Helyben termelt köleskásával, paprikával, sóval fűszerezett hurkafélét készített a belsőségekből, így változatosabb lett a béresek étrendje is.”
Körülbelül ez volt az az időpont, amikortól a zsákai hentesek már nemcsak a tőkehúst és a szalonnát értékesítették, hanem töltelékárut is készítettek, hogy a hetivásárokon, piacokon, a sokadalmak lacikonyháin árusítsák. Jordán Sándor a két Mártonon kívül még kilenc jó nevű zsákai hentest említ munkájában.
A kovácsok nemcsak készpénzért dolgoztak, több közülük úgynevezett kommenciósként is. A szakmának külön, igen fontos ága a lópatkolás. Korábban a faeszközökhöz készített fém, azaz kovácsoltvas alkatrészek elkészítésével és javításával tettek nagy szolgálatot a mesterek, de a XIX. század végére, amikor a zsákai mezőgazdaságban is megjelentek, sőt gyorsan el is terjedtek a fémből készült eszközök, sőt a legelső mezőgazdasági gépek is, a kovácsok fő tevékenysége a lópatkolás lett.
A zsákai kerékgyártók nemcsak kocsi-, szekérkerekeket készítettek, mint nevükből következtetni lehetne, hanem mindenféle fából készült mezőgazdasági vagy éppen ipari eszközt-szerszámot is. Az egykor virágzó iparág – bár itt a közlekedési adottságok miatt tovább élt, mint más, jobb közlekedési adottságokkal, például vasúttal rendelkező helységekben – erősen háttérbe szorult.
A kerékgyártó-kocsikészítő iparosokhoz hasonlóan jelentős munkát végeztek az ugyancsak „fával dolgozó” asztalosok is. Kezdetben, a XVIII. század elején az ács-faragó tevékenység volt a fontosabb és elterjedtebb, amiből azután csak a XIX. század végére fejlődött ki az önálló asztalosipar. Egyik legjelesebb képviselője a község közéletében is jelentős szerepet játszott Brumár János volt. Fiai, ifj. Brumár János és Brumár László is asztalosok voltak, nevet szereztek a szakmának. Velük kapcsolatosan kell kitérnünk arra is, hogy a Brumárok, de leginkább László, koporsókészítéssel is foglalkozva a község első „temetkezési vállalkozói” is voltak. Különben a zsákai asztalosok jobbára épületasztalossággal, ajtók, ablakok készítésével foglalkoztak. A századforduló körül paraszti-polgári bútorokat gyártottak műhelyükben.
A kőművesek viszonylag későn jelentkeztek mint egy önálló iparág művelői. Korábban a házak sajátos közösségi munkával készültek. A XVIII. század első felében rendszerint helyi anyagokból dolgoztak a családtagok, ismerősök (vályogvetés, nádvágás, falrakás, tapasztás, fedés náddal). Az effajta építkezésnél csak az asztalosmunkákra: ajtók, ablakok és – az önálló kémények megjelenése után – a téglakémények megépítésére volt szükség szakemberre.
A meszelést is a „háziak” végezték, az anyagot a faluba ritkán, de azért rendszeresen lelátogató Bükk hegységi, ponyvafedeles kocsikban mészköveket árusító meszesektől szerezték be. A vályogot is és a tapasztáshoz szükséges agyagot is helyben készítették, illetve bányászták.
A vályogvetés nehéz munkáját a házasodni szándékozó szegényebb legény maga végezte el baráti, rokoni segítséggel, vagy pedig – és ez történt az esetek többségében – a vályogvetést majdnem foglalkozásként űző cigányoktól vásárolták meg az építőelemeket.
A XIX. század derekától kezdődően többen foglalkoztak téglavetéssel, illetve tetőfedőcserép-készítéssel és égetéssel. Mint kiváló téglaégető mestert emlegetik a községben Bordács Jenőt. A Bordács-féle üzem átvészelte az első világháborút és az utána következő forradalmakat és még az 1930-as évek elején is termelt.
Amikor az első világháború után megszaporodott a zsákai kőművesek száma, és már nem találtak a községben munkát, tevékenységük messze vidékekre kiterjesztették. A faluból való kőművesekkel szívesen dolgoztattak a közelebbi és a távolabbi környéken-vidéken is, pontos, megbízható munkások voltak.
