Az ünneplő falu
Az ünneplő falu
A paraszti élet pihenő ideje a tél. A nap későn kel, korán nyugszik, a családok beszorulnak a lakásokba, száz apró dolgot elvégeznek, amire máskor nem jutott idő, de együtt volt a falu közössége is, hiszen mindig találtak okot rá, hogy összejöjjenek egy tollfosztóra, színdarabot tanulni vagy a szokásokat feleleveníteni.
A karácsonyi vagy téli ünnepkör adventtől vízkeresztig tart, és gazdag hagyományvilágában jól megfér egymás mellett a pogány eredetű lucázás, zajkeltés, regölés, és a keresztény szellemiségű szentcsaládjárás, a betlehemezés, hogy csak néhányat említsünk a szokások közül. Zalavár gazdag hagyománykincse jobbára már csak az emlékekben él, de vágynak rá, és tesznek is érte, hogy ismét felújítsanak abból néhányat.
Advent az egyházi év kezdete. Az emberek bűnbánattal készültek a Messiás eljövetelére, hajnalonként elmentek Szűz Mária tiszteletére a hajnali misére. Ezekben a hetekben sem lakodalom, sem mulatság nem lehetett. Az adventi vasárnapok ruhái: az elsőn égetett virágos fekete szoknya, a másodikon fekete bársonyszoknya, a harmadikon varrott-virágos fekete bársonyszoknya, a negyediken fekete szövetszoknya. Az éjféli misén bordó vagy kék bársonyszoknyát, kék redes bársony kabátot, fekete csizmát, színes vállkendőt viseltek.
András napja (november 30.) közvetlenül megelőzi az adventet, és a lányok ezen a napon is – mint annyiszor még az évben – szeretnék megtudni jövendőbelijük nevét. E célból „megböjtölik: reggel három buzaszem, három korty víz, három Miatyánk, este megen, éfére megámoggya a vőlegénye nevét”.
December 6-a Szent Miklós, vagyis Mikulás ünnepe. Az ajándékozás szokása a falvakban az ezerkilencszázhatvanas évektől általános. De Zalavárott már a húszas évek végétől kaptak egy kis csomagot az iskolás gyermekek. „A papok, az intéző és a jegyző szokták adni. Egy papír stanicliben vót két keksz, két szaloncukor meg egy pici zacskó aprócukor.” Valószínűleg ennek hatására némelyik jobbmódú család szintén vett gyermekeinek egy-egy kétfilléres csokoládé Mikulást még a háború előtt.
A következő fontos dátum december 13., közismert nevén Luca napja. Ez az időszak karácsonyig a leghosszabb éjszakák, s a legrövidebb nappalok, tehát az ártó erők ideje. A század elején még sokan bedugdosták a kulcslyukakat, bezárták az ajtókat, ablakokat, de még az ólak ajtaját is, nehogy a boszorkány valami kis résen bebújhasson, és megrontson bárkit vagy bármit. A legények sok tréfás dolgot műveltek, a gazdák nekifoghattak összekeresni szétszedett, széthordott szerszámaik darabjait.
Ekkor készítették a lucaszéket 13 napig, 13 féle fából. Zalavárott Pati Csorba a múlt század vége felé kíváncsi volt a falusi boszorkányokra, és csinált egyet. „Az éféli mise előtt odatette a széket a régi templomajtó mellé, és ráát. Ment a Kati néni, meglátta, hogy annak mekkora szarvai vannak. És akkor ez a Kati néni üzte, hajtotta, alig tutta fölkapni a széket és bemeneküni az egyik házhó. Ugy megtáncótatta, hogy alig tudott magáhó térni. Ugy táncótam – meséte –, hogy szakatt rólam a víz. Ez igaz vót ám!”
Luca asszonyi dologtiltó nap: varrni nem szabad, nehogy bevarrják a tikok seggit, aztán nem tojnak. Ha valaki mégis megszegte, akkor a szellemek elfujták a lámpáját, és egy hónapig beteg lett. Nem szabadott fonni, mert Luca asszon elgyün és véres orsót dob be a kéményen. Viszont annál többet tanácsos szabni, sőt papírt, rongyokat apróra nyirbálni, hogy a tikok jobban tojjanak. Betartották a látogatási tilalmat. Csak férfi mehetett a szomszédba, őt leültették, pálinkával megkínálták. De a nőkről azt tartották, hogy csupán a boszorkányok szomszédolnak, és elviszik a ház szerencséjét. Ha valamiért mégiscsak átmentek, szoknyájuk szélét moslékos dézsába dugták, ezzel tették őket ártalmatlanná. Tilos volt bármit kérni, és kiadni a házból, mert avval is elviszik a szerencsét.
