A Rhédeyek országlása

Teljes szövegű keresés

A Rhédeyek országlása
Bár Zsáka is belekerült a kettős királyválasztással, az ország három részre szakadásával, az Erdélyi Fejedelemség kialakulásával együtt járó gyakori birtokoscserével, sokféle hadjárással, a Habsburgok Erdélyt bekebelezni akaró hadműveleteivel, a török hódoltatási törekvéseivel és kisebb-nagyobb, a környékbeli településekben nagy károkat tevő, sőt némelyeket fel is számoló, de Zsákát elkerülő hadjáratokkal terhes korszakba, sikerült megmaradnia. Az Izsákaiak udvarházából kialakított várat a tulajdonosok folyamatosan építették, erődítették, védműveit, a vizeket rendben tartották. A XVI–XVII. század fordulóján a legbiztonságosabb erősségek közé sorolták.
Ennek a meggyőződésnek külföldön is nagy terjesztője volt az a két, több gyűjteményben is megjelentetett rézkarc, illetve metszet, amelyek Zsáka 1566. évi ostromát ábrázolták. Igaz, egyik ábrázolás sem valós. Ballino Giuliónak az ostromlott várról és környékéről (Zsáka ostroma 1566-ban) 1569-ben készített rézkarca, illetve a G. S. jelzésű, 1578-ban megjelentetett, tehát a korábban készült Ballino-féle rézkarc ismeretében készült fametszet (Zsáka ostroma 1566-ban) olvasmányok, korabeli elbeszélések, emlékezések alapján, a grafikus elgondolásainak megfelelően készült. Zsáka és vára története szempontjából csak az a jelentőségük, hogy felhívták a figyelmet a településre és erődítményére, tudtul adva a világnak, hogy ilyen nevű, várral bíró falu is van a világon, mégpedig Magyarországon.
Egészen más a helyzet Wilhelm Dilich 1600-ban készített, Zsáka vára című metszetével. Így vélekedik róla a zsákai metszetek kiváló kutatója, Cennerné Wihelmb Gizella is. Nem ostromot, nem valamiféle életképet tár elénk, hanem egy várnak-városnak adja realisztikus képét, a közvetlen környezetet is bemutatva. Valamiféle reális, megfogható, de közelebbről nem ismert ábrázolás alapján vagy egy, a helyszínen járt, jó megfigyelőképességgel megáldott ember elmondása, leírása szerint készíthette. Az sincs kizárva, hogy helyszíni tájékozódás segítette. Így azután Dilich ábrázolása a település egésze jobb megismerése szempontjából igen fontos.
Zsákát több szigeten települtnek ábrázolja, a szigeteket hidak kötik össze. A település voltaképpen két szigetből áll. Az egyik, a kisebbik az erősség, ezt a téglalap alakú szigetet két oldalról, nyugatról és délről komoly vízfolyás veszi körül. Nagy, nyugat–déli hajlatú sziget a másik, a községgel. A várból a keleti oldalon híd vezet át a település eredetileg nem szigetszerű, hanem vízparti szárazföldi részére, amelyet északkeleti részén vizes-árkos, falas, bástyás falrendszerrel választottak el a szárazföldtől. Ez volna a település másik része.
Először az északnyugat–délkeleti irányban a vár alá hajló „községszigetet” vesszük szemügyre. A szigetre a délkeleti saroknál nagyobbfajta hídon lehet bejutni. Belső hídfőjénél őrtornyot láthatunk, majd pedig egy széles utat, amely nem messze nyugatra, északra kanyarodik, a várba vezető keskeny, kicsi hídhoz. Az elágazástól az út tovább folytatódott a községsziget belseje felé. Mindkét oldalán elszórtan épült, esetenként nagyobb szabású házakkal lazán beépített terület mutatkozik.