A kéményseprő-mesterséget a kenyérsütő pékséggel együtt a néprajztudomány jellegzetes polgári szakmának mondja. Valóban azok is. Különösen a kéményseprőkről mondhatjuk ezt el. Tevékenységük szorosan összefüggött a téglakémények elterjedésével és a tűzvészek megakadályozásáért folytatott hivatalos-közigazgatási munkával. Az ezt a hivatást gyakorló mester közigazgatási beosztás szerint egy bizonyos területen, kerületben egymaga dolgozhatott csak, illetve csak ő tarthatott fenn több-kevesebb kéményseprősegédből, -inasból álló kéményseprő-vállalatot. A rendszerre jellemző, hogy a községben 1890-ben született Petrányi Gyulát, miután szakmáját a nagyobb városokban kitanulta és egy ideig művelte, csak 1928-ban, a zsákai kéményseprő-kerület megszervezésekor nevezték ki helyi kéményseprőnek.
Ahogy fentebb említettük, a pékség, a pékmesterség is a jellegzetes polgári iparok közé tartozik. Miközben a kenyérsütés és minden vele kapcsolatos sütési művelet-munka (lepény, lángos, kalács és mindenféle sütemény sütése) is a „házi”, sőt kimondottan a „háztartási” munkák közé tartozott, és a háziak – legtöbbször a gazdasszony, „nagyobb házaknál” a sütőasszonyok, különben a magukat próbára tevő eladósorba került vagy kerülő lányok – végezték.
A házi kenyérsütés, mint általában mindenfajta sütés, a lehető legszorosabb összefüggésben állt az építkezéssel. A kemencék nemcsak a kenyérsütést, a sütést szolgálták – bár ez volt a fő feladatuk –, télen a fűtést is megoldották. Még ötven-nyolcvan évvel ezelőtt minden házban volt községünkben is kemence, minden háznál élt valaki, aki értett a kenyérsütéshez, és aki végezte is ezt a nehéz, nagy figyelmet kívánó, nélkülözhetetlen munkát.
Az első pékmester csak 1935-ben kezdte meg Zsákán a működését. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy a zsákaiak korábban nem jutottak pék sütötte kenyérhez vagy péksüteményhez. Minden vásárjárásnak vagy „városi útnak” egyik elmulaszthatatlan teendője volt, hogy ne hoztak volna haza, ha nem is annyira pékkenyeret, mint inkább péksüteményt Váradról, Debrecenből, később Berettyóújfaluból. A legkedveltebb péksütemény a századfordulón a perec volt, sokkal népszerűbb, mint a kifli vagy akár a zsemle. Ennek talán az is lehetett az oka, hogy gazdasszonyaink a századforduló táján szívesen sütöttek maguk is perecet. Csak hát ez a perec egészen más volt, mint a pékperec: kicsi, kerek, jól megzsírozott vagy még inkább megvajazott tésztából készítették, és a családban kialakult igénynek megfelelően enyhén vagy nagyon megsózták. Nagyobb mennyiséget volt jó belőle csinálni, mert madzagra fűzve, száraz, levegős helyen sokáig elállt, sőt puhaságát is megőrizte. Az effajta perec készítése „ment ki a divatból” a péksütemények megjelenésével párhuzamosan.
Zsákán is voltak kenyérsütő asszonyok. Olyanok, akik a szerdai hetivásárokra vittek ki két-három kenyeret, és ott eladták őket. Már akkor, amikor hatóságilag volt erre engedély, lehetőség. Hiszen a „liszt- és kenyérjegyes világban”, az első világháború idején sem volt szabad forgalma ennek a fontos élelmezési cikknek, a kenyérnek.