Jóslásra is alkalmasak voltak a Luca és karácsony közötti napok. A lányok 13 cédulára 13 férfinevet írtak, s mindennap egyet elégettek. Az utolsó a jövendőbelijük nevét mutatta meg.
A következő év időjárására következtettek a hagymakalendáriumból.
A hagyma héját leszedték, a leveleit 12 kis edénybe tették, és megsózták. Minden levél egy hónapot jelképezett. Amelyik bevizesedett, esős hónapot jelzett. Amelyiken szárazon maradt a só, abban a hónapban szárazságot vártak. Azt is megfigyelték, hogy Lucától karácsonyig tartó 12 napon milyen időjárás volt, mert az is a következő év megfelelő hónapjára utal.
A napokon belül az órákat is felírták, mégpedig háromnegyed óránként: azok időjárási viszonyai lesznek jellemzők a következő év napjaira. „Még éjjel is főketem megnézni az időjárást. Háromnegyed órát szoktam számit-tani egy napra, mer a hónapok 30-31 naposak, a nap viszont csak 24 órából áll” – mondja Varga Gyuláné, aki manapság is így jár el, és azt állítja: a jóslat beválik.
A cserépbe ültetett lucabúzából következtettek a jövő évi termésre, és bevitték a templomba a betlehemi jászol díszítésére.
Természetesen Zalavárott is jártak a gyerekek kotyóni, ahogy ez Nyugat- és Dél-Dunántúlon általános volt. Néhány vágottfa-darabot, mások szalmacsutakot vagy mindkettőt vittek magukkal. Kora reggel beköszöntek a házakhoz, megkérdezték, hogy szabad-e kotyóni, engedély esetén bementek a konyhába, letették a fát, a szalmacsutakot a földre, ráültek, és elkezdték a mondókájukat.
A háznak jó tojó tyúkokat, gazdag termést, sok malacot, kövér hízót kívántak, a nőknek termékenységet, saját maguknak ajándékot – mert ha nem kapnak, akkor minden jókívánságuk az ellenkezőjére fordul.
Szöveget hadarva, recitálva mondtak, csak a refrént énekelték: Luca,Luca kitty-kotty, gelegenye három. Amint végeztek, a háziasszony kukoricával leburította őket, szükücsöt öntött a tarisznyájukba, de az aprópénzt a földre szórták, onnét kellett fölszedegetniük.
Amint elköszöntek, a háziak a kukoricát összesöpörték, a tyúkoknak dobták, hogy jobban tojjanak. A fát és a szalmát szintén a tyúkok vagy a kotlós alá tették. Hagyományőrző családokban napjainkban is előfordul, hogy Luca hajnalán kimennek a favágittóra, onnét fölvesznek három darab forgácsot, és bedobják a tyukok óljába, mert ezután már senki sem tudja megrontani őket.
A XX. század eleje óta gyakorolják a szálláskeresés, ahogy itt mondják, a Szentcsaládjárás szokását. Akkoriban kilenc este kilenc házhoz vitték el a Szent család-képet, az utóbbi tíz évben viszont a régi kultúrház termében díszítik fel gyertyával, kereszttel, a szentek szobraival, virágokkal az asztalt, és együtt végzik ezt a ájtatosságot, amelyet a falvanként más-más dallammal énekelt, de azonos szövegű „Szállást keres a Szent család… „ énekkel vezetnek be, és nem hiányozhat a dramaturgiából a gazdag kovács vak és kezetlen leányának csodás gyógyulásáról szóló legenda sem.
Karácsony előtt egy héttel kezdtek az iskolás fiúk betlehemezni. Európa szerte ismert szokás, amelyet elsősorban a szerzetesek terjesztettek el. Az utóbbi években a faluban a plébánosok tanították be a játékot, de az előtt szájról szájra hagyományozódott.
A fából készült kápónát a sekrestyében őrzik. A játéknak négy szereplője van: egy angyal vagy kápolnás hosszú fehér ingben, három pásztor láncos bottal és kifordított bundában. Ha engedélyt kaptak a belépésre, énekeltek, és előadták, hogy ők a gyermek Jézusnak hoztak ajándékot. A süket öreg pásztor mindent félreért, ez, meg a hosszú kolbászokról és nagy sonkákról szóló álmok adják a humor forrását. Majd fölszólítják a hallgatókat az ajándékozásra: „Hallod, pajtás, hogy a gazda zörgeti a kulcsát, amivel felnyitja pénzes ládicskáját…” Ezután a „Pásztorok, keljünk fel, hamar induljunk el…” énekkel vonulnak a következő házig. Egészen az éjféli miséig szoktak betlehemezni.