A községszigeten három településszerkezeti sajátosságot figyelhetünk meg. Az egyik az, hogy a képen nem egy esetben zárt sorú beépítettséggel is találkozhatunk. A másik, hogy a községsziget déli részén, az út közepén egy nagyobbacska, két részből álló, toronnyal ellátott építmény áll. Kérdés, ez lenne-e a falu középkori eredetű temploma. Nem valószínű, mert a várban is látható egy kisméretű tornyos épület, ami jobban megfelel Zsáka középkori templomának, mint az előbb említett. A harmadik érdekesség, hogy a községszigeten, a nyugati oldal alsó sarkánál egy, a vízfolyásnál kezdődő, szárazföldön álló híd látható. A híd egy érdekes, a községszigetet kettéosztó, kétbástyás falhoz csatlakozik. Ez lenne a falu szárazföldi határa, amin túl fákkal beültetett, apró házakkal teli terület, kertek (?) találhatók.
Ha – másodjára – a várat vesszük elő, világosan láthatjuk a téglalap alakú udvart körülvevő négy sarokbástyás kőfalat. A kőfal déli oldalán keskeny kapubástya tűnik fel, a kapuval, amelyhez a már előbb említett keskeny híd vezet, itt áll egy szögletes alaprajzú, toronyszerű oldalbástya is. Teteje eléggé takarja a falon belüli, ugyancsak tornyos építményt, a feltételezett középkori templomot.
Az udvaron látható több épület közül szépen kiválik a volt udvarházból kialakított palota. Az udvaron látható több épület, melyek között emeletes is akad. Mindez a vár gazdagságára, felszereltségére mutat. A katonaság szálláshelyein kívül istállókról, különböző rendeltetésű raktárszerű épületekről lehet itt szó, néhány „hivatali” helyiségen, illetve épületen kívül (kapitányszállás, intézői-kasznári lakás, a belső cselédség elhelyezésére szolgáló épületek, konyha, kamra, néhány műhely).
A keleti oldal szárazföldjének nyugati, a vár felől nézve északkeleti csücskén elkerített falurész sűrűn beépített, és rendezettebbnek hat, mint a falu másik része, itt is több erős, jó állapotban lévő épületet láthatunk.
Ami a környék képét illeti, azt kell tudomásul vennünk, hogy még a legjobb rajzolók, metszők sem tudtak szabadulni a hegyábrázolás vélt kötelezettségétől. Egy nyugati grafikus sem tudta ábrázolni az alföldet, a síkságot valamiféle hegy, leginkább hegykoszorú nélkül. Képünkön a jobb alsó sarokban látható egy csónakban evező ember is. Különben a kép egésze nyitott, ezen az egy emberen kívül egyetlen élőlényt sem ábrázol.
Összegezve a látottakat: a metszeten egy erős, jól berendezett, jól felszerelt vár látható. A részleges zárt sorúság és a néhány emeletes ház pedig egyenesen arra enged következtetni, hogy Zsáka esetében ténylegesen városról, mezővárosról volt szó a XVII. század hatvanas éveiben. Így tudta ezt már jóval korábban Bocskai István is, aki 1605-ben, erdélyi hadjáratát megelőzően féltett családi kincseit korábbi őrzőhelyéről, nagykereki várából, mint biztonságosabb helyre, ide szállíttatta, és itt helyezte el. Az is arra vall, hogy biztonságos helynek tartották és tartotta Bocskai szintén, hogy a szabadságharcot kezdő álmosdi csatában megsebesült és elfogott Petz János generálist is a zsákai várba vitette, és ott őriztette.
Bocskai maga itt nem sokat tartózkodott, elszólították a szabadságharc eseményei és az ország gondjai. De távolból is törődött vele, ami abból is kitetszik, hogy Rhédei (Rhédey) Ferencre, a végvári harcokban kitűnt, különben vagyontalan, elszegényedett birtokosi nemes családból származó, jeles hadvezérére, bizalmasára bízta.