A bőrfeldolgozó iparok közül Zsákán is a csizmadiaság volt a legelterjedtebb. A többi sárréti településhez hasonlóan nagy létszámú csizmadiaság alakult ki, meghatározva a helyben űzött ipar képét. Ők is kontárokként kezdték, s bár igen jól ellátták készítményeikkel a falubelieken kívül, alkalmilag, a környék egy-egy településének lakosságát is, jellemzőjük a helyben maradás, az idekötöttség volt. Többek között ők voltak azok, akik a hetivásárral kapcsolatban örökös aggállyal éltek. Meg akarták akadályozni, hogy „külföldi”, azaz vidéki mesterek árulhassanak itt a piacon, illetve, ha már megakadályozni nem tudták, olyan árusítási-vételi szabályokat fogadtattak el, amelyek egyoldalúan a helyi iparosokat, jelen esetben a csizmadiákat védték. Természetesen ez az állapot nem maradhatott fenn örökké, az árusítást korlátozó intézkedések különben sem voltak végrehajthatók, különösen az első világháború korán kezdődő és hosszan elnyúló hadigazdálkodása idején.
A zsákai csizmadiák különben jellegzetes műhelyből árusító (műhelybolt) és vásározó iparosok voltak. A vásározás körükben mintegy ötvenszázalékos lehetett. Javítással is foglalkoztak, sőt egyesek más, nem kimondottan a csizmadia-cipész szakmába vágó munkákat is elvégeztek.
Iparról, iparosodásról nem lehet beszélni a kereskedelem, az árucsere mikéntjének ismerete nélkül. Az ipar és a kereskedelem együtt, egyszerre szokott jelentkezni; a két termelési terület majdhogynem kölcsönös előfeltételezettségben áll egymással. Jó vízi vagy szárazföldi utak nélkül nincs érdemleges kereskedelem, nincsen megfelelő áruszállítás.
A középkorban a Sárréten inkább vízi közlekedés-szállítás folyt, mintsem szárazföldi. Nem voltak utak, ha mégis, csak időszakosan voltak járhatóak. A kereskedelemre, amennyiben egyáltalán szükség volt rá, a vándorkereskedelem volt a jellemző. A településen belüli kereskedelem, adásvétel egészen szűk körre szorítkozott. Olyan szűkre, hogy ahhoz nem szükségeltettek állandó kereskedések, boltok, de még piacok, vásárok sem: szomszédok, rokonok közti cserekereskedelemről, illetőleg visszaadásos kölcsönzésekről beszélhetünk.
A terményfölösleget a földesúr közeli-távoli városokban értékesítette. Mégpedig leginkább úgy, hogy ő szállította be a városba a különféle terményeket, az árut, úgynevezett hosszú, a jobbágyszolgáltatásba betudott fuvarral. Az állatokat a környező vásárokon „lábukon adták-vették”. Az így, bandában hajtott állatok mozgatása és a hosszú fuvarokkal bandába verődött fuvarosok útja kevésbé volt veszélyes, mint az egyéni vagy csak egy-két kereskedőből álló kereskedelmi utazás, mert ez nagymértékben ki volt téve a felettébb rossz, veszélyekkel teli „közbiztonság” megnyilvánulásainak.
A zsákai termelési struktúra erősen hajlott az önellátásra, és a lakosok csak esetenként, ritkán, a saját maguk által előállítani nem tudott holmi, portéka (fűszerek, bizonyos ruhaanyagok, eszközök) beszerzésére vették igénybe a vándorkereskedők, illetve a vásárok és egyéb sokadalmak alkalmait, a városi boltokat. Leginkább a nagyváradi, a debreceni, kevésbé a mezőtúri vásárokat látogatták. Részben a vásárokban vagy a kérdéses város boltjaiban, kisebb-nagyobb üzleteiben, sőt kereskedőházaiban vették meg azokat az anyagokat, eszközöket, szerszámokat, amelyekre szükségük volt. Közismert, hogy a lovak után érdeklődő zsákaiak minden tiszántúli állatvásáron megtalálhatóak voltak.
Ezek a közlekedési-szállítási és árucsereviszonyok alakítottak ki Zsákán is két fontos foglalkozási csoportot. Az egyik a fuvarosoké, a másik a hajcsároké. Tekintettel, hogy a vasút messze elkerülte Zsákát, mind a fuvarosság, mind a hajcsárság hosszú ideig fennmaradt a községben.