Ugyancsak szenteste jártak a lányok énekőni. Falurészenként összebeszéltek négyen-öten, a csapat megállt a házak ablakai alatt, és bekiabálták: „Szabad-e énekőni?” Igenlő válasz esetén sorban elénekelték a legszebb karácsonyi énekeket, majd illendően dicsértek, és akkor hozták ki nekik az almát, utóbb már pénzt is. Akik elutasították őket, azoknak azt kiabálták nem éppen karácsonyi lelkülettel: „Egy malaccuk legyen, az is vak legyen!” – és elfutottak.
24-én este a pásztorok minden utcában „kürtőtek, karikás ustorra durrogtattak”, „mer Jézust születésekor is a pásztorok mentek először meglátogatni” – mondják magyarázatul.
Valamikor mindenki megtartotta a karácson vigíliáját, vagyis a böjtöt, tejeslevest, kukoricaprószát meg főtt aszólékot ettek (hogy mindenbül sok legyen).
Szenteste terítették meg a karácsonyi asztalt vagy másképpen a karácsonyi abroszt, amely Európa-szerte szokásban volt, de csak nálunk lett kultikus tárgy. Két asztalterítőt tettek egymásra. Alulra került a vetőabrosz, föléje régen egy szép vászon szőttes – később fehér damaszt – asztalterítő. Az asztal alá kis csomóba kötött szalmát és szénát, vékában kukoricát, marhavakarót, marhakefét és kaszakövet helyeztek. Ezek újévig az asztal alatt maradtak. Akkor a szalmát az állatok alá dobták, a szénát a jászolukba hintették, a tyúkoknak kiszórták a kukoricát, s az egy hétig összegyűjtött zemetet, ami lehullott az asztalról, a gyümölcsfák tövébe öntötték, hogy jól teremjenek. A vetőabroszból vetettek, „mer megvót szentőve a Szentcsalád miatt”.
A kaszakő azért volt az asztalon, hogy ha „valamellik állaton sul (kemény csomó) vót, akkor evvel a kaszakővel lehuzták, és a sul elmullott”. Magára az asztalra nem tettek mást, mint ételt és egyes családoknál egy almát, amelyet annyifelé osztottak szét, ahányan az asztal körül ültek. Magyarázatát már nem tudják, de öregjeik még így cselekedtek.
Szenteste készítették el a karácsonyfát, amely a falvakban a XIX–XX. század fordulóján terjedt el. Az idős emberek emlékezete szerint mindig volt karácsonyfájuk, de anyagi helyzetüktől függően mindenkinek más.
A legegyszerűbb: dunsztosüvegbe néhány fenyőágat állítottak. Mások egy nagy fenyőágat a csúcsánál fogva függesztettek föl a szoba gerendájára, egyik fele ugyan sima volt, de a másikon az ágak szépen lefelé hajoltak.
A harmadik igen régi. Fatalpba ékeltek egy karvastagságú bozda(bodza)ágat, ezt lépcsőzetesen kifúrták, és a lyukakba végig fenyőágakat tűzködtek úgy, mintha szép kis karácsonyfa lenne. Ez utóbbi megegyezik a karácsonyi életfa vagy termőág alakjával, amelyet a Balaton mellett akkor állítottak, amikor még nem ismerték a karácsonyfát. Azt is teleaggatták almával, dióval, kaláccsal a megújuló természet jelképeként.
Ismert volt a hosszú tüskéjű bucsfenyő, vagy másként répafenyő, amelyet fatalpba állítottak vagy csúcsánál fogva a gerendáról lógattak le. Az 1960-as évekig aranyfüsttel befújt diót, almát, otthon főzött szaloncukrot, habcsókot, színes papírláncot függesztettek a fára, alája agyagból formált, vattával bevont báránykákat tettek, mellükön színes kis papírszalaggal. Ez volt az ajándékuk. Egyebet még a gazdag gyerekek is ritkán kaptak.
István-napi köszöntés külön nem volt, bár tudnak szép éneket ez alkalomra is. Viszont István protomártír ünnepén – karácsony másnapján – jártak a regölők. A két háború között legények mentek köszönteni főként a lányos házakhoz. A Dunántúl-szerte ismert regölő szöveg sajátosságait – a csodaszarvasról szóló epikus bevezető részt, melyben elmondják azt is, hogy ők Szent István szolgái, a termékenységvarázsló és a párosító részt – a zalaváriak is ismerik, de a háború után többé nem regöltek.
