Száz év a történet végén | Száz Magyar Falu

Száz év a történet végén

Boldog reményekkel várták a zalaváriak az 1914-es esztendőt. Nem mindennapi esemény egy kis közösség életében, ha új templom építésébe kezdenek. Az 1875-ben épített régi már szűknek bizonyult, lebontották, s belefogtak a munkába. A merész terveket azonban keresztülhúzta a világháború. A férfiak elmentek katonának, a szentegyház ott állt félkészen, mintegy szimbolizálva a falu megcsonkult társadalmát.

A zalavári katonák többnyire a 48. császári és királyi gyalogezrednél és a 20. honvéd gyalogezrednél szolgáltak, de kerültek máshová is, huszárnak, tüzérnek. A bevonulás után pár héttel már megérkezett az első hivatalos gyászjelentés is Gécseg Ferenc közlegény hősi haláláról. A következő négy évben minden hónapban jött egy-két ilyen értesítés a férjet, apát, fiút elvesztett hozzátartozóknak. Többen még a háború után évekkel sem tudhattak bizonyosat a szeretteikről, nagy szerencsének számított, ha valaki a hadifogolytáborból épen hazaérkezett.

A templomot – ha nem is az eredetileg tervezett kettő, hanem csak egy toronnyal – 1923-ban sikerült befejezni. Ide, a szentegyház elé állítottak 1939-ben emléket azoknak, akik már soha nem láthatták meg a kész művet, azoknak, akik – összesen 64-en – az első világháború valamelyik csatamezején haltak meg.

A vesztes háború nyomán fellépő anarchia és káosz, az emberek kiszolgáltatottsága és reménytelensége táplálta azt az elégedetlenséget, amely 1918 végén a forradalomhoz, 1919 márciusában pedig a kommünhöz vezetett. Ahogy a legtöbb településen, Zalaváron is megalakult a községi munkástanács 1919. március 26-án, amelynek Németh Sándor tanító, valamint Bajzik Lajos és Szabó Ferenc lett a tagja, mellettük Póczeg József látta el a pénztárnoki teendőket. A Tanácsköztársaság bukása után nyomozás indult az ügyükben, de mivel semmi törvényelleneset nem tudtak rájuk bizonyítani – mint ahogy nem is követtek el semmit –, nem kaptak büntetést.

A sármelléki csendőrőrsön felvett tanúvallomások szerint – más településekhez hasonlóan – a tanítónak jutott a testületben a fő szerep, aki azonban az egybehangzó vallomások alapján inkább mérsékletre intette az embereket, mintsem izgatta volna őket. Bajzik Lajos ellen az volt a vád, hogy egy hetvenfős terrorcsapatot hívott a faluba az új rend megszilárdítása érdekében. Valóban történt annyi, hogy feltehetően Keszthelyről, mintegy hetvenfős katonai alakulat érkezett Zalavárra, de ebből hatvan tovább is ment, az itt maradt tíz vöröskatona pedig semmivel nem volt vádolható, Bajzikra sem tudták rábizonyítani, hogy ő hívta volna be őket. Szabó Ferenc ellen valószínűleg személyes bosszú miatt nyomoztak egy, már a kommün bukása utáni ügy miatt. 1919. augusztus 8-án Keszthelyről érkeztek meg a faluba immár a Nemzeti Hadsereg toborzói, de önként senki nem jelentkezett. Ezután a község vezetői eldöntötték, hogy kiknek kell bevonulni. Közéjük került Szabó Ferenc is, aki nyomatékosan hangot adott a nemtetszésének.

A két világháború közötti években, a választójogosultságot szerzett zalaváriak viszonyát az országos politikához talán a parlamenti választások helyi eredményein lehet a legjobban lemérni. 1920-ban kaptak – különösen a megelőzőekhez képest – a legtöbben lehetőséget, hogy valakire voksolhassanak. A helyi lakosság csaknem fele – az 1480 főt számláló faluból 708-an – szavazhatott, és 651-en éltek is ezzel a jogukkal. Zalavár mindvégig a keszthelyi választókerülethez tartozott, ahol 1920-ban ketten versengtek egymással: Reischl Richárd, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Párt (KNEP) és Szilassy Zoltán, a Kisgazdapárt jelöltje. A faluban Reischl csak kis különbséggel, 331:320 arányban tudott győzni, míg a kerület egészét tekintve 12 992:3 292 arányban diadalmaskodott a keszthelyi vállalkozó.