Bocskai jó véleményét a zsákai várról a lakosság azzal hálálta meg, hogy alakja köré számos mondát szőve már ekkor elvetette a korán kibontakozó Bocskai-kultusz magjait. De főleg azzal, hogy megszívlelte és mindvégig meg is tartotta Bocskai testámentomi parancsait: „segítséggel legyetek egymáshoz, mert tudott dolog az, hogy a visszavonással nagy birodalmok is elomlanak, viszontag az egyezséggel kicsinyek is nagyra nevelkednek… valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálonknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen…”
Az ekkoriban keletkezett zsákai Bocskai-mondák közül csak egyet említünk. A várba menekített és ott őrzött Bocskai-kincsekre úgy vigyázott mindenki, mint a tulajdon szeme világára. Történt mégis, hogy a várra kényszerített német zsoldosok valahogy elkonfiskálták. Emiatt támadt a németek meg a magyarok közt nagy háborúság, amikor is úgy megszorították az előbbieket, már akik megmaradtak, hogy visszaadták a kincseket. Egy nagy, díszes aranytál azonban hiányzott, nem került elő. Hiába csigázták (kínozták meg) a németeket, nem tudtak róla semmit sem. Az a vélemény támadt, hogy ez a nagy aranytál nem is volt az elorzott kincsek között, mert maga Bocskai rejtette el valahol a várban. Nos, ezt a kincset, a Bocskai-tálat, azóta is sokan keresik, de nem találhatják meg, mert akik keresték, nem voltak igaz magyarok, nem a nép javát akarták, nem a település előmenetelén munkálkodtak, hanem csak meg akartak gazdagodni. Érdekes fejleménye a mondának, hogy az itt ásató régészekről is azt beszélték: a Bocskai aranytálját keresik…
Nemcsak Bocskai, de még Rhédei sem maradhatott hosszabb ideig Zsákán, Bocskai fővezére lévén az álmosdi győzelmet követő felvidéki harcokkal volt elfoglalva. De távolléte alatt is gondoskodott a vár folyamatos rendben tartásáról, erősítéséről és katonasággal való ellátásáról.
Nyilvánvaló, hogy a hajdúkapitánynak, hajdúvezérnek ismert Rhédei Ferenc Zsáka várába is hajdúkatonákat rendelt, de arról, hogy a mezővárosba hajdúkat telepített volna le, és látott volna el kiváltságokkal – egyes hiedelmekkel ellentétben –, nincsen hitelt érdemlő feljegyzés, adat.
Természetes, hogy egy uradalmi központ, várral bíró település lakossága eleve bírt valamelyes gazdasági, társadalmi és kulturális kedvezményekkel. Úgy, ahogy azt Osváth Pál is leírja: „a zsákaiak a fejedelmi korszakban nem közönséges jobbágyok voltak, tanúsítja az, mert mint Furta leírásában is láttuk, 20 zsákai lakos azért költözött ez időben Furtára át, mert a 12 napra emelt szolgálatot – mely ezidőben csekélynek mondható, nem tűrhetik”.
Azzal is számolnunk kell, hogy Zsáka uradalmi központ, de még inkább várral bíró helység, település volt, és jobbágyai közt bizonyára több olyan is találtatott, aki kézműves-, fuvaros-, hajcsármesterséget és egyéb mesterségeket űzött, akik jobbágyi szolgáltatásaikat vagy azok egy részét kézműves-ipari, fuvaros-hajcsár munkával vagy munkákkal is teljesítették, és ezáltal a szokásos jobbágy-zsellér életmódnál könnyebb, kevésbé kötött életmódot élhettek. Erről tanúskodik különben az is, hogy az idevaló jobbágyok, de nyilván a zsellérek is, viszonylagosan jómódban éltek.
Jó példa az az eset, hogy 1667-ben özvegy Rhédey Ferencné, mivel nem volt elegendő tehetsége férje temetési költségeire, Simon Gáspár nevű zsákai örökös jobbágyától kért és kapott rá pénzt. Mindjárt hozzá kell fűznünk, hogy Rhédey Ferencné ezért Simon Gáspárt családjával együtt kiemelte a jobbágysorból.