Ahogy az előzőekben olvashattuk, községünkben a „boltos kereskedést” a bizonyára görög származású Andrásfy József kezdte el, 1842-ben, amikor is itt üzletet nyitott. Sajnos arról semmi további ismeretünk nincs, hogy milyen bolt volt ez, meddig működött, csak eladással, vagy felvásárlással is foglalkozott-e. Mindenestre a faluban a boltkultúra a szabadságharc, illetve a zsidók egyenjogúsításának biztosítása után bontakozott ki. Márton Jakab és családja, Weisz Dávid és Bertalan, Feldmann Ede és József, Braun Adolf és fiai, Glück Mór és fia, Ignác nemcsak vegyeskereskedéssel foglalkoztak, hanem termény- és gyapjúfelvásárlást is folytattak. Sőt Glück Mór neves vendéglőt is alapított.
Mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy Zsáka kisszerű kereskedéssel, egyszerű, csak az alapvető szükségleti cikkek beszerzésére alkalmas bolthálózattal érte meg az első világháborút. Vonatkozik ez a megállapítás a helyi vendéglátóiparra is. Akárhány kocsma működött is a községben, mind kisszerű, falusi csapszék jellegű intézmény volt. Nem rendezkedtek be magasabb igények kielégítésére. Ezért is működött az Iparoskörben és az Úri Kaszinóban is „mérsékelt” italmérés. Jellemző dolog például, hogy a sok korcsma-vendéglő közül egy sem rendezkedett be a legszerényebb vendégfogadásra sem, azaz szálláshelyet nem kínáltak.
Mindezeket összefoglalva: a község fejlődése – a maga sajátos korlátai között – az első világháború kitöréséig majdnem töretlen volt. Nem valami különleges, látványos fejlődésre kell gondolnunk, hanem arra, hogy a kiegyezéstől számított, eltelőben lévő békés, közel ötven esztendő önmagától is kikényszerített valamelyes haladást. Jól mennek a dolgok, szépen gyarapodunk – mondogatták. Ami különben abból is látszott, hogy a zsákai körjegyzőséget 1912-ben megerősítették, mégpedig úgy, hogy főjegyzőt neveztek ki Zsákára, méghozzá nem is akárkit, hanem a biharkeresztesi származású (1892), jegyzőként Székelyudvarhelyen, Kolozsvárott szolgált Eszenyi Lászlót. És amikor szükség volt rá másutt, és Eszenyi négy év múltán eltávozott (1916), az ugyancsak neves jegyző Batta Antalt nevezték ki a posztjára.
A tapasztalt, erőskezű jegyzőkre különösen nagy szükség volt ekkoriban, hiszen közben kitört az első világháború, már jóval előbb bevezették és mindinkább szigorították a hadigazdálkodást, egyre nehezedtek az életfeltételek, terjedt a nyomorúság, és sok katonát, sok esetben pótolhatatlan munkáskezet vittek el. A szegénység egyre jobban tért hódított, hamarosan fellépett az élelmiszerhiány, nyomában a zug-, a fekete-, a lánckereskedelem, a síbolás. Férfiak hiányában nem mentek rendben a különböző munkálatok sem, a kenyeret adó földművelésben különösen nagy gondok keletkeztek. Mindehhez ott volt még a háttérbe szorított, elhallgattatott, de folyamatosan növekvő, még a század eleji agrárszocialista indíttatásból kifejlődött politikai elégedetlenség.
Ilyen körülmények között érkezett el a falu története az első világháborúig. A kezdeti lelkesedést hamarosan felváltotta az elkeseredés, a félelem érzése, hatását a frontról érkező híreken túl az egymást követő kedvezőtlen hatósági intézkedések csak fokozták. Az első halálesetekről szóló hírek, az első sebesültek megjelenése és különösen a meg-megújuló rekvirálások olyannyira felzaklatták a lakosságot, hogy már nem tudott figyelni az országos, sőt a megyei eseményekre sem. 1917-ben nagy, szomorú ünnepség keretében búcsúztatták el a két egyház harangjait, hogy aztán a háború mielőbbi befejezésére várva mentsék, ami még menthető.
A háború végét hozó 1918 pusztító járvánnyal, a spanyolnáthával köszöntött Zsákára. A polgári forradalomnak alighogy eljutott ide a híre, már vége is volt. Hasonló volt a helyzet a Tanácsköztársasággal is. Mindkét forradalom szabadjára engedte az indulatokat, és a rendes, gondos mérlegelés után végrehajtandó földreformra már nem is futotta az időből. Viszont a fosztogatásoknak nem tudták elejét venni.
