XI. Csoóri Sándor: Összemosódó képek múlt időmből
XI. Csoóri Sándor: Összemosódó képek múlt időmből
Hogy mégis továbbjutottam, föl, egyenesen a gimnáziumba, véletlen szerencsének, de mindenképpen külső erők összejátszásának köszönhetem. Az Országos Falusi Tehetségkutató Intézmény – Móricz, Németh László, Illyés, Veres Péter, Erdei s mások sürgetésére – 1942-ben húzta végig az országon első ízben mélyre merülő fenékhálóját, s mit ad Isten, mindjárt az első fogás halai köz ott vergődtem én is a hálóban. Az első szűrővizsga – képességpróbák alapján – még Zámolyon zajlott. A nagy próbavizsgák viszont már Pápán, a Pápai Református Kollégiumban. Soha még ilyen távol nem voltam a falumtól! Anyám kísért el, de mivel ő maga se járt Fehérvárnál meszszebb, együtt boldogtalankodtunk a városban s a roppant nagy gimnázium folyosóin. Tikkasztó júniusban csizmában, csizmanadrágban s téli bársonykabátban lépdeltem, öregemberesen, a térdnadrágos diákok között. Meg is bámultak alaposan. Suta és kimosolyogni való medvebocsnak éreztem magamat egy zajos vásárban. De két nap múlva már föloldódtam. Ha izzadtam, hát izzadtam, de kiderült, hogy a vizsgára behívott parasztkölkek között én vagyok a kis „matemetikus zseni”. Anyám se értette, én se, hogy ez micsoda, csak gondoltuk, hogy jót jelenthet, mert a tanárok elismerően paskolták meg az arcomat anyám előtt. „Csuda jól számol a fiú” – bökkentette ki végül is a titkot az egyik vizsgáztató tanár.
Hazamentünk és vártuk az értesítést: mi lesz? Anyám az első napon azt álmodta, hogy egy nagy erdőn mentünk át kocsival, én leszálltam botot vágni, ő ment tovább, s nekem nyomom veszett. Borzalmasan megijedt ettől az álmától. Jelképesnek tekintette: engem örökre elveszít, ha Pápára kerülök. De várt. És várta az értesítést az egész falu: ki izgatottan, ki megsárgulva az irigységtől, hisz tanult ember Zámolyon Csanádi Imrén kívül nem volt. De ahogy elmúlt szeptember elseje, egyszeriben fölerősödött a kárörvendők susmorgása: nagyobb volt a füst, mint a láng – mondogatták. Nem is lehet olyan okos az a nagy verekedő kölök, mint ahogy hírelik. És különben is, az állam nem bolond, hogy csakúgy ukkmukk, ingyen kitaníttasson egy parasztgyereket. Szüleim fulladoztak a csalódástól. Elmentek a paphoz tanácsot kérni. Bíró Ernő azt tanácsolta: adják oda Sándort Pápára, ha hosszabb időre nem, csak fél évre, mert ha jó tanuló lesz, ugyanolyan kedvezményeket kap – terítő lesz a konviktuson, tandíjmentességben részesül –, mint ha az állam fizetne érte. És így még nem is kell hálálkodni senkinek. Ha viszont rosszul tanul, az állam is útilaput kötne hamarosan a talpára.
Apám s anyám, ekkorra már kiszakadva a nagyobb családból, a maguk gazdái voltak, s elhatározták, hogy kitaníttatnak. Csak azért is! Kerüljön, amibe kerül, még ha belerokkannak is! Akkor aztán a falu befoghatja a mocskos száját.
Így kerültem a Pápai Református Gimnáziumba diáknak. Szeptemberben már volt Bocskai-ruhám, fehér térdzoknim, fekete lakkcipőm. Kicsit minden lötyögősebb a kelleténél, de hamisítatlan. A harangok ettől kezdve nekem is szóltak; a tanárok ugyanúgy kalapemeléssel fogadták tisztelgő köszönésemet, mint a bankigazgató fiáét. A természetrajz-szertár kitömött madárseregletét ugyanúgy a magaménak éreztem, mint az önérzetesen koppanó utcaköveket, melyeken egykor Vak Bottyán lova, később pedig a szikrázó csontú Petőfi csizmája végigtaposott.
Az emelkedésem szédítő volt. Megtudtam, mit neveznek irodalomnak, mit matematikának, s a történelem is kezdett elszakadni a zámolyi iskola falán látott hét vezér vérszerződésétől és Zrínyi kirohanásától a szigetvári várból, és kezdett átköltözni egy-egy tanárom tekintetébe, csöndjébe, mondatába. Hiszen az 1531-ben alapított Református Kollégium történelem volt a javából. Protestáns dac, hányattatás a megsemmisülés pereméig, aztán a fölfegyverkezés újra európai eszmékkel s a mindenkori minőség szeretetével.
De alig kóstoltam bele, kétesztendős nyújtózkodásom után el kellett hagynom Pápát. Közbeszólt megint a történelem. Átlépte az ország határát a háború, s a 44–45-ös tanév kezdésére már nem utazhattam vissza Pápára.
(Részlet Csoóri Sándor: Félig bevallott élet című kötetéből. Magvető Kiadó, Budapest, 1982. 91–94.)