De azzal is példálózhatnánk, hogy a zsákaiakat dúló-fosztó mindenféle katonák – németek, törökök, tatárok, végváriak – a jobbágyoktól állataik mellett tekintélyes „summa pénzeket” vittek el. Innen van az, hogy nem hagyták el falujukat még a legnagyobb veszélyek idején sem. Legfeljebb ideig-óráig menekültek el, elrejtőztek a nádasokban, erdőkben, lápokban, lápi szigeteken. De a baj-veszély elmúltával, több-kevesebb idő után visszajöttek.
Természetesen nem mindenki járt el így. Akadtak olyanok is akik nagyobb biztonságot remélve messzi vidékekre szöktek el. Általában nem is tértek vissza többé. Ők voltak azonban kevesebben. Így, ilyen körülmények között volt az lehetséges, hogy a XVI. század végén a miénk lett a környék legnagyobb lélekszámú települése. Az 1552. évi összeírás szerinti 22 portája után számított körülbelül kétszázhúsz-kétszázötven lakosával szemben a XVII. század elején kétszázötven-háromszáz lakosával számolhatunk.
Itt kínálkozik jó alkalom arra, hogy röviden szóljunk azokról a környékbeli kora középkori falvakról, amelyek a XVI. század végére, a XVII. század elejére elpusztultak, és határaik pusztákként beolvadtak Zsáka határába. Lakosaik egy része pedig – ha nem menekültek el távolabbi helyekre, vagy nem álltak a hajdúk közé – településünkön talált otthonra.
Orod falu (ma Orosipuszta) az Izsákai családé volt, az 1600-as évek elején pusztult el: rác csapatok támadták meg, és véres csatában megsemmisítették. Az egykori falu határában lévő Testhalom a hagyomány szerint a csatában elesett rácok tetemeit őrzi, a vesztes csata helyszíne pedig, amit Veszinek hívnak – egyébként mocsaras rét – a leölt magyar katonaság és lakosság temetkezőhelye.
A dózsai puszta Aka nevű kora középkori magyar falu és Akavára település helye. Az Akavára mellett folyó Berettyóban a múlt századokban sok régi fegyvert és egyéb, a várból származó töredéket találtak. 1859-ben egy halász munka közben egy vaságyút (ágyúcsövet) talált. Nem tartotta meg magának, az akkori zsákai földesúré, gróf Rhédey Gáboré lett.
A korábban Kutasipusztának nevezett nagynyomási puszta egy részén állt Nagykirály (Szentkirály) korán elpusztult kora Árpád-kori falu. 1552-ben már nem is említették. Ugyancsak a nagynyomási puszta területén egzisztált Csekehida, az 1552. évi összeírás szerint Izsákai Osváth birtoka volt. A század második felében pusztult el.
A Körtvélyes-dűlőben és a Faluhely-dűlőben állt Kémer falu, szintén a XVI. század végi hadjárásokban pusztult el.
A zsákai uradalom 1589–1599 között igen jó állapotban volt, a mezővároson kívül tizennyolc falu tartozott hozzá. 1599-ben az ikerközség, Furta is a zsákai vár, illetve uradalom tartozéka volt, Ghiczy Péter kezén.
A község a további felvirágzását Bocskai Istvánnak és utódainak – Báthori Gábornak, Bethlen Gábornak – köszönheti. Közvetlenül pedig barátjának, sikerekben gazdag fővezérének, a már említett legendás hírű, kiváló katona hajdúkapitány-fővezérnek, id. Rhédey Ferencnek (1560 körül–1621) és utódainak tulajdoníthatja.
Rhédeyvel egyfajta hajdúvilág köszöntött Zsákára. A várkapitányok a Bocskaihoz hű hajdúkapitányok köréből kerültek ki, és az itteni uradalom is Erdélyhez hű urak kezére került – az erdélyi fejedelmek adományozásai révén. Akik mindannyian a zsákai vár további erősítésén, illetve a város és az uradalom fejlesztésén fáradoztak. Ehhez képest különösebb változást nem jelentett, hogy a Báthory Gábort fejedelemmé segítő, egyébként radikális, hatalmaskodásra kész, izgága Nagy András (?–1612) hajdúfőkapitány, akkor bajomi birtokos és várkapitány, 1611-ben elfoglalta.