December 27. Szent Jánosnak, a szeretet apostolának ünnepe. Ezen a napon üvegben bort vittek a templomba, a pap megáldotta, és ebből minden hordóba öntöttek egy keveset, hogy legyen rajta Isten áldása, és biztosítsák a jó termést. December 28-án inkább legények, férfiak aprószentekőtek. Azt mondják, hogy ez a betlehemi gyermekgyilkosságokról való megemlékezés, valójában egészségvarázslás. Vesszővel, de inkább több ágból font korbáccsal végigverték a nőket, gyerekeket, miközben mondogatták: Friss légy, egésséges légy, / porzsávás (keléses) ne légy, / ha lenek künnek fönek menny, / ha fönek künnek lenek menny, / vizér künnek, borér menny, / borér künnek, vizér menny / ebbe az esztendőbe férhő menny.
Az újévet – Jézus körülmetélésének ünnepét – kiskarácsonynak is nevezik. Ami ezen a napon történik, sokan jósló erejűnek tartják, s úgy vélik, az jellemző lesz az egész évre. Az a lány, aki ezen a reggelen hét kútról hozott vízbe tett piros almáról mosakodott meg, az egész évben egészséges és piros lett, mint az alma. Nőknek nem szabad ezen a napon szomszédolni, mert akkor egész évben kujtorognak, és elviszik a szerencsét. Nem kérnek és nem adnak ki semmit a házból. Napjainkban újévkor disznóhúst, régen lencselevest főztek, mert az egyik előre túr, a másiktól azt remélik, hogy sok pénz áll a házhoz.
Újév reggelén, délelőttjén jöttek a köszöntők. A köszöntés régen többet jelentett mint manapság, mert akkor hittek a kimondott szó erejében, akár jókívánság volt, akár átok. Néhány szép köszöntőt elmondtak, ezek – noha már az eltelt évek során változtak – magukon viselik a tanítók, esetleg régi tankönyvek hatását. Reikort Jánosné köszöntőjét idézzük: Aggyon Isten minden jót ez új esztendőben, / Fehér kenyér dagaggyon nyárfa tekenyőben. / Bor és búza legyen mindig bőven, / A patikát felejcsük el ez új esztendőben. / Aggyon Isten minden jót, ne aggyon könnyet, / Minden napunk boldog legyen ez új esztendőben. / Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Egyesek szerint pénzt adtak a köszöntőknek, mások szerint újév napján sohasem adtak ki pénzt a házból, mert akkor az év minden napján valamiért fizetniük kell.
Vízkereszt – január 6. – a karácsonyi ünnepkör záró napja, Jézus megkeresztelkedése a Jordán vizében és megemlékezés a napkeleti bölcsekről, vagyis a háromkirályokról. Zalavárott is szokásban volt valaha a csillagnyújtás: három fiatal fiú kiugratható nyélen szitába tett gyertyával engedélyt kért a házaknál, hogy elmondhassa énekét, köszöntőjét. Ma már ennél többre nemigen emlékeznek, mert a harmincas években megszűnt a szokás.
Vízkereszttől hamvazószerdáig tart a farsang, a vigasságok, lakodalmak, a felszabadult jókedv időszaka. Az egyházak a középkortól kezdve tiltották, az ördög ünnepének tartották. Vízkereszt után a második vasárnapon olvassa az egyház Jézus első csodájáról, a kánai menyegzőről szóló evangéliumi részletet. Keszthely környékén több faluban e napon vagy lakodalmakkor elénekelték a hosszú és tréfás hangulatú kánai menyegzős éneket. Zalavárott a kocsmában általában a férfiak dalolták az első versszakát.
A farsang utolsó három napján szórakoztak igazán. Bál volt, a férfiak az asztaloknál mulattak, az anyák a falak menti padokon ültek, mellettük vagy ölükben a lányok, s onnét vitték táncba őket. Húshagyókedden maskarába öltöztek nők, férfiak egyaránt, s meglátogatták az ismerőseiket. A kíváncsiskodó kezére rávágtak a náluk lévő bottal, amelyre az eltávozásuk előtt perecet (lyukas fánkot) húztak a háziak.