Két évvel később ismét általános választásokat tartottak. 1922-ben Reischl Richárd ismét fellépett a KNEP színeiben, de a frissen megalakított kormánypártot, az úgynevezett Egységes Pártot Zsilavy Sándor képviselte. Harmadik jelöltként Zsigmond József szerepelt, akit a Kisgazdapárt támogatott. A keszthelyi Reischl Richárd vagy a korábbi kétéves ténykedése után, vagy a korteskedés közepette ígért valami nagyon szimpatikusat, mindenesetre abszolút győzelmet aratott Zalaváron. Ő maga 201 szavazatot kapott a faluban, míg Zsilavy hármat, Zsigmond József pedig egyet sem. Ha nem is ilyen arányban, de abszolút fölénnyel nyerte el Reischl a keszthelyi mandátumot.

A négy évvel később, 1926-ban megtartott újabb országgyűlési választáson szinte megismétlődött a korábbi voksolás, de most a lehető legteljesebb győzelem született, megint Reischl Richárd javára. Az immáron rutinosnak mondható politikus az Agrárpárt színeiben 356:0 arányban győzött az Egységes Párt jelöltjével, Márton Jenővel szemben Zalaváron. A kerület mandátumát majd 75 százalékos többséggel nyerte el.

A soron következő, 1931-es országgyűlési választások kapcsán 463-an kerültek fel Zalavárról a helyi választói névjegyzékre. A szavazók két jelölt közül választhattak, a kormánypárt (Egységes Párt) dr. Rakovszky Ivánt indította a keszthelyi kerületben, míg a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt dr. Meizler Károlyt támogatta. Zalaváron utóbbi szerzett többséget 242:164 arányban, de a kerület egészét tekintve Meizlernek fejet kellett hajtani a győztes, Rakovszky előtt. 1935-ben már 590 zalavári személy kapott választójogot. A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt ismét dr. Meizler Károlyt, míg a Nemzeti Egység Pártja (NEP) névre átkeresztelt kormánypárt dr. Oetl-Pálffy Dénest indította a Balaton-parti kerületben. Zalaváron újra Meizler győzött 344:187 arányban, de a kerület mandá-tumát csak hosszadalmas bírósági procedúra után vehette át.

A harmincas évek választási eredményein jól látszik, hogy a szavazók politikai irányultsága egyre inkább a szélsőjobb irányába tolódott el, hiszen rendre a kormánypárttól jobbra lévő pártok képviselői kerültek ki győztesen a mandátumért folyó küzdelemből falunkban. Ez a folyamat az 1939-es országgyűlési választásokon tetőzött, köszönhetően annak is, hogy 1920 után először ezúttal mindenhol titkos volt a szavazás. A keszthelyi kerületben az ismét új nevet kapott kormánypárt – Magyar Élet Pártja (MÉP) – képviselőjelöltje, dr. Oltay László és a nyilas irányultságú Keresztény Nemzeti Szociális Front jelöltje – a korábbi képviselő –, dr. Meizler Károly küzdöttek a mandátumért. Az 512 szavazásra jogosult közül 356-an Meizlerre, 114-en pedig Oltayra szavaztak, és ha nem is ilyen fölényesen, de azért abszolút többséggel győzött ismét Meizler a keszthelyi kerületben.

Ez a választás a titkosság mellett más újdonsággal is szolgált, például azzal, hogy az egyéni lista mellett pártlistákra is lehetett szavazni. Érdekes módon az egyéni listára és a pártlistára szavazhatók által alkotott halmazok nem vágtak tökéletesen egybe, így esett, hogy a pártlajstromokra valamivel többen, 556-an szavazhattak. Zalaváron a Keresztény Nemzeti Szociá-lis Front (KNSZF) 387, a MÉP 109, míg a csak pártlistán induló FKGP mindössze tíz szavazatot kapott. Megjegyzendő, hogy a KNSZF a pártlistán az egész Dunántúlon a keszthelyi kerületben aratta legnagyobb arányú győzelmét.