Zsáka fejlődését Nagy András különben is rövid uralma nem tudta semmiben sem visszavetni. Olyannyira nem, hogy a korábban is mezővárosként említett települést 1616-ban, amikor akkori tulajdonosa, Géczy (Gyczhy) György Bethlen Gábor fejedelem bizonyos birtokaival elcserélte, a csereszerződésben hivatalosan is mezővárosként nevezték meg. Ahogy Osváth Pál írta: „Bethlen Gábor fejedelem korában, 1616-ban városnak neveztetett s még a gróf Rhédey-család adománylevelében is oppidumnak, azaz városnak, mezővárosnak íratott.”
Itt, Zsáka hivatalosan is mezővárosnak, azaz oppidumnak való említésekor kell megjegyeznünk, hogy a mezővárosi minősítés általában együtt járt a vásártartás jogának birtoklásával. Sőt egyesek a mezővárosi minősítés legfőbb követelményének éppen a vásártarthatást mondják.
Zsáka esetében azonban nem tudunk arról, hogy a XVI–XVII. század fordulóján vásártartási joga lett volna, hogy vásárokat tartott volna. Vásározói a nagyváradi, a debreceni, a mezőtúri és a békési vásárt látogatták.
Korszakos jelentőségű lépés volt és évszázadokra megszabta a fejlődés kereteit az a körülmény, hogy 1617-ben Bethlen Gábor – ahogy már többször hivatkoztunk a tényre – Rhédey Ferencnek adományozta több más birtok mellett a zsákai uradalmat és a zsákai várat. Ezzel a donációval vette kezdetét a Rhédey család itteni birtoklása, s ez a települést egyszerre a különös figyelmet érdemlő, mind gazdaságilag, mind társadalmilag és kulturálisan fontos hellyé tette. Maga Rhédey Ferenc is figyelmet érdemlő, neves, magát saját erejéből a legmagasabb tisztségekig felküzdő egyénisége korának.
Elszegényedett birtokos, nemesi származású végvári vitézként kezdte pályafutását Eger várában mint Balassa Bálint katonatársa. Pályatársai közül hamarosan kitűnt, 1596-ban kinevezték Fülek kapitányának. Hiába vitézkedett azonban Fülek vára megtartásáért, hűtlenséggel vádolták. Kénytelen volt üldözői elől Erdélybe, a bujdosók közé menekülni. Részt vett a császár elleni harcokban. De kilátástalannak ítélve helyzetét Törökországba emigrált, és több oda bujdosott társával együtt az alkalmas pillanatra várt, hogy hazatérve harcolhasson a császáriak ellen. Az alkalom nem sokáig váratott magára. Ahogy Bocskai az álmosdi csatával zászlót bontott, azonnal hazajött, és csatlakozott hozzá.
Bocskai nagyra becsülte Rhédey katonai képességeit, jó szervezőkészségét és népszerűségét a bujdosók és a hajdúk között. Bizalmas barátjává fogadta, és őt bízta meg az északi (felvidéki) hadszíntér felszabadításával, megvédésével. Rhédey azonnal hadseregszervezéshez fogott, hadseregét a bujdosókból, még inkább a hajdúkból, lehetőleg a szabad hajdúkból állította ki.
Szamosközi István szerint 1605 januárjában a Duna mellett hatezer hajdú gyülekezett, hogy Rhédeyhez szegődve harcba induljanak. Basta, az Erdélyből kiűzött, gyűlöletes császári tárbornagy szerint az év márciusában már tizenkétezer hajdú küzdött Rhédey Ferenc, Bocskai fővezére parancsnoksága alatt.