Zsáka 1914–1918-ban is abban a szerencsés helyzetben volt – igen rossz közlekedési-szállítási viszonyai miatt –, hogy a hadjárások, háborús események elkerülték. És bár a háború és a forradalmak alatt sokat szenvedett, sok áldozatot hozott, nem pusztult el. Csak elszegényedett.
A szegénység és a kiszolgáltatottság érzését fokozta, hogy a trianoni békediktátum ezt a települést is megfosztotta természetes és történelmi gazdasági, társadalmi és kulturális központjától, Nagyváradtól, amelylyel ezer és ezer szál kötötte. Falunkat is ellepték az erdélyi menekültek, ellátásukról lehetetlenség volt gondoskodni. Még szerencse a nagy-nagy szerencsétlenségben, hogy az erdélyi menekültek nem szándékoztak Zsákán maradni, pár hetes, esetleg pár hónapos ittlét után továbbmentek az ország belseje felé, a nagyvárosokba vagy külföldre. A községből a háború négy éve alatt közel ötszáz férfit hívtak be katonának, zömüket kiküldték a frontra. A zsákaiak hősi halottainak száma, ahogy az az 1926-ban leleplezett hősi emlékművön is áll, 72. Mintegy ötven sebesült tért haza a háború végén, és körülbelül ennyi volt a hadifoglyok száma is.
1918–1920-ban több más bihari faluval együtt Zsáka előtt is óriási feladathegy tornyosult: újjá kellett szervezni a községet, a normális élet feltételeit, ki kellett lábalni az anyagi ellehetetlenülés állapotából.
Ez az időszak – pontosítva az időpontot: a háború előtti utolsó népszámlálás éve, 1910 – döntő változást hozott a község életébe. Mindenekelőtt demográfiailag. Lakossága 1910-ig két tényező hatására folyamatosan nőtt, és abban az évben érte el a legnagyobb lélekszámot, a 3726 főt. Az alapvető demográfiai ok az volt, hogy a természetes szaporodás mindeddig – és még jó ideig az is maradt – pozitív, évi 5,6 százalékos volt. A másik tényező, hogy a községből való elköltözés mértéke egyrészt természetes, nem menekülés jellegű, és – ami talán még ennél is fontosabb volt – a Zsákára beköltözőkkel kiegyenlítődött, nem okozott fogyást a lakosságszámban.
A másik döntő változás, ami természetesen nem csak Zsákát érintette: megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia. Ez sokkal jobban éreztette következményeit itt, a bihari tájakon, a Tiszák, a meggyilkolt Tisza István hazájában, mint másutt. Jóllehet az akkori nehéz idők közvetlen nehézségei, elsősorban a trianoni békediktátum teremtette lehetetlen, mind egyéni, mind közösségi fájdalmakkal teljes, kilátástalan helyzet valamelyest talán csökkentette a történtek hatását.
A község címere
A községháza
A Vadon fiúk és ifj. Barcsay Károly a strandfürdő medencéjében (dr. Barcsay László magánarchívumából)
A zsákai strand az 1910-es évek végén. A kendős alak Barcsay Károly, kártyával a kezében Bonczos Miklós, a későbbi utolsó magyar belügyminiszter a Szálasi hatalomátvétel előtt (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Idős Jankó Gyula patikus 1919-ben (dr. Barcsay László magánarchívumából)
A legénykórus 1913-ban (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Száradó vályogtéglák a határban
A kurta kocsma: a műemlékvédelem szempontjai alapján helyreállított épület
Képviselő választás 1912-ben (dr. Barcsay László magánarchívumából)
A harang búcsúztatása 1917-ben (dr. Barcsay László magánarchívumából)
Az első világháborús hősi emlékmű
1920. március 23. A Nemzeti Hadsereg (a Lehár hadosztály nagykanizsai csapatai) Szeged felől bevonul Zsákára. Köszöntőt mond dr. Marcsay Károly. (Dr. Barcsay László magánarchívumából)