Ennek a választásnak további, immáron helyi érdekessége – és egyben a történelem pikantériája –, hogy a zalavári választási bizottságban a KNSZF által delegált bizalmi férfiak között ott találjuk a Tanácsköztársaság idején előtérbe került Bajzik Lajost és Szabó Ferencet, valamint – amin már kevésbé csodálkozhatunk – a község későbbi nyilas vezetőjét Schaffer Ferencet is.

A szélsőséges politikai irányultság térhódítása egyértelmű jele volt a megoldatlan társadalmi és az emögött álló, de ugyanígy megoldatlan gazdasági, azon belül is mezőgazdasági, főként értékesítési és birtokpolitikai kérdéseknek.

Mivel a falutól délre tüzérségi gyakorlótér működött, a zalaváriak hamar hozzászoktak az – egyelőre csak imitált – háborús zajokhoz. A történelem kegyetlen fintora, hogy éppen felállították 1939-ben az első világháború áldozatainak emlékművét a templom előtt, szinte máris véshették fel az újabb áldozatok nevét. Egy 1942. július 13-án kelt közjegyzőségi irat tanúsága szerint – nagy valószínűséggel a 2. magyar hadsereggel a Don felé előretörve – 27 zalavári férfiember volt katonaként távol szülőföldjétől.

A háborúval együtt járó kényszerű nehézségek, a jegyrendszer nyomában fellépő ellátási gondok, a drágaság, a rekvirálások, rémhírek egyre inkább eltompították, fásulttá tették az embereket, pedig a legborzalmasabb események még hátravoltak.

1944. március 19., az ország német megszállása után szinte azonnal megkezdődött a zsidónak minősített személyek összegyűjtésének előkészítése. A zalavári zsidókat 1944. május 16-án szállították be Keszthelyre, az itt kialakított gettóba. Innét június 20. után Zalaegerszegre, az egyik téglagyárba vitték őket, ahonnét július 6-án deportálták valamennyiüket Auschwitzba.

A zalavári halotti anyakönyvbe a következő zsidó személyeket jegyezték be: Gróf János, 77 éves; Veszeli Ferencné, harmincéves; Veszeli Anna,

kilencéves; Hochberger Lipót, 78 éves; Korein Adolf, 54 éves és Korein Adolfné, 46 éves. Mindegyikük esetében a halál oka rovatba ezt írták: megsemmisítés, helye: Auschwitz, ideje: 1944. július 8.

Zalavárra már 1944 tavaszán megérkeztek az első menekültek, egy június végén kelt dokumentum szerint tíz, vélhetően kibombázott személy tartózkodott a faluban. Mint ahogy arra korábban utaltunk, a szélsőséges politikai nézeteinek már évekkel korábban tanújelét adó Schaffer Ferenc lett a nyilas hatalomátvétel után a községvezető Zalaváron.

Őt, valamint Lucz Ferenc fegyveres pártszolgálatost, a község katonai parancsnokát és Szabó Géza helyettes bírót helyezte vád alá a háború után a nagykanizsai népügyészség. A népbíróság Schaffert és Luczot népellenes bűntettért el is ítélte. Szabó Gézára viszont nem sikerült rábizonyítani, hogy köze lett volna Kalmár József katonaszökevény feljelentéséhez, aki újra kikerülve a frontra ott életét vesztette.

Az ügy érdekes mellékszála a történetünkben már szereplő Szabó Ferenc esete. 1947-ben a népbírósági tárgyalás során tett vallomásában elmondta: 1944 november második felében Kurucz Gábornak, az MKP későbbi helyi vezetőjének felkérésére lépett be a nyilaspártba – ahol a parasztszéktartóságig vitte – azzal a céllal, hogy legyen a kommunistáknak ott egy belső emberük, aki azonnal informálja őket, ha valami készülne ellenük. Ezt Kurucz Gábor a tárgyalás során meg is erősítette.