Rhédey sorra foglalta el a felvidéki várakat, városokat: Szécsényt, Nógrádot, (Balassa)Gyarmatot, Drégelyt, Palánkot, Csábrágot, Szityát, Korponát, az ország keleti oldalán pedig Szatmárt. 1606-ban érdemei jutalmául Bocskai István mint Erdély fejedelme bárói rangra emelte. A szabadságharc után váradi kapitány, Bihar és Máramaros vármegye főispánja lett. Megházasodott, feleségül vette Bethlen Gábor nőtestvérét, Druzsinát.
1616-ban született Ferenc fia is fényes pályát futott be: 1648-ban Máramaros megye főispánja és fejedelmi tanácsos, 1657–1658-ig Erdély fejedelme, 1659-ben grófi rangra emelték.
Bocskai utóda, Báthory Gábor is számított Rhédey Ferenc szolgálataira. Hadjárataiban hajdúkatonái élén mint hadvezér vett részt. Még inkább számított rá sógora, Bethlen Gábor.
Rhédey tisztában volt a hajdúk visszatetszést keltő életmódjával, jobban mondva a hajdúéletmód kedvezőtlen megítélésével. De azon a véleményen volt, hogy mivel ez az egyedüli mozgatható katonaelem az országban, kilengéseiket, kegyetlenkedéseiket „hasznukért” el kell nézni. Legalábbis egy ideig, amíg a viszonyok nem nyugszanak meg, amíg nem „egymást tiporva pusztít a magyar is magyart”.
A hajdúk féken tartására sógora, Bethlen Gábor is figyelmeztette, bár ő is elfogadta őket katonáiként.
Rhédey Ferenc 1617-ben, fejedelmi adományként, több más birtok mellett kapta meg a zsákai urdalmat, Zsáka városát és várát. Az adományozással sorsa hivatalosan is a nemzeti függetlenségért, a vallásszabadságért küzdő Erdélyhez, a Rhédey családhoz kötődött. Bethlen Gábor 1619–1621. évi hadjáratában természetesen Rhédey Ferenc volt morvaországi hadainak fővezére.
A fejedelmek hadura – mint már említettük – nem sokat tartózkodott Zsákán. Egyrészt katonáskodásaival volt elfoglalva, másrészt főispáni, fejedelmi tanácsosi teendői miatt volt távol birtokától. Lakhelyéül, már csak Bihar megyei főispánságára, de még inkább váradi kapitányságára való tekintettel, Váradot választotta. De Zsákának, mind az uradalomnak, mind a városnak és várnak, távolléte alatt is gondját viselte. Tiszttartói, várkapitányai, hajdúkatonái igyekeztek mindent rendben tartani. Például a gabonatermés biztonságos őrzésére, megtartására hatalmas vermeket készíttetett a vár területén. Közülük nem egy a közelmúltban okozott problémát, mert beomlással veszélyeztették a föléjük emelt épületeket. Mind ő, mind utódai Zsákát, az uradalmat, a várost és a várat igyekeztek egyfajta – mai szóval élve – hadtápterületnek felfogni és kezelni. Halála után minden itt fekvő jószága családja kezén maradt. Zsáka birtoklásában közvetlen utóda özvegye lett. Tőle később kisebbik fia, László örökölte.
Rhédey halála után a történelmi események és folyamatok kedvezőtlen alakulása folytán a településre és népére is nehéz napok köszöntöttek. Felújultak a török portyázások, de talán még a török segédhadak (tatárok, rácok) kegyetlenkedéseit is felülmúlták az ellátatlan végváriak zaklatásai. Megkezdődtek a jobbágyszökések, sokan biztonságosabb helyre menekültek. Az általános romlásban különös szerencséje volt Zsákának, hogy az 1658–1659. évi török hadjárat során, amikor is a tatár segédcsapatok az egész környéket elpusztították, csak a várost tudták bevenni, felprédálni, a várat azonban nem. Ez időtől kezdve a zsákaiaknak mindenesetre adózniuk kellett a töröknek is.