Éjfél előtt abbahagytak mindent, mert kezdődött a nagyböjt első napja, a hamvazószerda. A két világháború között nagyböjtben vajjal főztek. Más-utt csonkacsütörtökön fogyasztották el a húshagyóról megmaradt fánkot és húst – emiatt csonkul meg a böjt – Zalavárott viszont, aki csonkacsütörtökön megeszi a fánkot, azt elviszi a csonkaördög. Helyette vasárnap fogyott el a farsangi maradék.
A nagyböjtben minden hétnek volt neve: első a guzsahét, ekkor nem szabad semmit ültetni, veteményezni, mert minden összeguzsorodik, tönkre megy. Azután következik a feketehét, majd a virághét, és végül a nagyhét. E három utóbbi a vasárnapokhoz fűződő eseményekkel van szoros kapcsolatban. Feketevasárnap a templomi feszületeket fekete vagy lila lepel borítja. Virágvasárnap mindenki barkával a kezében megy a szentmisére, amit a pap megáld. A szenteletlen barkát nem szabad a házba bevinni, mert vele együtt beviszik a rosszat és betegséget. Megáldása után a ház üstöke, eresze alá teszik, hogy megóvja a hajlékot a villámcsapástól. És megvéd a torokfájástól, ha egy szemét lenyeli a beteg.
A húsvétra készülés a nagy tavaszi tisztogatások ideje: meszeltek, takarítottak, mostak, fürödtek. A nagyhét három utolsó napja félünnepnek számított. A mezőn nem dolgoztak, a nők templomba mentek: nagycsütörtök az utolsó vacsora, az oltáriszentség szerzésének napja, a harangok Rómába mentek, helyettük kereplők szóltak.
Nagypéntek, Krisztus halálának napja szigorú böjt. Elkészítették a Szent Sír-kápolnában a Krisztuskoporsót. A régi asszonyok addig nem fűtöttek be, amíg meg nem látták, hogy más kéménye füstöl, mert szerintük a férgek – bóhák, patkányok, egerek – mind oda mennek, ahol először raknak tüzet.
Nagyszombaton a feltámadásig böjtös ételt ettek. A feltámadási körmenet előtt került sor a tűzszentelésre. Varga Gyuláné családjában az elhamvadt szentelt tűzből három széndarabot mindig hazavittek, de már nem tudja, hogy miért. A feltámadott Krisztus szobrát az egyházközségi képviselő-testület elnöke vagy egyik tagja viszi a körmenetben.
A környék többi falujához hasonlóan itt is húsvétvasárnap hajnalán volt a Jézuskeresés, amit sirató néven emlegetnek. Hajnali három órakor elindultak a templomba, és Cseresznyés Mári néni vezetésével reggelig imádkoztak, énekeltek.
Húsvétvasárnap reggelén az asszonyok kövesztett tojást, kövesztett sonkát, tormát, kalácsot vagy kenyeret, sót, bort csomagoltak a szép szőttes, később fehér damasztszalvétával leterített kosárba. Az ételmegáldást reggel hét órakor végezte a plébános, addig a családban senki semmit nem evett. Hazaérve a kosártakarót az asztal közepére terítették, arra rakták ki a szentelt ételt, és egyszerre nyelték le az első falatot. Egyeseknél a tojást vágták annyi felé ahány családtag volt, és mindenki kapott egy-egy vékony szeletet belőle, azt nyelték le egyszerre. Másutt egy kis szentelt torma töltötte be ezt a szerepet. Volt, ahol minden ételből tettek a szájukba egy csipetet a következő sorrendben: hús, tojás, torma, kenyér; és ezt nyelték le egyszerre. Az első falat után már mindenki mindenből annyit ehetett, ameny-nyi jól esett.
A szentelt sonka csontját a rag alá csúsztatták a villámcsapás ellen, vagy elégették, a tojáshéjat a tyúkoknak dobták, hogy jobban tojjanak, az asztalról lehulló morzsát szintén a tyúkoknak adták vagy a gyümölcsfák tövébe dobták a gazdagabb termés reményében. Szemétbe sohasem kerülhetett.
Húsvétvasárnap a mise előtt adták át, egészen a negyvenes évekig, a keresztanyák a keresztgyerekeiknek az ajándékot. Vágott zsebkendőbe (fehér lyukhímzéses kendő) kötötték a három hímes tojást, a mákos, diós vagy lekváros patkót. Később aki tehette, egy-egy zsebkendőt, lányoknak fejkendőt is adott.
Az első húsvétkor a keresztanya a keresztlányának egy-egy szép piros almát, piros tojást és pirosbarnára sült zsömlét ajándékozott, hogy olyan szép, egészséges és erős legyen a gyermek, mint azok.