A kis közjáték után kanyarodjunk vissza a háború utolsó hónapjainak históriájához. Amíg a helybeli nyilasok a saját kis hatalmukat ízlelgették, a németek egy katonai (füves) repülőteret építettek 1944 novemberében a falu határában – a Balatonmagyaródra vezető út mentén –, naponta harminc-negyven kocsit és szekeret véve igénybe. December végén már minden emberi tartózkodásra alkalmas és kevésbé alkalmas helyiséget megtöltöttek az itt tartózkodó, valamint átvonuló magyar és német katonák. Ezzel arányosan csökkent az állatállomány és az élelmiszerkészlet.

A szovjet csapatok 1945 március legvégén, április 1-jén vették birtokukba Zalavárt és környékét. A településen komolyabb harcok nem folytak, a Vörös Hadsereg gyorsan átvonult a falun. A világháború helyi áldozatai a deportált zsidók és a frontkatonák közül kerültek ki. (A kilencvenes években az első világháborús emlékműre felszerelt újabb kőtáblára, összesen 67 nevet véstek fel.)

A járási főszolgabíró, a főispán anyagi veszteségeket firtató levelére adott válaszában nem emelte ki Zalavár nevét, így valószínűsíthetően nem szenvedett súlyosabb károkat a falu.

1945 tavaszán a község vezetését átvevő nemzeti bizottság előtt szinte tornyosultak a feladatok. Meg kellett oldani a település közigazgatási irányítását, a közellátást, a földosztást, személyi és vagyonvédelmet, szervezni kellett a beszolgáltatást.

Sajnos arra vonatkozóan nincsenek megbízható adataink, hogy miként alakultak a község politikai viszonyai 1945 tavaszán, illetve nyarán, mindössze annyi biztos információval rendelkezünk, hogy év végére – minden bizonnyal már az őszi választásokra – az országosan engedélyezett hat politikai pártból a négy nagyobbik rendelkezett helyi szervezettel. Erről egy 1946 legelején keletkezett dokumentum tájékoztat bennünket, amelyben megnevezik a pártok vezérkarát is.

Eszerint Zalaváron a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetői: Kurucz Gábor (titkár) és Rákos Ferenc (titkárhelyettes), a Szociáldemokrata Párté (SZDP) Hajdina Boldizsár (elnök), Hajdú Sándor (elnökhelyettes), Lucz András (titkár) a Nemzeti Parasztpárté (NPP) Lucz János (elnök) és Tóth József (titkár), a Független Kisgazdapárté (FKGP) pedig Gergelics István (elnök) és Vastag József (elnökhelyettes), valamint Farkas Géza (titkár) voltak.

Szabó Géza – akit 1947-ben a népbíróság perbe fogott – közvetlenül a háború után, helyettes bíróból bíróvá lépett elő. 1945. szeptember 1-jén az SZDP mellett tette le a voksát, a helyi pártszervezet megszervezésében – egy, a népbírósági tárgyalására becsatolt dokumentum szerint – komoly érdemeket szerzett.

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokat minden politikai erő részéről felfokozott várakozások előzték meg. 1945. szeptember 2-án az MKP gyűlést tartott a faluban, amely a jegyzőkönyv tanúsága szerint igen jól sikerült, elégedettek voltak a 65 fős létszámmal és az ott tapasztalt politikai hangulattal: „Zalavár egyébként csaknem osztatlanul papjával egyetemben (sic!) a kommunista párt mögött áll.”

Ha túlzó is ez a megállapítás, érdekes módon nem volt teljesen alaptalan. A szavazáson a 922 zalavári választásra jogosult 88 százaléka élt jogával, és több mint 38 százalékuk az MKP-ra szavazott, így a Kommunista Párt alig maradt el az FKGP 42 százalékától. A harmadik helyen az SZDP végzett 14,59 százalékkal, míg az NPP 3,81 a Polgári Demokrata Párt pedig 1,52 százalékot kapott. Meglepően jól szerepelt Zalaváron az MKP, ennél jobb eredményt az egész megyében csak Fityeházán ért el. Az okok sokrétűek lehetnek, a legvalószínűbb az, hogy a pártnak hiteles helyi embereket felvonultatva sikerült megnyernie a földosztásban részesült volt cselédeket és földnélkülieket.