A várba szorultak, az odamenekülők száma oly nagy volt, hogy már-már éhínség fenyegetett, csak az segített rajtuk, hogy az erősségben bent rekedt, a töröknek élelmiszer-ajándékot szállító debreceni küldöttek kiosztották azt az éhezők között. Az ostrom alatt a város majdnem teljesen elpusztult, maga a vár is megviselt állapotban élte túl ezeket az éveket.
Az 1658. évi ostromnak, illetve hadjáratnak ismert egy irodalomtörténetileg és folklorisztikai szempontból is neves emléke, az állítólag Ködi Farkas János (II. Rákóczi György bizalmas embere) által szerzett, Kádár István éneke című költemény megszületése. A híres katonát II. Rákóczi György a Berettyóújfalu–Bakonszeg–Zsáka környékén pusztító, Várad felé tartó török-tatár hadak megfékezésére küldte ide kevés számú, de bátor csapatával együtt.
Kádár István elestét több helyszínhez is köti a néphagyomány. Nem szerepel ugyan közöttük Zsáka, de minden kétséget kizárólag a mezővárost is elpusztító török-tatár sereg Újfalu felé való vonulásának megakadályozására küldött Kádár István településünk közelében próbálta feltartóztatni az ellenséget. Ez a hely az újfalusi határban lévő egykori Kórógypusztán volt, annak az őshalomnak a közelében, amit, minthogy az elesett Kádár Istvánt (és katonáit) oda temették, Kádár-dombnak neveznek. A halmot a bihari nép mindig nagy tiszteletben tartotta, a hős katonáról szóló éneket pedig valóságos népénekké formálta.
A Kádár István énekét a Debreceni Városi Nyomda már 1738-ban háromezer példányban kiadta, bő lehetőséget adva ezzel ahhoz, hogy a históriás- és népénekekre utaló művészi vers gyorsan és nagy területen folklorizálódjék. Számos kéziratos ének-vers gyűjteménybe ott került be így, 1770-ben egy ponyvakiadása is készült.
Zoltai Lajos 1920-ban feltárta a néphagyományban feltételezett Kádár István-sírt a Kádár-dombon, s ott egy azonosítható sírleletre talált. Emlékkővel jelölték meg, s azóta is tisztelet tárgyát képezi.
Visszatérve Zsáka és a zsákai vár 1658. évi ostromához, a város elpusztításához: az akkori pusztulásból annyi jó azért származott, hogy 1660-ban, amikor Szejdi budai pasa büntető hadjáratot vezetett II. Rákóczi György és hívei ellen, településünket elkerülte. Nem úgy azonban 1668-ban a szendrődi és ibrányi végváriak, akik elhajtották a megmaradt marhákat, lovakat, de egyébként is „török módra sarcoltak”, a kocsmárosnőt megerőszakolták, elvitték borát, pénzét. Egy Györfi nevű jobbágytól háromszázhatvan forintot raboltak el. Az erősen „elromlott” zsákaiakra nagy csapást mért a nagy pusztítással járó 1671. évi pestis is.
Rhédey László halála után a település tulajdonjoga rokoni kapcsolatok révén Thököly Imrére szállt, és birtokában maradt egészen elbujdosásáig. A leromlott, elromosodott vár nem is állt azután helyre, bár a „kuruc király” 1678-ban közel egy hónapot (1678. március 18-tól április 13-ig) töltött itt pihenéssel, gondolatai és katonasága újrarendezésével.
A Thököly távozása után megkezdődött felszabadító háborúk alatt Zsáka a jövő-menő csapatoktól, majd a Gyula vára bevételéhez elrendelt blokád következtében sokat szenvedett. A megpróbáltatásokra az 1693. évi októberi tatár segédhadakkal indított török portya tette fel a koronát. Ez a portya – amely beletartozott Gyula vára blokádjába – rendkívüli pusztítást vitt végbe mind a városban, mind a várban. A lakosság, a csekély számú megmaradt katonaság kénytelen volt elhagyni a községet, és elbújni a Sárrét nádasaiban. A katonák Váradot próbálták elérni.