Egy 1759-ből származó zalavári kincsásó történetben kétszer is előfordul a hímes tojás kifejezés, „amely valószínű, hogy… a hímes tojásnak egyik legkorábbi, ha nem éppen az eddig ismert legkorábbi említése”.
Húsvéthétfőn régen a lányokat vödörrel öntözték le, alig mertek kimenni az útra. A szagos vizes locsolkodás a kilencszázhatvanas évektől szokásos. E napon járt a kanász is, és tojást szedett.
Fehérvasárnapon ért véget a húsvéti ünnepkör, ilyenkor mindig volt lakodalom a faluban. Április 25-én van Márok napja (Szent Márk ünnepe). A falu népe zászlós körmenettel vonult ki a határba, ahol a pap megáldotta a búzamezőt, a résztvevők pedig néhány gabonaszálat az imakönyvükbe tettek.
Május elseje a fiatalság és az öröm napja. Zalavárott az egészen idős emberek emlékeztek még arra, hogy a századforduló körül csak zöld ágakat vittek a lányos házakhoz, és a kapuba, kerítésbe tűzték. A harmincas években viszont már sok és nagy fát állítottak a legények.
A falu körül nem volt fenyveserdő, ezért itt szép sudár tölgy- vagy cserfákat loptak. Sokan emlékeznek rá, hogy 1939-ben kilenc májusfát vittek el a csendőrök, mind lopott volt.
A vidékünkön kétfajta májusfa-állítási szokás volt. Szegény falvakban a középületek elé állították, mert nem jutott pénz a kitáncolásra. A módos községek megengedhették maguknak a saját fákat. A barátok összebeszéltek, kivágták a kiszemelt fát, legtöbbször a kérgét is lehúzták, és nagy csendben felállították a kedvesük háza elé. Tetejére felkötöztek egy üveg bort, egy táblát, rajta az írás, hogy ki kinek állította, efölé egy virágcsokrot helyeztek, és sok színes szalaggal díszítették az ágakat.
Május végén kezdték el a kitáncolást, de sokszor még június közepén is folytatódott a mulatság, annyi fát állítottak. A kitáncolásra csak a meghívottak mehettek el, vacsorával, borral, süteménnyel kínálták a vendégeket. Előtte este a legények kidöntötték a fát, a kifakult szalagokat és az elhervadt virágokat kicserélték, aztán visszaállították. Versenyeztek, hogy ki tud fölmászni a sima törzsön, a győztesé lett az üveg bor és a dicsőség.
Szombat vagy vasárnap délután szokták a fát kitáncolni. Szépen körbe állták, elénekelték a Himnuszt, azután más nótákat, szólt a zene és táncoltak. A fa a lány családjáé lett a vendéglátás ellenében.
Május 4-én, Szent Flórián, és október 20-án, Szent Vendel napján volt a falu fogadott ünnepe. A Dózsa György és a József Attila utca találkozásánál áll egymás mellett a tűz és az állatok patrónusának szobra. Flórián római katonaöltözetben, hiszen 303-ban római katonatisztként halt vértanúhalált keresztény hitéért. Legendája szerint imádságával már gyermekkorában megmentett egy égő házat. A faluban sok zsúpos, nádas ház volt, egy-egy udvarban kettő–négy is, ha tűz támadt, mind leégett.
Szent Vendel a pásztorok ruháját viseli, de lábánál királyi korona hever, mert a róla szóló monda királyfiként emlegeti, aki remetévé, pásztorrá lett a Rajna vidékén. Ezért ő az állatok védője. Napjukon misét mondtak tiszteletükre, és a falu zászlós körmenetben imádkozva, énekelve kereste fel a szobrukat.
Húsvét után negyven napra van áldozócsütörtök, újabb nevén Urunk mennybemenetele. Előtte a három keresztjáró nap. Mindhárom alkalomkor zászlós körmenettel énekszóval vonultak a falu három keresztjéhez: a templomi, a saroki meg az ó-szegi kereszthez, és könyörgő imákat mondtak.
A következő nagy ünnep pünkösd. Európa-szerte, és hazánkban is számos tavaszi szokás kapcsolódik ehhez a naphoz, legismertebb a pünkösdi királyválasztás és királynéjárás. A szomszédos falvakban mindenütt pünkösdöltek a kislányok, énekeltek, és a kis királynét fölemelve jó kendertermést kívántak, de Zalavárott ez nem volt szokásban. Arra emlékeznek, hogy Szalay Lajos volt iskolaigazgató az iskolásoknak tanított pünkösdölőt, de a faluban nem vert gyökeret a kezdeményezése.
Pünkösdkor a lányok és menyecskék a legszebb piros vagy bordó bársonyruhájukat vették föl. Nagy ünnepük a pünkösd után második vasárnapra eső Úrnapja. Tíz év szünet után 2000-ben ismét volt körmenet. Tizenkét éve csináltattak négy sátorvázat – azelőtt nem volt –, és a templom előtt a hősök szobránál, a sarkon a legközelebbi keresztnél, a békavári sarkon és a Flórián–Vendel-szobornál állították fel ugyanúgy, mint régen.
Az egyházközségi képviselő-testületi tagok hozzák a zöld ágakat – hársfát, juhart – ők állítják össze a sátrakat, az asszonyok közösen díszítik, de közreműködik az is, akinek a háza előtt áll. Van, aki emiatt külön terítőt hímzett, de többnyire a század eleji fehérhímzéses kendőkkel fedik le az alkalmi oltárokat, amelyeken kereszt, gyertyatartók, Jézus- és Mária-szobrok, térdeplő és rengeteg virág van.
Az Oltáriszentséget vivő pap előtt elsőáldozó kislányok és fiúk szórják a virágszirmot. Az ünnepség végén a sátrak virágait kiszedik, hazaviszik, s vihar előtt a tűzbe dobnak belőle, hogy óvja meg őket az égi veszedelemtől.
Ezután már csak a sümegi vagy még inkább a bucsuszentlászlói Mária-búcsúra szoktak elmenni gyalog, zászlóval, előimádkozóval. A kilencszázötvenes években ennek is vége szakadt, az újabb búcsújárásokra szervezetten, autóbusszal és távolabbi vidékek kegyhelyeit felkeresve vonulnak.
Van még egy nagy ünnepük: a falu búcsúja. Ez az a nap, amelyre még ma is megjön a rokonság. A mostani búcsú október 7-én, Rózsafüzér Királynője napján van. A XVIII. században a zalavári templom védőszentje Szent Bonaventura egyháztanító volt. Egy 1748-ból keltezett püspöki vizsgálat megemlíti, hogy a búcsú napján – július 15-én – Szentgyörgyvárról és Sármellékről „a nép körmenetileg szokott odavonulni”.
Úgy igyekeztek a faluban, hogy búcsú napjára a búza a földben legyen, a kukoricaszár levágva az udvarban álljon, egyszóval nyugodtan ünnepelhessenek. A házat kimeszelték, rendbe rakták, és minden lány, menyecske búcsúra új ruhát csináltatott.
Ha összejönnek beszélgetni vagy tollat fosztani az asszonyok, ma is előkerülnek régi történetek. Szörnyülködnek is, nevetnek is rajtuk, de egy kicsit el is hiszik a hallottakat, mert még napjainkban is furcsa dolgokról lehet hallani.
Van, aki állítja, hogy meghalt párja állandóan visszajár, nem hagyja nyugodni. Van, aki éjjel mindig rémeket lát, hol bogár, hol más alakban jelennek meg előtte, danónak, muzsikának, nem tud nyugodni tőlük. Kérésre a pap megszenteli az ilyen házat.
Vannak, akik állandóan félnek a boszorkányoktól, szellemektől, és ma is naponta vagy hetente szenteltvízzel meghintik az ágyukat vagy az egész szobát. Akinek kék folt van a testén vagy éjjel arra ébred, hogy nyomás van a mellkasán, úgy hiszi, boszorkány ül rajta. Ilyenkor a szenteltvízbe mártott neveletlen ujjával (kisujjával) háromszor keresztet kell vetni magára.
A boszorkány szeme is ront, erre mindig figyelmeztették a gyerekeket, hogy kerüljék őket. Mégis – úgy nyolcvan éve – kihallgatták a beszélgetésüket, hogy döglött kutya feje alu köll a fődet fölvenni, de hogy mit kell vele csinálni, azt nem tudták. Megtették, és bevitték az istállóba, ahol a marhák majdnem összetörtek mindent, annyira megvadultak, s csak akkor csillapodtak le, amikor kidobták az ártó földet.
A legtöbb boszorkányos cselekedet itt is, mint minden faluban az állatokhoz és a tejhez kapcsolódik. A boszorkányék üszőborjút vettek, de egy hónap múlva már rengeteg tejet vittek a csarnokba. Látták, amint „az asz-szony okátta ki a tejet, túrót, mindent. Azér nem fogyott ki soha a poharábul, akármennyit hasznát is el. Édesanyám mindent kidobott, amit ez az asszony a lakodalmamra hozott.”
A megrontott tehén véres tejet adott. Úgy tudták meg, hogy ki volt a tettes, hogy „folóbu szedett vízhorta fával köllött elfütteni a kemencét, és tejje meglocsóni. A rontó odajött, kiabált, hogy menjenek ki.” De ilyenkor nem szabad kimenni, csak akkor érvényes az elhárító varázslat.
Szent György napján kora reggel a réten harmatot szedtek, s ezzel főzték meg a disznók moslékját, hogy egészségesek legyenek. Valaha ludvércet is láttak, nagy csillag formája van és hosszú üstöke. A régiek szoktak mesélni a fejetlen barátokról, sok mindenről, amit már elfelejtettek. De azt tudják, hogy a kincset éfébe veti föl a láng.
A korábban már említett 1759-es kincsásás peres iratát Takács Lajos közölte 1972-ben. A történet lényege így foglalható össze: „1759 ápr. első napjaiban a 90 esztendős Nagy Mártonné Vidi Éva pénznek kivetett lángját észlelte a falu határának egyik részén, az ún. Pap helyen egy száraz diófa tövében. A fa tövét egyik éjjel az uradalmi gazda megásatta. A pénzt el is érték – illetve a pénzt tartalmazó ládát vagy koporsót – de amíg (…) a lángot észlelő öregasszony lámpáért hazament, a pénz eltűnt.” Az esetnek híre ment, az apátság fiskálisa megyei vizsgálatot kért.
Az elrejtett kincsek mindig is foglalkoztatták az emberek fantáziáját, és nem alaptalanul, gondoljunk csak a véletlenül előkerült régészeti leletekre! Zsiga József mesélte a következő történetet: Zalavár határában a török hadak jöttének hírére ástak egy nagy pincét, és abba elrejtettek egy arany-ekét és egy aranytaligát. A béres sok éven át hordta rá a földet, teljesen befödte, hogy ne találják meg. De azt nem mondták, hogy „…ki vót az a nagy úr, akinek arany ekéje, meg arany taligája vót. Király-e vagy más? Ásták is, keresték is sokan, de sóse taláták meg.”
A meggazdagodás vágya sok szép történetet szült, a kincsek azonban mindig semmivé váltak, mint ahogy az 1759-ben is történt – hiszen csak a képzeletükben létezett.
Voltak, és nem is kevesen, akik nem álmodoztak, hanem loptak, raboltak, gyilkoltak a pénzért. Az idő ezeket a sokszor tragikus eseményeket is kiszínezte, néha megszépítette. Varga Gyuláné egyik rokonának az öregapja a Csonka Bonnyai csapatába tartozott a nyolcszázas évek elején. Itt laktak Lebujban, parasztok voltak, nem pásztorok. „Kirabóták az ötvöskónyi papot, elvitték a lovait meg az aranyát. Aztán gyüttek haza, és bementek a Cséri kocsmába mulatni. A poharukba aranyat tettek, arra öntötték a bort, és arru ittak. Ahogy ittak, levágta a poharat a talpáná fogva az asztalra, az eltörött és elvágta a kezét. Nem mertek orvoshó menni, elmérgedett, és le köllött vágni a kezét. Ezér lett Csonka Bonnyai a neve.”
A mai idős emberek öregjeiktől hallották, hogy betyárok a berekben bújtak meg, a pásztoroknál, ott rejtették el a lopott állatokat. Ismerik Bene Vendel, Patkó Pista, Francia István, Csacska István nevét. „Mikor a hegyre mentünk, a hosszú úton mindig ilyeneket mesétek. De igaz vót ám, mer a berekbe nem mehetett más, csak aki ismerte a járást, vagy akit a pásztorok beengedtek. Azoknak vót olyan tudománya, hogy nem vót tanácsos ujjat húzni velük. Most más világ van…”
Igaz, más világ van, de amíg él a vágy az emberekben, hogy jobban megismerjék a múltjukat, hagyományaikat, ami összeköti őket, addig él a falu is. Mint a berek, amit évszázadok óta szárítanak, irtanak, szelídítenek – mégis megmaradt.
Szentcsaládjárás 1995-ben
Szent Vendel és Szent Flórián szobra
A Borka-kereszt, állíttatta Szabó Gábor 1862-ben
Tollfosztó az 1960-as években (a KBM tulajdona)