A korszak fordulatokban gazdag belpolitikája 1947 nyarának végén újabb országgyűlési választást produkált. Az augusztus 31-én megtartott, a kék színű névjegyzékkivonatokkal a munkáspártok által elkövetett csalások miatt „kékcédulás hadművelet”-ként elhíresült választásokat Zalaváron a Demokrata Néppárt (DNP) nyerte meg. A szavazáson 790 személy vett részt, akik közül 360-an (45,86 százalék) voksoltak a DNP-re. Második helyen újra a Kommunista Párt végzett 278 szavazattal (35,41 százalék). Tekintve, hogy a Nyugat-Dunántúlon az FKGP szerepét a DNP vette át, falunkban alig változott a két vezető politikai erő közötti különbség. A többi hat párt, amelyek még indultak a zalai választókerületben ezen a választáson, a szavazatok maradék húsz százalékát kapta meg.

1948 után a Magyar Dolgozók Pártja teljesen a maga képére formálta a különböző – már eléggé megritkított – társadalmi szervezeteket. A parasztság egységesített „érdekvédelmi” szervezete a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége (Défosz) lett. Ennek helyi elnöke Benkő Lajos, titkára Nagy József volt. Valamivel később Tóth József, a zalavári földigénylő bizottság volt vezetője is feltűnt a Défosz tájékán mint elnökhelyettes, illetve mint irodavezető. Munkájával meg lehettek elégedve, mivel 1949 végén már kiajánlották a Défosz éppen megüresedett járási titkári posztjára.

A felterjesztésben neki tulajdonították a zalavári földműves-szövetkezet megalapítását, valamint kiemelték, a Défosz elődszervezeteinél az Ufosznál és a Fékosznál végzett munkáját.

Ugyanebben az időben az MDP elnöke Nagy János, titkára Dömötör István, míg a községi jegyző Volner Elek, a bíró Berkenyés Gábor volt.

A párt felülről sugalmazott utasításainak megfelelően helyi szinten is állandó támadásnak volt kitéve a plébános, Komáromi Titusz. 1949 őszén Lucz Gábor nyilvánosan védelmébe vette, azon nyomban ki is penderítették a kommunista pártból.

Inkább a komikuma miatt érdemes felemlíteni azt az esetet, amikor tévedésből a volt – „ellenséges” – községi bíró Kurucz Gábornak küldték meg a párttagkönyvet, nem pedig ifjabbik névrokonának, aki azt valóban várta. Egy 1949-es felmérés szerint rajta kívül még 86 MDP-tag volt a faluban, sőt formálisan 16 NPP- és 19 FKGP-tagot is nyilvántartottak.

A tanácsok 1950 októberi megalakulása után, a „kordivatnak” megfelelően Kerék Ferenc tanácstag javaslatára azon nyomban és egyhangúlag versenyre hívta ki a helyi tanács a keszthelyi járás összes községét az ipari növények szerződéses termelésében.

1950-ben a mezőgazdaság rendkívül jó évet zárhatott a faluban, ugyanis a község lakossága 254 százalékra teljesítette beszolgáltatási tervét. Ez megyei viszonylatban Zalavárt a legkiválóbbak közé repítette. Jutalmul kapott a falu a Péti Nitrogénművektől egy kitüntető zászlót, ezer forintot, 56 díszoklevelet, egy világvevő rádiót, a kultúrotthon berendezésére tizenegy-ezer forintot és ugyanide egy kisebb rádiót – csak éppen műtrágyát nem. A következő évben azonban, a megelőző évvel éppen ellentétesen szerepelt a falu, amiért komoly fejmosásban részesültek vezetői.

Az ötvenes évek mindenhol előforduló törvénytelenségei mellett Zalavárnak egy külön teher is kijutott az északi határában épült katonai repülőtér miatt. Ez a létesítmény nem kis változást hozott a település életében, aminek a rendszerváltásig jobbára csak a kárát látták, haszon egyedül a repülőteret 1962-ben átvevő szovjet katonákkal való – egyébként tiltott – cserekereskedelemben keletkezett.

A légibázis 1951–1952 között épült az egyrészt Zalavár, másrészt Sármellék határrészéből kiszakított területen. A probléma éppen ezzel a bizonyos kiszakítással volt, hiszen Zalavár szinte teljes északi határát a Honvédelmi Minisztérium kisajátíttatta, jelentős és jó minőségű földeket véve el a gazdáktól. A mezőgazdasági területek elvételén túl tizenegy házat is le kellett bontani. A kisajátítás – jobb szó a kisemmizés – még azok bizalmát is meg-ingatta a rendszerben, akik korábban lojálisak voltak hozzá.

Az 1956-os forradalom helyi eseményei nem zajlottak másként Zalaváron sem, mint az ország többi településén. Egy, a forradalom után készült belügyi jelentés szerint a községi forradalmi tanács 1956. október 30-án alakult meg. Nyolc tagja volt, akik közül a szóban forgó jelentés egyedül Somogyi Ákos pedagógus nevét emeli ki, nyilván neki tulajdonítva a legnagyobb „bűnt” ami abból állt, hogy „a községben élelmiszergyűjtést rendezett a Budapesten harcoló ellenforradalmároknak”. Somogyit 1957-ben őrizetbe vették, majd rendőri felügyelet alá helyezték.

A forradalom után a község határában fekvő repülőtér annyi hasznot jelentett a – főként a kisajátításban érintett – gazdák számára, hogy engedé-lyezték nekik a bázis területén a kaszálást.

Nem lehetett rossz üzlet: a községi tanács 1957-ben külön bizottságot is alapított a hasznosítással kapcsolatos munkálatok koordinálására. Közben Zalaváron is megalakult az új állampárt a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) helyi szervezete, melynek titkára Kovács József lett.

A reptér és a falu életében újabb változás akkor következett, amikor – mint említettük – 1962-ben szovjet csapatok vették át az itteni katonai bázis kezelését.

A helybeliek és a szovjetek közötti status quót nem utolsósorban a „kölcsönös gazdasági segítségnyújtás”, amolyan kis KGST biztosította. A témával – igazolva, hogy a hivatalosság előtt sem volt titok – néha még a tanácsülés is foglalkozott: „…a lakosság VÁM köteles (sic!) árukat vásárol meg idegen állampolgároktól…” jegyezték fel például egy 1972-es tanácsülés alkalmából, szemérmesen elhallgatva ezen idegen állampolgárok hovatartozását.

Az itt állomásoztatott repülőgépek korszerűsödése valószínűleg nem a zajkibocsátás csökkenésében nyilvánult meg, ahogy azt egy 1983-as tanács-ülési jegyzőkönyv regisztrálja: „Az utóbbi időben a lakosságot mind jobban foglalkoztatja a reptér zajártalma.” Az ebből fakadó elégedetlenség mögött pár évvel később, 1989-ben, a politikai változások idején már az egész állampárti rendszer elutasítása fogalmazódott meg.

A rendszerváltás és a szovjet csapatok elvonulása (1990) után a repülőtér üzemeltetésének a község számára is hasznot hajtó megszervezése lett az egyik legfontosabb helyi feladat. Ennek tökéletes megoldása sajnos a mai napig sem sikerült, hiszen a helyi önkormányzatok erejét lényegesen meghaladja egy ilyen nagyságrendű létesítmény működtetésének szervezése, tulajdonjogának megszerzése, a tulajdon gondozása. A repülőtér ugyan, mint nemzetközi polgári légikikötő, fogad charterjáratokat, de a Balaton és Hévíz közelsége adta lehetőségeket, nem is beszélve a nemzetközi – regionális – kisegítő repülőtér szerepről, eddig még nem igazán tudták kihasználni.