Ez a portya azért is fontos vidékünk és településünk története szempontjából, mert a felszabadító háborúk vége felé, közvetlenül Várad eleste után, de még Gyula eleste előtt, tehát a legnagyobb és legveszélyesebb hadjárások idején, 1692-ben, megyei összeírást rendeltek el és tartottak itt meg. A teljesen alkalmatlan időben megtartott összeírás a bihari falvak, városok egész sorát találta puszta, elnéptelenedett, üres helységnek, köztük Zsákát is. 1694. évi pusztulásáról így rímel a már előbb említett Dányádi János Siralmas éneke: Vég Gyulához jövén sok számos Tatárság / Egyben adván magát sokféle pogánság / Jaj ! nagy dulság / Közöttünk lőn boncság / Ezek által szörnyű szomorúság. / Alattomban Járván mint estveli farkas / Berettyó vízfelé ösvények lőn tágas / Nagy hatalmas / Semmiben irgalmas / Hozzánk nem lőn szívvel nyugodalmas. / Mert által költözvén Berettyó folyásán / Nagy rablást tevének Ujfalu határán / Sőt e táján / Minden helyek pusztán / Maradának miattok, rabolván. / Kik meg futamodtak az utban elesvén / Kegyetlen Tatárok utánok eredvén / Vesztegetvén / El pusztítak szintén / Szegényeket a földre levervén. / Bizonyságom erre Debreczen határa / Ki sok hólt testeket keblébe fogada / Kiket Galga / Szultán levágata / Kegyetlenül, a Tatár Khán fia. / A kik sokat futva szyel oszlanának / Ezeknek terhei prédára jutának / Hurczoltatának / Öszverontatának / Alávalók szélyelhányatának.
Az összeírás amelyre hivatkoztunk, nem mutathatott valós képet, mert alighogy Gyula elesett és a hadak elvonultak a tájról, mezővárosunk is – több más helységgel együtt –, ha kezdeti és szerény méretekben is, de azonnal benépesült. Ezekben az időkben költözött be ide és a szomszédos falvakba néhány román család. A hagyomány úgy tartja, nem tervezett telepítéssel. Juhászok a beköltözők, nagy részük úgy találta, hogy nem megy tovább, sem előre új legelőket keresni, sem vissza oda, ahonnan ide terelték új legelőt keresve a jószágot. Letelepültek, s bár még közülük sokan juhászattal foglalkoztak egy ideig, többségük zsellérként (házas vagy házatlan) talált megélhetést. A falvakban-városokban közben visszaállították a régi, szigorú jobbágyrendszert. Egyátalán nem volt csoda, hogy a magukat Erdélyben meghúzó Rhédeyek azonnal, amint lehetett, II. Rákóczi Ferenc híveivé szegődtek (Rhédey Pál), és nyomukban a zsákaiak is csatlakoztak a kurucokhoz, II. Rákóczi Ferenc szabadságharcához.
Településünk a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharcban nem játszott különösebb szerepet. A szép rendben visszaszállingózó lakosság javai rendbetételével, életfeltételei biztosításával volt elfoglalva. A község pedig – ezután már sohasem említik mezővárosként – a romba dőlt vár, katonák, illetve katonáskodni kész lakosság nélkül nem is képviselt számba vehető erőt. Mindenesetre a hatalom így is félt tőle, olyannyira, hogy a maradék várat, a várromot 1711-ben felrobbantatta.
1711-gyel, a szatmári békével Zsáka számára is új korszak kezdődött.

Dilich, Wilhelm: Zsáka vára (rézkarc 1600-ból, Magyar Történelmi Képcsarnok)

Az egykori zsákai vár vizesárka napjainkban

Bocskai István (egykorú metszet)

Magyar urak Bocskai idejében (egykorú metszet)

Rhédey Ferenc címere

A Rhédeyek grófi címere, amely eredetileg a korábbi zsákai kastély homlokzatát díszítette

A grófi címer jelenleg a kastély mellett álló zsákai Pékház oromfalát díszíti

Kádár István éneke (az 1770. évi ponyvakiadás címlapja)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT